|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.08. 15:48 - |
 -Segítség! Valaki!
*Valentine sikoltva nyargalt keresztül az erdőn, a hatalmas fenyőfák közt szlalomozva. Egy hatalmas, aljasan vigyorgó, termetéhez képes igen fürgén mozgó troll-féle teremtmény elől vágtázott, már vagy másfél órája, de nem bírta lerázni a szörnyet, és Valentine kezdett igencsak kifulladni.*
-Segítség! Segítség! -*sikoltozta a rózsaszín kanca, mindeddig hiába.* |
[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Lumiere elszörnyedve hallgatta társnője tervét. Lábon?! Amíg az az akármi odalenn van?! És annak sem örült, amit a levegőbeli repülés veszélyeiről mondott....
De abban egyetértett vele, hogy menniük kell.
Sebesen pörgette az agyát, hogy hátha valami jobb ötlete támad, de az egyetlen egy használható gondolata az volt, hogy amíg csak tud, a menekülő Ameno felett repül, így talán magára vonzhatja a rájuk leselkedő veszedelmek figyelmét. Már ha valóban tudatos-akaratos dologgal állnak szemben.
Mi lesz, ha nem?
Mindegy. Nem hagyhatja egyedül Amenót az erdő borzalmaival!
- Ameno, meg kell próbálnod átugrani egy másik fenyőre! Amíg ágról-ágra haladunk, nem vagyunk egészen lenn a talajon! Még mindig jobb, mint teljesen lenn, a földön....- pattant ki a szikra az utolsó pillanatban az ötletei örvényléséből.
Arrafelé is fordult rögtön, ahol a fenyők még sűrűn álltak körülöttük. Ha átjutnak egy másikra, és aztán arról is egy másikra, még el is hagyhatják a pokoli erejű akármit az ágak szövevényében!
Csak az aggasztotta, hogy még mindig nem tudnak semmit a psuztító óriásról, sem azt, hogy vajon akarja-e őket, sem azt, hogy mit akar, ha nem!
Már nekikészülődött, hogy előremenjen, és kipróbálja, mit bírnak el a szomszédos, fiatalabb fenyő ágai. Nem adhatják fel! Meg kell próbálniuk megszökni! Akkor is, ha az alant mozgó idegen lény sokkal nagyobb és erősebb, mint ők. Akkor is, ha csak két egészen fiatal peguni áll szemben a megváltozott Simbelmyne minden rejtelmével. Akkor is, ha ők ketten két fehéren világító, nagy, szárnyas peguni, az éjszakai erdő ágain, ahol a fenyőtűk aligha takarnak el belőlük annyit, mint amennyi jó lenne....
Annyi minden szól ellenük!
'Bárcsak erősebb lennék!' gondolta vágyakozva, az elhatalmasodó félelemmel viaskodva 'Vagy bárcsak itt lenne..'
Nem volt lehetősége végiggondolni a kívánságot. A fenyőfájuk alatt megremegett a föld, hatalmas, döngő léptekkel közeledett az a valami, és minden dübbenésére megrázkódott a fenyő!
- Ameno, mozogj! - kiáltotta rémülten, ide-oda kanyarogva a levegőben.
Aztán egy távoli, alig beazonosítható érintés az elméjén, amit egy pillanatig nem is tudott hová tenni, majd villámgyorsan kapcsolt:
- Ne!! Várj! - állította meg a sérült szárnyú pegunit.
Nemcsak azért nem bírta felismerni a hozzá forduló elmét, mert eleve védte magát a Hálótól. Azzal a másik lénnyel sem stimmelt minden, ezt biztosan érezte. De ettől még biztosra vette, hogy egy eriszi közelít hozzájuk!
- Valaki jön! Valaki a társaim közül! - hadarta lelkendezve Amenónak, és lefelé kezdte meresztgetni a szemeit.
Aztán a döngőléptű akármi megállt a legközelebbi, irdatlan fenyő alatt, és jó darabig nem moccant. Lumiere nem is értette miért. Majd feltűnt neki, hogy alattuk, és tulajdonképpen mindenhol a fenyves alacsonyabb szintjein egyre sötétebb és sötétebb van. Az éjszakai sötétséget lassan valami szörnyű, vaksághoz és elmúlás veszedelméhez hasonló mély feketeség emésztette el mindenfelé. Lumiere nagyot nyelt, mert a növekvő sötét valahogy különösen rémítőnek tűnt neki, aki egyre vakítóbbnak látta evezgető tollait a lenti fekete háttér előtt.
- Én nem....nem tudom mi ez - mondta halkan, szinte suttogva, rémült szemekkel Amenónak.
Fogalma sem volt melyik eriszinek lehet ilyen hatalma....
A fura, óriás akármi ugyanannyira rémítőnek és kibírhatatlannak tarthatta a sötétséget, mint ők, mert egyszercsak gejzírhez hasonló hatalmas, hosszú fújtatást hallatott, majd a talaj újra rengeni kezdett, de ezúttal a dönglő-dübörgő léptek távolodtak. És milyen gyorsan!
- Ameno, maradj itt! Megnézem mi volt ez - mondta összeszorult torokkal, és szinte méterről-méterre csalva el magától a magasságot, lejjebb, lejjebb és még lejjebb ereszkedett.
Meglepődött, ahogy észrevette, hogy a sötét árny visszahúzódóban van alant. Egy irányba áramlott a talaj mentén, nyomot sem hagyva maga után. Lumiere egyszercsak azon vette észre magát, hogy a talajon áll, az elfelé áramló feketeséget nézi, és minden olyan lenn, mint egy normális fenyőerdőben.
Nyakát nyújtogatva előrelépett az árnyék áramlásának irányába. Néhány fával odébb a riasztó feketeség egy alakba összpontosult lassan, de a környékén is szétterült. Újra és újra előrelépett egyet-egyet, minden lépésnél győzködve magát, hogy nincs mitől tartania. A szemeit hiába erőltette, a homályban nem volt mit látni.....
Márcsak pár méterre volt a már töményen összesűrűsödött, még a levegőt is elsötétítő sötétségtől. Ha nem derengett volna a teste, a jónéhány fa közt elterülő, természetellenes feketeségben nem látta volna meg a lényt.
- Denem! - nyihogott fel halkan, ahogy ráismert a pegazusra.
Ismerte a különös eriszi történetét: a Sötét Nagyúr elpusztítása után rengeteg helyen tűnt fel a belőle kihasadt mágia a Birodalomban. Denem megkereste és összegyűjtötte ezeket a nyers mágiakupacokat, magába olvasztva valamennyit. Veszélyes volt a tett, mert a Sötétség oly hatalmas része magábaemészthette volna! Vagy épp ő emésztette volna magába a Sötétséget?
Lumiere úgy tudta, ennek nem így kellene lennie....
- Örülök, hogy te vagy az - mondta bizonytalan mosollyal, de valamiért, magának sem tudta megmagyarázni miért, a szíve vadul remegett közben. Valahogy Denem jelenléte nem volt megnyugtató!
- Ameno! Ameno! Egy eriszi van itt, nincs baj! - kiáltotta visszafelé, fel az ágakon túlra, a vorstandi fiatalnak.
- Mondd, mi volt az a lény? Mi nem tudtuk. Esetleg nem tudnád megmondani nekem, hogy Eclair merre lehet? Ő is ittmaradt - fecserészett kissé túlságosan is könnyed modorban, végig nagy, izgatott szemekkel figyelve a feketeség közepén mozdulatlanul álló alakot.
- Köszönöm, hogy segítettél - nyekeregte végül, teljesen idegesen. Aztán teljesen elhalkult a hangja.
Ugyanis a pillantása Denem szárnyaira tévedt. Amiknek vagy apró, kavargó feketeséggel borított szárnyacskáknak kellett volna lenniük a pegazus háta felett, vagy megidézett, nagy, feketetollú evezőknek.
Csakhogy Denem hátáról olajmódjára folyt le kétoldalt a tömény varázs, amik nagyjából szárnyat formáztak...És a körülötte a talajon áradó, kavargó sötétségbe olvadtak, ami viszont a mindenfelé kavargó fekete borzadályt táplálta! |
Ameno már nem volt biztos semmiben, még önmagában sem. Ha a peguni ugyanezt a kérdést kicsit korábban teszi fel neki, határozottan állíthatta volna, hogy természetesen tudja, hol él születése óta és ismeri a szintén itt élő lényeket. Most azonban... Homlokát összeráncolva, bánatosan "Nem"-et intett jelenlegi társának.
Az agya teljesen megbénult. Ismeretlen volt ez az érzés, mégis, egyszerűen képtelen volt bármire is gondolni, gondolkodni, hogy hogyan tovább. Azzal egyet értett, hogy az egyetlen esélyük a repülés. De nem volt mersze elengedni a faágat, amit jelenleg szárnyaival átölelt. Pedig muszáj lesz kipróbálnia, hogy működnek a szárnyai. És ha mozgatni tudja is őket, nem biztos, hogy elbírja a saját sülyát... Ki kell próbálnia, de nagyon kockáztat. Ilyen magasságból, ha leesik, lábát töri.
Ameno igyekezett minden rossz gondolatot elhessegetni magától, ám amint a nem messzi fenyőfát az a valami gyökerestül kitépte, érezte, nem sok idejük maradt a tétovázásra. A rejtélyes teremtmény egyelőre csak megmutatta, mire képes, de ha őket akarja, semmi esélyük a menekülésre. Illetve neki nincs. Lumiere-nek van.
Lassan, óvatos mozdulatokkal feltápászkodott és megpróbálta lassan, minden mozdulatát alaposan megfontolva az oldalára hajtogatni a szárnyait. A jobboldalit gond nélkül össze is tudta hajtogatni, de a másikat nem bírta behajlítani, nagyon fájt, ám ha lazán tartotta, nem érzett semmit.
Miközben eltökélte, hogy megpróbálkozik a repüléssel, Lumiere felé fordult.
- El kell tűnnünk innen. Azonnal. Ha repülsz, ez a valami ott lenn nem fog tudni bántani. De vigyázz, mert engem valami fentről támadott meg először.
Aprót sóhajtott és lehunyt szemeivel újraélte minazt, ami ide juttatta.
- Én nem tudok itt felszállni - folytatta suttogva és kicsit megemelte bal szárnyát. - Vitorlázni azt hiszem, tudnék vele, de kell egy hosszabb rész, ahol neki tudok lódulni. Ehhez viszont először ki kell jutnom az erdőből. A lábaimon. |
Kimeredt szemekkel bámult lefelé, nem maradt lehetőség örülni, hogy Ameno végül csak lejutott sikeresen az alsó ágra!!!
Szeretett volna ujjongani, és kitalálni, hogy ezek után mihez kezdjenek, meg megbizonyosodni, hogy Ameno szárnyával nem lesz nagy baj....De ebből semmi se lett. A rémület és döbbenet jó ideig eluralkodott rajta.
De aztán az a valami megmozdult odalenn, valami nagy, ami tökéletesen beolvadt a sötétbe, az az akármi, ami az ágat is odébb repítette. Lumiere felriadt a bénult ámulatból, és gyorsan ráugrott arra az ágra, amiről Ameno lecsusszant. Kicsit nehezebb lehetett, mint a másik peguni, de az ág némi hintázás után megtartotta, ő meg összehúzta magát olyan kicsire, amekkorára csak bírta, és megpróbált úgy helyezkedni, hogy a vékonyka tűlevelek valahogy eltakarják. Nem fűzött hozzá sok reményt, fénylőn derengő teste nyilván fároszként vonzott mindent, ami érzékeny rá...De hátha...Hátha! Hátha nem ő kell a lenti akárminek....
Rémült tekintettel lesett lefelé, aztán megkereste Ameno pillantását.
- Kérlek, mondd, hogy te ismered a birodalmi lényeket! Mondd, hogy nagyjából tudod milyen lények járják most Simbelmyne-t, és hogy ez a lenti épp nem egy veszélyes fajta! - suttogta lefelé úgy, hogy azért a másik lapuló alak lehetőleg hallja.
Közben a titokzatos akármi odalenn surrogó hangot keltve mozogni kezdett a fák közt. De sajnos nem ment túl messze....
- Ha nem tudsz repülni, itt ragadtunk. Remélem nem egy pegunivadász van odalenn!
És ekkor az alig néhány fával odébb magasodó gigantikus fenyő hatalmas, robajló zajt követően megremegett, majd recsegve-ropogva kidőlt a helyéről, hatalmas pusztítást okozva a fenyőerdőben.... |
Amint engedélyt kapott rá, ki is nyitotta a szemét és villámgyors pillantásokkal gyorsan szemügyre vette a maga alatt elterülő ágakat. Valóban az tűnt a legalkalmasabbnak, amit még Lumiere kinézett és Ameno megpróbálta úgy helyezni a testsúlyát az egyre jobban lenyomott ágon, hogy jó helyre érkezzen. Csakhogy miközben szárnyai kiszabadultak, vészesen elkezdett oldalra csúszni, elvégre már semmi sem szorította a fának a törzséhez. Lábaival esetlenül kalimpált a levegőben, miközben a fatörzstől távolabbi szárnyával megpróbálta tollai közé szorítani a szelet, hogy legalább egy kicsit meg tudja magát tartani az ellenkező irányban.
Kétségbeesett próbálkozása félig meddig sikeresnek volt mondható, de csak azért, mert bár korábban azt gondolta, sosem fogja visszakívánni az ágak szorító hatását, most mégis a törzshöz közelebbi szárnyával belekapaszkodott egy ág csonkjába.
Ilyen és ezekhez hasonló manőverekkel végül sikerült lekeverednie az alsóbb ágra, de megcsúszott és elhasalt rajta. Attól tartott, hogy le fog csúszni, ezért mindkét szárnyával alaposan átölelte a vaskos ágak, és úgy szorította, ahogy csak bírta. A világ összes kincséért sem lett volna hajlandó abban a pillanatban elengedni, vagy éppen csak engedni a szorításon.
Így azonban, fejét félig lelógatva, tökéletesen végignézhette, ahogy az ág recsegve ropogva lezuhan, majd eltűnik a szeme elől. Már épp megkönnyebbülten felsóhajtott volna, amikor a leesett ág furcsa zajt hallatott. Amenoban bennragadt a sóhaj, csak odáig jutott, hogy eltátotta száját. |
A homályos pászma lassan elérte az ág tövét....
Lumiere mély sóhajjal erősebbé tette, egyre több csillámlást, aprócska, ragyogó szemcsét vegyítve ezzel a varázslat folyamába. Lassanként csillámporral fedett dísznek tűnt az ág!
Vett még egy mély levegőt....És az ág tövénél vakító, óriási, néma lobbanással felrobbant az energia! A fa hatalmas reccsenó-roppanó hanggal megadta magát, és az elpusztított ág levált a törzsről.
Lumiere riadt kis nyikkanással felugrott a levegőbe, nagy, ügyetlen szárnycsapásokkal kerülve el a lassan, méltóságteljesen lefelé induló tűleveles darab elől, ami pont az ő helye felé csúszott meg.....
- Mostmár kinyithatod a szemed! Azt hiszem kész! - szólt rá Amenóra, és feljebb tornászta magát a levegőben a másik felé.
A csúszó ág csak megbillent végre, és lezuhant az útból, nekivágódva a lejjebb nyújtózó ágaknak, néhol jókora lukat törve magának a fa többi ágának sűrűjében....A fiatal kanca kicsit pironkodva nézett a műve után. A törés végső soron tökéletesen sikerült, viszont a fa az "utóhatásoknak" hála pont úgy fog kinézni, mintha megborotválták volna itt-ott.
- Most lenyomom az ágat, amin fekszel! Szerintem bőven elég lesz ha lecsúszol rajta az alsó ágra - javasolta Amenónak, és a szárnyaival egyensúlyozva, néha meg-megemelve magát, letámasztotta a lábait a tűlevelek közé.
Csak abban reménykedett, hogy Ameno máshol, ahol eddig nem látta, nincs még jobban beszorulva...
'Ha elvéti az alsó ágat, még mindig lemehetek vele zuhanórepülésben, és rálökhetem valamelyik lentebbire...' morfondírozott magában, ahogy kettőjük súlya alatt Ameno ága szépen, fokozatosan meghajolt.
'Az még mindig jobb, tűlevelek ide vagy oda, mintha összetöri magát a talajon. Most lenne is elég hely repülni!' nézegette a fenyő ágai közt tört lukat.
Tipikusan a fiatal, tapasztalatlan peguni maximálisan optimista gondolatmenetét követte, ahol a terv zseniális, megvalósítható és hibátlan.
Se azzal nem számolt, hogy a legalsó ágak nagyok, de gyengék, se azzal, hogy ő hogyan ér földet épen, ha zuhanórepülésbe kezd a fenyő mellett, se azzal, hogy Ameno egészen pontosan milyen állapotban lehet, se azzal, hogy zuhanhat másfelé is, mint amerre ő szeretné, se azzal, hogy a hely még mindig rettentő szűk bármelyikük szárnyának, se azzal, hogy mi a teendő, ha a lenyomott ág vézsjóslóan recsegni kezd alattuk.....
- Ajaj - kapta fel ijedten a fejét, ahogy meghallotta a hangot. Most mi legyen?!
Aztán valami hatalmas odalenn meglökte a letört ág roncsait, a sötétség miatt csak hallható hatással: a közel fél-pegunit kitevő, méretes ág húsz métert csúszott a talajon, mígnem nekivágódott egy másik fenyőnek odébb..... |
Amint segítője letörte az első ágat, Ameno lejjebb csúszott, ahogy lazult a szárnyait fogságban tartó ágak szorítása. Igyekezett nem sokat fészkelődni, több okból is: elsősorban azért, nehogy elvétse a számára kiszemelt, kicsit lejjebb kinövő ágat, másrészt pedig azért, mert minden kis moccanással fájdalom hasított a szárnyába.
Lumiere első mondatát, ami arról szólt, hogy ne ijedjen meg, igazából fel se fogta igazán. Csak akkor ocsúdott fel, amikor a peguni rákiáltott. Kikerekedett szemekkel bámult rá. Mégis hogy csukhatná be a szemét? Vakon nem tudja magát egy cseppet sem koordinálni! Egészen biztosan el fogja véteni az alsó ágat... De Lumierenek tisztában kellett ezzel lennie, akkor mégis miért kérte ezt?
Hamarabb érezte a varázslat kialakulását, mint fogta fel azt saját szemeivel. Ameno még csak alig használt varázslatot, de azt tudta, hogy ne kételkedjen abban, amit egy éppen mágiát előidéző lény mond. Így hát minden gondolkodás nélkül, azonnal összeszorította szemhéjjait. |
Lumiere még egyszer alaposabban megnézegette az alattuk sötétségbe burkolózó talajt, aztán az ágakat Ameno körül.
- Hát rendben. Próbáljuk meg! - szedte össze végül bátorságát.
Arra esélye sem lett volna, hogy a levegőből próbáljon tenni valamit Amenóért, lévén őt is jókora szárnyakkal áldotta meg az Ég. Nem volt épp vitorlázó, de szűk helyeken manőverezni ugyanúgy képtelen lett volna, ahogy Ameno.
- Azt az ágat, ami a tollaid közt feszül, itt felettem, le fogom törni. Utána azt a másikat - pillantott egy hatalmas ágra, aminek több kisebb része ijesztően összegabalyodott Ameno másik szárnyával - vagy hátrafeszítem, hogy ne nyomjon annyira, vagy letöröm azt is, ha tudom. Ha szerencsénk van, ez eléggé ki fogja szabadítani a szárnyaid. Utána felrepülök melléd, megpróbálom lenyomni az ágat, amin nagyjából fekszel, és ha minden jól megy, egyszerűen le fogsz csúszni ide - bökött fejével arra az ágra, amin állt.
Vett egy mély levegőt, és felágaskodott az ágán. Elég nevetséges lehetett, ahogy a szárnyaival egyensúlyozgatva nyújtózott az első bajt okozó ág felé, de nem érdekelte, inkább próbált nem leesni. Elkapta a fogaival a fenyőillatű ágdarabot, és próbált nem szanaszét szurkáltatni a száját, ahogy rángatta. Kőkemény reccsenéssel adta meg magát az ág, ő meg méltatlankodva kiköpte a mélybe, miután óvatosan kihúzta a másik lény fehér tollai közül. Nem látott rajta vért, de tartott tőle, hogy ettől még az ág megsértette Amenót.
- Most ne ijedj meg, jó? - kérte halkan, szinte szorongva, riadtan nézve a másik szemébe.
Már korábban eldöntötte, hogy a legegyszerűbb, ha varázsol. Csak nem tudta mit fog szólni Ameno ahhoz, amivel az ő varázslatai járnak....És remélte, hogy nem vonzanak ide vele...valamit.
Homályos, ködszerű csóva indult el lassan a szarvából afelé az ág felé, amit korábban kinézett. A homályban fel-felsziporkázott pár csillám is.
- Csukd be a szemed! - kiáltotta figyelmeztetőn. |
Aprót biccentett a másik lény megállapítására. Nem volt túl sok ereje kimutatni, de örült, hogy legalább a másik lény nem teljesen idegen, még ha valójában az is volt.
- Ha ki tudnád legalább az egyik szárnyamat szabadítani, le tudnék vergődni valahogy innen. Feltéve persze, ha nem sérült meg komolyabban. - a második mondatot szinte csak maga elé mormogta. Jelenleg annyira kifacsart állapotban voltak a szárnyai, hogy a korábbi fájdalmas próbálkozások óta nem tudta eldönteni, tud-e egyáltalán saját végtagjainak parancsolni.
Ameno lelógatott fejjel bambult maga elé. Össze kell szedje magát, ha egy darabban le akar innen jutni. Így hát erőt vett magán és alaposan szemügyre kezdte venni az alatta, mindenféle szisztéma nélkül meredező, hol vastagabb, hol vékonyabb ágakat. Talált is párat, amikre alkalmasan le lehetne szállni, mert kellő vastagságúak, ám ha kihagy pár szintet, könnyen lábát is törheti. A rengeteg apró tűlevelet semmiképp sem kerülheti ki, de ez a többihez képest csak apró kellemetlenségnek számított. |
- Oh! - lepődött meg - A nevem Lumiere! Eriszi vagyok! Akkor te vagy Zeiron lánya, igaz? - lelkesedett fel.
A háló tagja lévén tudott a lényről, csak épp sosem "látta". Ameno csak félig volt eriszi, a léte tudott dolog volt köztük, és ha nagy bajba került volna, nyilván kapott volna segítséget, de nem volt állandóan érezhető, a léte minden részlete, így a külseje nem volt közismert. Azt se tudhatták mikor merre jár.
Dehát...most éppen nagyon is azok közé tartozott, akik buzgón irigykedtek ezért az erisziek közül a nem-erisziekre.
Persze, elérhette ő is, ahogy el is érte, hogy ne abajgassák, és ne zaklassák ezen útja során. De érdekes lehetett egy olyan élet, amihez a magányhoz nem kell erőlködni...
- Figyelj rám, Ameno - nézegette az ágakat, amik közt a másik fiatal lógott - Ki tudlak szabadítani onnan, de nem biztos, hogy le is tudlak vinni. Vagy meg kell próbálnod ide lezöttyenni, erre az ágra, vagy le fogsz zuhanni. Ha a szárnyaid épek, lehet, hogy azzal jársz jobban, és lefékezni talán le tudlak, ha te is erőlködsz közben - mondta az alattuk ásító mélységbe nézve.
Azért nevetséges, hogy peguni létükre gondot jelent lejutni egy fáról!!!! De sajnos ez volt a helyzet, és Ameno állapotát elnézve nem is kis gond lehet még belőle....
Kicsit kezdett eluralkodni rajta a félsz. Talán mégiscsak jobb lenne, ha valamelyik hatalmas eriszi itt lenne...
És mi várhat rájuk odalenn?? |
Pilláit csak nagyon lassan emelte fel, aztán pedig sűrű pislogásba kezdett, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez. Lassan sikerült csak összeszednie magát és rákényszeríteni látását, hogy lásson is, ne csak nézzen. Először visszatartott lélegzettel, dermedten mérte végig a lényt. Mivel külsőről ítélve nem tűnt ellenségnek, és különben is, ha az lett volna, már rég azt csinálhatott volna vele, amit csak akar, és nem utolsó sorban szüksége volt segítségre a kiszabaduláshoz, fejét kicsit feljebb emelve, válaszolt:
- Vorstandi Ameno vagyok. És Te? - suttogta. |
Puhán, majdnem súlytalanul huppant le egy széles ágra a bajbajutott lény alatt, és nyakát kitekerve felnézett rá.
Besötétedett, de mivel látni akarta mi történt, most örült a derengő udvarnak, amit fehér teste vetett maga köré. Apró csillámok fénylettek fel a szőrén homályosan, éppcsak sejthetőn mindenhol, ahogy mozdult. Praktikus képesség, ha fény kell.
De csak remélte, hogy nem keverednek miatta még nagyobb bajba.
Bizonytalanul körbepillantott, ahogy az aggodalom gyökeret vert benne. Vissza akart jönni ide! És meg is volt hozzá minden joga. De vajon hova is jött vissza egészen pontosan?
Simbelmyne nagyon más lett, mint amire emlékezett.
- Te nem idevalósi vagy, ugye? - kérdezte végül, miután pár szárnycsapással elég nagy szelet kavart, hogy a másik peguni úgy-ahogy magához térjen. Akárhogy is legyen, többre mehetnek ketten, mint ő egymaga. A másik lény nem tűnt sem gonosznak, sem veszedelmesnek.
Talán tud neki segíteni.
- Mi a neved? |
Sosem gondolta, hogy ilyen haram eljöhet az a nap, amikor nyilvánvalóan ellen kell menjen apja tanító szavainak. Korábban szentül hitte, hogy sosem fog ilyet tenni. Ő, éppen ő sosem kerülhet olyan helyzetbe, amiből csak súlyos árat fizetve lehet kikerülni, már ha egyáltalán lehetséges... Megtanult mindent, amit csak lehetett, elővigyázatos volt, körültekintő. És mire ment mégis?
Arról sosem beszéltek neki, hogy mit csináljon, ha minden, amit tapasztalt, megszokott, ismert, kifordul önmagából. Amikor a föld az ég, az ég a föld lesz. Hegyek emelkedtek ki alóla, tengerek tűntek el. Minden korábban ismert széláramlat ellentétes irányt vett és Amenot kishíjján a földhöz vágta.
Mindez viszont csak a kezdet volt. Most össze-vissza hasogatva, egy robosztusabb fenyőfára rátekeredve, szárnyánál fogva fennakadva lógott. Kétségbeesett próbálkozásai, amikkel hatalmas szárnyát próbálta kiszabadítani, mind kudarcba fulladtak. A kínzó fájdalomnak - ami a szárnytövébe nyilallt - köszönhetően elvesztette az eszméletét. |
_____________________________________________ |
Caesar elgondolkodott. - A Vadvidéken, a Kristály hegyen, a Réten és a Mezőn, az Erdőben.
- Rémségek szigetén, Félelmek Országában - vágott közbe Gladiator szemcsillogva. Láthatóan ezek voltak a kedvenc helyei. |
 Már kicsit unta ezt a gyerekes zsörtölődést.
-Ez már elég unalmas!Mást nem tudsz kitalálni?-szólt vissza.
-Caesar!A Birodalom mely részeiben jártatok már?-kérdezte.Érezhető volt, hogy ez számár fontos kérdés lehet. |
- Akkor még te se néztél nagyon tükörbe életedben. Hol hagytad a kaptárad, méhecske? - vágott vissza de már sokkal nyugodtabban, félvállról. |
-Világos! Okos enged, szamár szenved! Végülis ilyen kinézettel elmenne szamárnak.....
Elzásznak nem volt szokása a gúnyolódás, most mégsem tudta megállni.Főleg, hogy már régóta nem találkozott egyetlen lélekkel sem. |
- Mi csak vándorlunk. Legtöbbször arra megyek, amerre Gladiator - s itt suttogóra fogta, bizalmasan hajolva Elzászhoz - :ugyanis mindig ő keveredik bajba, ráadásul sosem megy arra, amerre én. |
-A Vadvidék az uticélom!-mondta.
-És Ti?Merre tartotok? |
Caesar nem válaszolt, csak mosolygott.
- S merre tartottál, Elzász? - kérdezte a fehér macskaféle. |
[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
-Segítség! Valaki!