|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.17. 17:29 - |
 Draugherit megérkezett és leszállt egy hatalmas sziklára.
Nézte amint társai utolérik és közben az útra gondolt, ami idáig vezetett. Valahol a lelke mélyén el kellett ismerje, hogy Szauron vihara nélkül nem érhettek volna ide ilyen gyorsan. És csak mindhármuk együttes ereje volt elegendő, hogy a Félelmek Országának határát átlépjék. Azokat a hatalmas viharokat leginkább egyáltalán nem lehet áttörni. Vagy bele kell repülni a közepükbe és remélni, hogy élve jut be (már ha egyáltalán bejut) a peguni, vagy elég erősnek kell lenni, hogy az erejüket elfordítsa magától és áttörjön hatalmas falukon.
Ezek a viharok is a sötét mágiának köszönhetik létüket. Bár ez a mágia vagy gyengül vagy átalakul, hiszen húsz éve a Félelmek Országa még nem volt elérhető a túloldal világából. Hogy pontosan hol is létezett, azt senki sem tudta, de aztán lassan de biztosan megjelentek az óriási viharok a normál világban és idővel fura lények meg a meséik is, hogy a Viharfalon túl egy másvilági ország terül el.
Ők átjutottak, bár ez sokban volt köszönhető a sárkányvarázsnak is, amit ő használt fel...
Felnézett az örökké szürke égboltra.
'Hát, itt Üstökös sem fog ragyogni...Ez az állandó sötét mágia, mindenkit elnyom egy kicsit. Ez az egész hely nyomasztó, de hamar meg lehet szokni. És ez elég szürreális világ, hogy kiválóan összeismerkedjünk Szauronnal...' |
[117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
 'Csak úgy szétnyílt...........' visszhangozta elméje.
Figyelmesebben nézte immár az ifjú lényt.
- Én Cardoron vagyok. - biccentett végül.
- Mivel éreztem, hogy nem idevaló lény keveredet be, idejöttem, de, hogy őszinte legyek, nem erre számítottam.
Dühösen csóválta a fejét.
- Na mindegy.
A főnixek fele szétrajzott a szélrózsa minden irányába.
- Hacsak a családod el nem tűnt ezen világból, a főnixeim rájuk fognak akadni. Addig nem....
A megmaradt főixek hirtelen köréjük gyűltek....szemkápráztató ragyogás-lobogás támadt, aztán mikor a főnixek szétrepültek az őket körülölelő tömegből, egy palota erkélyén álltak.
- Ez az én palotám. Ittmaradsz, míg valakid elő nem kerül. Én nem érek rá kutatni, sem veled foglalkozni. - morrantotta.
Végül csak lenézett a lényre, mert eddig a távolba meredt.
- Odamész, ahova akarsz, kivéve a déli tornyot. Ha éhes vagy, menj le a főlépcsőn és kövesd az orrod! Bármeyik szobában alhatsz. Ne kavarj bajt. Ha pedig elszöksz, a Te dolgod. De itt, a városban, még rosszabb dolgok várnak Rád, mintha kinnhagytalak volna.....Úgyhogy én helyedben nem tenném.
A csődör hátatfordított és elhagyta az erkélyt.
Mindezalatt az idő alatt, a főnixek ragyogva csapongtak a Határ felé, és a Tinwe nevet kiáltozták jobb híján. |
 Tinwe remegve pillantott fel az öreg csődörre, és még jobban összehúzta magát fektében.
-É-én... én csak... én nem akartam rosszat. -hebegte megszeppenve, és már azon is csodálkozott, hogy egyáltalán meg bírt szólalni.
-A-a... a ne-nevem... Tinwe. Csak.. csak körül akartam nézni... -magyarázkodott a kis csődör. -E-eltévedtem... és... és aztán ott volt az a nagy, szürke vihar... én csak meg akartam nézni közelről... ne-nem tudom, hogy jöttem át rajta... e-egyszerűen szétnyílt, amikor kö-közelebb értem hozzá... é-én nem akartam bajt okozni... -mentegetőzött gyorsan.
-Nem tudod, hol vannak a szüleim? -kérdezte végül alig halkató halkan, és apró könycsepp csillant meg a szemében. |
Reccsenés üvöltött a néma tájba, aztán forró lángok lobogtak fel....
Főnixek röppentek ki a lángok közül, aztán a különös külsejű unikornis kilépett a fényes jelenségből, közben testéről újabb főnixek rohantak elő, és végül a fényes lángok eltűntek.
Főnixek röpködtek ide-oda, különös dallamokat zengve, fényt dobálva szét, míg körülöttük kerengtek, Cardoron meg oldalra biccentve a fejét nézegette az apró fehér csikót.
- Hát Te meg ki vagy? És mi a borzalom hozott ide, ha nem tartozol a Félelembe? Egyáltalán hogy jöttél át a határ óriásviharain? - kérdezte végül öreg, méricskélő hangján. |
 *Lúthien a félelemtől reszketve lépkedett keresztül a határvidéken. Egész testében remegett, és az eszelős rettegés szinte megbénította elméjét és testét, de mégis elszántan tette egyik lépést a másik után. Egy nevet kiabált kétségbeesetten. A bizonytalanság és a félelem vasmarokkal szorongatta a torkát, beléfojtva a szavakat, így hangja sokszor elfúlt a semmiben, s a név is csak alig volt hallgató... De mégis, Lúthien újra és újra kiáltott, és szakadatlanul lépkedett tovább, egyenesen előre, fejét ide-oda kapkodva, s egyre csak a kopár, kísérteties vidéket kémlelve.
-Tinwe! Tinwe! - kiáltott újra, ám hangja alig volt erősebb egy lágy, tavaszi fuvallatnál.
-Tinwe, kicsim! - próbálkozott újra, ezúttal erősebben, miközben beljebb haladt. Egyetlen porcikája se kívánkozott erre az átkozott, félelemmel teli helyre, ám egy anyának nincs választása: oda is mennie kell, ahová egyébként cseppet sem akar.
-Tinwe! - zengett újra Lúthien hangja.
Tinwe, Lúthien és Fátum nemrég született kisfia igencsak kíváncsi és a végtelenségig csíntalan természettel van megáldva. Épp ezért Lúthien már meg se lepődött, mikor az aprócska, fiatal kis csődörcsikó reggel nem volt mellette, mikor felébredt alvóhelyükként szolgáló tisztáson. Tinwe gyakran csavargott el, és szívesen fedezte fel a vidéket, és ezt többnyire Lúthien sem bánta. Reggel is úgy vélte, hogy fia minden bizonnyal a tisztást környező erdőben bóklászik. Ám egy idő múlva szörnyű érzése támadt, és a Látás segítségével - ami a kanca egyik különleges képességei közé tartozik - igyekezett felkutatni kisfiát. Még jobban megrémült, mikor fia elméjéből elkapott egy felvillanó képet, ami a Félelmek Országának határát, és a környező vidéket ábrázolta, s megérezte a csikó rettegését.
-Tinwe!!! Tinwe, kicsim, szólalj meg! -kiabálta újra, elkeseredetten Lúthien, és folytatta útját az Ország belsejébe.
Lúthien Fátumra gondolt. A bátor, erős, de mégis oly gyöngéd Fátumra, és felsóhajtott. Valahányszor elbizonytalanodott, szerelme képéből merített erőt magának. Többször is eszébe jutott már, hogy valahogy értesíti a csődört, de aztán meggyőzte magát róla, hogy jobb, ha Fátum nem aggódik most emiatt. ~Főnökségiként van épp elég dolga... ~gondolta magában. ~...de nagyon nem fog örülni, ha megtudja, hogy eltitkoltam.
-Tinwe! Tinweee!!
*Mélyen a sötétségbe zárva egy reszkető csikó feküdt összekuporodva, egész testét rázta a remegés és a néma zokogás, miközben halkan hüppögött.*
-Anyu... Apu... |
 *Üstökös felnevetett.
Szárnyait a megfelelő irányba fordította és egészen vékony, alig látható jéggel körbefogta.
Ezután besüvített a viharfalba ő is.* |
| - Akkor rajta! Csak meg ne kopasszák a szárnyaid a nagy zúgásban! - kiáltotta, azzal vad kiáltással, párat pördülve, bevágott a Viharfalba. |
*Néhány perc elteltével el is érték a határvidéket.*
- Ekkora lendülettel könnyű lesz átjutni! |
*Hektor mindig szemügyre vette messziről a fővárost. Így tett most is.
Széttárta szárnyait, elrugaszkodott és követte Draugheritet.* |
- A Főváros.....ott még nem jártam.... - suttogta a távoli monstrumra meredve.
Aztán megrázta a fejét, és elrugaszkodott.
Bármi van ott, meg fogja tudni. Félelem van itt elég, nincs szüksége a sajátjára! |
*Kis lemaradással, de Ő is beért a Félelembe.* |
A világ zavarai kihatottak ide is!
Minden erejével neki kellett feszülnie a Viharfalnak, és minden figyelmére szüksége volt, hogy kikerülje, vagy áttörje a viharokat.
De végre bejutott!
És végül is......izgalmas volt! |
 Sikerült átverekednie magát, megint néhány tollal kevesebb eredménnyel.
Megvárta Niobét a túlsó oldalon.
- Nos, átjutottunk.
Körülnézett. Az erdőbe jutottak. |
*Niobé kicsit habozott. Nem tudta, hogy hova fog kijutni, amikor végigér a viharon.
Mivel Glorfindel már belevetette magát, úgy gondolta, ráér akkor is ezen töprengeni, amikor már kiért.
Azzal belevetette magát Ő is a viharba.* |
- Hát akkor rajta.
Felszállt és belevágott a viharok tomboló árjába. |
*Jó 2 órás ügetés után elérték a Félelem szélét.* |
| Kényelmes ügetésben követte Niobét, miközben gondolataiba merült. |
- Értem - *felelte kurtán Niobé.*
- Akkor mehetünk is.
*Azzal elindult a víz mentén.* |
- Ó igen! Jó kérdés!
- Ha külön keverednénk egymástól: minden víz a fővároshoz vezet. Kövesd azok útját, és ha életben maradok, akkor ott találkozunk! |
- Rendben, akkor induljunk. - *felelte és már indult is. Végül megtorpant.*
- Merre is van ? |
| - A Fővárosba...Itt enniy könnyebbség van: a Félelemben minden a Fővárosban található. |
[117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit megérkezett és leszállt egy hatalmas sziklára.
'Csak úgy szétnyílt...........' visszhangozta elméje.
Tinwe remegve pillantott fel az öreg csődörre, és még jobban összehúzta magát fektében.
*Lúthien a félelemtől reszketve lépkedett keresztül a határvidéken. Egész testében remegett, és az eszelős rettegés szinte megbénította elméjét és testét, de mégis elszántan tette egyik lépést a másik után. Egy nevet kiabált kétségbeesetten. A bizonytalanság és a félelem vasmarokkal szorongatta a torkát, beléfojtva a szavakat, így hangja sokszor elfúlt a semmiben, s a név is csak alig volt hallgató... De mégis, Lúthien újra és újra kiáltott, és szakadatlanul lépkedett tovább, egyenesen előre, fejét ide-oda kapkodva, s egyre csak a kopár, kísérteties vidéket kémlelve.
*Üstökös felnevetett.
Sikerült átverekednie magát, megint néhány tollal kevesebb eredménnyel.