|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
Draugherit értetlenül pillantott vissza.
- Hogy érted ezt? Miért ne lenne az? Itt kinn, az új ragadozók ellen, semmi esélyed nincs. Azt gondolod a kastélyban bárki megtámadna? Uraljuk azt a helyet! Rend van. |
Már épp arra készült, hogy csípős megjegyzésekkel fog válaszolni, amikor meghallotta az utolsó szavakat. Szomorúsággal vegyült csalódottság volt az arcára írva. Kinek jó ez a mostani helyzet? Hát persze, hogy senkinek! Ki van az egésszel okolva? Persze, hogy ő! Tehet ő az egészről? Hát dehogy tehet! Mégis ő fog célkeresztbe kerülni, mert ő van itt. Akiknek meg kellene, azok nincsenek...
Hirtelen megállt ott, ahol az ösvény kezdődött és a kastélyra függesztette pillantását.
- Szerinted okos dolog nekem odamennem? - kérdezte csendesen, remélve, hogy a félsárkány őszintén fog válaszolni. |
Draugherit hatalmasat horkantott és dühösen dobbantott egyet a lábával.
- Csodálatos....Nélkületek a Birodalomnak esélye sincs....Nemsokára csak egy közönséges vidék lesz, amin az dobrokol át, aki akar...És azt csinál, amit akar....Aki meg itt akar élni, örüljön, ha megússza..... - dühöngött.
Aztán hirtelen felkapta a fejét és körbeszimatolt.
- Gyere! Menjünk be! Közeledik az éjszaka, és Maudon meg a társain kívül olyankor jobb ha senki se marad kinn - mormogta, és elindult a meredélyről levezető ösvény felé.
- Sajnálom a veszteségedet - mondta még, egészen halkan.
|
Kissé feszengett. Sandán Draugheritre pillantott, majd a kastélyra, majd ismét vissza a ménre. Biztos jó ötlet neki oda bemenni? Nem volt benne biztos, hogy képes vállalni mindazt, ami vorstandiként őrá ott vár(hat)...
- "Szóródjatok szét a Birodalomban
és éljetek nyugalomban.
Vigyázzátok a békét
és ápoljátok egymás lelkét.
Ne felejtsétek, kik vagytok,
vorstandiak miért vagytok."
Keserűen elmosolyodott, ahogy a felidézett szavak végére ért.
- Hát, ez nem jött össze - véleményezte kelletlenül.
Nagyot sóhajtott.
- Biztosat nem tudok neked mondani. Ahogy a "parancs" is szólt, szétszóródtunk, minden tájra jutott valaki közülünk. Aztán szépen fokozatosan el is tűntünk. Szerintem sokan elmentek, időlegesen, vagy véglegesen, ki tudja. - kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna.
- A főhadiszállást valaki, valahogy, valamiért lezárta. Az is lehet, hogy magára zárta, mindenesetre egy a lényeg: se bejutni nem lehet, se kijutni, ha egyáltalán maradt benn valaki. Páran azt gondolják, hogy a sok felhalmozott tudás ott van elrejtve, vagy esetleg olyan titkok, amikről nem is tudunk... Főhadiszállás hiányában viszont.... - Draugheritre pillantott - pontosan tudod, ez mit jelent. Nincs egyetlen hely se, ahol a lény biztonságban érezhetné magát, vagy ahova visszavonulhatna, ha baj éri, vagy ahol a társaival információkat cserélhetne.
Egy helyben toporgott egy picit, ahogy készült az induláshoz.
- Az én személyes véleményem, hogy nagyon-nagyon kevesen maradtak itt. Éreznünk kellene egymást. Ehelyett... ürességet érzek... |
Nyugodtan Nox mellé lépett és a tekintetét a kastélyra emelte.
- Ezzel nagyjából meg is kaptad a választ a kérdéseidre - mondta higgadtan - Az erisziek java ideköltözött. Már akik nem tűntek el, vagy nem menekültek el - tette hozzá halkabban.
Halkan horkantott egyet.
- A legtöbb területet elvesztettük, ahol az erisziek otthon érezhették magukat. Azok után, ami a Félelemmel történt, egy hirtelen gondolattól vezérelve ideköltözünk. A kastélyt most erisziek lakják, és ők védelmezik. Én járőrözni szoktam a környéken.
Noxra pillantott.
- Akármi is hívott ide....Csak azért, mert mi is itt vagyunk, nem foglak azzal álltatni, hogy nem veszélyes a hely...Nem ígérhetem meg neked, hogy az erisziek tudni fogják az esetleges kérdéseidre a válaszokat. De szívesen látott vendég leszel. Azt megígérhetem.
Megigazgatta a szárnyait.
- Ötleted sincs hova tűntek el a vorstandiak? Vagy miért? |
- Igen, igazad van, nem bölcs dolog. - adott igazat Draugheritnek.
- De a csodára várva sem ülhettem egy barlangban, amíg valami történik, valaki meg nem talált, vagy valaki meg nem oldja a problémámat...
Hagyta, hogy a mén válasz nélkül hagyja a kérdéseit.
Megkerülte a félsárkányt és abba az irányba fordította figyelmét, amerre az imént intett. Amikor megpillantotta a kastélyt, kirázta a hideg és még a fülén is felállt a szőr.
- Úgy érzem.... - kezdte egy nagy sóhaj kíséretében - igen, pontosan oda.
Már ki merte jelenteni, hogy nem arra kell mennie, hanem oda, mert egyszerre érzett menekülési vágyat és húzó kényszert. Sose akart oda elmenni. Lehet pont ezért kell most mégis megtennie? |
Egyre jobban elborzasztotta az, ahogy a másik fekete lény kinézett. A történet meg még jobban.
Hát vannak még jó dolgok ezen a nyomorult helyen?!?!?
- Nem jó hír, ha a társaid eltűnőben vannak - rázta meg a fejét majdnem dühösen - A kis máguskirályok hadaival így is alig lehet bírni.....
Nagyon szusszantott, hogy lehiggadjon.
- Átokkal sújtva nem a legbölcsebb dolog erre jönnöd, így meggyengítve, de már értem miért tetted - hümmögte kissé zavartan.
Lassan végigmérte a kancát, aztán maga mögé intett az egyik szárnyával.
- Mondd, egészen véletlen nem lehetséges, hogy arra kell menned?
És szántszándékkal nem felelt az utolsó két kérdésre. |
Nox sosem látott jól a sötétben, még mágiával sem, most meg anélkül... Így bár a közeledő alak félúton megtorpant, ő folytatta a közeledést.
Az idegen hangja és sajátos mozgásformája viszont segítette, hogy felismerje.
- Draugherit... - sóhajtotta megkönnyebbülten és nem kis kő, inkább szikla hullott le a válláról.
- Nos... ez egy hosszú story, de dióhéjban annyi, hogy összetűzésbe kerültem egy varázslóval, aki az utolsó szó jogán megátkozott. - válaszolta a félsárkánynak és tehetetlenül széttárta szárnyait.
- Van egy belső indíttatásom, hogy el kell jutnom valahova. - folytatta. - Nem tudom, hogy hova és nem tudom, hogy miért, de mennem kell. Hátha kapok válaszokat.
- Ami azt illeti... én se sokkal találkoztam az utóbbi időben. Egészen konkrétan zéróval... - vallotta be szájelhúzva.
- És Te? Mi tévő vagy erre? - érdeklődött. |
Draugherit közelebb lépdelt-hullámzott, aztán nagyjából félúton megtorpant.
- Nox? - hüledezett. Nem töltöttek túl sok időt a régi-régi közös küldetésen, de azért megismerte a pegazust. Csak éppen a lény alig hasonlított önmagára.
- Mi történt veled? És hogy kerültél ide? Időtlen idők óta nem láttam itt más birodalmit az erisziek csoportjain kívül. Sokszor az volt az érzésem, hogy nincsenek már vorstandiak - vallotta be a fejét rázva. |
Noxot konkrétan hideg zuhanyként érte a váratlan rákiáltás. Először megállt, körbenézett, hogy mégis hova menekülhetne, vagy bújhatna, ha forróvá válna a talaj a patái alatt, de hamar rá kellett jönnie, hogy innen, ebből a helyzetből most nem lesz menekvés...
Néhány lépéssel közelebb ment az idegenhez, hogy ne kelljen annyira kiabálniuk és ne verjék fel az egész környéket.
- Békét. |
Draugherit olyan későn döbbent rá, hogy nincs egyedül, hogy kevés választotta el attól, hogy lángáradatot okádjon riadalmában.
Az volt a szerencséje, hogy az érzékei időben jelezték azt is, hogy azért nem tűnt fel neki komolyabban a lény, mert semmiféle mágikus hatalma nincs.....
Draugherit komoran fújtatott egy sort, aztán hallgatózni kezdett. És meglepte, hogy nem valami ork-ivadék csoszogását hallja, hanem...patákat.
Egyetlen apró, hüllős mozdulatba került a fejével, hogy a lény immár ne mögötte kolbászoljon a sötét homály leplétől remélve valami álcát, hanem tisztán kirajzolódjon a sárkánylény szemei számára.
Pegazus. Különös forma pegazus.
Egy, kiélezett érzékek számára, nem túl halk pegazus.
Aki biztosan nem eriszi.
- Pontosan mit is remélsz attól, hogy elosonsz észrevétlenül mögöttem? - kiáltotta oda az idegennek. |
Nagyon régóta menetelt már. Maga sem tudta, hogy hová megy. Csak azt tudta, hogy mennie kell. És ennek örült.
Nox számára a mindennapok kész kihívásokká lettek. Korábban magabiztosan, többnyire megállíthatlanul tette, amihez éppen kedve volt. Mígnem egy nap, egy komoly harcba keveredve, minden megváltozott. Majdnem ott maradt. De csak majdnem. Illetve részben. Azóta ugyanis teljes mértékben el van vágva a mágiától, ami korábban minden egyes sejtjét átjárta. Ma viszont... semmit nem érez, semmit nem tud használni.
A korábbi, szárnyait körbelengő köd is eltűnt. Ha nem lettek volna szárnyai, egy teljesen hétköznapi ló is lehetett volna, mindenféle kisugárzás nélkül.
Sokáig teljes kétségbeesésben teltek napjai. Senkivel nem tudta felvenni a kapcsolatot, senkit nem talált meg személyesen és lassan üldözőből üldözötté vált. Egy korábban "ezzel csukott szemmel elbánok" harcból életveszélyes küzdelem lett, így meg kellett tanulnia álcáznia magát, beleolvadni a környezetébe és elkerülni mindent, ami mozog.
Egyik reggel úgy ébredt, hogy belső indíttatása volt arra, hogy a Sötétség Birodalmába jöjjön. Nem tudta, hogy miért, nem tudta, hogy pontosan hova. Csak annyit tudott, hogy mennie kell. Így hát indult is. Azóta is csak ment és ment előre, ügyelve arra, hogy lehetőleg senkivel se találkozzon.
Egészen mostanáig, amikor is pontosan az útjába került egy... lény. Már messziről kiszúrta (nem volt nehéz a sík terepen), de nem tudta, hová is tegye. Lassított és elkezdett oldalazni, hogy kikerülje. Ám a belső húzás mindig abba az irányba húzta, amerre a lény volt.
Nox nem értette a dolgot, de nem hagyta magát. Elindult, hogy jobbról fog kerülni. Majd ha túljutott a lényen, változtat az irányon, hogy arra haladjon, amerre valóban kellene. |
Lassan az egész élet kezdett fájdalmassá válni. De nem volt ezzel egyedül. Sok régi lény szenvedte meg a mágia szétesését a Birodalomban. Draugherit nem tudta másnak nevezni mindazt, ami történt.
Minden, ami volt: nem volt többé. Sokminden teljesen és véglegesen tovatűnt, más dolgok megváltoztak. És Draugheritnek fájt, ahogy változott körülötte a világ, és félt, hogy sosem leli meg a helyét ebben a kavargásban, ami a Birodalom lett.
Fájt, hogy Eris annyi ideig volt távol, és annyira szétesett a nagy igyekezetben, hogy mentse a világot, mentse, ami menthető.....Sokszor nem is volt önmaga. És a Boszorkányúrnő ez utóbbitól szenvedett a legtöbbet....
És adta tovább a szenvedést mindenkinek....
Fájt a sok kötelesség, aminek, bár rettenetes volt ezt beismerni, sokszor nem látta értelmét. Már nem. Küzdelem a jóért nap nap után......Csakhogy utána az is szétporladjon. Tovatűnjön. Megváltozzon. És akkor a küzdelem, az áldozathozatal...a semmiért volt....
Draugheritnek fájt, hogy nem látta a jövőt. Fájt, hogy immár biztos lehetett benne: a gyönyörű, színes, csodákban gazdag napoknak, amikről a birodalmi élete szólt, és amiért tényleg mindent odaadott volna: mindörökre vége. Azok a napok tovatűntek és sosem térnek már vissza. Sosem lesz része már a régi élet szeretnivaló napjaiban.
Egy meredély szélén állt, előtte, a mélyben terült el a nagy lapos síkság, aminek a közepén állt a Várkastély. Most eriszi támaszpont.....Az életüket jelentő őrületet jól leírta, hogy Draugherit pontosan tudta: legalább féltucat eriszi fénylény jár azok közt a sárkányvastagságú fekete falak közt, otthonának nevezve a helyet, úgy ragyogva a mindennapok örök éjszakájában, mint egy-egy lampion. A Sötétség Birodalmának legmélyén. A hajdani Nagyúr lakhelyének folyosóin.....
Draugherit összehúzott szemekkel nézte az épületegyüttest, és közben ugyanazok a gondolatok jártak a fejében:
Nem tudom már hogyan kellene élnem az életem az erisziek közt, ebben a Birodalomban.
Nem látom többé az életem útját kristálytisztán magam előtt rajzolódni.
Összezavar ez az elveszettség.
Nem így kellene lennie.
Nem fogom elhagyni Erist.
De így...az élet....gyötrelem....
Hogy jutottunk ide? |
_______________________________________________________________ |
Amilyen lendülettel indult meg, olyan hevesen fékezett, ahogy Kárhozat szavait hallotta.
- Ne! - bukott ki belőle. - Legalább ne egyedül menj! - kérte a kancát Zenit. - Túl fontos vagy, hogy csak úgy eltűnj a Sötétségben. Megint. |
- Egy pillanat! - szólt a két belendülő csődörre Kárhozat - Heru, mondd, te is érzed, hogy megváltozott a mágia itt, a Sötétségben?
- Mire gondolsz? A viharokra?
- Nem. Az összes dologra, amit csak érezhet a lény, ha körülnéz! Amikor épp nem történik semmi...Itt...a levegő, a talaj, az itteni vidék eszenciájára gondolok!
- Nos - nézett zavartan Heru - nem tudom mire gondolsz...De nekem kicsit más a varázserőm, mint a tiéd!
- Bárkié más, mint az enyém! - prüszkölt a kanca, és megrázta a fejét - Senki se érzi ezek szerint azt, amit én? - kérdezte alig hallhatóan, az éjfekete talajt nézve a lábai előtt.
Aztán hirtelen felnézett, szemeiben valamiféle elhatározással.
- Zenit, azt hiszem én mostantól más útra lépek, mint te....Ki kell derítenem valamit! Menj Heruval! Eris alighanem hallani akarja majd azt, amit velünk történt! |
Zenit figyelmen kívül hagyta a rá szegeződő kérdő tekinteteket.
- Jó, hát akkor ne késlekedjünk, mutasd az utat! - fordult Heru felé. |
Az utolsó kérdésnél mindkét eriszi fiatal kicsit értetlenül, majd "ezt-most-komolyan-kérdezted" arccal fordult Zenit felé.
- Háttt....kerülgettük a viharokat és közben próbáltuk menteni ami menthető....És kerestünk téged, aztán mindenkit, akiről elkezdtük sejteni, hogy nem jókedvében nincs sehol, hanem talán eltűnt.... - mondta Heru olyan arccal, mintha kételkedne abban, hogy ő és Zenit egy nyelvet beszélnek-e.
- És a többiek? Akikről Zenit érdeklődött? - fordult hozzá gyorsan Kárhozat.
- Erisnek nincs sok baja, csak nem tud varázsolni, és ez megviseli...az idegeit - nyögte ki Heru, valahogy zavarban - Amennyire a hálónk működik ebben a zűrzavarban, igen, el tudom érni, ha nagyon kell....De mit akarsz tőle? Hisz most úgyis odamegyünk!
Egy pillanatig gondolkozott.
- Andurya eltűnt, tudjuk. Draugherit viszont szerintem, de igaz, hogy ez csak az én véleményem, valamiféle magánküldetésen vesz részt..... - mondta halkan, mintha bárki meghallhatná őket.
- Asylonról mit tudsz, Heru? - kérdezte még Kárhozat utoljára.
- Ezt....ezt Erissel kell megbeszélnetek! - mondta furán Heru, és intett a többieknek, hogy csatlakozzanak hozzá. |
Zenitnek kezdett valami vészesen mocorogni a hasában, amitől nagyon rosszul érezte magát.
- MICSODA?! - tört ki végül belőle. - Dehát hogy?! És miért?! És mi miért nem emlékszünk erre?!
Egy csomó más kérdés is ott volt a nyelve hegyén, de úgy érezte, egyszerűen felrobban, így az egyetlen, ami kikívánkozott belőle, az csak az artikulálatlan ordítás volt.
Miután egy kicsit lenyugodott, Heruhoz fordult.
- Kapcsolatba tudunk lépni a Boszorkányúrnővel? Jól van? És a többiek, akik Vele voltak?
Rövid ideig hallgatott, végül csak kibukott belőle:
- Valójában mit csináltatok az elmúlt két hónapban? |
Herunak szószerint leesett az álla, ami elég mókás külsőt eredményezett egy vészjósló éji lény esetében.
Jó darabig csak hápogott, és ide-oda kapkodta a tekintetét Zenit és Kárhozat közt, de a kecses egyszarvú olyan higgadtan állt Zenit mellett, hogy hamar nyilvánvalóvá vált: ugyanúgy nem érti a felháborodott döbbenetet, mint a peguni.
- Hiszen a Vihar óta mindenki téged keres! - nyerítette, majd Kárhozatnak címezve hozzátette_ És téged is! Eris minden lényt, aki csak tudott, még nem eriszieket, sötétlényeket és teljesen új lényeket is a keresésetekre küldött! Bárkit, akit csak el tudott érni! Hol voltatok?! Főleg ennyi ideig?!
Aztán Herunak derengeni kezdett egy nagyon-nagyon rossz sejtelem:
- Ti....ti nem tudtok semmiről?
Kárhozat koppantott egyet apró patájával.
- Heru, mi mindketten itt a Sötétségben tértünk magunkhoz úgy, hogy moccanni is alig tudtunk valami bűvölet miatt, és azt sem tudtuk hogy kerültünk oda, ahova. Miután kiszabadultunk a varázs hatása alól, nekivágtunk a Sötétségnek, hogy kiderítsük mi történt velünk és mi történt a Birodalommal! Érezzük mi is, hogy valami nincs rendjén! Szóval mondd el, hogy mit kellene tudnunk!
Heru felnyihogott a döbbenettől.
- Egyik hatalmas mágikus vihar jön a nyakunkra a másik után! Ezt kellene tudnotok! Meg azt, hogy akit elér, azt eltünteti! Meg hogy rengeteg lény és táj össze-vissza van keveredve itt a Sötétségben, de csak itt! Kinn semmi sem történik! Senki sem tud mihez kezdeni a viharokkal! Nem is értjük mi okozza őket, olyan erősek és idegenek! Az egyik elkapta Eris csoportját, és Zenit eltűnt! A Boszorkányúrnő azóta se élő, se holt! Ő se érti mi történik, de segíteni se tud! Baj van! Ezt kellene tudnotok! És hogy mindez két hónapja tart!!! |
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.