|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.23. 20:29 - |
 Maud unottan baktatott. A sötétben elég egyoldalú volt a látvány....A szarvával nem világított, mert ez egyfelől veszélyes lett volna, hiszen magánál sokal erősebb ősi ragadozók bukkanhattak volna rá, másfelől felesleges energiapazarlás is, hiszen a mágikus lények hat-hét-nyolc érzéke közül legalább párral tökéletesen érzékelt maga körül mindent.
És Ő egyébként sem félt a sötétben. Csak unatkozott.
'Bár jönne valaki! Még Mirautnak is örülnék, padig mi csak nagyritkán találkozunk és akkor is harc a vége...Már amikor nem kell valami világmegmentő akciójában vigyáznom rá és szövetkeznem vele.' |
[239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Skywalker halványan elmosolyodott a kérdést hallva.
- A társaim nemrégiben keltették fel a figyelmemet egy sárkányra, akivel nekik meggyűlt a bajuk, de végülis félmunkát végezve megszabadultak tőle. Csakhogy! Nem lenne célszerű hagyni, hogy visszajusson a táborba, ahonnan jött. - válaszolta. - És ezért vagyok én itt.
Zenit, akár egy őrült, aki megszállottan keres valamit pásztázta a sötétséget maguk körül.
- Érzem... - kezdte lassan -, hogy az ... átjáró, amivel Asylonékhoz tudnánk kerülni... mindjárt ... bezárul. - tagolta lassan. Aztán egyik pillanatról a másikra megállt a levegőben és felszisszent.
- Kellemetlen fordulat. - susogta - Ne maradj le, mert csak egy esélyünk lesz, hogy átcsusszanjunk az átjárón - suttogta Anduryának, majd egy éles jobbossal ledobbant egy folyton változó alakot felvevő, furcsa anyagú massza mögé.
Pár perc elteltével egyenletes dobogás ütötte meg a fülüket, majd egy sárkány sziluettjét vélték felfedezni a távolban. Zenit kikukucskált búvóhelyük mögül és pillantása azon nyomban megpihent a meg-megcsillanó, folyékonynak tetsző átjárón. Pár pillanatig csak megigézve bámulta, majd visszazökkent a valóságba és 2 zászlóalj menetelő páncélos lényt vett észre, amint egyenesen a portál felé haladnak.
- Na ne! - horkant fel. - Most ez vagy irdatlan nagy pech, vagy Asylon nem akarja, hogy odajussak. - fordult Andurya felé elborult arccal. |
Fejet hajtott az érkezőnek.
- Örömmel üdvözöllek köztünk, Skywalker! Jó egy baráti arcot látni itt! - mosolyodott el kicsit.
- Megtudhatom mi járatban vagy? - tette hozzá, kutatón vizsgálva a pegazus arcát.
Andurya csak egy pillanatig tétovázott, utána Zenit után lódult, és némi mágiát is felhasználva (csak épp ezúttal már gondosan ügyelve rá, hogy uralja is), lassan felzárkózott hozzá.
- Hová sietünk ennyire? - nyerítette a fehér lénynek, túlharsogva kettőjük zúgó kavargását. |
A lebegtető bűbáj sokban megsegítette őket: ahogy sikerült kitérniük a gravitáció ólom súlya alól, máris ki tudták szabadítani összetekeredett végtagjaikat.
- Nincs harag - hadarta Zenit és már szökkent is feljebb, egy magasabban lévő légáramba, hogy folytassa versenyét az idővel.
Skywalker érzékeit készenlétben tartva kocogott be az erisziek közé.
- Üdv! - köszönt röviden, tömören mindenkinek. Ahogy találkozott pillantása Erisével, mélyen meghajolt. És várt. |
Draugherit már kissé unta, hogy micsoda forgalma van utazó, folyamatosan mozgó társulatuknak!!!!
- Valaki jön! - kiáltotta le, és széles kanyarral megfordult, hogy szembeforduljon az érkezővel. Gwaihir követte őt, miözben Eris csakazértis lassított alattuk.
'Nem fogok magára hagyni senkit! Főleg nem itt! Együttmaradunk!!!'
Aztán mind megkönnyebbültek, ahogy az ismeretlen jele elért hozzájuk....Egy vorstandi! Épp ez kellett! Végre valaki, aki talán segíthet.....Sokmindenben.
Draugherit meglepetten horkant fel, ahogy ráismert a közeledőre. Mindig ott fognak összefutni?
Andurya nehézkesen, küszködve próbált kiszabadulni, miközben a szégyentől valósággal fuldoklott a lelke.
- Sajnálom - suttogta végül alig hallhatóan, miközben megrázta hosszú sörényét, hogy jobban lásson a lehetetlen lebegés közben. |
Zenit épp szólásra nyitotta volna száját, amikor Andurya fék nélküli érkezésének részvevőjévé vált. Hiába próbálta hol finoman, hol már erősebben kiszabadítani szárnyait, egyszerűen mintha csak egyre rosszabb lett volna a helyzet, így egyre csak zuhantak a föld felé.
Amikor már csak pár méter választotta el őket a talajtól, Zenit eldöntötte, hogy ő ugyan nem óhajtja megismételni a becsapódás okozta örömöket (erre a gondolatra eszébe jutottak a hárpiák, akik legutóbbi lezuhanásának okozói voltak), így még épp időben felhasználta lebegtető mágiáját - magukon. Félig fejjel lefelé, továbbra is összegabalyodva lebegtek a sötét semmiben.
Zenit oldalra tekert nyakkal vette tudomásul, hogy ha nem állítja meg magukat, nem becsapódtak, hanem felnyársalódtak volna, ugyanis élesre kihegyezett sziklák voltak alattuk.
- Oh.
Skywalker rettentően élvezte, hogy épp a Sötétség Birodalmába kellett jönnie! Mindig örömmel tölthette el, ha itt volt, mert mindig sikerült valami új dolgot felfedeznie önmagában.
Most az átlagosnál gyorsabbnak nevezhető, de közel sem megerőltető repülésben követte a nagy eriszi csapat nyomait, hogy tiszteletét tehesse a BoszorkányÚrnőnek, felajánlhassa segítségét és hogy eleget tegyen saját Úrnője kérésének, miszerint amíg nincs meg az összes kulcs a Lelkek Kövéhez, mindig legyen egy vorstandi Eris közelében.
Miközben új és új ingerek érték Skywalkert, beérte a kis csapatot, így lassított. Tartotta a távolságot és előre küldött egy "helyzetjelző" varázst, hogy tudassa a többiekkel, ott van. Jobbnak látta bejelentkezni, minthogy magára haragítsa a nagy csapatot. |
Andurya élete mindig is egyszerű volt. Egyszerű és nagyszerű. Élni, ölni ha kell, hinni az elvekben, kitartani mellettük, és ha kell, megharcolni értük. Sosem félt semmitől, mert ezek az egyszerű szabályok minden gondon átsegítették. Minden fekete volt és fehér. És kész. Sosem volt mit megbánnia.
Aztán minden megváltozott.....Legend elment.....Sosem fog visszatérni. Erist pedig gazdájának kellett elfogadnia. Amennyire megvetette a szédült, minden szabályt felrúgó, az egész életén átkódorgó boszorkányt a múltban, annyira megdöbbent azon, hogy ez a nagyon más, nagyon idegen, nagyon zavaros élet, az eriszi lét, mennyire megszokható. Szabad volt, élhetett ugyanúgy tovább, mint eddig, és Andurya be kellett vallja magának, hogy az a feltétlen összetartás, ami eriszit és eriszit összefűzött, biztonságot adott neki. Mindig kemény életet élt. Mert így kellett lennie. De az a rengeteg lény, aki körülvette.....és a sok vele együtt szileriszivé vált lény - senkire nem erőltettek rá semmit, mindenki jól volt, mindenki törődött mindenkivel - megnyugtatták. Ha nem akarták a lények a törődést, akkor csak annyira kapták meg, amennyire muszáj. Andurya kezdte megtalálni a helyét.....
És megfogadta, hogy kiválóság lesz az új családjában. Mert így érezte helyesnek. Ezt diktálta a saját morálja. Így fejezi ki a háláját, és egyben így teszi magát hasznossá.
Zenit pedig kényes pont volt az életében. Képtelen volt elfelejteni, hogy mi történt itt velük néhány éve.....Pont Zenittel, Asylonnal és vele.....Adósnak érezte magát. És nem fogja hagyni, hogy ez így maradjon!!
Végig ezen tépelődött a levegőben repülve. Eris, az erisziek, a szilerisziek, és Zenit és ez az átkozott, hosszú utazás a Sötétségben, meg ez az idegtépő bizonytalanság......
Fogalma sem volt, hogy a sötét erő mikor ölelte körbe, és kezdte gyorsítani. Nem hallotta társai kiáltásait sem miatta.
Észre sem vette, mikor hagyta le őket messze-messze.
Csak azt vette észre, hogy valami fehér dolog rohamosan nőni kezd előtte, de erre még jobban gyorsított, hatalmas szárnycsapásokkal száguldott előre, összehúzott szemekkel próbálta kivenni mi is lehet az.......és a mágia engedett a szívének, és Andurya valódi nyugatlángjaként hasította a levegőt a sötétben, akár egy lándzsa!
Nem maradt ideje fékezni, mikor rájött, hogy a fehér dolog pont keresztezi a pályáját, és hogy a fehér dolog nem egy kóbor mágia, hanem Zenit!!!!
Felsikoltott, oldalra fordult, de hiába enyészett el a varázslat idejében: Andurya nagylendülettel nekiment a peguninak, és ketten pörögve zúgtak el oldalra, szédítő iramban közelítve a talaj felé.
Szélura Gwaihir a levegőnek hála legalább fültanúja lehetett annak, hogy a pillanatok alatt eltávolodó társukkal mi történik. Nem merte hátrahagyni a gazdáját, de mikor meghallotta a sikolyt és a puffanást, és az azt követő hangzavart, úgy döntött ezt végül nem bánja meg. Bízott benne, hogy a két szárnyas lénynek nem esik baja, és tudta, hogy legföljebb egy napi előnyre tettek szert. Remélhetőleg minden megoldódik időben.
Lassan lekanyarodott a Felonon vágtázó úrhölgy mellé, pár dobbanással talajt fogott, felzárkózott, és higgadtan, mélyen zengő hangján jelentett:
- Eris, azt hiszem jó, ha tudod: Andurya megtalálta Zenitet.... |
Ahogy a Sötétségen őrült tempóban haladt át, különböző, egészen világos helyeket pillantott meg egy-egy pillanatra. Nem is tudta, mire vélje ezeket, de nem volt ideje a nézelődésre. Nagyon-nagyon sietett.
Miközben átzúgott egyik tájról a másikra, ismerős hangokat hozott a szél... De ezek nem haltak el úgy, ahogy általában kellett volna, hanem egyenletesen követték Zenitet. Egy hirtelen mozdulattal maga mellé pillantott és.... |
Elhűlve nézett Zenit után.
- Kövessem? - kérdezte Andurya szinte azonnal.
- Ne, ne, hagyd. Nem akarom, hogy szétszóródjunk. Bár én is aggódom miatta....
Mélyet sóhajtott.
- Nincs más választásunk, tovább kell mennünk a saját utunkon, és bízni benne, hogy a Kisherceget nem éri baj az egyik otthonában. Ha baja esne, arról úgyis mi értesülnénk először. Draugh, mennyi idő múlva ér ide az a lény?
- Néhány perc.... - mormolta a félsárkány, és már látta nevelőjén, hogy éledőben van benne valami régi tűz.
- Ennél közelebb ne jusson hozzánk! - mondta komoran Eris, és Felon mellé lépett.
Néhány perc múlva csak a sárkánytetem szomorkodott egyedül a sötét téren, ahol az imént még tucatnyian időztek. |
Figyelmesen, csöndesen, elgondolkodva hallgatta végig Erist. Helyenként bólogatott, máshol hümmögött.
Az a valami, amit majd meg kell beszéljenek, kifejezetten érdekelte is, meg abszolút nem is. A gondolat, a belső kényszer, hogy azonnal indulniuk kellene, vagy késő lesz, szinte az őrületbe kergette! Egy helyben toporgott, szárnyait hol szétbontotta, hol újra visszazárta és idegesen nézegetett jobbra-balra.
A feszültség egyre nőtt benne, mígnem szinte úgy érezte, felrobban! De nem így történt. Amikor Draugherit elkiáltotta magát, megpördült maga körül és esdeklően nézett az Boszorkány Úrnőre.
- Bocsáss meg. Bocsássatok meg. Nincs idő. Nem fogunk odaérni. Érzem. Baj van. Nem! Baj lesz! Baj lesz, ha most azonnal nem... - egy pillanatra elhűlt, arca megmerevedett. A másik pillanatban azonban már ismét bocsánatot kért - Sajnálom. Muszáj. Most. MOST!
Zenit olyan erővel rúgta el magát a földtől, ahogyan csak tudta. Amint lendületesen felemelkedett, használatba vette suhanó mágiáját és egy tompa dörrenés kíséretében már el is tűnt a Sötétségben... |
Eris alaposan megfontolta Zenit mondandóját, mielőtt válaszolt:
- Amint kitalálják, hogy merre tovább, megyünk tovább - intett a lassan tülekedésig fokozódó vita felé - Ködláng és Ízisz remélhetőleg újra fel tudják venni a nyomot, és akkor nem csak dicső menetben fogunk átcsörtetni a Sötétség Birodalmán, hanem lesz egy valamivel pontosabb célunk is - húzta el fintorba az orrát.
Szemeibe félelem költözött.
- Zenit, nem siettethetem Ködlángot és Íziszt...Az a kanca most vesztette el a nevelőjét. Az eriszi hálónak pedig sem ő, sem Ködláng nem részei valamiért....Néhány lény, köztük Asy és Eve is, hiányoznak....Fogalmam sincs mi történik velem, de a legnagyobb baj, hogy a Birodalom szövete is mintha....hullámzana...Tanácstalan vagyok, mióta csak megkaptam a Lelkek Kövét. Nem tudom mikor mit kellene tennem, hogy azzal a jót tegyem....Inkább csak próbálkozom....... - Zenit szemébe nézett - Ugyanakkor van egy elméletem, amit meg kell majd beszélnünk, méghozzá remélhetőleg a nevelőddel, az idősebb vorstandiakkal, és a Birodalom többi régi, nagyöreg lényével.....Neked is elmondhatom most, de nem több, mint egy találgatás......Egyelőre.
Nagy levegőt vett, és pillantása inkább lett elgondolkodó, mint riadt.
- Csöppet sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a Birodalmba portálok nyíljanak. Akár több is, mint hetvenhét.....Ha nem lennének, a porig égett Nimraszi erdő - vagy némely másik varázsvilág - lakói nem tudtak volna átmenekülni mihozzánk. Ami pedig az aggodalmad illeti, hogy némelyik portál egyirányú...nos az sajnos jogos. De nevelő és lény közt nehezebb elszakítani a köteléket, mint hinnéd, szóval azok, akiknek gazdája van, vagy árvák, biztonságban vannak....A többiek..... - mélyet sóhajtott - Ha kötést helyezünk a Birodalom vidékeire, hogy megvédjük, eljöhet a perc, mikor egyetlen lény se lesz képes elhagyni Simbelmyne-t, akkor sem, ha akarja. Azt nem tehetjük. Figyelmeztetést szórhatunk szét, de más ötletem nincs.
Újfent átvillant valami a szemein.
- Nem is biztos, hogy 77.....Talán ez egy kód vagy egy rejtvény. A Sötétség szereti a számokat!
Aztán ő is a távolba révedt.
- Nem hibáztatlak az érzéseidért. És bízom a felelősségérzetedben. Én magam is féllény vagyok, és néha megszólít az...amibe nem léphetek be. Ezt kár is tagadni.
Mellkasára helyezte egyik kezét.
- A Lelkek Köve azóta ragyog fényesen, hogy Sötétség érte...Ezt még a Tünde lényeitől tudom. Érzem én is néha a suttogást, ami az örök éjbe hív, de tudom, hogy amennyire odatartozom....legalább annyira nem... - a peguni szemébe nézett - Te is, és én is megtehetjük, hogy a hatalommal, amt birtoklunk, uralmunk alá hajtjuk a Sötétséget....De az nem változtatna semmin....Idegenek maradnánk, hiába lennénk ott, és hiába uralnánk....Ellenségek vennének körül, és félelem.
Szomorúság költözött a szemeibe.
- Hiába mennénk oda, ami mindig szólongat, nem lenne ott....Nem azt találnánk, amit keresünk....Köztük járhatnánk...de nem lennénk egyek közülük.
Megrázta a fejét, lemondóan, fáradtan.
- Ezt pedig a Sötétség sosem felejti el. Legegyszerűbb, ha megpróbálod megkeresni a helyeket, ahol vagy semminek nem kell lenned, vagy elfogadnak mindazzal, ami vagy. Simbelmyne jó hely erre, szerencsénkre - kacsintott a fiatalra.
Draugherit hirtelen felágaskodott.
- Jön valaki! - mennydörögte.
- Én nem éreztem semmit - szállt vitába Gwaihir.
- A Mágia remegése árulta el....Nem is biztos, hogy van teste. De gyorsan közeledik! - villant meg a félsárkány szeme. |
Zenit akaratlanul is elmosolyodott Eris utolsó szavain. Hiába: a Boszorkány Úrnő mindig is tudta, mikor mit kell mondani!
- Engem az nyomaszt, hogy teljesen vakok vagyunk. Bocsánat, ha bántó a többesszám, akkor természetesen azonnal visszavonom. Megint van egy Sötét Sereg, ami ezek szerint csak arra vár, hogy egy kellőképpen hatalmas vezetőt állíthasson maga elé. Ez szerintem aggasztó! - az utolsó mondatot csak sziszegte.
- Teljességgel egyértelmű, hogy idővel fognak találni valakit, aki akarva, vagy akaratlan, de az élükre fog állni. És épp ezért szeretném, ha nagyon hamar megtalálnánk Eveniont és Asylont. Elvégre... a zsarolás is lehet egy szempont. - susogta, üstöke alól felpillantva.
- Ez a sárkány... egyenesen félelmetesen magabiztos volt. A saját élete nem számított neki. Mintha egy sokkal nagyobb dologban tervezett volna. És szándékosan kihangsúlyozta a portál nevét: 77-es Portál. Remélem, csak én gondolom azt, hogy az a szám a Portál sorszáma... és azt is remélem, hogy tévesen! - egy pillanatra elhallgatott, majd Eris szemeibe nézett - Mert ha nem, akkor az is lehetséges, hogy Simbelmyne 77 különálló birodalommal áll nyitott kapcsolatban. És lehet, hogy néhány portál fordítva működik: mi mehetünk át, de vissza már nem tudunk jutni! Ha valaki, aki nem tud semmit, óvatlanul átmerészkedik... azt elfelejthetjük...
A távolba kémlelt, magába szívta a Sötétség Birodalmának egyedi illatát, ami egyrészről szinte bódító hatással volt rá, másfelől egyenesen elborzasztotta.
- Az, hogy én mit szeretnék, ismételten háttérbe szorul. - suttogta csak úgy maga elé. - De tudom, hogy mi a helyes út és tudom, hogy min kell végighaladjak, hogy támogassam a Birodalmat. - fordult vissza Erishez.
- Néha jó hagyni, hogy a gonosz gondolatok kibontakozzanak bennem... - ismerte be őszintén -, de ezek nem fognak az utunkba állni. - ígérte becsülettel. - Sose. |
Nyomatékosan megköszörülte a torkát, hogy kicsit elhallgattassa a lényeit. Azt ugyan nem tudta volna megmondani a felhördülések java minek is szól, talán egy részük még a Draugherit okozta sokkra kezdett csak el reagálni, de a lényeg az volt, hogy csendet akart.
- Nem hinném, hogy a barátunk veszte sokáig észrevétlen maradna. Jobb, ha lassan továbbmegyünk, ne feledjétek: okkal vagyunk itt! De előtte - mély levegőt vett - halljunk valami fontosat!
Zenit elé lépett, és a peguni szemébe nézett.
- Zenit, amit ez a lény mondott, az nem jár rádnézve semmiféle kötelező hatállyal - mondta nyomatékosan, és szándékosan laza hangnemben - Kérlek, ne engedd, hogy ez nyomasszon!
- Engem az is érdekelne, hogy ez a sárkány...mégis hogy ígérhette neked a sereg vezetését? Ezt csak úgy tehette meg, hacsak nem hazudott - itt kérdőn pillantott Zenitre - ha...ezt eddig ő csinálta. De hogy lehetséges, hogy egy idegen, külvilágból jött lény a sereg vezére? - vágott közbe hirtelen Draugherit gondterhelten.
- Miért fontos ez? - kérdezte Andurya, akinek minden tolla az égnek meredt a haragtól és félelemtől.
- Mert a Nagyúr csak azokra bízott fontos pozíciót, akiket már annyira uralma alá hajtott, hogy szinte a részei voltak. Sosem bízott senkiben.....Ez a sárkány láthatóan nem volt lelkileg torz. Ép volt. Nem uralta senki legföljebb a hatalomvágy...Egy idegen lény....a seregek élén? Ez különös! - ismerte el Eris is.
- Kivéve akkor, ha nem ő volt a fővezér...Hanem valaki őt is irányította a háttérből....s talán még most is - mormolta Szélura Gwaihir.
- Ki? - vágott közbe megvillanó szemekkel Andurya.
- Aki eddig is - mondta ki halkan, végítéletszerűen Draugherit azt, ami mindenkiben megfogalmazódott.
- Ugyan! Ez nem igaz! - horkant fel Eris, és határozottan felemelte a hangját - Figyeljetek ide! Nem kell félnünk többé a Sötét Nagyúrtól! Ő az egyetlen, aki soha többé nem támadhat ránk, ez biztos! Tudom, hogy féltek. Furcsa dolgok történnek, amiket senki sem ért! Én is félek. De tudom mi történt velem, és tudom mit tettünk a Nagyúrral! Láttam őt a Semmiben, ahonnan soha többé nem térhet vissza! Higgyetek bennem, és higgyetek a társaitokban, aik tettek róla, hogy ez így legyen! Steel, Vanwa Vala és Izabó három páratlan hatalmú lény! Ők taszították ki a világunkból a Nagyurat! Nem - Fog - Visszatérni!
Pár pillanatig csend volt, mindenki átgonodolta amit hallott.
- De akkor ki tette lehetővé, hogy egy külső világbéli sárkány felajánlhassa a seregeket Zenitnek? - tette fel a kérdést Vino.
- Valaki más.....Valaki hatalmas....Akiről eddig nem tudtunk - mondta szomorúan Eris.
- Sokmindenről nem tudtunk! - kiáltotta ekkor egy hang. Ködláng és párja lendületes ügetésben csatlakoztak a csapathoz. Ködláng fújtatva megállt, és hatalmasra nyitva a szemeit, üdvözölte gazdáját. Eris pillantása többet mondott a szavaknál, és mindketten megremegtek egy percre, valami más is történt köztük nemcsak egyszerű köszönés, de Ködláng gyorsan túltette magát rajta, és folytatta: Asylon nyomában vagyunk, a Dimenziók óta, ahol nagyon furcsa dolgok történnek....Asylont megszállta...egy....egy ősi, hatalmas szellem...Alig tudtunk elmenekülni mind....Íziszt is magának akarta - mondta nehézkesen a mén, a mögötte csendben álló, hihetetlenül szoborszerű kancára pillantva - Az a lélek....oly hosszú ideig várt prédára! És végül megkapta, amit akart! Nem hittem volna, hogy megmenekülünk....Ki tudja mi lehet még a Birodalomban, ha az a szörnyű szellem is megmaradt, korokkal ezelőttről? Asylont azóta űztük mágikus nyomait követve idáig...A sárkánytámadásig minden rendben volt....Már nem áll befolyás alatt, de csak megy és megy....... - fújtatta fáradtan.
- Feltámadó, ősi nagyhatalmú lelkek? A Sötétség seregeinek vezére egy a régi világomból jött sárkány?! És nyitott portálok más világokba, amikről tudott a Nagyúr??? Mi folyik itt? - hörögte idegesen Draugherit.
Pillanatokon belül újra elszabadult a vita.
Eris a zűrzavar közben könnyedén Zenit mellé léphetett.
- Szeretném tudni, hogy Te mit akarsz. Hogy akarsz dönteni? - kérdezte halkan. Aztán elmosolyodott - Zenit, tudom, hogy Te mindig meg akarsz menteni mindenkit...De mégis...miféle fenyegetést jelenthetne a sötét lények serege? Szétvertük őket, és a Nagyúr nélkül semmik! Nem ellenfelek nekünk! Nem is tudom az a sárkány....mi célból tette neked ezt az ajánlatot....Hacsak nem azért, hogy mentse magát. És csak ezért. Vagy oly csábító ez az ajánlat?
Szemügyre vette a pegunit.
- Nem hiszem, hogy gyerek maradtál volna. Fiatal vagy, de nem gyerek. Szeretném tudni mit tervezel - újra elmosolyodott - És mielőtt másra gondolnál, egy igen egyszerű oknál fogva. Az Eskü még mindig köti valamennyi eriszit. Így engem is. Talán jobban, mint valaha.....Ha azt tervezed, hogy a Sötétség Birodalmába költözöl, nagyon-nagyon-nagyon meg fogod nehezíteni az életem, és a fénylényeimét is..... |
Közömbösen bámulta a sárkány holttestét.
- Elég sok mindent. Először is felismerte bennem a Nagyúr lenyomatát. - tekintete egy pillanatra megállapodott Anduryán, Draugheriten, majd Erisen. - És mivel ebből rájött, hogy nem vagyok közömbös a Sötétség iránt, tett néhány ajánlatot. - folytatta kelletlenül, mivel kényelmetlenül érezte magát. - És volt olyan, ami érdekelt is... - vallotta be, de egy gyors váltással más irányba terelte a beszámolót.
- Azt mondta, nem egyedül érkezett. Egy tucat társa kísérte el, ők jöttek át először a 77-es Portálon. Azt hitték, hogy az átjáró azonnal eltűnik, ahogy átléptek rajta, de nem így történt. A kapu még mindig ugyanott áll,de azt nem mondta meg, hogy pontosan hol. A probléma az, hogy Simbelmyne-ból senki sem lépheti át a kaput, a másik oldalról viszont bárki, bármikor dönthet úgy, hogy átjön. Azt nem tudom, hogy tudnak-e kommunikálni az itteni lények az ottaniakkal. - fejezte be végül, de látszott rajta, hogy kikivánkozik belőle még valami.
Zenitet látszólag cseppet sem viselte meg a frissen szerzett információk súlya és következménye. Sokkal jobban aggasztotta egy másik dolog, aminek végül mégiscsak hangot adott:
- Viszont... - homlokát összeráncolta, fogait összeszorította, mintha vívódna - ...felajánlotta a jelenlegi Sötét Sereg irányítását és további megszervezését. Itt. Simbelmyne-ban. |
Draugherit csak most, csak ebben a pillanatban zuhant alá a sötét égből, társai értetlen, sőt, ellenséges pillantásaitól kísérve. Ledobbant a sárkány elé, és Eris szemeibe nézett.
- Én bízom benne, hogy tudod mit csinálsz - mondta kicsit értetlenül a boszorkány, ahogy előrelépdelt Zenithez, és semmitmondó, de mégis jelentőségteljes mozdulattal egyk kezét a fiatal peguni nyakára tette.
A félsárkány hátatfordított nekik, és a talajhoz csapódott óriást kezdte nézni.
- Tudjátok - emelte fel hangját, hogy mindenki hallhassa - egy távoli világban születtem. Ahol pegunik és sárkányok vívták soha véget nem érő harcukat...Egy háborút, aminek már nem emlékeztek az okára....Egy szörnyű harcot, ami mindenki vérébe ivódott, és kiölte a világból az életet.....Senkinek sem szólt másról a léte, mint minél többet kiirtani az ellenségből.
Felszisszent, és néhányan összerándultak a hangtól....
- Azt hittem végleg magam mögött hagytam azt a világot.....De lám, ma, oly hosszú idő után, kísért a múlt....Felismertem ezt a sárkányt! Ugyanonnan jött, ahonnan én!!! - üvöltötte, és hangja recsegett a zavaros, dühös érzelmektől.
Döbbent csend fogadta szavait, és még nagyobb döbbenet fogadta az első megszólalót!
- Emlékszem már! - mondta kárörvendő hangon a sárkány, bár alig tudott megszólalni a földhöz szorított teste fojtogatásában - Te vagy Anchantis-krym-Thebiss'n'lor parancsnokának a fattya! A szégyenfolt, aki rajtunk esett!
Draugheritből félelmetes morgás tört fel, de a sárkány nem törődött vele. Úgy tűnt már semmi sem érdekli, főleg nem az előtte álló, megvetett féllény.
- Hülyeségeket beszéltél, amiket a magadfajta korcs senkiházik szoktak! Lehet, hogy neked nem mondták el, de azért a hadvezetésben nagyon is jól tudta mindenki, hogy miért harcolunk. A jogért, hogy kié lehessen az új világ....A világ, ahol van élelem és hely mindenkinek - most először vegyült a hangjába más is a megvetés mellé....Valamiféle furcsa vágyakozás.
- Miféle új világ?! - bömbölte Draugherit.
- Miféle világ, miféle világ?! Nézz körül, te szánalmas nyomorék! Ez a világ!!! - bömbölte vissza a fenevad.
Döbbent suttogás, elakadó lélegzetek jelezték, hogy erre senkisem volt felkészülve......
- Ez a világ Simbelmyne Úrnőjének világa. Senki másé! - dobbantott végül nagyot Szélura Gwaihir, csaknem a sárkány fején......
- Ezt mi is tudtuk....De ő eljött, és azt ígérte, hogy megtöri.....Akkor pedig a miénk kellett volna legyen! A sárkányok büszke nemzetségéé! - visította-süvöltötte a sárkány őrjöngve, és nekifeszült a mágiának, ami a földhözcsapta!
- Állj! - pendült tisztán a Boszorkányúrnő hangja, és gyorsan előrelépdelt. Csend lett a szavai nyomán, mert lényei féltették, míg a sárkány kíváncsi lett rá. Közelebb ugyan nem jutott Draugheritnél, mert egy vitorlányi szárny nem engedte tovább, de neki ennyi is elég volt.
- Én valamit nem értek. A sárkányokat a Sárkányok Úrnője irányítja...Ő pedig ezen világ szövetségese....Sosem támadna ránk.
- A mi világunkra nem terjedt ki a hatalma. Szabad fajként éltek ott a sárkányok....és a pegunik - dünnyögte halkan Draugherit.
- Értem már - fogadta a hírt meglepődve Eris. Ő valahogy mindig azt hitte, hogy a rémséges királynő hatalma valahogy minden világ minden sárkányára kiterjed....Csalóka a látszat.....
- És mégis...ki ígérte nektek Simbelmyne-t? - faggatta tovább a foglyot.
- A Nagyúr - morrantotta elégedetten a sárkány, és mintha gonoszul derült volna rajtuk.
- Ő halott. Legyőztük. Mindörökké a Semmiben oszlik majd a lelke - mondta ridegen a boszorkány, és elfordult.
- Az lehet, emberke! Lehet....De nekünk évezredekkel ezelőtt tette ezt az ígéretet! Azóta sokminden történt, de én mégis eljutottam ide! Nem tudod meddig terjed a hatalma, és mit hoz a jövő! - vágott vissza a sárkány, és Eris összerándult az időt és a sárkány magabiztosságát hallva.
- ELÉG! - bömbölte Draugherit, és egy hátborzongató szökkenéssel kitörte a sárkány nyakát!
Hosszú-hosszú csend hullott rájuk.
Andurya volt az, aki először magához tért a döbbenettől.
- Zenit....Te mit tudtál meg tőle? - kérdezte halkan a fehér lényt. |
Zenit még mindig lehunyt szemekkel, de már lehorgasztott fejjel állt az irdatlan sárkány alatt ugyanolyan mozdulatlanul, mint az fönn, a levegőben.
- Most akár könnyűszerrel meg is ölhetnélek - szólalt meg egyszeriben távoli, gonoszan vágyakozó hangon.
Az idegen elme a fejében hevesen tiltakozni kezdett, de nem erővel, hanem észérvekkel.
- Hm, rendben van, adok még egy kis időt neked. Fejtsd ki azt, amiről nagyon is jól tudod, hogy érdekel engem - folytatta kemény, csaknem rettentő hangon.
Eltelt még néhány perc, amíg Zenit a sárkány könyörgéseit, érveit, ajánlatait és ígéreteit hallgatta, de úgy tűnt, elfogyott a türelme.
- Én meg tudtalak volna védeni tőlük, de Te nem éltél ezzel a lehetőségeddel. Hát intézd el saját magad! - fakadt hirtelenjében ki.
Ahogy szemeit újra kinyitotta és fejét felemelte, a sárkány is kiszabadult mozdulatlanságából, de ahelyett, hogy a magasba emelkedhetett volna, mintha oldalról varázslat érte volna, nem messze Eriséktől a talajba csapódott!
Zenit lemondó pillantással követte zuhanásának ívét és várakozva tekintett az erisziekre, hogy mit fognak a támadó sárkánnyal kezdeni. |
Mind a sárkány után akartak eredni, Gwaihir pedig folyamatosan kavarta, élesztette, folyamokba sűrítette és táncoltatta a szélmágiát maga körül, hogy a sárkány előnyét lecsökkentse, de Draugherit bömbölése megállította őket.
Andurya és szárnyra kapott társai értetlenül bámultak a peguni irányába, aki viszont zavartan, fejét forgatva keresett valamit az égen. Megőrült volna???? A Sötétség is tiltott területté válik a számára, nemcsak a Félelem?
És akkor rájuk szakadt az ég.........
Gwaihir minden mágiája sem volt elég, hogy a hatalmas, semmiből rájukrobbant testet megállítsa, vagy eltérítse. A lendülete egyik lényt erre, a másikat amarra sodorta el, Andurya például jó ideig tehetetlenül zuhant a sárkány hasa alatt, és csak az utolsó pillanatban sikerült kikeverednie alóla, mikor a lény másfelé fordult száguldó tempóval. Andurya majdnem eltörte a szárnyát, ahogy lefékezett, és lihegve a sötétlény után eredt.
Megállt benne az ütő, mikor rájött merre is fordult át őróla a zuhanórepülő hatalmas halál....
'Nem érek oda időben!' üvöltötte a lelkében a kétségbeesés, ahogy próbálta beérni a hozzá képest óriási szárnyast.
És akkor a sárkány irdatlan erővel nekiment valaminek, Andurya sötételemű lény létére is érezte a levegő megrendülését, és onnantól nem moccant.
'Mi történhetett?' lebegett döbbenten egyhelyben.
Eris az utolsó pillanatokig küzdött a mágiáért, hogy tehessen valamit, bármit a megmentésükért - hiába. Szürreálisra tágult szemekkel nézte, várta a közeledő lényt, aztán megdermedt Zenit varázslatát látva. Jódarabig nem jutott szóhoz. Egyszerűen nem hitte el, hogy élnek, és hogy a vad teremtmény nem tud ártani nekik. Alig tudott magához térni.
- Ezt...hogy csináltad? - kérdezte végül akadozva, hitetlenkedő arccal fordulva a fiatal lényhez. |
Látva a sárkány felemelkedését, Zenit hátracsapta füleit és összeszűkítette szemeit, hogy jobban lásson a sötétben és hogy kevésbé zavarja a szárnyak által keltett légörvény.
Ahogy teltek múltak a percek, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a sárkány valóban elment, de Zenit továbbra is ugyanarra a pontra meredt, ahol utoljára látta körvonalazódni a hatalmas lény alakját.
Végül aztán mégiscsak jól sejtette: egy pillanatra mintha minden elnémult és megdermedt volna. Zenit egy kifürkészhetetlen és hátborzongató elmével kapcsolódott össze egy rémisztően sötét és mély szempár által. A fiatal peguni összerándult, ahogy a betolakodó könnyűszerrel átgázolt elme-védelmén és egyre mélyebbre ásott.
Eközben megérkezett a mozdulatlanság után a széllöket, aminek biztos velejárója volt a sárkány is. Gyorsan közeledett, pontosan Zenit, Eris és Maud feje felől, mintha nemes egyszerűséggel agyon akarná taposni őket.
Zenit nem bajlódott azzal, hogy megpróbálja kiszorítani a betörő elmét a sajátjáéból, sokkal inkább ráfonódott, körültapogatta és vezette, egészen addig, amíg elérték lelke legméllyebb, de legfényesebb pontját. A betörő elme visszahőkölt, mintha nem erre számított volna, Zenit viszont igen, így kihasználva pillanatnyi helyzetét megragadta a sárkány elméjét és nem kímélte, de nem is eresztette, amikor az már hanyat-homlok menekült volna. Ezzel egyidőben szemeit lehunyta és szarvát egyenesen a sárkány felé fordította, mire az irdatlan tempóval közeledő fekete test mintha átlátszó falnak csapódott volna, mozdulatlanná dermedt! |
Ízisz hitetlenkedve vette észre, hogy erősítés érkezett ilyen szorult helyzetben. A mágia figyelése őt is kimerítette, a csata mágiái is összezavarták, harcolásra teljesen alkalmatlan lett volna. A legnagyoobb gondja az volt, hogy kitérjen a lábak, farok elől és párja mellett maradjon.
A sárkány iszonyú haragra gerjedt, hogy megzavarták vadászatát. Különösen a pegazus kanca zavarta, aki többször eltakarta szemét és előtte röpködött. egyszer épphogy a szája előtt húzott el, pár tollat sikerült is kikapnia belőle. Neki édes mindegy volt, unikornist eszik meg vagy pegazust. Inkább más érzékszerveire hagyatkozva csapdosott, kapott tovább a levegőbe, ha már a szemeit támadták. Aztán gondolt egyet, csapott egy jókorát szárnyaival, s megszabadulva a bosszantó lényektől, felröppent a felhők közé.... |
Andurya hatalmas sebet tépett a fenevadba, és vakító éjszakával felelt a lény kapdosására. A sárkány láthatóan kezdett megzavarodni, és a harcos kanca pontosan ezt akarta! Gwaihir szelei elfogták a szárnyai lendületét, a lábait és a hasát Vino és Felon vagdosták alul, míg Cedaron valósággal kettéharapta a farkát.
Draugherit viszont nem tett semmit. A kanca nem értette miért nem jön segíteni a féllény, akinek talán a legkönnyebb dolga lenne. Ők még csapatban is nagy veszélyben voltak! A sárkány hihetetlenül gyors volt! Csapongva, kiszámíthatatlanul mozgott, és ha elkapta volna bármelyiküket, biztosan nem engedi el élve!
Andurya félrekanyarodott egy szárnycsapás elől, és küszködve újra körözni kezdett a bömbölő, csapkodó, szikrákat okádó lény körül.
Őrjítő volt, hogy már nem látta a két unikornist, de nem tudta, hogy azért, mert a csatában eltaposták őket, vagy mert elmenekültek...
Eris közben a félelemtől görcsberándult gyomorral, tágrazárt szemekkel bámulta a messzi harcot. Maud pajzsa nem is engedte volna közelebb. |
Nautilusz szőre időközben vészesen mattulni kezdett, így gyorsan búcsút intett a kis csapatnak és amíg még tudott, elteleportált.
Zenit kényelmes kocogásából fékezett le és állt meg egy karnyújtásnyira Eristől. Kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben! Nem akart harcolni menni, de úgy érezte, mások ezt várnák el tőle. Ha igazán vorstandinak vallaná magát, biztosan még csak meg se fordulna a fejében, hogy ne segítsen másokon - elvégre a Birodalom harmóniájának a fenntartása is lenne a dolga, de legalábbis olyan segítőkésznek kellene lennie, mint az eriszieknek! Mindennek ellenére esze ágában sem volt megmoccanni. Arra meg egyenesen gondolni sem akart, hogy mindez azért lehetséges, mert épp a Sötétség Birodalmában vannak...
Először csak állt üveges szemekkel, de végül csak erőt vett magán és elsöpörte borús gondolatait. Sokkal inkább akart arra gondolni, hogy végre újra láthatja Eveniont. Reményei szerint épen és egészségesen... |
[239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Maud unottan baktatott. A sötétben elég egyoldalú volt a látvány....A szarvával nem világított, mert ez egyfelől veszélyes lett volna, hiszen magánál sokal erősebb ősi ragadozók bukkanhattak volna rá, másfelől felesleges energiapazarlás is, hiszen a mágikus lények hat-hét-nyolc érzéke közül legalább párral tökéletesen érzékelt maga körül mindent.