|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.11. 17:07 - |
 *Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...* |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
- Dignified közénk tartozik. Amit Ő tesz, részben a mi dolgunk is. - *válaszolta halkan.
Kis ideig még hallgatott, a sötét mélységre tapasztva pillantását.*
- Visszamész a Sötétségbe? Vagy a társaidhoz, a Rémségek Szigetére? - *érdeklődött, immár Angyal szemeit fürkészve.* |
 Repülnie kellett egy darabig, míg annyira lehiggadt, hogy lelassítson és szemügyre vegye Zenitet. Nagy szárnycsapásokkal lebegett egy helyben, és nézte a lényt. Egy ideig azt fontolgatta, hogy kételkedik a szavaiban, de aztán nyugodtan szólalt meg:
- Nincs mit sajnálnod. Hisz nem is Te tetted. Hisz Te nem is csináltál semmit. Mit sajnálkozol?
Horkantott.
- Dignified kételyt támasztott bennem. De azt hiszem önmagának ártott és árt a legtöbbet. |
*Pillantani nem pillantott Angyalra, de bal fülét oldalra billentve hallgatta végig némán.
Nem bánta a fiatal kanca gyors távozását és az is hidegen hagyta, hogy pár pillanattal késöbb Nautilusz se szó, se beszéd eltűnt.
Fejét oldalra billentve nézte a még meredten álló Zenitet.*
*Zenit megrázta a fejét, mintha a nemrégen történtektől szeretne szabadulni.
Vetett még egy leírhatatlan pillantást a fekete pegunira, majd Angyal után eredt. Nem volt egyszerű utol érnie a kancát, de a színe szerencsére árulkodott hollétéről.*
- Angyal, kérlek várj! - *kiáltotta, amikor már hallótávolságon belülre érkezett.*
- Nagyon sajnálom, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. - *röviden hallgatott* - Szívből sajnálom. - *mondta, mikor Angyal mellé ért.*
*Miután egyedül maradt, habozás nélkül elterült a durva és hideg sziklán.* |
- Csöppet sem érdekel már a véleményed! - vágta a másik fejéhez.
- Megérdemelted a lecke után! Csak visszavágtam, ahogy azt vészhelyzetben tenném! Vagy Te eddig csak olyan ellenséghez szoktál, ami nem vág vissza?! Hát akkor a tanítási módszereidet valóban nem kell firtatni, hisz egyértelmű, hogy nincs rá szükségünk! Talán nincs is Rád szükségünk! Bolond voltam, hogy idejöttem!
A szélben csak úgy zengett a veszekedés! A sziklák vidékén ma a legtöbb állat a vacka mélyére áshatta magát.....
Angyal vadul zihált, és lassan elhalt a közelben támadt visszhang. Ezzel egyidőben higgadt le lassan a fiatal kanca is. Feltűnt neki - most először - a nagy peguni tépett állapota is.
- Ez aljas húzás volt - tette hozzá valamivel nyugodtabban - Akármit is mondasz. Túl hirtelen jött mélyvíz volt. Akármilyen komolyan is leckéztetsz, a tanulás legyen egyszerű tanulás. Vagy talán már ellenségek vagyunk? Ne hibáztass amiatt, hogy csaknem bajt csináltam. Hogy csaknem még mélyebb lett a szakadék a csoportjaink közt miattam.....Te is hibás vagy.
- Ha ilyenek az eszméid - mondta még, hátralépve - sajnálom, hogy megkértelek arra, hogy taníts. Hiba volt.
Megrázta a sörényét, és befelé forduló tekintettel ennyit mondott még:
- Nem tudom mi történt Veled. De sajnálom, hogy ilyenné tett. Sajnálom....Azt is, hogy olyasmit kértem, ami ellenedre való volt. Látom, hogy bajba estél. Így nem gyötörlek tovább......
Zenitre és Nautiluszra pilantott, biccentett, és még egyet hátralépve lezuhant a mélybe. |
*A kis távolság miatt nemigen tudott mit a védelmére hívni. Mielőtt a fénycsóva elérte volna, a támadó eszköz negatívját megformázta és egy nyílvessző alakját kölcsönözte neki.
A Sötétség szolgálatában álló varázslat kettéhasította a fénycsóvát, de hamar fel is oszlott. Kevés volt ahhoz, hogy felvegye az erős mágiával a harcot.
Dignified csak állt és hátrasunyt fülekkel tűrte a rajta átcsapó fénymágiát. Leírhatatlan érzéseket érzett! Egyszerre volt lelkének üdítő, másfelől pusztító. Miután a fénycsóva áthaladt rajta, teste még elgytörtebb volt, mint amikor ideért.*
- Bolond csikó!!! - *ordította Angyal arcába.* - Ha nem a Fényből lettem volna, már rég a földön hevernék élettelenül!!
- És ha jól emlékszem, nem az én vágyam volt, hogy Titeket okítsalak. Ha emlékezetem nem csal, Te magad mondtad, hogy: "Azt tanítasz, és úgy, ahogy akarsz". Az, hogy mit, hol és mikor tanítok, az Én dolgom. A Sötétség nem fog beköszönni, mielőtt megtámadna, nem fogja megígérni, hogy hol fog az életedre törni! - *sziszegte rekedten* - Az meg, hogy nem bízol bennem, a saját dolgod! Sose bízz senkiben, nem tudhatod, mikor fordul ellened, ki ajánl a fejedért csinosabb summát!
- Ha pedig megöltél volna, a szakadék, ami a társaink között van, csak méllyült volna, annak ellenére, hogy hányan dolgoznak az eltüntetésében! Arról nem is beszélve, amit veled történt volna! A gyilkolás nem természetes dolog... minden egyes alkalom mélyen megmarad a lényben. Úgyhogy jól fontold meg, mikor adod olyanra a fejed! - *recsegte egyre méllyedő hangján.
Végül elfordult és odébb léptetett. Lehajtotta a fejét és legszívesebben eldobta volna magát, azonban a 3 csikó előtt a világ minden kincséért sem tette volna! Izmai egyre gyengültek, elméje egyre tompult.* |
A düh nem volt kifejezés az érzéseire.....Nagyon megrémült attól a helyzettől, amibe Dignified, akiben bízott, belelökte. Szó szerint! Még megalázóbb volt mások hátán utaznia, mozdulatlanul......
Most, nagyot toppantott, és félrelökve Zenitet és Nautiluszt, egyenesen a nagyobb (sokkal nagyobb) elé állt, szikrázó szemekkel. Szinte reszketett a haragtól!
- Ebrithil, amit tettél, az nem megmagyarázható! Végképp nem elfogadható, akármit is hoznál fel értelmes okodként! - kezdett süvölteni.
- Lehet, hogy azt hiszed majd szükségünk lesz erre, és nem vitatom, a Sötétségben mindig mindenre késznek kell lenni, arra is, hogy a barátunk vagy a családtagunk támad hátba - egy pillanatra majdnem elhallgatott magára és Zenitre gondolva, de a haragja folytatta helyette - De Te itt és most nem voltál erre feljogosítva! Semmiképp sem hagytam volna, hogy ezt a kötést szórd rám, ha valódi vészhelyzetben lettünk volna, tehát például a Sötétségben!!! Én ismerem a Sötétség Birodalmtá, Zenit is járt ott eleget, nem volt jogod itt ezt tenni velünk! Ez a sziklák vidéke, Te pedig a tanítónk vagy, de most eljátszottad a bizalmam, mert egy bolondtól nem tanulok!!! És ez nem is volt része a gyakorlásnak! Nem volt szó ilyen próbáról! Heh!! Válasszon?! Megmondom Neked én mit tettem volna!!! Érdekel? - kezdett szikrát és apró, kék villlámokat hányni a szarva, ahogy visítva nyerített a nagyobb ménnek.
- Az egyetlen döntést választottam volna, ami ilyenkor válaszható, hogy mindkettőt megmentsem!! Megöltelek volna,hogy mindkettő erejét felszabadítsam!! - vonyította olyan hangon, ami már nem is a sajátja volt, hanem távoli, szélben eloszlott sikoltás. Egy magára hagyott, reményét és hitét vesztett csikó sikoltása. És a következő pillanatban irdatlan fénycsóva vágott ki a szarvából, vakítón, világok kontúrjait elmosón, egyenest Dignified-ra!!! |
*Lopva Angyalra pillantott, majd visszafordult a fekete pegunihoz.*
- Nem volt szó semmiféle gyakorlásról... - *válaszolta halkan.*
*Szúrós pillantásokkal mérte végig Zenitet.*
- Ha valami újjat tanultok, gyakorolnotok kell, különben felesleges volt az egész! Ritkán hallani olyanról, hogy egy adott helyzetben csak úgy "előtőrnek" bizonyos képességek. A különösen tehetséges egyéneknél előfordul, de ezekután is mindenki a tudása megszilárdításán van, nem pedig az elfelejtésén. - *válaszolta szárazon.
Elfordult a csődör pegunitól és Nautiluszra pillantott.*
- Ez Neked is szól.
*Megrázta sörényét és szárnyaival maga mellé hívta Angyalt és Nautiluszt.*
- Amit mondtam, ne felejtsétek el, ha valamire vinni akarjátok az életetekben - *mondta lassan és közben észrevétlenül a szikla széle felé irányította magukat, valamit egy blokkoló-bűbájt alkalmazott a két tanulón.*
- Most pedig - *emelte meg kicsit két szárnyát* - lássuk a következő leckét! - *kiáltotta és Angyalt Nautilusszal együtt lelökte a szikláról.
Miután eltűnt a két lény, Zenithez fordult.*
- Blokkoló-bűbáj van rajtuk. Én ezt elmondom, az ellenséged nem fogja! Most pedig... válassz!
*Zenit nem akart hinni a szemének és a fülének. Ez a lény ugyanaz, akivel nemrégiben találkoztak? Gondolkodásra azonban nem marad ideje...
Azonnal a szikla peremére szökkent és lefelé ellökte magát. Visszaemlékezett a régi, még csikókorában történő eseményekre és felkutatta magában a sebesség növeléséhez tartozó emlékeket. Ezt felhasználva hamarosan megpillantotta Angyalt, világító színének köszönhetően.
Néhány pillanatig mellette repült, felvette a tempóját, majd kicsit gyorsítva alászállt és a hátára vette.
Miután lelassította magukat, hiába nézett bármerre, nem látta a szürke unikornist... Ajkába harapott és elkezdett emelkedni. Lelke veszettül kavargott, nem tudta mire vélje a dolgokat.
Hamarosan felértek a sziklák tetejére, Dignified-hez.*
- Csak Ő? - *kérdezte tettetett meglepettséggel* - Előre tudható választás... - *vonta meg a vállát, miközben Zenit letette a hátáról Angyalt.
Dignified feloldotta a bűbájt, így Angyal szárnyai már nem voltak a testéhez simulva és elméje is kitisztult.*
- És vajon mi lett drága Nautiluszunkkkal? - *kérdezte.
Alig telt egy néhány síri csend, Dignified maga mellé kinyújtota szárnyát és pillanatokon belül megjelet a holtsápadt Nautilusz.
Amint róla is lekerült a bűbáj, 2 méteres távolságot hagyott maga és a fekete peguni között és Angyal és Zenit mellé ugrott.*
- Ez megveszett! - *kiáltotta teljesen kikelve magából, majd lassan elhallgatott* - Szent egek... |
Megrázta a nagy peguni látványa......Meglepte az érkezés, de megdöbbentette Dignified furcsa külseje! Hogy kerülhetett bajba?
A szavai után viszont azt hitte a lény megőrült......
Zenitre és Nautiluszra pillantott. Mi most a teendő? |
*Mosolyogva fordult Angyalhoz.*
- Üdv! Örülök, hogy még itt vagy és bocsánatodat szeretném kérni, amiért úgy itthagytalak... Nem volt szép tőlem...
*Őszintén sajnálta a dolgot. Épp folytatta volna, amikor távolról szárnysuhogásokat hallott. Arra fordította tekintetét.*
*Lassan leszállt a sziklára a három fiatal mellé.
Cseppet sem festett túl jól. Arca beesett volt, sörénye, farka és szőre csomókba összeállt.
Laszállás után fáradtan sóhajtott.*
- Üdv. Hogy ment a gyakorlás? - *tette fel a váratlan kérdést.* |
A kettőst nézte kissé unott, kissé sértett és kissé komor arccal. Várt. Vajon észreveszik-e egyáltalán? Egyáltalán szólnak hozzá? Vagy minden szó csak hamis bolondság volt mindkét méntől?
'Úgy illene, hogy nem a kanca köszön előre.....' húzta el a száját.
- Üdv - mondta színtelen hangon, és biccentett egy aprót.
Kíváncsian gondolkozott magában, hogy mennyiben is volt értelme idejönni. Dignified-nak nyoma sincs.....Ahogy semmiféle egyéb lehetőségének sem a tanulás folytatásának.....Ők csak két rémesen eltévelyedett pegunicsikó, meg egy unikornis, aki hasonlóan idős lehet és hasonlóan pallérozott....
'El kellene mennem a BoszorkányVidék Fővárosába' gondolta az égre nézve méregetőn 'Ha egyszer a többiek is ott vannak...Meg ha itt nincs mit tenni.....Mégis mit keresek én itt? Lelki tanácsadást kapok két nem igazán géniusznak tetsző kölyöktől, és malmozok...!'
Nekikeseredettségében toppantott egy aprót, és újfent elgondolkozott azon, hogy mit tegyen két ilyen félresikerült lovaggal...
'Akár nekikezdhetnénk egy második Kelekótya Keresésnek is......' |
*Miután úgy döntött, nem megy Thetys-szel, vissza indult a sziklákhoz. Alapvetően azért indult az erdőbe, mert Nautilusz azt mondta, Porthos ott várja.
Mikor rájött, a szürke unikornis átvágta, jót mosolygott magában. Abba az irányba tartott, ahol legutóbb járt, de jóval közelebb megpillantotta a két lényt.*
*Már épp szólni akart, amikor barátja érkezését érezte. Arra fordította tekintetét és egyből megpillantotta a pegunit.*
- Lám, lám, lám...
*Zenit gyorsan talajt fogott. Tettetett komolysággal fordult Nautiluszhoz.*
- Barátom, ha nem tévedek, Te alaposan átvágtál... ugyanis hiába kerestem Porthost, nem találtam...
*Nautilusz ártatlanul megvonta a vállát.* |
- Én a Sötétség Birodalmában éltem idáig - mondta furcsa hangon, amiben szomorúság, komorság és büszkeség keveredett el.
- Zenitnek küldtek tanulótársul, de....nem soká maradt az, akinek én elméletileg segítségül lettem küldve. Akkor találkoztunk, amikor haza akartam menni.
Megrázta a sörényét, és kihúzott háttal, nemesen felelt:
- Nem vagyok öreg, de már csikó sem. |
*Pillantása Angyalra vándorolt.*
- És Te? Mennyi idős vagy? Honnan jössz? Még sosem láttalak errefelé... |
Szúrós lett az arca, de nem szólt, csak újra a messzeségbe bámult. Mintha tüntetően nem akarna a lényre sem nézni, sem figyelni. |
*Tekintetét először Angyalra kapta a gyors témaváltásra, majd ismét a távolba révedt.*
- Akadnak néhányan. - *válaszolta kis szünetet tartva a válasz előtt.*
- Nem, az ittenieket nézve Én kifejezetten fiatalnak számítok itt... |
Szisszent a levegő, ahogy farkával csapott egyet bele. Kicsit unta már a témát, amihez nem értett és egyelőre nem is érezte fontosnak. Kutatón Nautiluszra nézett.
- Neked sok barátod van? Régóta élsz már? |
*Megrázta sörényét, melybe folyton belekapott a szél.*
- Nem olyan rossz a helyzeted. Csak ne féltsd a szívedet. Légy nyitott mindenkivel és hamar megtalálod a hozzád illő barátokat. - *tanácsolta.* |
Füleit billegette válaszul. Elgondolkozott és elbizonytalanodott.
'Lehetséges lenne?'
- Nem az érdekesség a lényeg, hanem hogy megértjük-e egymást, hogy engem így el tud-e fogadni, vagy sem. Nem tudom meddig tudnék változni, és meddig lennék hajlandó. Tehát legyek így jó, vagy hagyjanak békén! Én sosem akartam senkit bántani....Engem meg annyit bántottak....Mostmár jóra vágyom..... - mondta hirtelen, majd elhalt vágykozó hangja. |
*Gondolkodva nézett a pegunira.*
- Talán nem ártana, ha tovább tekintenél az eriszi határon. - *latolgatta.*
- A Birodalom tele van lényekkel. Nem tartom túl valószínűnek, hogy egyetlen lényt sem tartanál érdekesnek... |
Tanácstalanul nézett a lényre, és megmozgatta nagy füleit.
- Akkor nekem biztos nincs. És nem hiszem, hogy lehetne. Az erisziek közt sincs nekem ilyen - csóválta meg lassan a fejét.
A messzeségbe nézett, innen aztán nézhetett, amíg a szeme ellát!
- Engem nem így nevelt....a Sors... |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...*
Repülnie kellett egy darabig, míg annyira lehiggadt, hogy lelassítson és szemügyre vegye Zenitet. Nagy szárnycsapásokkal lebegett egy helyben, és nézte a lényt. Egy ideig azt fontolgatta, hogy kételkedik a szavaiban, de aztán nyugodtan szólalt meg:
