|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.18. 21:47 - |
 *Kis idő múlva Fátum és Lúthien megérkeztek a tenger partjára. Fátum nem szeretett itt lenni. Sehol egy biztonságot nyújtó bokor, vagy fa. A tenger vizéből nem ajánlatos inni. Egyszóval semmi sem jó. Másrészről meg nem szerette a vizet. Így hát tisztes távolságot tartott a víztől.* |
[402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
- Persze, még szép hogy segítek. - *válaszolta párja kér(d)ésére Fátum.*
- Mellesleg ha látnád magadat és új barátodat, Te is mosolyognál magatokon... - *válaszolta a pegazus kancának.* |
 -Addig is, míg eldöntik, hogy mi legyen, mondanék én neked valamit - mondta halkan a drágakő-homlokú lénynek, hogy csak az hallja, miközben rászögezte hatalmas, égető, sötét tekintetét.
- A korábbi társaid messzemenően ostobák voltak. Felejtsd el őket és minden rosszat is a múltadból! Én épp az ilyen hihetelenül egyedi lényeket szeretem és nem is vagyok egyedül. Én egy eriszi vagyok. A gazdám nevéből jön ez a szó, amit minden "lova" megkap. Mind különlegesek vagyunk, sőt különcök és a gazdánk rajong értünk Így. Nem hiszem, hogy mindehhez bármi köze lenne annak, hogy történetsen ő is különc. És nem csupán így szeret minket, de mindnyájunkban ő, az ember kereste meg az értékeket és mutatta meg nekünk. Még azoknak is tudott újat tanítani, akiknek nem volt problémájuk magukkal. Mi, erisziek, mind megtanultuk, hogy mindnyájunknak van valami előnyünk, erőnk, amire a többiek képtelenek és mind addig foglalkoztunk vele, míg szinte a tökélyre nem vittük. Mindenki különleges és minél különlegesebb valaki, annál értékesebb. Én, mint látod sárkányszárnyakkal élek, ami miatt elég magányos voltam. De most, hogy idekerültem, lett párom és én vagyok a Béke és bohózat (Eris ötkete...) ménes vezetője. Ez egy új hely, és mint az én és e két lény reakciójából láthatod, nemhogy bajunk nincs veled, de egyenesen különlegesnek találunk - a szó legjobb értelmében! Én gyönyörűnek látom a kövedet, de Téged is, de a kettő együtt a legértékesebb, legszebb, legjobb! Jegyezd meg, hogy bárki bármit mond, mindenki szép, mert mindenki a világ része! Veled teljes, Veled színes, Veled kerek ez a világ. Mi lenne a világgal Nélküled? Becsüld meg magad és a külsőd, ne félj többet, mert nincs miért. Vegyük például egy barátomat, aki szintén eriszi: félsárkány peguni, de semmi baja nincs magával. Sőt! És nagyon boldog élete van, mégha egy kicsit távolságtartó is, mert ő is sokáig megvetett volt a külseje miatt. Nemrég párt is talált! Akármilyen harcias és furcsa is, van akinek ez kell! Egy másik eriszi, aki sem nem uni, sem nem pegazus, sem nem peguni most lelt párra! Pedig kiállhatatlanul bizalmatlan egy jószág és még ráadásul ravasz és bajkeverő is! De ő megszeretett valakit (senki se nézte ki belőle), az a valaki őt szerette meg és most tessék: egy pár! Ha Ők, nemhogy boldogultak, de még párt is találtak, akkor Neked mi félnivalód van?...
- Elég hosszan beszélgettünk eddig, eldöntöttétek már, hogy segítetek vagy itt kell leélnem életem hátralévő részét? - kérdezte gunyoros-nevetős hangon, kajánkodva felnézve a két beszélgetőre. |
 *Lúthien kuncogva nézett Fátumra, miután a fekete kanca rápirított.* -Ejnye! -*mondta párjának pajkos-csípkelődő hangon, és oldalba bökte Fátumot. Aztán odadörgölte orrát a csődör orrához és egy puszit nyomott Fátum arcára. Elmosolyodott. Majd újra a két összegabalyodott kanca felé fordult, még mindig mosolyogva.* -Öhh... megpróbálhatlak meglökni, de nem tudom, mennyire sikerül. Hmm. Ha valahogy ki tudnánk szabadítani az egyik szárnyadat... onnantól már nyert ügy lenne. -*Lúthien elgondolkozott.* -Mindegy, addig megpróbálunk oldalra gördíteni. Fátum, drágám, segítenél? -*fordult Lúthien szelíden ismét párjához, és várakozón nézett rá.* -Egyedül nem bírom.
 -Nem, csak... -*Lilina zavartan és halkan beszélt...* -Csak zavar... vagyis... úgy értem... -*végül vett egy mély lélegzetet és csöndesen belekzdett.* -Csak pár napja érkeztem ide... ezelőtt egy távoli erdő volt az otthonom, de onnan el kellett jönnöm. Elüldöztek. A többi unicornis elkergetett... A társaim mindig gúnyolódott rajtam, amiért én más voltam, mint ők. Örökösen kegyetlen és bántó megjegyzéseket tettek, amiért szarv helyett ezt a követ viseltem a homlokomon. Csikó koromban a többi csikó nem akart játszani velem, csak mert különböztem tőlük. És ez idősebb koromban sem változott. A fajtársaim egész életemben csak bántottak, majd kitagadtak maguk közül és végül elüldöztek az otthonomból... egész életemben úgy éltem, hogy szégyenkeznem kellett, és... mindig attól félek, hogy... szóval nem szívesen viselem ezt a követ, mert félek, hogy bárhová megyek, elüldöznek, amiért más vagyok, mint a többiek. Érted? -*kérdezte Lilina elcsukló hangon, és könnyes szemmel meredt a pegazusra, majd felpillantott a két unicornisra is. Aztán elfordította a fejét, és gyorsan kirázta szeméből a könnyeket. Újra nyugalmat erőltetett magára, és megpróbált arra koncentrálni, hogy mielőbb kiszabaduljanak a fogságból.*
|
- Oó. Ha Te mozdulni se bírsz és én se, akkor meg kell próbálnunk együtt! Illetve....talán ha segítenétek ti ketten. Csak lökjetek oldalra, hátha úgy valahogy le bírnám hámozni magunkról a szárnyaimat!
És azt hiszem nem, semmi bajom.
És igazán nem szép vigyorogni a bajbajutottakon!!! - intézte szavait megróvóan a fura, barna-ezüst lényhez, akit nem tudott hova tenni.
- Neked mi bajod a fejeddel? - kérdezte a rajta fekvőtől, miközben ide-oda mocorgott, dobálta magát.
- Talán nem szabad megnézni a kövedet? Ez esetben bocsánatot kérek! |
*Fátum felettébb szórakoztatónak találta a két lényt összegabalyodva. Mosolygott, majd Ő is odasétált a többiekhez.*
- Minden rendben ? -*kérdezte.* |
| -Nem, jól vagyok, nincs semmi baj... -*motyogta csöndesen és szégyenlősen Lilina, miközben a fekete pegazusról a hófehér kancára emelte pillantását. Majd megbróbált az oldalára hemperedni, de túl szorosan tekeredtek a fekete szárnyak a teste köré.* -Öhm... ne haragudj, de mozdulni sem bírok. -*szólt egy kis erőlködés után, mikor feladta a próbálkozást.* -Remélem, nem ütötted meg magad! -*fordult ismét a pegazus felé. Aztán észrevette, hogy a fekete kanca a homlokkövét bámulja, és sitve lehajtotta fejét, hogy sörénye az arcába hulljon és eltakarja fejékét...* |
| -Hagyd, majd én megyek... -*mondta volna Lúthien, de ekkor hangos robajjal az ijedt kanca elterült a tengerpart homokján, szorosan összegabalyodva egy fekete pegazus kancával. Lúthien egy pillanatig döbbenten bámult, majd gyorsan a két földön fekvőhöz ügetett.* -Jól vagytok? -*kérdezte aggódva, és segítőkészen.* -Nem ütöttétek meg magatokat? |
Kirontott a sűrűből és kacagva rohant a tenger felé. Csak vágatott és vágtatott és közben nem nézett előre, csak hátra.
'Na, megtalálsz?' gondolta incselkedve. Nem rég varázslat segítségével lerázta barátját, akivel fogócskáztak és kíváncsi volt, hogy mennyire volt ügyes: vajon egy bölcselő elméje elég, hogy elkapja?
Egyáltalán nem vette észre, hogy nincs egyedül. Egyáltalán nem vette észre azt sem, hogy egyenesen az egyik parton álldogáló felé rohan.
A bajt késve vette észre: egyenesen nekiment az egyik elképedt idegennek, átesett rajta és magával is rántotta. Még annyit látott, mielőtt behunyta volna a szemét a katasztrófa elől, hogy egy ragyogó fehér unikornis és egy különös, barna-ezüst teremtmény bámulják. Hosszú bukfencezés után végül a kavarodásnak vége lett. Ekkor vette észre, hogy az esésből kétszemélyes kaland lett és most sincs egyedül. Sőt! Személyes magánszférája gyakorlatilag egybeolvadt egy másik személyes magánszférával: a szárnyai rácsavarodtak arra, akin átesett plusz saját magára, így valósággal össze lettek kötve.
Mikor végre magához tért a döbbenettől, rájött, hogy bárki is az, aki most rajta fekszik, legalább úgy megijedt, mint ő. Végül kinyitotta a szemeit, szégyen, nem szégyen, szembe kell nézni a tettei következményével. Egyenesen belebámult egy elképedt szempárba és egy gyönyörű drágakőbe, amiben láthatta a saját arcát, amin elképedés és szégyen látszott testvéries, fele-fele arányban.
-Elnézést kérek, nem akartam bajt csinálni.- a hangjából sütött a bűntudat. Rádöbbent, hogy képtelen kiszabadítani magukat a szárnyai fogságából.
- Öhm, elnézést amiért még követelődzöm is, de megtennéd, hogy megpróbálsz oldalra hengeredni? Így nem tudom lecsavarni magunkról a szárnyaimat! |
| *Fátum is észrevette a kanca ijedtségét. Amikor párja mellé ért, ezt kérdezte tőle:* -Vajon mi lehet a baja ? Olyan, mintha félne tőlünk. Pedig nem csináltunk semmit ! Vagy igen ? *- itt elgondolkodott, majd folytatta -* te mész oda hozzá, vagy Én, vagy mindketten ? |
| *Lilina látta, hogy észrevették, és nagyon megijedt.* ~Biztosan ők is el fognak kergetni... Most mit csináljak?! ~*kérdezte magától kétségbeesetten. Lilinának nagyon rossz emlékei voltak. Régi otthonát azért kellett elhagynia, mert fajtársai bántották, kigúnyolták, kiközösítették, és végül elkergették maguk közül, csak mert más volt, mint ők. A többi unicornis nem fogadta el, hogy neki szarv helyett egy kő díszíti a holokát. Lilina azóta elvesztette a bizalmát mindenkiben, és nagyon nehezen barátkozott a félelmei és gátlásai miatt... Most is ez volt a helyzet. Félt, hogy a két uni majd elzavarja őt.* |
| *Lúthien is kiügetett a vízből, lerázta magáról a vizet, és táncos léptekkel indult el a jövevény felé, hogy üdvözölje, és hogy bemutatkozzon. Ám az ismeretlen kanca rémültnek és szomorúnak tűnt. Lúthien nem értette, mi oka van az ijedtségre, de azért kölülnézett, hátha valami rémes szörnyeteg ólálkodik mögöttük. Nem volt ott senki. Csak ő és Fátum volt a parton. Értetlenkedve nézett hát a kancára.* |
| *Fátum követte Lúthien pillantását és észrevette a jövevényt. Barátságosan feléfordult és elindult. Miközben közeledett az unikornis felé, felmérte tetőtől talpig. Észrevette, hogy nincs szarva, helyette egy kék kő díszíti a fejét. Eleinte szokatlannak vélte, majd épp ezért sokkal kedvesebbnek tartotta az unikornis arcát.* |
| *Lúthien kárörvendően felnevetett, mikor Fátum elázott, de aztán elszégyellte magát, és elpirult. Bocsánatkérően pillantott párjára, és beljebb úszott a tenger vizében. Végül lába nem érintett talajt, és ügetni kezdett. Aztán egyszer csak lemerült a víz alá, és csodálva nézte az alatta úszkáló színes halakat. Mikor levegője fogytán volt, Lúthien a felszínre tört, kirázta szeméből vizes tincseit, és megfordult: azonnal meglátta az idegen kancát. Érdeklődve pillantott végig a hófehér unicornison. Aztán észrevette, hogy a kancának egy gyönyörű, égszínkék kő ragyog a homlokán szarv helyett. Lúthien csodálatta figyelte, aztán párja felé fodult és mikor pillantása találkozott Fátuméval, intett a csődörnek, hogy látogató érkezett.* |
| *Fátum továbbra is Lúthient nézte. A vízcsobogás miatt semmit sem hallot.* |
| *Lilina szomorkodva lépkedett a tengerparton. Néha oldalra fordította fejét, és ilyenkor a víztükörben megpillantotta a homlokán ragyogó követ. Aztán hirtelen kacagást hallott, meg vízcsobogást, és mikor felnézett, két unicornist pillantott meg a tengerparton. Egy hófehér kancát, aki mélyen a tenger vizében úszott, és egy barna csődört, aki a vírtől tisztes távolságot tartva figyelte a tengerben úszkáló fehér unit. Lilina megrémült. El akart bújni. Nem akarta, hogy meglássák. Sem őt, sem a követ, sem azt, hogy neki nincs szarva. De itt nem volt sem bokor, sem fa, se semmi, ami akár csak egy aprócska kis fedezéket is nyújtott volna...* |
| *Lúthien terve bevált. Fátum túl közel volt a vízhez, ezért teljes mértékben le lett fröcskölve... Egy rosszalló pillantást vetett Lúthienre, majd ismét megrázta magát, hogy megszabadítsa szőrét a sok hívatlan vendégektől, a vízcseppektől).* |
| *Lúthien pajkos rosszallással vágott vissza a csődörnek.* -Aha, szóval lerázol?! Így is jó! -*ezzel kinyúltotta nyelvét, majd felkacagott, és visszaügetett a partra. Mikor odaért, megtorpant, sunyit visszapillantott Fátumra, aztán hatalmas csobbanással belevetette magát a vízbe, remélve, hogy sikerült lefröcskölnie a csődört.* |
| *Fátum játékosan megcsípte Lúthient.* - Na, ennyi volt a nagy lubickolás ? Vagy majd holnap is "kirángatsz" ide ? Mennj nyugodtan vissza. Én majd ITT várok. Addig keresek valami ehetőt. Vagy egyszerüen csak nézelődök. |
| *Lúthien kacagott.* -Tudtam!! -*nevetett vidáman Fátumra. Aztán párja mellé lépkedett.* -De végülis igazad van: nem lenne szerencsés, ha vízbe fulladnál. Mihez kezdenék nélküled? -*kérdezte Lúthien mosolyogva, és megpuszilta Fátumot.* |
*Fátumot akárhányszor víz érte, annyiszor rázta meg magát, nehogy még véletlenül is rajta maradjon 1-2 vízcsepp. Kész katasztrófa történt volna akkor... :)
Majd mikor párja megkérdezte, hogy szeretne-e megmártózni, védekezően ezt felelte:* - Ha lehet, akkor ezt Én most inkább kihagynám. Mellesleg úgysem tudok úszni. Mit kezdenél, egy vízbefullad párral ? - *kérdezte huncutul.* |
[402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Kis idő múlva Fátum és Lúthien megérkeztek a tenger partjára. Fátum nem szeretett itt lenni. Sehol egy biztonságot nyújtó bokor, vagy fa. A tenger vizéből nem ajánlatos inni. Egyszóval semmi sem jó. Másrészről meg nem szerette a vizet. Így hát tisztes távolságot tartott a víztől.*
-Addig is, míg eldöntik, hogy mi legyen, mondanék én neked valamit - mondta halkan a drágakő-homlokú lénynek, hogy csak az hallja, miközben rászögezte hatalmas, égető, sötét tekintetét. 
*Lúthien kuncogva nézett Fátumra, miután a fekete kanca rápirított.* -Ejnye! -*mondta párjának pajkos-csípkelődő hangon, és oldalba bökte Fátumot. Aztán odadörgölte orrát a csődör orrához és egy puszit nyomott Fátum arcára. Elmosolyodott. Majd újra a két összegabalyodott kanca felé fordult, még mindig mosolyogva.* -Öhh... megpróbálhatlak meglökni, de nem tudom, mennyire sikerül. Hmm. Ha valahogy ki tudnánk szabadítani az egyik szárnyadat... onnantól már nyert ügy lenne. -*Lúthien elgondolkozott.* -Mindegy, addig megpróbálunk oldalra gördíteni. Fátum, drágám, segítenél? -*fordult Lúthien szelíden ismét párjához, és várakozón nézett rá.* -Egyedül nem bírom.
-Nem, csak... -*Lilina zavartan és halkan beszélt...* -Csak zavar... vagyis... úgy értem... -*végül vett egy mély lélegzetet és csöndesen belekzdett.* -Csak pár napja érkeztem ide... ezelőtt egy távoli erdő volt az otthonom, de onnan el kellett jönnöm. Elüldöztek. A többi unicornis elkergetett... A társaim mindig gúnyolódott rajtam, amiért én más voltam, mint ők. Örökösen kegyetlen és bántó megjegyzéseket tettek, amiért szarv helyett ezt a követ viseltem a homlokomon. Csikó koromban a többi csikó nem akart játszani velem, csak mert különböztem tőlük. És ez idősebb koromban sem változott. A fajtársaim egész életemben csak bántottak, majd kitagadtak maguk közül és végül elüldöztek az otthonomból... egész életemben úgy éltem, hogy szégyenkeznem kellett, és... mindig attól félek, hogy... szóval nem szívesen viselem ezt a követ, mert félek, hogy bárhová megyek, elüldöznek, amiért más vagyok, mint a többiek. Érted? -*kérdezte Lilina elcsukló hangon, és könnyes szemmel meredt a pegazusra, majd felpillantott a két unicornisra is. Aztán elfordította a fejét, és gyorsan kirázta szeméből a könnyeket. Újra nyugalmat erőltetett magára, és megpróbált arra koncentrálni, hogy mielőbb kiszabaduljanak a fogságból.*