|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
- Akkor azt hiszem, ideje lenne ismét gyorsabban haladnunk - *mondta mosolyogva.*
- Elég messze van még.
*Alaposabban szemügyre vette a tornyot.*
- Egyáltalán meg lehet közelíteni nem repülve ? - *kérdezte.* |
 - No igen.....Elég lenyűgöző... - mosolygott.
- Az lesz az! - egy nagyon-nagyon távol lévő magas és kissé magányos torony felé bökött a fejével.
- Azt kell elérnünk. |
*Niobé minden szabású lényre rácsodálkozott, persze csak halkan. Az ittenihez fogható lényekkel még sosem találkozott.*
- Nos... Első benyomásra kissé rémisztő - *vallotta be.*
- De talán meg lehet szokni. |
Végre a tolongó tömeggel átsodródtak a Kapu gigantikus boltíve alatt, és így megritkultak köröttük lények és mehettek gyorsabban is.
- Nos, hogy tetszik? - mondta elindulva az egyik sugárúton. Mindenütt mindeféle színű és méretű tüzek égtek, kissé barátságosabbara formálva a sötétszürke várost.
Sok-sok lény sietett mindenfele, ami egyszerre volt rémisztő és megnyugtató, mivel mind idegen és bizarr volt, de az, ahogy otthonosan mozogtak, valahogy közelebb hozta őket Glorfindel lelkéhez. |
*Niobé szorosan Glorfindel mellett léptetett.
Zavarban volt a sok rájuk szegeződő lény láttán. Szívesen megkérdezte volna a pegazust, hogy miért nézik Őket ennyire, de egy szó sem jött ki a torkán.* |
Hosszú-hosszú órák után értek fel a többi lény áradatában az óriási párkányra, amin a Kapu nyílt. Mint egy óriási száj, ami benyeli őket a kavargó, szürreális Városba!
És mögöttük szinte végtelenül nyúlt el a szürke táj, vízzel felszabdalva!
Este volt, mert sok-sok lámpás gyújtottak meg épp, a hatalmas, ébredező, prédájára meredő szörny képét erősítve: rengeteg, ezerszínű szem meredt rájuk! |
- Remélem is - *szólt hátulról a válasz.* |
Fellépett az emelkedőre és kényelmesen lépegetett.
- Odafent a látvány mindenért kárpótol! - mondta vigasztalóan. |
- Menjünk - *bólintott Niobé.
Alig akart hinni a szemének, hogy még ilyen messze vannak.
Hitetlen meredt a városra és a kacskatingós útra, de a világ minden kincséért sem mondta volna ki, hogy hosszalja az utat.* |
- Igen. És milyen távol van! Oly közel és mégis oly távol!
Valóban: a hatalmas szikla, amire a város épült (aztán a Főváros önmagára épülve lett egyre magasabb és magasabb), rémálombeli árnyként magasodott föléjük, egy hatalmas, széles út vezetett kanyarogva felfelé a Kapuhoz, olyan hosszan, hogy Glorfindel csak sóhajtani tudott a fáradtságos küszködésre gondolva.
Más bejáratok is voltak, de a Kapuhoz veeztő út volt a legjobb. Széles volt, biztonságos, a többi út szűk résekhez vezetett, életevszélyesen meredeken. És Glorfindel a maga részéről nem akarta ki próbálni milyen lenne ott megcsúszni. És igazán nem akarta kipróbálni milyen lenne a hatalmas, Fekete Vízből alakult, lélekrabló vízesésbe csúszni!
- Akkor rajta....Menjünk!
|
*Egy bő óra ügetés után elérték az óriásvárost.
Niobé megtorpant, hogy jobban szemügyre vegye a központot.*
- Különleges hely. - *állapította meg.* |
 - Menjünk! |
 -Ez itt a Hatávidék. Itt csap össze a Félelem a kinti világgal, és ez okozza a viharokat. Ezek a hatalmas szelek nem egyebek, mint a két Erő találkozásának kavargó csatája. -*felelte komoran Szauron.*
-Gyere, jobb, ha minél hamarabb elhagyjuk ezt a helyet. Nem jó sokáig itt időzni... Az erők akár minket is elemészthetnek heves harcuk közben... Gyere, menjünk az erdőbe. |
Jókora kínnal eligazgatta a sörényét.
- Micsoda viharok! Sosem gondoltam volna, bár hallottam róla!
- Mi ez a hely? |
-Jó, itt a határ, és? Azért vagyunk itt, hogy mihamarabb átlépjünk rajta. Gyönyörködni a túloldalon is ráérsz majd. Na, gyere! -*mondta idegesen, és megragadta Cardassyát, majd áttuszkolta a Félelem határán.*
-Huhh, de jó végre idekint. |
- Helyes! - végül elmosolyodott.
Aztán fékezett és lebegve megállt.
- Itt a határ. - mondta kicsit megilletődve. |
-Nem szokásom becsapni másokat! -*vonta föl sértődötten az orrát Szauron.*
-Illetve... na jó, ez most nem volt teljesen igaz, de... khm... -*zavartan elhallgatott.*
-Öhm... szóval téged nem csapnálak be. -*nyögte ki végül.* |
- Nem nagyon ismerem. De kész vagyok megismerni! - mondta és hangjából kicsengett az elszántság.
- Ha nem csapsz be, úgy veled megyek. |
| -Ismered a kinti világot? -*kérdezte Szauron.* -Na és a bátyád? Talán jobb lenne, ha odakint az én tapasztalataimra támaszkodnál, úrnő. Akár észrevesz a bátyád, akár nem, a kinti világot mindenképp jobban ismeri nálad, és könnyűszerrel megtalál, ha nem ismered ki magad eléggé odakint. |
Cardassya egy pillanatra hátranézett és átsuhant az arcán egy mosoly árnyéka.
- Ekkora merészséget biztosan nem feltételez rólam! Tehát pár óránk biztosan van! Ha kijutunk a Félelemből, már nem lesz akkora hatalma, hogy megtaláljon!
- És nem hiszem, hogy bántana minket, ha meg is talál.....Téged kizavartatna innét, engem pedig mindörökre bezárna....Azt hiszem ezek történnnek.
 Cardoron a palota párkányán állt és a messzeségbe révedt.
Mellette a leütött apród és cseléd épp ébredt.
- Hát....Te tudod Cardassya.... - mormolta és elfordult a szürke égtől.
'Nem tarthatom többé vissza...Nem....' |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
- No igen.....Elég lenyűgöző... - mosolygott.
- Menjünk!
-Ez itt a Hatávidék. Itt csap össze a Félelem a kinti világgal, és ez okozza a viharokat. Ezek a hatalmas szelek nem egyebek, mint a két Erő találkozásának kavargó csatája. -*felelte komoran Szauron.*
Cardoron a palota párkányán állt és a messzeségbe révedt.