|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
- Hát igen. Ezt a hosszú utat ismét meg kell tennünk. De most lefelé - *tette hozzá.* - Az azért könnyebb.
*Azzal rálépett az útra és elindult lefelé.* |
 - Valószínű. - bólogatott, míg lassan megint a párkányra értek, ki a Kapun, és most fentről vehették szemügyre a hosszú-hosszú utat. |
- Igen - *felelte Niobé.*
- Ez legaéább nagyon is jól hanzik. Ott legalább kevesebb ilyen furcsa rémmel fogunk találkozni - *tette hozzá mosolyogva.* |
Kissé ideges volt, de nem mutatta. Ledobta magát ő is, és igyekezett mindehová egyszerre figyelni: a lehetséges veszélyekre, Izabó kódolt beszélgetésére és a valóban gyönyörű tárgyakra maguk körül.
A béka felnevetett előbbi beszédén.
- Óh, ma már senki sem értékeli a művészetet....Az igazi szépséget....
- De igen, Nagyúr! Bár mi nem értünk hozzá, csodaszép műveket nézni igenis vágyunk! És jó lenne megtanulni tovább látni, a felszínen túl a puszta szépségre, ahogy Te tudod érzékelni a gyönyörűséget, de eddig nem volt rá alkalmunk.....Bocsásd meg, hogy mentegetőzni akarok, de ez a feje tetejére állt világ oly sokmindent lehetetlenít el! És oly nehéz ilyen szépségeket találni, mint amik itt pihennek! - sóhajtozott.
- Ó igen! Ez a barbár világrend nem tudja értékelni a művészetet és a mérhetetlen értéket, amit képvisel! És nem is hagyja a fiatalokat, akiknek olyannyira szüksége lenne okításra.....
- Ó Nagyúr! Te érted a világ sóhaját! És mennyi, de mennyi baj van!
- Ó igen....
- Társaim is oly nehéz utakat jártak be, hogy magad is láthatod, nem is zsólnak, csak lenyűgözve bámulnak honodban! Ők is épp olyanok mint én: a nagy rohansában ezen tébolyult sártekén, már nem is tudják érzékelni a szépet.....A sok-sok szenvedés úgy megkeményíti a lelkeket, mintha kéreg nőne rajtuk, amin már alig-alig jut át valami.
- De a szenvedés is megszépít!
- De közben menniy minden mástól foszt meg és mennyi mindent elpusztít!
- A szenvedés hamvaibó gyönyörű rózsák nőnek!
- De ha a tűz minden mást elemészt, akkor a rózsák magányos és előbb-utóbb ellaposodó, értéktelen szépséget fognak képviselni! Más szépség hamvaiból nőnek ki, szebbekké, mint hogy megérthető lehetne, de ha nincs velük semmi más, nem lehet őket mihez hasonlítani! Nins mi mellett viruljanak és legyenek még teljesebbé! Az erdőtűz is akkor hoz újat és szépet, ha marad erdő, ami magot hajt és ami mellett szépnek tűnik az új zöld!
- De meg lehet-e állítani a tüzet? Lehet-e?
- Megpróbálni meg lehet! Mindenki a saját sorsáért felel, a klánja sorsáért, nem máséért! Ha valaki belepusztul a próbálkozásba, hát az ő baja! Ha pedig sikert ér el, az mindenkinek jó, és a segítők is dicsőségre jutnak!
- Hm..... - a béka hosszan, mereven nézte a szemben lévő Izabót, aki elszánt arccal állta a tekintetét.
Hosszú csend, csak a pöfékelés törte meg.
- És ha a tűz minden ellene fordulót elpusztít?
- Ezt a kockázatot vállalni kell! Ennyi felelősség nem teher! A tűz az elsőként ellene fellépőket falja fel, a többiek mögöttük még több időt nyernek így!
- De ha a segítő nem akar cselekedni? Kényelmesebb az élet nyugodtan!
- De a tűz mindent elemészt, ami kényelmessé tette!
- Hm.....
Újabb hallgatás. Aztán a béka felemelte a fejét és a plafont kezdte bámulni.
- Ha azok, akik a tűz ellen akarnak cselekedni, eszesek is, akkor ésszel kezdenek neki a küzdelemnek....És a gyenge pontot keresik meg......Mindennek van gyenge pontja.....A tűznek is......Ez pedig sokszor váratlan meglepetés.....Érdemes nem várni a kellemetlen meglepetésre, hanem megtalálni a dolgot, ami maximálisra növeli az erőt.......Apró nyomok, nehezen megtalálhatók, de odavezetnek......Azokat kell keresni.....Vagy olyasmit, ami a szemed előtt van.....Mert a gyenge pontot mindenki leplezi.....Vagyis igyekszik.....Ennek a módját kell kifigyelni.....Én azon az úton próbálkoznék tovább, kedves vándorok, amin eddig még nem jártatok.
A béka intett, mire a hatalmas alakok meléjük léptek és így félreérthetetlen volt, hogy el lettek bocsátva.
Izabó csak akkor szólalt meg, mikor már kinn álltak az utcán. Eddig az egyetlen reakciója volt, amit a békának tett: egy mély főhajtás.
- Nos, megvan az út, amin tovább kell mennetek. Én oda nem szívesen mennék, mert ott nem vennétek hasznomat. Szóval menjetek csak Ti.
-Az iménti beszélgetésben arra célozgattunk, hogy a mágusok a világunkra törnek....Ez ellen tenni kell! A mágusoknak van gyenge pontja. Azt kell megtalálni. A mágusok leplezni próbálják. Így vagy úgy......Rá kell jönnük mi a gyenge pont, ezt pedig az információ-üzérünk szerint ott kell keresni, ahol eddig sosem jártunk. A Fény Birodalmában.....A többi mind-mind félrevezetés lehet! Szóval a Fénybe kell mennetek!
Intett és elrepült.
- Hát akkor.....Volna kedved velem jönni? |
*Niobé követte Izabó példáját és ő is lefeküdt az egyik hatalmas pánára.
Csöndben hallgatta a beszélgetést Közben szemét végigjáratta az egész szobán. Érdekesebbnél érdekesebb tárgyakat pillantott meg.* |
Hosszú sétán voltak túl.
Kanyargós utcák, tömegtől nyüzsgő széles utak, szűk sikátorok....mind-mind mögöttük volt és most az egyik legsötétebb, legzsúfoltabb negyedben voltak. Az utcákon nem voltak sokan, de a házak szinte egymásra épültek, az utcák kaotikusan törtek maguknak utat a tömbök közt, és most egy magas, keskeny kapu előtt, egy magas, a többitől eltérően rendezett ház előtt álltak.
Eőlépett és a szárnyával párszor megemelte az irdatlan, súlyos, kortól fekete kopogtatót.
A kapu kinyílt és füst (dohányé!), meg azon épp hogy áttörő sárga fény vetült rájuk.
- Üdv! Utazók vagyunk és érdeklődni szeretnénk, hogy melyik a legjobb út! Elég érdekes az utunk....
A hatalmas termetű, a füsttől alig látható illető morgott valamit, majd félreállt.
Izabó intett a két másik lénynek, majd bement.
A füst és meleg körülölelte őket, és ők végigmentek egy hosszú folyosón. Képek, faliszőnyegek a falon, drága faburkolat mindenütt, lámpások a falakon szépen kovácsolt tartókban, súlyos szőnyegek alattuk.....
Nemsokára beléptek egy nyitva lévő szárnyas ajtón és egy nagy, de hihetetlenül zsúfolt szobába értek. Mindenütt értékes tárgyak álltak: szobrok, bútorok, a falakon még többb festmény és faliszőnyeg, kárpit, a padló is szőnyeggel volt borítva. A még díszesebb faburkolat csak a plafonon volt látható, a függönyök és tárgyak tömegétől alig lehetett kivenni az ablakokat. A tömegen át kis ösvények vezettek a szoba mélyére, bár egyre kevésébé lehetett mindezt kivenni az egyre sűrűbb füsttől.
Izabó elindult befelé.
Végül a legnagyobb szabad téren, a szoba legmélyén, megállt.
Előttük egy óriási kép előtt egy aranyból készült hatalmas trón állt. Az illető, aki benne ült, ágynak használta, kényelmesen terpeszkedett egy sor óriási, díszes párnán.
Leginkább egy kövér, óriási békára emlékeztetett. Egy hatalmas pipával pöfékelte a házat betöltő füstőt. Köntöst viselt. Rajtuk legeltette a szemeit, majd intett.
Két másik óriási szolga tűnt fel, kihoztak valahonnét három hatalmas párnát, majd letették az érkezettek elé.
- Üljetek le, kedves vendégeim! - zengte a béka. Hatalmas, kissé rekedtes hangja volt.
Izabó ledobta magát és beszélni kezdett.
- Raasa nagyúr, köszönjük a kedvességét! Csak beszélgetni jöttünk, és megnézni a csodás gyűjteményét! - mondta udvarias, fellelkesült hangon. |
*Niobé követte Glorfindelt.* |
- Ez engem is érdekelne.
- Itt, a Városban, mindent meg lehet kapni. Amit csak akarsz. Csak tudd, hogy hol keresd és hogyan szerezd meg!
- A Város mélyén él néhány lény.....Van ki mágikus, van ki csak eszes és hatalmas. Ha valami érdekest akarsz, ott kell keresgélni. Mi most egy ilyen, az utóbbi típusba tartozó lényt látogatunk meg. Mesélünk neki egy sort, ügyesen kérdezünk egy sort és reménykedünk, hogy épp jó kedve van, megvan a keresett információja, és érthető lesz, ahogy válaszol.
Odaértek a kijárathoz. Ő csak átlendült a mélység felett.
Glorfindel szépen átlépegetett a láthatatlan úton, majd Izabó nyomában elindult a Város legmélyére. |
- Mégis honnan ? - *szólt bele a beszélgetésbe Niobé.* |
Befejezte a beszámolót.
- Akkor, mit teszünk?
- Elmegyünk és vásárolunk információt. - mondta tárgyilagosan. |
*Niobé követte kifelé Izabót és Glorfindelt.* |
Tovább táncoltak és a tömegnek legalább az a pozitívuma megvolt, hogy ők sem voltak annnyira feltűnők.
Vagyis...az avatott szemnek talán mégis...
Megérintette Thesztrált a szárnyával, majd odasuhant Glorfindelékhez és ledobbant mögötte.
- Üdv Glorfindel! Mit keresel Te itt?
- Téged. A társam, Niobé és én Wright-eket üldöztünk idáig....Te ismered ezt a helyet, segítened kell!
Kicsit fürkészte a kancát.
- Gondolom előtted nem titok, hogy a közelmúltban mi történt.
Mosolyogva megázta a fejét.
- Nem, nem titok....És a Wright-vadászatban számíthattok rám! Nagyon veszélyesek......El kell velük bánni.....
Nagyot sóhajtott.
- Menjünk. Thesztrál majd jön, ha akar.
A kijárat felé lépdelt, Glorfindelt kérdezgetve a részletekről. |
*Niobé bólintott.
Körbetekintett és szemével az ismeretlen kancát kereste.
Elég nehéznek bizonyult a keresés, mivel a helységben a legtöbb lény szürke és fekete színű volt.* |
Egyik szárnyával elkapta és bepörgette magával Niobét.
- Egy szürkésfekete, sárkányszárnyú, nyúlánk, közepes termetű pegazust kancát keresünk! Izabó a neve! - kiáltotta, bár nem tudta, hogy Niobé meghallotta-e a dübörgő zenétől. |
*Niobé koncentrálva követte a pegazust maga előtt. Kisvártatva át is értek a semmin.
Szájtátva meredt a Látszat Cirkuszába.*
- Igen, végülis miért is ne ? |
Óvatosan, lassan átlépkedtek a mélység felett.
- Nos, üdv a Látszat Cirkuszában! - mondta, mikor átértek az abak párkányára.
Lenyűgöző látvány volt a tomboló tömeg!!!
- Akarsz táncolni? |
*Niobé habozott. Nem túlzottan vonzotta a semmire lépés.
Ennek ellenére ott állt a semmiben nem messze tőle Glorfindel. Ez elég bizonyíték volt arra, hogy nem fog leesni, csak pontosan kell követni a csődör utasításait.
Odalépdelt a láthatatlan úthoz. Egyik melső lábát óvatosan az útra helyezte. Ránehezedett, és csodák csodájára, megtartotta valami.*
- Azt hiszem, mehetünk tovább. |
Lefékezett az út végén, a párkányon.
Velük szemben a hatalmas ablak, ami a Látszat Cirkuszába vezetett.
És a torony, amin nyílt a Fekete Vízből nőtt ki, külön minden más épülettől....
- Nos, Niobé, íme az út.
A párkány egyik sarkához ment és lelépett a semmire!
És ott állt!
- Az út nem látható. Nagyon keskeny és csak az tud rálépni, akit egy másik lény vezetett rá, aki már rálépett egyszer. Az alkotó maga volt az első vezető, azóta is így megy ez. Gyere! - mondta mosolyogva.
|
- Te tudod
*Niobé vállat vont és követte Glorfindelt.* |
| - Fogjuk rá. Ha odaértünk, megoldom! - mondta, azzal megnyugtatóan elmosolyodott, és vágtába ugrott. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
- Valószínű. - bólogatott, míg lassan megint a párkányra értek, ki a Kapun, és most fentről vehették szemügyre a hosszú-hosszú utat.