|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.29. 12:12 - |
Draugherit elérte a tengerpartot és kedve támadt egy kis pancsolásra. Leszállt, bevágtatott a vízbe, tombolt egy sort, úszott egy sort és hempergett egy sort a parti fövenyen. Mikor biztos volt benne, hogy tökéletesen tiszta lett, egy kis legelészés mellett döntött a közeli erdőben. |
[953-934] [933-914] [913-894] [893-874] [873-854] [853-834] [833-814] [813-794] [793-774] [773-754] [753-734] [733-714] [713-694] [693-674] [673-654] [653-634] [633-614] [613-594] [593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
*Zenit megállt. Fejét felemelte és tekintetét végigjáratta az előtte álló pegazuson.*
- Nem - *felelte egyszerűen, azzal már indult is volna tovább.* |
 Meglepődött a hirtelen sötétségen! Az eirsziek egyike veszélyben volt és ő vállalta el a baj megoldását, vagy legalább felfedezését, így most az utolsó ismert helye felé tartott. Evenion szökése azt jelentette, hgy nem akar tovább Fényviharral maradni, aki ezt elfogadta, így asylon nyugodtan tette a dolgát egyedül. De ez a hirtelen mágia (ebben biztos volt) őt is meglepte. És olyan furcsa mágia volt!
Aztán bevillant neki hol érzett hasonlót! Régen...
Az elméje használatával pillanatok alatt megtalálta a forrást...
Ledobbant a sietős léptekkel haladó "ló" elé.
- Üdv Zenit! Emlékszel még rám?
|
*Zenitnek másnap is sikerült egyedül eljönie az erdőbe.
Beügetett arra a helyre, ahol tegnap Evenionnal találkotak először. Körbenézett, de egy árva lényt sem látott sehol.
Alaposabban szemrevételezte a környéket. Aztán hirtelen megállt benne az ütő. Ork nyomokat látott, és mellettük még olyat is, ami arra hasonlított, mintha egy unikornist vonszolnának magukkal. Egyszerre futott végig lelkén a harag és az aggodalom. Annyira dühös volt, hogy maga sem értette, hogy lehet ennyire.
Követte a nyomokat és egy helyen már vércseppeket is talált. Villámcsapásként ötlött tudatába, hogy Eve megsérült. Hirtelen nem tudta, hogy ez egy újabb sem, vagy a tegnapi, amikor a nyíl eltalálta.
Még dühösebb lett. Most már nem tudott magának parancsolni. És megtörtént az első kitörése:
A testéből korom sötétség áradt szét hihetetlen gyorsasággal. Néhány perc alatt az egész birodalomra éjszakai sötétség borult.
Zenitet ez nem zavarta, kifejezetten tetszett Neki. Gyors léptekkel követte a nyomokat, amik látszólag a "Láp" felé vezettek.* |
 - Nem, persze hogy nem. - mondta, bár óriási erőfeszítésébe került, hogy mindez őszintének tűnjön.
'Mi van, ha megint elveszítem??? Mi lesz, ha sosem találom meg újra??? Ha most látom utoljára???' kergetőztek a rémes gondolatok a fejében.
Így gyorsan végignézett az öccsén, hogy megjegyezhesse és elmoslyodott (ezúttal őszintén).
Aztán végignézte, ahogy a fekete teremtmény elüget az erdei utakon.
'Fehér peguni??? A lény, aki az ébredésemkor ott volt...OTT VOLT EGY FEHÉR PEGUNI!!!' döbbent rá.
'Akkor...akkor hogy-hogy Opál nem tud rólam???? Hogy lehet ez?'
Töprengései közben elmerült a gondolataiba és így az utolsó pillanatban hallott meg egy roppanást.
Későn döbbent rá, hogy az orkok sosem járnak kiscsoportokban...Legföljebb ha felderítők...
Miközben a lágy, ölelő sötétség ráborult, újra maga előtt látta Opál arcát és búcsút intett neki.
Az utolsó érzése a béke volt, hogy megtalálta, és a fájdalom, ahogy láncokat erősítenek rá... |
- Egy fehér peguni az apám. A neve Üstökös.
- És azt hiszem, nekem haza kellene mennem. Jó lenne majd máskor is találkozni. De most inkább hazamegyek, mint hogy baj legyen belőle. Nem baj ? |
- Értem. Apád??? Ki az apád? - érdeklődött.
- Felőlem elmehetünk.
Nem tudta, hogy ehhez a szülő-dologhoz miként viszonyuljon... |
- Az elmúlt néhány évben sokat tanultam a mágia használatot.
*Zenit nem akarta bevallani, hogy az imént semmi mágiát nem használt. Nem akarta megijeszteni Evét.*
- Az az igazság, hogy Én nem voltam elengedve, csak ide az erdőbe. Szóval nem kellene máshova is mennünk, mert apám leszedi a fejemet. Bár most, hogy tudom, hogy vannak szörnyek az erdőben, már lehet, hogy szívesen elmennék innnen.
*~Azt hittem Despota itt rendben tartja a dolgokat~.* |
Eve bólogatott, de nem mozdult. Megfeszült az arca, aztán hirtelen a vállához kapott és kirántotta a nyilat!
Majdnem összeesett, de végül összeszorította a fogait és gyorsan elindult a sűrű felé...
- Tudod...A lények, akiktől tudomást szereztem Rólad, nem mondták, hogy ilyen jól megy neked a mágia! - mondta kicsit remegő mosollyal. |
*Zenitnek esze ágában sem volt elfutni. Újdonsült testvérét hagyja itt egyedül a bajban ? Na, azt aztán nem !
Beállt a két fél közé, pont félúton az orkok és Eve közé.
Dühösen és (kicsit sötétien) rákiáltott az orkokra.
A kiáltásra az orkok furcsa módon megálltak és leengedték a földre fegyverüket. Zenit kicsit értetlen ábrázatot vágott, deaztán gyorsan eszmélt és elkezdte elfelé taszigálni Eveniont.
- Gyere, mennjünk innen gyorsan, amíg még tudunk. - *súgta Eve fülébe.* |
- Eddig felügyelet alatt voltam. - mondta.
- Amint kiszabadítottak a mágus fokságából, hozzád akartam jönni, főleg mikor azok a lények mondták, hogy nincs semmi bajod, hogy Te is szabad vagy!!!!De akkor azt mondták, még várjak, míg erős leszek. De ma elrohantam és...
A következő pillanatban a semmiből egy nyíl vágódott ki és beleállt egy fába mellettük!
- El kell tűnnünk innen! - sikoltotta és félrelökte Zenitet/Opált a következő nyíl utjából, ami sivítva szelte a levegőt.... és így egyenest belefúródott a vállába!
Fájdalmasan felkiáltott és csaknem összerogyott.
- Opál! Zenit! Fuss!!!! - kiáltotta és szembefordult a sűrűből ekkor kirontó orkok kisebb csapatával.
Amik persze csakis rá figyeltek. Hiszen mi dolguk lehetett volna egy fekete lóval???
|
*Zenit alig akart hinni a fülének. Ez az unikornis itt előtte az egyik távoli rokona ? De hiszen ez lehetetlen. vagyis csak nagyon kevés rá az esély.
De ha nem így lenne, miért állítaná ezt ? Biztos nem vezeti félre.*
- Ha te mondod...
- És... és... mióta vagy itt ? Vagyis eddig miért nem kerestél ? Vagy most hogyhogy megtaláltál ? |
- Örökre!!!
- Hisz...testvérek vagyunk!!! Vagyis....affélék.....távoli rokonok vagyunk és együtt éltünk, míg a Sötét el nem jött....És akkor szörnyű idők jöttek...
- De mostmár minden rendben lesz!!!!
|
- Örvendek Eve.
- de nem tudhatod, hgy ki vagyok, hiszen arra emlékeznék. De biztosan tudom, hogy mi nem találkoztunk még eddig sosem.
- Tudod, hogy ki vagyok ? - *kérdezett vissza Zenit megrökönyödve. ~Honnan tudja ez, hogy Én ki vagyok?~
Az utolsó mondat hallatára még jobb kedvre derült.*
- Azt akarod mondani, hogy velem maradsz ? |
| - Evenion vagyok. Vagy Eve! |
- Nem, nem az nem lehet! Látlak, ismerlek, tudom ki vagy!!!!!
- Változhatsz akármennyit, én mindig tudni fogom, hogy Te vagy!!!
- Tudom! Te vagy...te vagy...
Újra magához húzta a fiatalt és valósággal ringatózott.
- Tudom ki vagy! - susogta.
- És mostmár sosem tágítok mellőled!!! |
*Zenit egy fehér kancát talált a nyakában, mire kettőt pislantott.
Nem tudta mire vélni a dolgot. Egyszerre érezte magát kínosan és jól is.
Aztán amikor a kanca engedett egy kicsit a szorításból, kibújt az ölelésből és megszólalt.*
- Ne haragudjon, de itt biztos valami félreértés történt. Én nem Opál vagyok, hanem Zenit. És biztos vagyok benne, hogy még sosem találkoztunk.
- Ha már Én így bemutatkoztam, akkor megtudhatom az Ön nevét ?
*Zenit miközben beszélt, végigmérte a kancát tetőtől-talpig. Mitagadás, tetszett Neki.
Aztán arra gondolt, hogy most pont úgy néz ki, mint egy átlagos ló. Amint rájön a jövevény, hogy nem Ő az, akit keres, biztosan egyből el fog menni. Ezt pedig nem akarta. De hát mit is tudott volna ezellen tenni ? Hát semmit.
Így hát csöndben várta a másik válaszát.* |
Eve lassan, de egyre határozottabban lépdelt az iménti hanghoz...
És egy kanyar után szembetalálkozott egy szempárral, egy pillantással, egy arccal, ami minden változás ellenére örökre az elméjébe vésődött!!!!!
- Opál!!!! - ordította és a csikóra vetette magát.
Átölelte és patakzottak a könnyei.
- Megvagy! Végre megvagy! - susogta félig ájultan a boldogságtól.... |
*Zenit nem hallott a környékről semmi gyanús hangot és a levegőben sem érzett gonoszságot.
Így hát nyugodtan lépkedett az először hallott zaj irányába.* |
Evenion nagy szemekkel bámult egy irányba. Mert a hang, amit az imént hallott nem lehetett valós!!! Egy előző életéből volt ismerős. Egy régi emlékből szólt és Evenion nem tudta elhinni!
De csak arra kezdett lépdelni.... |
*Despota csak reggel ébredt fel.
Úgy döntött, hogy ma kivételesen nem lesz az erdejében. Körbenéz a környező vidékeken, hátha ellenségre bukkan.
Így is tett, elrugaszkodott a fától és eltűnt a lombok között.*
*Zenit a tengerpart felől ügetett az erdőbe.
Körbenézett, de sehol sem látta Despota élénkvörös színét.
Egy kicsit megkönnyebbült.
- Legalább most az egyszer nem vagyok felügyelet alatt. - *mondta félhangosan.
Lehajolt és leharapott egy-két fűcsomót. Azon rágódott, amikor zajt hallott.
Gyorsan felkapta fejét, lenyelte a falatot és fülelt. Mereven állt egy helyben.* |
[953-934] [933-914] [913-894] [893-874] [873-854] [853-834] [833-814] [813-794] [793-774] [773-754] [753-734] [733-714] [713-694] [693-674] [673-654] [653-634] [633-614] [613-594] [593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Meglepődött a hirtelen sötétségen! Az eirsziek egyike veszélyben volt és ő vállalta el a baj megoldását, vagy legalább felfedezését, így most az utolsó ismert helye felé tartott. Evenion szökése azt jelentette, hgy nem akar tovább Fényviharral maradni, aki ezt elfogadta, így asylon nyugodtan tette a dolgát egyedül. De ez a hirtelen mágia (ebben biztos volt) őt is meglepte. És olyan furcsa mágia volt! 
- Nem, persze hogy nem. - mondta, bár óriási erőfeszítésébe került, hogy mindez őszintének tűnjön.