|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 - Igen tudom, de most mégis itt vagyok.
*Időközben szilárd talajt értek.*
- Nem tudom, mit csináltál odabenn, de szép volt barátom!
*Szárnyával megveregette Draugherit nyakát.* |
 - Ha legalább veszély jött volna mögötted....mint egy csikó - morogta. Aztán elvigyorodott ő is.
Lefelé ereszkedett ő is.
- Hogy kerültél ide? Neked nem való a Félelem! |
*Amikor sikerült magukat lefékezniük, Üstökös válaszolt.*
- Én is örülök, hogy látlak! - *mondta vigyorogva.
Elkezdett lefelé ereszkedni.* |
- Üstökös mi ütött beléd?! - morrantotta, miközben lefelé zuhantak.
El és felfelé lökte a fehér lényt, és ő is nagy kínnal lefékezte magát, majd kiegyensúlyozva magát feljebb repült. |
*Üstökös amennyire tudta, elhalványította színét.
Sebesen repült Draugherit felé. Amikor már csak néhány méter választotta el barátjától, szétnyitotta szárnyait, így kissé tompította az ütközés tempóját.
Lecsúsztak a toronyról, de Üstökös pont így tervezte...* |
Ledobbant egy torony legtetejére.
A csúcson valósággal egymásra kellett tennie a patáit, de nem érdekelte.
A diadal édes íze mámorossá tette az egész lelkületét!
Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy kioltsa a teste lobogásátt és fényeit.
Nagyot szippantott az átkos levegőből.
Remek kedve volt! |
Draugherit a járat egész hosszában azon töprengett, mihez fog kezdeni az ellenséggel.
Első dühében egyenként akarta őket halálra marni.
De nem is ért rá, és valahol....ehhez bár kedve lett volna, valahogy igazi ráhangolódása nem........
Mire az irdatlan kapuhoz ért, a feketék éjsötétek voltak a testén, a színek meg izzottak, mint a felforrósított fém.
Vett egy mély levegőt, behunyta a szemeit, s mire azok lángszerűen ragyogva-lobogva kinyítak, a hatalmas ajtószárnyak a patáinál folydogáltak.
Berobbant a terem közepére, és vadul körülpillantva szétvágta szárnyait. Vicsorgott. Kicsivel lebegett a kőpadló felett, ahonnan Izabót elvitték nem is olyan rég.....
Felbömbölt-sivított, tele kihívással, de semmi sem rebbent körülötte.
Aztán hirtelen ott állt....
Egy emberi alak, fekete palástban, arcát csuklyája takarta.....
Hatalom sugárzott belőle.
Draugherit feléje vetette magát, aztán nekiment a semminek, és lehuppant a padlóra. Gonosz kacagás harsant a feje fölött, és vijjogás. A mágus és szolgái.
A peguni szemei felpattantak, és talpra ugrott. Azonnal rettenetes fájdalom és súly zuhant az elméjére, és a teste köré is borzalmas szorítás feszült. Draugherit felordított, és ellenfeszült.
Lassan a szorítás enyhült, Draugherit pedig oldalra vetődve körözni akart a mágus körül, de az nem moccant, pajzsot emelt maga köré, és még rettenetesebben rátolult a lényére.
Tüzet árasztott magából, de nem használt, leugrott a talajra, és nekirontott volna az alaknak, de pajzsa még a helyén volt....Draugherit ordított, és rázkódott, de nem bírt az elméjét megtámadóval!
Végül megállt szemben a mágussal, és lesunyta a fejét. De nem rohant előre, hanem izzani és lángolni kezdett.
A mágus végül nem bírta tovább egyszerre a védelmét, Draugherit elmei és erőbeli leszorítását.....és gyengülni kezdett! A sárkánypeguni remélte, hogy valamelyik le is szakad róla, de így is megfelelt a céljainak. Még jobban felszabadította magában a Tüzet, és nekifeszült az elméje gátjainak. Nagyot lendített rajta, hogy a csatlósok elmenekültek, annyira átforrósodtak már a falak meg a levegő!
A két akarat egymásnak roppant, és egyik sem hátrált! A falak remegni, ropogni kezdtek, a talaj elfolyósodott Draugherit körül...a mágus meg további kínt és sötétséget árasztott rá.
Végül már Tűz áradt a lényből, felömlött a falakra, ráborult a mágus pajzsára....és égetett, égetett.
A levegő fogyott......Draugherit pedigtudta, hogy vagy mindketten elpusztulnak, vagy ő fog győzni!
A mágus hirtelen minden eddiginél vadabbul rontott rá a lelkére, Draugherit megdöbbent tőle, aminek eredményeképp annak rendje és módja szerint alulmaradt a harcban, és elájult. Alig egy pillanat múlva felriadt, és láthatta, hogy a mágus a pajzsával védve magát a tomboló tűztől menekülni akar.
Utána ugrott, és üvöltve lángot árasztott az orrából és szájából.
A mágust elkapták a lángok, így az meg kellett álljon, és újra harcra kényszerült. A döbbent félvér teremtmény ekkor, lassan újra önuralmat nyerve és nekifeszülve a sötét varázslónak, nem beengedve immár a támadást és kőkeményen védekezve, megvilágosodott!
A mágus azért menekült, mert minden levegő elfogyott, és elviselhetetlen forróság kínozta! Draugherit meg se érezte, de ő nemsokára, ha a pajzsa levegője elfogy, meg fog halni!
Eszelősen támadta a pegunit, de mindhiába! Az nem engeett, mert már nemcsk az elszántság, hanem az öröm, a diadal lehetősége is megkeményítette!
Megtehette volna, hogy egyszerűen kivár.....De az épület roppanásai azt mutatták, hogy össze fog omlani.
Draugherit kiolvaszthatta volna magát a romok alól...de a Fekete Víz........Lejövetelkor észrevette, hogy az alagút, és így a terem is ahol állt, valamint ki tudja mennyi az épületből a Víz alatt van. Ha pedig az épület összeomlik, a Víz ott lesz felette.....A Mágia rémségei közül valósággá vált, a testekből a lelkeket kitépő, kísértetgyártó Fekete Víz. Akkora Víztömeggel nem bír el! Kísértetté lenni pedig végképp nem akart........
Újra nekiment a mágus pajzsának, tépte, aláásta, de az is kitartott.....A peguni tudta miért....ha ő elvész, vesszen az elpusztítója is. Érezte is, hogy ahogy ő a mágust itt marasztalja, úgy ő sem menekülhet már........
Egy út maradt: küzdeni.
Érzelmek kavarogtak benne.....Meg fog halni....Minden esélye megvan rá......Győzni fog......De meg kell fizesse az árát.....Hiába óvta Eris....Hiába maradt a Sötétségen kívül....Hőssé lesz....De nem lesz több közös vadászat a társakkal, nem lesz több torokkaparó találkozás Erisszel, aki most nem mentheti meg...
Nem harcol többé az aranyficsúrral, nem mentik meg többé egymást Üstökössel................
Nem ölelheti át többé Fekete Álmot.............
Szemei kerekre tágultak, orrából feketés gőz tört elő, felüvöltött, de nem hang jött ki a torkán....Hihetetlen erejű, talajt-falat-Erőt megrengető hördülés volt, mintha egy sárkány vett volna levegőt élete utolsó lángfúvásához.........
És a peguni nekirontott a pajzsnak.
Előbb az orra, majd a pofája, végül a szemei olvadtak át a döbbent, sikoltó mágushoz, aki ekkor hadarni kezdett. Varázs!
A peguni felhördült, és keresztülvágódott a pajzson! Szarva hófehér lángokat lövellve átjárta a mágust...és a pajzs, a nyomás az elméjén tovatűnt! A pajzs, aminek túlsó falához hozzápréselődött....
Zuhanni kezdett előre, az izzó fal felé, de időben fékezett, így láthatta, ahogy a mágus elégő teteme lecsusszan a szarváról és tovaröppen, neki a falnak.
Lihegett, és bámult.
Nem tudta mi térítette magához, de hirtelen megprödült, és még előbb egy utolsó lángkitörést szétárasztva az egész átkozott helyen, kirohant!
Rohant végig a járaton, elégetve a kőből rakott falait, maga mögött olvadozó, leomló köveket és talajt hagyva.....a sárkányok és pegunik minden ereje vele volt az őrült száguldásban.....
És valósággal kilőtt az alagútból, felszárnyalva az égre!
Lefékezett a Város felett, és visszanézett.
Az alagútból gőz és Fekete Víz ömlött ki.
Ott nem árthat neki.....és senki másnak semm, ott nem éltek.....
|
*Hektor megfordult és ugyanazon az úton távozott, mint amin korábban Draugherittel jött.* |
| - Köszönöm. - belépett a járatba, és elindult. |
- Rendben.
- Erre.
*Ahogy haladtak, mindig beugrottak az emlékek, hogy merre is ment.
Elérkeztek a hosszú, fekete, végeláthatatlan folyosó elejéhez.*
- Itt volnánk. Egyenesen be és a végén megtalálod, amit keresel. |
Ledobbant az egyik zsúfolt hídon.
- Mostantól Te vezetsz. Merre találtátok Izabót? - mondta a pegazusnak, amint az beérte. |
*Halk, alig hallható léptekkel haladt a végeláthatatlan folyósón. Alig látott valamit. Aztán egyre méllyebbre került, ahol már semmit sem látott.
Az érzékeire támaszkodott és határozottan haladt tovább.
Aztán egy nagy terembe érkezett. nem látott semmit, csak érezte, hogy rengeteg élőlény van a helyszínen. És talált még valakit... egy földön heverő pegazust.
Felé fordult. Nem látta, hol van, de tudta.
Elindult felé.
Aztán hirtelen vörösen izzó ostorok csaptak felé. Mielőtt elérték volna testét, az ostorok elporladtak.
Patadobogások hallatszódtak a folyosó felől.
*Ninque bevágtatott a hatalmas terembe és az egészet bevilágította a fénnyel.
*Csak most látták, mennyi sötét lény van körülöttük.*
*Néhány pillanat múlva Meznokto és Inkubo vágtattak be a folyosóról.
Mindenki mereven állt.*
*Hektor nem mozdult, csak szemét a földön fekvő pegazusra fordította.
Az árnyak, akik eddig ostortalanul álltak, kezükben új ostor termett.
Hektor tekintetét az egyik árnyra fordította.
Az árnyak nem vártak tovább, támadásba lendültek.
Hektor tűzlabdákkal védekezett.
*Ninque közelében nem sokan tartózkodtak. Eddig...
Egy pillanat alatt körbevették a Wright-ek.
Ő nem késlekedett, ismét egy fényhullámot küldött szét.*
*Belevetették magukat az ellenség tömegébe. Vigyáztak egymásra. Nem mozdultak el egymás mellől.*
*Egyre beljebb kerültek az ellenségek közé. Megbeszélték, hogy egymás közelében maradnak. Igaz, kicsit lassabban sikerült csak közvetlen egymás közelébe kerülniük, de végül sikerült.
Átverekedték magukat jópár ellenségen, mígnem elérték a fekete pegazust.
*Hektor hozzáérintette egyik szárnyát Izabóhoz, a másikat a mellette álló Meznoktohoz. Gyorsan csatlakozott Inkubo és Ninque is.
Hektor szemeiben lángok lobbantak...*
*Ezzel egyidejűleg Meznokto és Inkubo felkiáltottak*
- Vigyázz!!!!!
*Ninque oldalra kapta fejét, de már késő volt...
Oldalába egy hatalmas, sötét dárdát dobtak.
Felordított fájdalmában.*
*A következő, amit éreztek az hatalmas süvítés volt, és néhány pillanat múlva a kis tisztáson találták magukat...* |
A vaksötétség hetek (agy hónapok? Évek??) óta ölelte körbe.
A kínzások során szerzett sebeiből már szinte mindig folyt a vér, de méreggel keverve, amit azért adtak be neki, hogy gyorsabban megtörjék.....
Fáradtan felemelte a fejét, és végignézett leláncolt szárnyain, és rettentően lesoványodott, a kövön heverő testén.
Annyira megfeketedett az itt töltött idő során, hogy már el sem ütött.....Bár Izabó alig látott, mert fény itt nem volt.
Az első időkben alakult ki egy varázs akaratán kívül, ami lehetővé tette, hogy lásson az örök éjben. Mostmár az sem nagyon hatott...
A Wrightek......Őket követve jött be a Kapun, egy óriási helyre....Legalábis a szárnycsattogása visszhangjából így tűnt. De az a tömeg, mindenféle, a Fekete víz áldozataiból kivált szellemekből....Arra nem volt felkészülve. Letámadták, és hiába volt a hatalmas erő, három Kitörés, amihez a Félelem erejét használta, és majd' megtébolyult az erőfeszítésben....Csak jöttek, jöttek, maguk alá temették, és végül a hatama elfogyott....Azóta sem tért vissza....Bezárták....Kábítószerekkel kevert szörnyű dolgokkal etették-itatták...Verték...Érgették....De Izabó nem adta fel. Elvágták az eriszi hálótól, de úgysem hívott volna oda senkit. Meggyötörték, maga sem tudta miért volt már életben, de a lelkébe és az elméjébe ne mengedte be a Wrighteket, és a többi kísértetet. Bár a legutolsó időkben már Árnyak és egyéb fizikai lények is a közelébe mertek menni.
Ő pedig már csak nézte őket az éhségtől és gyötrelemtől óriási szemeivel, és nem szólt....Nem engedett...De már nem is küzdött.
Fejét visszaejtette a hideg kőre, csak úgy koppant, és a vak semmibe meredve hallgatott.
Nem is gondolkodott, nem is aludt. Csak úgy vegetált, ahogy már nagyon-nagyon rég. |
Most döbbent rá merre van: a Fekete Víz alatt!
A nyomok, amiket követni kezdett, miután elvált Glorfindeléktől, bevezették az épületek alatti utcákba. Ezek voltak a legsötétebb helyek, de őt nem bántották a ritkán lakó, igazán furcsa lnyek. Mostmár teljesen maga mögött hagyta a lakott részeket.
Ősrégi házak, kövek vették körbe, de ennél többet nem tudott, mert a szemei már rég csebenhagyták és csak a hatodik érzéke vezette.
Most viszont, egy alagút szájában állva, ami az út végén volt, és ami az egyetlen továbbvezető út volt, már csak a Sötétet érezte.
'Bármi van odabenn, az nem lehet jó....De nem is azt kerestem....'
Belépett az alagútba és nemsokára egy igazán fekete kapuhoz ért..... |
 *Thesztrál megpróbálta követni Izabót, de a tömeg mind arrébb és arrébb sodorta, míg végül elszakadt párjától, sőt, már azt se látta, merrefelé tartott az imént.*
-Elnézést... Párdon... Öhm, szabad lesz? -*furakodott a táncosok és a nyüzsgő tömeg között, de hiába. Mire kiért a táncparkett szélére, párját sehol sem látta.
Tanácstalanul álldogált egy darabig, a lehetőségeken gondolkozva, hogy vajon most hogyan tovább. Végül odalépkedett az egyik ablakhoz, és kivetette magát. Először csak zuhant, és zuhant, majd unottan és könnyedén kinyitotta szárnyait, s egy elegáns felfelé ívelő kanyarral kijött a zuhanásból.
Körbenézett, érzékeit ráhangolta a vidékre, s végül annyit megállapíthatott: Izabó biztosan nincs a Félelemben.
Így ő is elindult kifelé, s hamarosan átlépte a határt. A Földalatti Barlangrendszer felé tartott, mint az erisziek állandó főhadiszállása felé. Annyit tudott, hogy ha létezik hely, ahol tudnak párjáról, akkor az csakis ott lehet, a többi eriszi rejtekhelyén...* |
 Követte Niobét. |
- Engem is érdekel ! Elmondásaid szerint gyönyörű az a hely.
- Remélem mihamarább odaérünk...
*Azzal lépésből ügetésbe váltott, hogy hamarabb elérjék céljukat.* |
- Nem sokat....Sosem jártam ott.
- Amennyire én tudom, ahogy a Sötétség Birodalma előbb lassan-lassan, majd egyre valósabban és gyorsabban, alig elérhetőből átcsúszott ide, és ha nehezen is, de immár bárki bemehet (csak nem jó ötlet), úgy a Fény Birodalma is lassan elkezdett becsúszni a Birodalomba. Csak épp oda nem mehet be akárki....A sötét lények csak akkor, ha a szívüket nem a Sötétség uralja.....Hanem valami erősebb vágy. Erősebb és nemesebb. Például a szerelem. És a Fény Birodalma sokkal erősebb mágikus falakat birtokol. Nagyon nehéz bemenni. Védelem.....
- Azt hallottam, hogy ott mindig szép napok vannak. A fű hajnalban harmatos, és az ég gyönyörű színekben játszik, aztán a fény nagyon-nagyon erős lesz, de sosem éget, csak melegít. A természet csodaszép és mindent békésen ural ott. A naplemente pedig állítólag olyan szép, hogy nagyon kevesen állják meg, hogy ne könnyezzenek.....Az éj pedig gyönyörű kék palástot ad az égre, csillagokkal ragyogót, mint a tündék múltjukról szóló álmaiban....Az érzések is, amiket a mágis sugárzása ad, békések, élők......Azt hallottam, hogy a Fény Birodalmában tökéletes harmónia uralkodik. Én még sosem tapasztaltam ezt, nagyon kíváncsi vagyok rá..... - fejezte be álmodozó, merengő monológját. |
*Niobé Glorfindelhez fordult.*
- Tudnál nekem a Fény Birodalmáról mesélni ? |
| - No igen. - mondta és követte Niobét. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
- Igen tudom, de most mégis itt vagyok.
- Ha legalább veszély jött volna mögötted....mint egy csikó - morogta. Aztán elvigyorodott ő is.
*Thesztrál megpróbálta követni Izabót, de a tömeg mind arrébb és arrébb sodorta, míg végül elszakadt párjától, sőt, már azt se látta, merrefelé tartott az imént.*
Követte Niobét.