|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Cardoron hörrentett.
Aztán intett három főnixnek.
Azok lángjai megrövidültek, és a végig kinnmaradt többiekközül kiválva berepültek a terembe.
Kicsiny fényük kivetült a falakra, aztán ahogy besuhantak a gömb mögé....szívszorító látvány tárult a lények elé.
A gömb áttetsző volt!
Benne egy fekete pegazus lebegett, szárnyai köréterültek, mintha önmagát akarná ölelni, feje hátraernyedt, sörénye és farka mint palást lebegtek a különös éterben......
Ájult....tán halott lehetett a sárkányszárnyas lény?
A főnixek kisuhantak a teremből, Cardoron meg bevágta az ajtót..
- Remélem meg vagytok elégedve. Mehettek, nemde? |
 Tinwe még közelebb húzódott apjához, amennyire ez lehetséges volt, és onnan figyelte a hatalmas feketeséget.
-De hát ez csak egy gömb... -suttogta félénken. -...nem? |
*Fátum rosszat sejtett.*
- Miféle lény? - *kérdezte élesen.* |
- Mi lenne? - hörögte nem fordulva hátra, a gömböt nézve.
- Egy lény! |
Tinwe az engedetlensége nem nagyon mert megszólalni, csak hüppögve bólogatott. Ám végül a kíváncsiság győzött, és megkérdezte:
-Miért nem szabad ide jönni? Mi van itt? |
*Gyorsan végigvizslatta csikóját, hogy minden rendben van-e vele.*
- Nagyon szépen köszönjük! - *mondta hálásan Cardoronnak.* |
*Tinwe hirtelen lekuprodott a földre, és megszeppenten pislogott föl az előtte magasodó unicornisra. Megrémült a dühös csődörtől.*
-Én csak... csak kíváncsi voltam... -mentegette magát szipogva. -És nem nyúltam hozzá semmihez...
Hihetetlenül kicsinek érezte magát a csődör előtt, még kisebbnek, mint amikor először találta szemben magát vele.
Aztán meghallotta apja hangját, és a megkönnyebbülés végigszáguldott rajta. Felpattant, és a hatalmas csődör lába alatt átbújva odaszaladt apjához. Olyan szorosan bújt hozzá, amennyire csak tudott, és elsírta magát.
-Apu... |
*Fátum megkönnyebbűlten felsóhajtott.*
- Tinwe, gyere ide! - *szólt fiának.* |
Cardoron egy széles lépcsőn ment felfelé, nyomában a lénnyel, mikor félelmetesen hangos zendülés rezgett végig a palotán.
- Ostoba kölyök! - hörrent, és a főnixek rájuk borultak.
A lángok egy nyitott, karcsú, boltíves, kétszárnyú ajtóhoz vitték őket.
Cardoron berontott, és felnyerített az előtte álló csikót csaknem dühös pillantására szegezve.
- Te bolond! Megmondtam, hogy NE gyere ide! - mondta dobbantva.
Előttük, az üres, fátyolokkal takart falú teremben egy hatalmas fekete gömb feküdt. |
*Erre a megjegyzésre jobbnak látta nem felelni.
Fújtatott néhányat, majd követte befelé az érdekes kinézetű lényt.* |
A főnixek átvezették a Félelmen a láthatóan kimeríthetetlen lényt, aztán fel, a palota elé.
Ott már Cardoron várta.
- Ha meg bírsz állni a lábadon, kövess! - morogta a lényt nézve fürkészőn.
Aztán megfordult és elindult be. |
 Felnyerített-felbömbölt, és Üstökös után vetette magát.
Vadul zihálva lassan beérte, és vigyorogva zúgott mellette. |
 *Ő is felemelkedett a levegőbe.*
- Ezt vegyem kihívásnak?
*Meg sem várta a választ, nyílegyenesen kilőtt a kijárat felé.* |
- Én is! - kiáltotta megvillanó szemekkel, és elrúgta magát a talajtól. Pár óriási szárnycsapással emelkedni kezdett, és közben Üstökösre vigyorgott.
- Na, ki lép le gyorsabban a Félelemből? - kajánkodott. |
- Hát igen.
- Én benne vagyok abba, hogy elhagyjuk a Félelmet. |
Elcsodálkozva vigyorgott vissza.
- Élvezteeeed? Nahát, nahát....
Vállatvont.
- Nincs túl sok barátom, így nem nehéz megőrizni az emlékeket. Az a kaland meg nem volt épp egy könnyed sétagalopp!
Körülnézett.
- Ez a hely nem éppen barátságos, biztonságos vendégfogadó......... - morogta. |
- Nem tagadom, élveztem! Talán túlságosan is.
*Draugheritre pillantott.*
- Nem gondoltam, hogy még emlékszel első Félelembe jövetelemre. - *mondta mosolyogva.* |
- Hm. Örök Tél? Nem lehet rossz, bár azt hiszem nekem kissé hideg lenne!
Hirtelen elvigyorodott.
- Szép kis hármas. Egy tinédzser peazus, akinek olyan a szele is, hogy letépi a bőrt, a régi párod, meg egy nagyhatalmú, sokat megélt kanca...Élvezhetted......
|
*Üstökös továbbra is vigyorgott. Nem tudta magát tűrtőztetni.*
- Az attól függ, hogyan vesszük. Az örök tél birodalmában voltam. Összefutottam Szerencsecsillaggal, Supervágtával és Leolannal. - *tekintete a messzeségbe vándorolt, de gyorsan visszazökkent a valóságba.* |
- Uggyan! - mondta gőgösen, de aztán elvigyorodott.
- Hát, nem sokon múlt. - mondta egy kissé elkomolyodva, de végül megrázta a fejét, és Üstököst kezdte szemrevételezni.
Hirtelen valami kajánság költözött a szemeibe, és ahogy farka ide-oda tekergőzött, csak megkérdezte:
- Mondd, legutóbbi búcsúnknál hová is mentél? Sikeres akciót intéztél? |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Cardoron hörrentett.
Tinwe még közelebb húzódott apjához, amennyire ez lehetséges volt, és onnan figyelte a hatalmas feketeséget.
Felnyerített-felbömbölt, és Üstökös után vetette magát.
*Ő is felemelkedett a levegőbe.*