|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
*Kinyitotta szemeit. Először Cardoronra, majd Izabóra pillantott.
Lényeinek jelezte, hogy álljanak és segítsenek Cardoronnak. Eleget segített már. Az egész Félelem nem ér annyit, mint egy lény élete.
Izabón csak késöbb tud segíteni.
Miután "vette az üzenetet", ismét kutatni kezdett a mágia között. Egyre lejjebb és lejjebb nyúlt, míg végül meglelte, amit keresett. Legalábbis majdnem. Megtalálta az utolsó szálakat és érezte a hatalmas zűrt, ami alattuk terült el.
Első érzésre reménytelen volt a helyzet. Akár több ezren is lehettek odalent. Évekbe telt volna mindenkit egyenként leállítani.
Catly megához hívta 3 lényét, akik önként kísérték el. Mindhárman egymás mellé álltak, néhány miliméternyire az Úrnő kezétől.
Szüksége volt speciális erejükre, hogy véget vethessen ennek az egésznek. Kinyújtott keze fénnyé változott. Ujjai meghosszabbodtak, így mindhárom lényéhez hozzá tudott érni.
Magába szívta lényei megmaradt csöppnyi erejét, amit magában többszörösére növelt. Már nem kellett kutatnia az út után. Ott állt előtte, csak végig kellett rajta mennie.
Azok az alakok mellett, amik mellett elhaladt megbékéltek. Mindegyik megtalálta a maga útját.
Eközben kint a vihar elcsendesedett és a Fekete Víz elkezdett visszahúzódni medrébe. Az Úrnő eddig fénylő keze természetellenesen elkezdett besötétedni. A szürkeség egyre feljebb kúszott a kezén.
A legalsó szálak alatt lassan bár, de nyugalom lett.
Catly leengedte a kezét. A Félelem rezzenéstelenül állt.
Catly teljes egészében elszürkült. Gyorsan Izabó mellé lépett. Letérdelt és eredeti színű kezét végighúzta a sárkányszárnyú kanca fején. Elmormolt ismét néhány varázst, majd felállt.* |
 Cardoron a kőre rogyott, de még tartotta a kapcsot, amin keresztül (és így őrajta keresztül is) áramlott a varázslat elemi ereje.
Izabó, bár csaknem tudattalanná olvadt fel, minden kis moccanásával próbálta segíteni a mágiát, ami a Félelmet hivatott megmenteni.
Nem tudott sokat tenni, a hatalmas erőkben kicsinyke beékelődés volt csak, de sikerült sóhajtva-suttogta elküldenie egy üzenetet:
'A mélyén....le kell állítani a szálak alatti mozgolódást....Valahogyan......' |
*Megérezte a segítséget és gyorsan rátalált arra, amit keresett.
Behunyta szemeit, majd egyik kezét kinyújtotta.
Halkan, érthetetlenül motyogta a varázsokat, sorra, egymás után. A szél felélénkült és néhány perc múlva vihar kerekedett.
Ithildina, Frostigas és Gemini teljes erejüket felhasználtál, így most csak álltak egymás mellett, tanácstalanul.* |
Cardoron elképedten és vad örömmel nézte Cardassya megmenekülését, aztán gyorsan visszaugrott az erkélyére.
Kinyúlt a mágia után, és megérezte az Úrnő kutatását és Izabó öntudatlan mélységekbe süllyedt varázsát.
Bár Izabó elhasználta az ő minden erejét, mikor "kivette a patájából" a varázslatot, Cardoron még egyszer megerőltette magát, és hidat alkotott a fekete pegazus és Simbelmyne Úrnője közt.
'Mostmár rajtuk múlik minden....' gondolta szédelegve. |
 *Cardassya körül fekete füst lobbant. Pillanatokon belül testet öltött Nox. Szemei a gyorsan közeledő Fekete Vízre tapadtak.
Közben egyik szárnyával magához rántotta Cardassyát nem túl gyengéden és kedvesen, oldalához szórította, majd mindkettőjük körül fekete füst szállt fel és eltűntek.
Az utazás nem tartott 5 másodpercnél többet, de elég kellemetlen érzés lehetett annak, aki először érezte.
Nem sokkal késöbb a (még) biztonságos magasságban lévő szinten jelentek meg.*
*Amint Cardoron otthagyta a "mágiafoltozást", az egész Félelem megremegett.
Catlynek először nem állt szándékában az erejét használni, csak lényein keresztül, most azonban nem maradt választása: ha nem akarta, hogy a Birodalomból eltűnjön a Félelem, akkor közbe kellett avatkoznia.
Pillanatok alatt megtalálta az "elvesztett fonalat". Utánanyúlt és próbálta helyrehozni.* |
Cardoron minden erejét megfeszítette, és még őrültebb tempóban foltozta a rojtos mágiát.
De érezte: hiába.
Az elemi tombolás, a hatalmas mágia rombolása, a nyers erő, ami mindnyájuk felett áll, hisz abból léptek elő.....túl nagy volt!
Cardoron tudta jól, hisz elég világ pusztulását érte meg: ha a mágia egy világ idejének lejártát hozza el, akkor ott semmi sem segít.
Mégis küzdött tovább.
 A pánik egyre hatalmasabb lett!
Cardassya már nem tudta megállítani a tébolyult tömeg őrjöngését, hisz nem tudta megsokszorozni önmagát!!!
'Túl sok!!!' sikoltozta az elméje.
És ekkor meglátta. A Fekete Víz...a tér hullámzása és torzulása miatt több helyen elöntötte a Várost! Lények ezrei pusztultak el percenként! Az átkozott anyag kitépte a lelkeket a helyükről!
És Cardassya térdre rogyva nézte....nem tehetett semmit. Megpróbálta indákkal menteni a lényeket, vagy akadályt állítani a Víznek.....De nem sikerült...Indái nem tudtak ekkora erő ellen tenni, sőt, az indák életerejét is elvette az özönlő halál......Cardassya teljesen kimerült.
A Fekete Víz újabb feltörése pedig megcélozta azt az erkélyt, ahol ő állt.
'Mi értelme menekülni.....' gondolta fásultan a közeledő víztömeget nézve.
Aztán mégis felállt, és tántorogva elindult befelé. De nem érezte fontosnak, sem pedig ésszerűnek.....Semmit sem érzett annak.
'Minden hiába....'
Izabó megszaggatott szárnyakkal zúgott a főváros felé.
Rettegett, hogy elkésik, és látta, hogy az egész Félelemben eluralkodott a pusztulás.
Megfeszült, és száguldott tovább.
'Az átok...Valami történt az átkommal...'
Lassan felcsillant előtte a Város.
Olyan erővel zúgott már, hogy mindene fájt, de nem lassíthatott.
Végül, hatalmas légörvényeket kavarva, lefékezett a Város felett.
Cardoron alatta állt, és felnézett rá.
Erejük egybefolyt, és Izabó dolgozni kezdett, magába szívva a félelmi erőt.
Nem törődött a szerteszét omló Várossal, a lényekkel...
Aláásott, és koncentrált.
Igen......Megtalálta. A szálak alatt, a Félelem különleges lényege alatt, mozgolódott valami.
'Az átkom! Megtörték volna?! Nem lehet.....nem!'
Lassan megnyugodott.
Továbbkutatott.
És rádöbbent az igazságra!
A Sötét Nagyúr elpusztulta és kiűzése hatalmas változást okozott a mágiában, sok-sok sötétség pusztult el, ami éppen az egyensúlyt hívatott elhozni, de rövid időre a hosszú évek alatt megszokottak felborultak....És míg az egyensúly helyreáll végre, káosz lesz. Főleg egy ilyen érzékeny, bonyolult varázsú helyen, mint a Félelem.
'Mit tehetnék? Védenem kell azokat, akik még életben maradtak.....!'
Összeszedte minden erejét, és a szálak megmaradtjaiba öntötte. Erősíteni kezdte őket, a pusztulóknak engedte az eloszlást, igyekezvén nem törődni a sok-sok halállal, amit épp okozhat.
Könyörgött minden hatalomnak, amit valaha ismert, hogy adjanak erőt.
'Ki kell tartani!'
Cardoron eközben nézte, ahogy a pusztulás nemhogy kisebbedne, de egyenesen felszabadul, és kétségbeesetten gondolkozott, hogy mit tehetne még.
Semmit.
Lehozatta a főnixeivel Izabót, aki szürke és hideg testtel nyúlt el a kövön, végigkutatta a Várost, de ugyanazt kellett látnia, mint eddig, végül Cardassyát kezdte keresni, és ekkor megállt benne az ütő: a Fekete Víz afelé az alsóbb erkély felé özönlött, ahol Cardassya állt eddig! A kanca befelé tartott, de annyira lassan lépdelt, hogy nem menekülhetett el időben!!!
- Azonnal hozzátok ki! - rivallta a főnixeire, akik rémülten néztek a Vízre. A Fekete Víz volt az egyetlen, amitől tartottak......
Cardoron felordított, és leugrott az erkélyéről, de nem érhetett oda időben!!! |
 *Szauron keresztül vetette magát az egyik hatalmas ablakon, és kongó dobbanással ért földet. Körülnézett. Eddig csak egyetlen egyszer járt a palotában, és nem ismerte a járást, így halvány fogalma sem volt arról, merre lenne érdemes mennie. Végül kiszúrt hát egy irányt, és határozott, kemény léptekkel elindult jobbra, éles szemével minden apró neszt figyelve.*
|
Cardoron főnixei és alattvalói, a benne megbízók, a hozzátartozók és mindenki más valamelyest elorzott erejével nagyobbította a magáét.
A Félelem varázsa hatalmasat borult! Az anyagi világot összetartó mágia szálai sorra foszlottak el! Nem arról volt szó, hogy a hajdani félelembeli zsarnok mágiáinak járt le az ideje...Nem is a Viharfal készült tovatűnni....Ezek a helyükön voltak....A mágia alapvető jelenléte, a Félelem létét jelentő varázsok készültek kiszenvedni.
'De miért?! Könyörgöm miért?!' törte a fejét, miközben ide-oda suhantak érzékei, és próbáltak kitartani.....
Egyetlen dolog volt, ami kicsiny magyarázatot jelentett:a Sötét Nagyúr végleges elpusztítása. Az hathatott ki valahogy ide, ilyen mértékű káoszt okozva.
'De miért? Hogyan?!'
'És hol van már Izabó?! Már jönnie kellene!!'
Cardassya egy alsóbb szinten állt, talpig páncélban.
Mágikus ereje java Cardoronba vándorolt, mert ő nem tudott volna segíteni, de Cardassyának még maradt némi ereje így is.
Nem véletlenül.
Fekete rózsákat próbált varázsolni, de egyelőre csak egy-egy inda sikerült. Ez is elég volt. A lent tomboló pánikkal teli Várost figyelte, és ha valahol nagy lett a baj, odabűbájolta indáit, hogy megszüntesse a tömeget, ahol a lények egymást ölték, taposták, marták.
Az egyik legkülönösebb ügy néhány éjmanó és árnyalak találkozása volt. Valóságos csapongást idézett elő indájával, hogy az éjmanók megszaladjanak, mert tudta jól, hogy az árnyékoknak úgysem árthat. De terve másképp sült el: az árnyalakok megfordultak, és rémülten menekülni kezdtek elfelé. Elképedten követte őket pillantásával, pillanatnyi szünetet tartva, hogy aztán megszédüljön.
'Biztosan hallucinálok....Ez nem lehet igaz.....'
A fekete pegazus, aki most felszárnyalt, eléggé valósnak tűnt, de Cardassya inkább megrázta a fejét, és elfordulva folytatta a felügyeletet, a fáradtságra fogva mindent, és még szorosabbra húzva a gyeplőt.
'Csak azt remélem, hogy ez a kimerültség nem megy a mágia rovására!' szidta magát. |
*Szauron mély, földet rengető morajjal dobbant a talajra, hatalmas termete alatt szinte megrázkódott az amúgy is kellően instabil talaj. Jó ideje nyugtalanította valami... Nem tudta pontosan, hogy mi az, de érezte, hogy veszély fenyegeti... ha nem is őt, de... talán Cardassyát. Márpedig az ő biztonsága még a saját testi épségénél is... sőt, mindennél, talán még az életénél is...
-...a jövőd érdekében rendkívül fontos, hogy NE fejezd be ezt a gondolatmenetet... -*pirított magára dühösen a csődör, majd körülnézett. Rá se ismert a városra. Most mintha minden és mindenki... megbolondult volna. A föld rengett, a népek pánikoltak... senhol nem volt az a veszélyesen fegyelmezett nyugalom, és a rend, amit korábban tapasztalt.
Egy rémült árnyéklény vak riadalmában egyenesen belerohant Szauron oldalába. A csődörnek meg se kottyant a karambol, annál kellemetlenebb érzés volt viszont, mikor a az árny egyszerűen testetlenül át suhant rajta. Velőtrázó és hátborzongató érzés volt... Szauronnal felállt a szőr a hátán az érzéstől, márpedig ő utálta ezt. Utált mindent, ami akár csak aprób, ösztönös testi jelekben is a félelmét és a meghökkenését mutatta a külvilág felé.
Dühösen-büszkén szegte fel hát a fejét, hogy addig is elterelje a gondolatait, és beleszimatolt a levegőbe. Elvégre nem oktalanul jött ide... A szaglása mindig is rendkívül éles volt, ám most a felbolydult városban pánikolva szaladgáló lények miatt érzékszerveinek különösen nagy próbát kellett kiállniuk, mire megérezte Cardassya illatát.
A kanca egyértelműen itt volt: itt, ebben az őrültekházában.
-Csodás. -*mordult fel Szauron, majd újra összerázkódott, mikor egy másik, fejvesztve menekülő szellemalak suhant át rajta.*
-Elég legyen most már! -*dühöngött, és haragosan a szellem után prüszkölt. Végül, mikor össze szedte magát a palota felé fordult, és nagy lendületet véve elrúgta magát az imbolygó földről. Hatalmas és sebes szárnycsapásokkal közeledett a palota felé, s csakhamar megérezte Cardoron szagát is. Bár megborzongott, mindössze csak a fejét rázta meg, de nem lassított a tempóján.*
-Elviszem innen Cardassyát, ebből a pokolketrecből, még ha magával az öreggel kell is párbajoznom emiatt.
Egy pillanatra megingott, mert felötlött benne a kétely... Eszébe jutott a kanca mérhetetlen makacssága, és az, hogy bármilyen zűrös is legyen most ez a hely, akkor is Cardassya otthona... aki hercegnő, és mint uralkodó, kötelessége "rendet rakni" az országában.
Végül prüszkölve megrázta a fejét, sötét tincsei komor szemébe lógtak.
-Nem érdekel, akkor is beszélek vele. Legalább nem kell életem végéig okolni magamat, hogy még csak meg sem próbáltam őt kihozni innen...
Ezzel elszántan továbbrepült a palota felé, ám hirtelen elfogta egy olyan különös érzés, hogy Cardassya talán már - ha csak halványan is, de - tud róla.* |
 *Tinwe végig szorosan apja mellett maradt, és magában szorongva gondolt a várható bűntetésre.
~Vajon mit kapok én ezért? Anyu sehová sem fog elengedni ezután egyedül... ~*töprengett keseregve, mikor már átlépték a határt. Kis idő múlva újra apjához fordult.*
-A-anyu hol van? Most hozzá megyünk? -*kérdezte halkan.* - Nagyon ki fogok kapni?
Ezt az utolsó kérdést már csak alig hallhatóan tette fel, és fél szemmel mert csak felsandítani apjára. |
Döbbenten látta, hogy erősödik a mágia, és gyorsan biccentett a lényeknek.
De közben szemével egy lényt keresett, és aprót sóhajtott, mikor látta, hogy Cardassyának semmi baja, kissé távolabb. |
*Catly eleinte hallgatott, majd intett Ithildinának, Frostigasnak és Gemininek, hogy segítsenek Cardoronnak.*
- Segíteni jöttünk, hogy ne legyél magad. Barátok vagyunk, Cardoron.
*A két "ló" és az unikornis közelebb léptek Cardoronhoz. Behunyták szemeiket és erejükkel megkeresték azokat a pontokat, amiket gyengének találtak.
Catly erejét lényeibe vezette és ezzel támogatta őket.* |
|
Cardoron a Félelem első rohamai óta palotája párkányán állt, és minden őserejét megfeszítve próbált uralkodni a zavaron.
Hatalmas volt a döbbenete mikor lényeket látott megjelenni alant, a főváros egyik alsó terén! A tér csavarodásai miatt a Fekete Víz már majdnem elöntötte!!!
Intett a fejével, mire főnixei fellángoltak, és pár pillanat múlva a négy alak Cardoron mellett állt.
- Kik vagytok? Hogy kerültök ide?! - kiáltotta, mert nem is tudott rájuk nézni a megfeszített koncentrálástól, és a beszéd is valósággal szívta el az erejét!
De valami furcsa sejtés.....nagyon zavarta az elméjét! |
*Az égen egy kis fényfolt jelent meg, ami lenyúlt egészen a szürke talajig. A fénysugár alig néhány másodpercig volt látható, majd tovatűnt. Azon a helyen, ahol a fény találkozott a talajjal, 4 alak bontakozott ki a sötétből.*
|
A világ hajladozott, mint a nád, és Cardoron, palotája mellvédje mögött állva rájött, hogy olyan csata következik, amilyet utoljára Izabó vívott.
De most nem számíthattak a Fekete Hölgyre.
Felnézett a szikrázó égre, ahol korábban nem volt soha szél, vagy villámok, a felhőket, amik néha esőt hoztak az örökké szürke világra, valami ismeretlen erő irányította.
Lenézett a habzó, tajtékzó Fekete Vízre, és a rengéstől remegő Városra.
'Igen....A világ megváltozik...De vajon azért, mert lejárt az időnk? Vagy a világunké járt volna le? Vagy Félelemé?'
Főnixek jelentek meg előtte.
- A világ reng, Nagyúr!
- A Fekete Víz mozog, Nagyúr!
- Mindenki pánikba esett, Nagyúr!
- Vad mágiák tombolnak, Nagyúr!
Bólintott.
- Készüljetek!
- Mire?! - csattant-sikoltott egy hang.
Cardoron megfordult, és egy csapzott, nagyon-nagyon új Cardassyát látott.
- Mire?! Megint tovább futni?!
- Akár. - mondta nyugodtan és hidegen.
- Én nem megyek! NEM!
- Aztán miért nem? - hangja gúnyos volt.
- A sok szép emlék?
- Igen!! - mondta hirtelen daccal.
- Nem futok el! Megszerettem ezt a helyet! És eriszi vagyok! Felelős vagyok!
Bólintott.
- Helyes.
"Húga" döbbent tekintetét látva könnyedén folytatta:
- Örülök, hogy végre az vagy, akinek szívesen látlak....Bár udvariasabb lehetnél...Mindazonáltal örülök, hogy mostmár nem hiányzik belőled az Erély. Igazad van. Felelősek vagyunk a többiekért, és ezért a helyért....Ha menni akartál volna, én maradtam volna. Örülök, hogy nem így alakult.
A távolba nézett.
- Eris...igen....érte érdemes....Mondhattam volna, hogy menjünk hármasban vagy az erisziekkel...De ő nem tűrte volna....Minket elengedett volna a többiekkel...de ő maradt volna....
Sóhajtott.
- Alighanem változom. Ahogyan Te is, bár azt nem tudom a sajátomnak örülök-e.
- Eredj! Készülj!
Visszafordult a zavaros ég felé.
Döbbenten nézte Cardoront, miközben egy kisebb szolgahad kiterelgette. |
*Nemsokára kiértek a város nyüzsgő utcáira.*
- Hogyne haragudnék Tinwe? Megszöktél, otthagytad anyádat és csaknem a legrosszabb helyre jöttél az egész birodalomban.
- Szégyelld magadat! - *fűzte hozzá az imént mondottakhoz.
Közben átverekedték magukat néhány kereszteződésen. Nem egy lény nézte meg a hófehér színű Tinwe-t.
Fátum fokozottan figyelt rá, hogy fia még véletlen se tudjon elszakadni tőle a nagy forgalomban.* |
Tinwe követte apját kifelé, még mindig szorosan mellette haladva, és lassan elhagyták a termet. Egy darabig némán ballagott apja oldalán, de aztán halkan, bűnbánó hangón megszólalt:
-Apu... te most haragszol? -kérdezte félénken. |
- Nem. Nem halott. Bár lehet, hogy aként könnyebb lenne neki.... - mondta halkan, aztán intett.
Egy főnix a lények elé suhant vezetőül, a többi meg egy lobbanással eltüntette Cardoront. |
*Fátum tátott szájjal bámult a fekete valamire...
Nem tudott meg se szólalni. Inkább elkezdte kifelé terelgetni Tinwe-t.*
- Még egyszer köszönünk minket. - *mondta, miközben kifelé haladt.* |
Tinwe az apja sörényébe temette az arcát, és kis híján elpityeredett.
-Ő...ő halott? -hüppögte ijedten Fátum sörénye mögül, és még közelebb simult apjához. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Cardoron a kőre rogyott, de még tartotta a kapcsot, amin keresztül (és így őrajta keresztül is) áramlott a varázslat elemi ereje.
*Cardassya körül fekete füst lobbant. Pillanatokon belül testet öltött Nox. Szemei a gyorsan közeledő Fekete Vízre tapadtak.
A pánik egyre hatalmasabb lett!
*Szauron keresztül vetette magát az egyik hatalmas ablakon, és kongó dobbanással ért földet. Körülnézett. Eddig csak egyetlen egyszer járt a palotában, és nem ismerte a járást, így halvány fogalma sem volt arról, merre lenne érdemes mennie. Végül kiszúrt hát egy irányt, és határozott, kemény léptekkel elindult jobbra, éles szemével minden apró neszt figyelve.*
*Tinwe végig szorosan apja mellett maradt, és magában szorongva gondolt a várható bűntetésre. 
