|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.09. 15:57 - |
 Michaelangelo kilépett a Sötétség falán át.
Gyenge volt, kapkodta a levegőt és remegtek a lábai.
Azt hitte össze fog esni, és a feje is zúgni kezdett.
Behunyta a szemeit. És elképesztő dolog történt!
Egy kép villant az elméjébe: egy rét, rengeteg virággal és fűvel a közepén.
És a következő pillanatban megremegett alatta a föld és ő, mint egy megsüketült ember, aki újra hallani kezd, újra érezte magában a mágiát és a föld erejét!!!! Mintha az élet elérte volna, mint egy halott fát és feltöltötte volna!
Kihúzta magát és széttárta a szárnyait.
És látni kezdte a földet magát. Az ereje egyre nagyszabásúbb lett! Látta a földben motozó állatokat és gyökereket, a hatalmas földalatti folyókat és barlangokat és a vad születést is: az irdatlan sziklák kiválását a forró, felfoghatatlanul folyó lávából.
A következő percek alatt a látomás tovatűnt, de ő és a föld újra egyek voltak.
És az színe, teste is a régi lett: gyöngyházas derengés mindenütt.
'Újjászülettem hát!' |
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Michaelangelo a vízre meredt.
- Nem.. - mondta végül.
- Biztosan nem természetes mérgezés! A föld nem ezt mondja...
- De Te vagy a vízmágus! - nézett végül nevetve párjára. |
 -Ennek örülök. -*mosolygott vissza Lilina.* -Én is.
Aztán egy puha puszit nyomott párja arcára, és óvatosan feltápászkodott a földről. Tudata teljesen kitisztult, és már szédülése is minimálisra csökkent. Tekintete a vízre tévedt.
-Szerinted ki mérgezte meg? Vagy magától lett ilyen? |
- Ugyan! - mondta és elmosolyodott.
- Korábban alig volt értelme az életemnek...Most izgalmasabb, az igaz, de végre teljesnek érzem. Mikor magamba nézek, nem érzem úgy, hogy szép..szép...de nem az igazi. Nem....Boldog vagyok. |
*Lilina teste görcsbe rándult a fájdalomtól, ahogy a méreg szétáradt testében, és kezdte kifejteni hatását, de engedelmeskedett párjának, és Micha parancsára gyorsan leharapta a fura liliomot. Egyből érezte az enyhülést: habár újra belenyilalt a kínzó fájdalom, ez sokkal gyengébb és tompább volt az előbbinél. És habár szédülése még nem múlt el, de immár újra képes volt koncentrálni, többé nem voltak szétzilálva gondolatai. Erőtlenül rámosolygott Michára, és végigsimított a kimerült csődör homlokán.*
-Van egy olyan érzésem, édes, hogy neked innentől kezdve nem lesz egyetlen nyugodt napod sem. Kezdek rádöbbenni, hogy milyen mesteien értek a bajbakeveréshez. -*tréfálkozott halkan.* |
Michaelangelo pillanatokkal felszállása után megdermedt a levegőben.
'Ne...' nyögte a tudata és kétségbeesetten kilőtt párja felé. Közben érezte szerelme félelmét és rájött mi baj.
Amint lehuppant a kanca mellé, a szárnyaiba kapta és gyorsan ezt mondta:
- Tarts ki! Nem lesz semmi baj!
Nagyon erős varázsba fogott, mindkettejük sörénye ide-oda hullámzott a mágia egyre növekvő erejétől, pedig szélcsend volt. Megcsikordultak a fogai, de egyre mélyebbre nyúlt tudatával, de végül elérte célját: közvetlenül előttük egy gyönyörű, karcsú, liliomra emlékeztető növény nőtt ki a földből. Gyorsan leengedte mellé Lilinát.
- Edd meg! Gyorsan!
A mágia rengeteget kivett belőle, így lerogyott ő is.
A növényt Angyalok Reményének hívták. A világ legritkább virága volt: még a haldoklónak is adott pár napot és minden méregnek ellenszere volt. Ő azért ismerte (és a mágiát, amivel létre lehet hozni), mert szüleinek erdeje a virág egyik lelőhelye volt...Már a ritka alkalmakkor, amikor megtalálható volt....Létrehozni pedig egyedül a mentora tudta. Mielőtt az öreg sárkány meghalt, átadta neki ezt a tudást, mert őt is megmentették vele egy sötét varázs mérgétől és mert méltónak találtatott rá.
Mélyet sóhajtott....Ez nem sokon múlott..... |
*Lilina lesietett a patakhoz, majd lehajolt hogy igyon. Rakoncátlan tincsei egyfolytában a szemébe hullottak, de nem zavarta különösebben. Valami viszont nagyon nyugtalanította, de nem tudott rájönni, hogy mi lehet az.
A víz friss volt és hűs, habár volt egy fura kis mellékíze, de nem volt figyelemreméltó. Miután végzett, Lilina fölemelte a fejét és körülnézett. Abban a pillanatban beugrott neki a megoldás! Rájött, hogy mi olyan nyugtalanító ebben a helyben! A csönd! Az a nyomasztó, síri csönd, ami mindent beburkolt... Pedig egy vízlelő helyen mindig nyüzögni szoktak a szomjas inni óhajtó állatok. Lilina nem emlékezett rá, hogy akár egyetlenegy madárfüttyöt is hallott, amióta elindult ide a mezőről...
Hirtelen bevillant neki egy emlék:
-Hallod, hogy milyen csöndes itt minden, kicsim? -*rémlett fel anyja hangja, ahogy egykor magyarázott neki.* -Az ilyen ivóhelyeket kerüld! Ahol nincs egy állat sem a vízlelőnél, ott a víz biztosan mérgezett! Jegyezd meg jól, kicsikém!
*Lilina elsápadt, ereiben megfagyott a vér. Már megint jól megcsinálta... Nem, még nincs semmi baj. Csak szólnia kell valakinek. Szólnia kell Michának. Anyjától sokat tanult a gyógyfüvekről és gyógynövényekről is. Pontosan tudja, melyiknek mi a hatása és hogy milyen mérgekre melyik jó... Jajj, csak ne szédülne ennnyire!! Forog vele a világ...*
*Lilina megrázta a fejét, hogy megszabaduljon ettől az émelyítő szédüléstől, de nem járt sikerrel. Egyre nehezebben tudott koncentrálni és képtelen volt összeszedni a gondolatait.
~Ezek szerint a méreg erősen bomlasztja a tudatomat is. ~*gondolta magában a kanca.*
*Már képtelen volt gondolkodni, és annyira szédült, hogy teljesen felkavarodott tőle.*
~Micha... ~*üzente erőtlenül párjának.* |
Egy rándulással felébredt.
'Lilina a patak felé ment.' érezte a földdel. Azt is elárulta neki az eleme, hogy Lilina már tudatosan használja a kapott képességeit.
'Vajon az övé is növekszik?' gondolkozott.
Felállt és könnyedén vágtázni kezdett körbe-körbe. Amióta a Sötétségben járt, ezidáig nem érezte magát olyan hatalmasnak. De most megint a régi volt.
Végigfutott még egy kört, aztán elrugaszkodott.
Nem is tudta mennyire fontos neki a repülés! De most érezte, hogy újra övé a különleges kettősség: a pegazusok repülő-tudománya és a föld hatalmassága.
Emelkedni kezdett felfelé és élvezte a naplemente mennyei színjátékát. |
*Lilina - saját érzései szerint sokkal hamarabb, mint ahogy szeretett volna - felébredt, és felemelte a fejét. Teljesen jól érzte magát, már nem fájt semmije, és ettől vidámságátis visszanyerte. Oldalra pillantott, és látta, hogy Michaelangelo még alszik. Elmosolyodott, odahajolt a pegazushoz és gyöngéden arcon csókolta, majd óvatosan kibújt a csődör szárnya alól, vigyázva, nehogy felébressze szundikáló párját.
Felállt és körülnézett. Még mindig a mezőn voltak, de már alkonyodott. Tehát ezek szerint az egész napot átaludták... de legalább kipihenik magukat. Lilina most döbbent rá, hogy szomjas. Körülnézett, de semerre sem látott vizet.
~Hmm... ~*Lilina ellazult, teljesen elengedte magát, és eggyé vált a földdel és a széllel... Hagyta, hogy érezzen. Érezni akart mindent, amit a szellő megérint, mintha csak ő érintette volna meg... És érezni akart mindent, ami a földet érinti, mintha csak őt érintenék... és nem sokkal később már tudta, merre talál egy patakot a közelben, aminek vizét szellőként felborzolta és ami gyöngéden csordogált végig a testén, amíg teste a föld volt. És természetesen érezte magát a vizet is, ami eredetileg az eleme volt.
~Nem is rossz, ha ilyen sok elemmel rendelkezik valaki! ~*állapította meg magában elégedetten és lassan, könnyedén lépkedve elindult a patak felé, hogy igyon és ezzel szomját csillapítsa. A mező szélére érve besétált a fák közé és a patak felé vette az irányt.* |
Michaelangelo magábaszívta az új erőt és boldogan sóhajtott egy nagyot.
Eddig nem is tudta, milyen rossz az elemnélküli és mágianélküli lényeknek!
Boldogan odasétált a párjához és lefeküdt mellé. Aztán szépen betakarta a szárnyával...Mint egyszer régen.
Sóhajtott egyet és ő is álomba merült. |
*Lilina kilépett a mezőre, és megállt, körülnézett. Feje még mindig zúgott, és bár köve újra összeforrt, még mindig perzselte a fájdalom. Körülnézett. Azonnal észrevette Michaelangelót, de nem akarta zavarni. Látta rajta, hogy nagyon fáradt, és ő maga se volt éppenséggel olyan túlzottan friss és kipihent. Egyetlen vágya, hogy elnyúlhasson a fűben és alhasson. Igen, ez az! Aludni akar! Annyira fáradt...
*Lilina halkan odanyerített párjának, csak hogy a csődör tudja, hogy ő is itt van, aztán leheveredett és elnyúlt a puha, hűvös fűben. Lilina homlokát még mindig perzselte a fájdalom, de most nagyon jól esett neki ez a kis hideg. Lehunyta szemét, és egy darabig csak bámult bele a sötétségbe. Hallgatta a madarak csicsergését, és egyszer csak feltűnt neki, hogy most sokkal élesebben hallja, mint máskor. Hát persze! A madarak, és a hang! Mindkettő a levegőhöz tartozik. Azért hallja ilyen jól, mert a szél hozza neki a hangot. A szél, amivel mától kezdve egyek!
Ekkor egy gyönge fuvallat söpört végig a mezőn, felborzolva a füvet és Lilina sörényét. A kancának az volt az érzése, mintha a szellő megsimogatta volna, és kedves játékossággal direkt borzolta össze a sörényét, ahogy az ember borzolja össze kisgyermeke, játszópajtása vagy jóbarátja haját, és Lilina elmosolyodott. Még egyszer résnyire nyitotta szemét, és Michára sandított, aki a rét közepén állt, de nem úgy, ahogy eddig. Kipihentnek tűnt, erősebbnek, és mintha a színe is élesebb és tisztább lett volna. Aztán Lilina újra behunyta szemét, és lassan, a szél simogatására elaludt a fűben.* |
Michaelangelo kilépett a Sötétség falán át.
Gyenge volt, kapkodta a levegőt és remegtek a lábai.
Azt hitte össze fog esni, és a feje is zúgni kezdett.
Behunyta a szemeit. És elképesztő dolog történt!
Egy kép villant az elméjébe: egy rét, rengeteg virággal és fűvel a közepén.
És a következő pillanatban megremegett alatta a föld és ő, mint egy megsüketült ember, aki újra hallani kezd, újra érezte magában a mágiát és a föld erejét!!!! Mintha az élet elérte volna, mint egy halott fát és feltöltötte volna!
Kihúzta magát és széttárta a szárnyait.
És látni kezdte a földet magát. Az ereje egyre nagyszabásúbb lett! Látta a földben motozó állatokat és gyökereket, a hatalmas földalatti folyókat és barlangokat és a vad születést is: az irdatlan sziklák kiválását a forró, felfoghatatlanul folyó lávából.
A következő percek alatt a látomás tovatűnt, de ő és a föld újra egyek voltak.
És az színe, teste is a régi lett: gyöngyházas derengés mindenütt.
'Újjászülettem hát!' |
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Michaelangelo kilépett a Sötétség falán át.
-Ennek örülök. -*mosolygott vissza Lilina.* -Én is.