|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 *Ügyesen ellépett az útból.
Az egyik utcába lépett és eltűnt benne. Néhány perccel késöbb már a csapat mögött haladt. Igyekezett észrevétlenül maradni.* |
 Cardassya csodálkozva nézte a történteket, aztán elkomorult.
De megkereste Nox tekintetét, és hálásan fejet hajtott.
Ledobbant a térre, a döbbent gyászolók közé.
- Városlakók! Borzalmas dolgokat éltetek meg, olyasmiket, amikre örökké emlékezni fogunk, mert emlékeznünk kell rájuk! De tovább kell élnünk, éppen mert kiérdemeltük! Temessétek el holtaitokat, és emlékezzetek rájuk! De ne feledjétek: a Sötétség napjai leáldoztak! Hazánkba is a Béke költözik immár!
A fiolára nézett.
- A Katedrális lesz az áldozatok méltó nyughelye!
Mélyen meghajolt a fiola felé, hosszú ideig görnyedten maradt, aztán felvette, és kihúzva magát elindult egy széles utcán.
A tömeg lassan, csendben követte. |
*Leszállt egy kisebb, távolibb, csupasz területre. Szárnyait eközben furcsa, szürkés köd lengte körbe.
A holtak felé fordult és intett egyik szárnyával, mire a szürke köd elvállt szárnyától és a holtakhoz lebegett. Útközben meghatalmasodott. Elért az összes közelben lévő halotthoz, mire azok eltűntek. Csak egy kis fiola (testük hamvaival megtöltve) maradt utánuk.* |
Kicsit nézte a Várost összehúzott szemekel, aztán arra fordult, amerről a leghangosabb jajveszékelés hallattszott: a piacterek felé.
Ezek valóban hatalmas piacok voltak, de annyian laktak az órisi terek körül, ahol nem csak vásárlás, de társasági élet is folyt, hogy gyakorlatilag ezek voltak a tömeg állandó színterei.
Most pedig.....most halott tömegek színtere volt.
Ledobta magát a mélybe, suhant a holtak felett, és az őket siratók felett.
Végül megállt, és némán, kőszoborhoz illő arccal nézte őket. |
- Rendben. - *bólintott.
Kicsit magasabbra emelkedett, hogy jobban belássa a Várost.* |
Cardassya oldalra nézett. A Város legközelebbi fala felé.
- Meg akarom nézni a Várost! Tudnom kell pontosan milyen állapotok uralkodnak! - mondta, és hangjában erő csendült.
Őt magát is meglepte! |
- Így már értem...
*Kilépett az erkélyre, elrugaszkodott és felszállt a levegőbe.*
- Merre induljunk? |
Könnyedén kisétált az erkélyre, felugrott a mellvédre, és kilépett a levegőbe.
Hatalmasat zuhant, aztán szépen, ívesen vízszintesbe fordult, és egy jókora kanyarral visszarepült az erkélyhez.
Furán repült, hol mereven megfeszült, hol mintha vágtázott, vagy úszott volna. De repült. |
*Először értetlenül nézett Cardassyára. Bárhogy nézte, nem látott rajta szárnyat. Végül megvonta a vállát és azt felelte.*
- Végülis semmi.
*És követte kifelé az erkélyre.* |
| - Mi baj van az erkéllyel? - kérdezte értetlenül, és arrafelé indult. |
*Elhúzta fejét az orra mellett elrepülő páncélok miatt.*
- Akkor induljunk.
*Megindult az erkély felé, aztán észbe kapott és megállt.Zavarában elmosolyodott, aztán árta, hogy Cardassya kivezesse a kastélyból.* |
Furcsállón nézett a lényre, de végül valami mosolyféle jelent meg a szája körül.
- Miért is ne.
Hatalmasat rúgott ki hátrafelé két lábával, így páncélja utolsó darabjai is lerepültek róla.
- Azt hiszem, most, hogy a bátyám nem tudja ellátni a feladatát, át kell vennem a helyét.... - mondta komorabban. - Legalább kis időre....az leszek, aminek nevelt...
Mélyet sóhajtott.
Aztán elmosolyodott.
- A Sötétségnek vége. Nem kell aggódnom. Mehetünk! |
*Egy ideig hallgatott.*
- Hmm. Kicsit körbenéznék. Nem tartassz velem? - *kérdezte Cardassyát.* |
Cardassya kissé kesernyésen elmosolyodott, és tovább bontotta magáról a páncélzatot.
- Sokkal másabb sosem lesz, mint mindig is volt. Nem fog széthullani, a lelkekből kevesebb marad, és akik maradnak, azok sem lesznek annyira veszélyesek. Ez is nagy dolog!
Kinézett az ablakon ő is.
- Olyan félelem és nyomasztó érzelmek nélküli nem lesz, mint más vidékek. De megváltozott.....Létezni fog, és nem fog megsemmisülni mindnyájunkkal együtt.....Azt hiszem ez egy jó komprumisszum....Vagy talán nem is az....Már csak a legendákban van szó arról, hogy régen nem volt Viharfal, és ez a vidék épp olyan volt, mint a többi a világban...Ki tudja, hogy helyes lenne-e azt visszahozni? Sok lény nem is tudna másutt élni.....
Elmerengett.
'Vajon nekem ez az otthonom?' |
| - Nos, immár a Félelem is sötétség mentes. Kíváncsi vagyok, mennyivel lesz másabb, mint volt... - *töprengett hangosan.* |
- Vége van. - mondta. Lerántotta a fejéről a sisakját, és messzire rúgta.
Nagyot sóhajtott. |
- Nincs mit. - *felelte kurtán.
Kicsit odébblépett Cardassyától és kinézett a hozzá legközelebb lévő ablakon.* |
Boldogan elmosolyodott, és nagyot sóhajtott.
Aztán Cardoronhoz lépett.
- Aludj, barátom.....
Főnixei bevitték termébe a lényt, Izabó pedig elrugaszkodott az erkélytől, és felderítésbe fogott.
Eddig vadul kapkodott levegő után, és csak bámulta, hogy mi történik.
De most oldalra fordította a fejét.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem. - mondta az ismeretlen pegazusnak. |
|
*Rámosolygott Izabóra.*
- Tettem, amit tennem kellett.
*Ő is kitekintett a Félelembe.*
- Most jó ideig biztos nyugalom lesz. Vigyázzatok erre a helyre, Izabó. Pótolhatatlan lenne, ha örökre eltűnne....
*Még egyszer kipillantott a a várból. 3 kísérőjére pillantott, magához intette őket, majd olyan gyorsan távoztak, ahogyan jöttek.*
*Nox még mindig Cardassya mellett állt.* |
 Cardoron a földön fekve, elkerekedett szemekkel nézte végig mindazt, amit az Úrnő tett.
Aztán elmosolyodott, arcán ott látszott hihetetlen kora, és annak minden bölcsessége, ereje, békéje; végignyúlt a kövön, és elmerült a mély, pihentető álomban.
Búcsút intett, és kiballagott térből és időből.
Izabó pedig felébredt.
Szédelegve kinyitotta a szemeit, és körülnézett.
Lelkének már elcsitult fájdalmas vihara, a mérhetetlen teher tovatűnt róla, és sejtette is miért.
Lassan felemelte tekintetét, feljebb, feljebb.
- Úrnő! - kiáltotta halkan.
Aztán boldogan, békésen elmosolyodott.
- Akkor mostmár tudom mi történt. Köszönöm.....
Hangja elhalkult.
Felállt, és meghajolt.
- Megmentetted az otthonomat....és vele sok-sok lényt. Hatalmas vagy....én pedig sosem felejtem el, amit tettél.
Pillantása kitévedt a Félelem tájaira, ahol már nyoma sem volt a káosznak.
Nagyon-nagyon elképedt.
- Köszönöm..... - mondta még egyszer, mert más nem is jutott hirtelen eszébe.
Simbelmyne Űrnőjének szemébe nézett.
- Lehet, hogy nem sikerült volna, ha Te nem jössz, Úrnő. Vagy én nem ébredek fel sosem....Nem tudom kifejezni hálámat....
Lesütötte szemeit, és észrevette az Úrnő színeváltozását.
- Óh! - kiáltotta halkan és fájdalmasan.
- Hát Terád is kihatott! Remélem elmúlik, ha elmész.....Bár tudom, hogy Birodalmad és Te egyek vagytok, mégis fáj látnom, hogy amiből én erőt tudok meríteni, (s immár Neked hála sok erőt!), az Neked megártott.....
Újra kitévedt a pillantása a Félelemre, és a távolba szárnyalt. Elkerekedtek a szemei.
- A lelkek....a lelkek....elcsitultak! Érzem...a Félelem ugyanaz maradt...és nem valószínű, hogy valaha is kifordulna önmagából....de a lelkek...akik eddig foglyok voltak itt....elmentek....vagy békésebbek....Óh, csodát tettél, Úrnő! |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
*Ügyesen ellépett az útból.
Cardassya csodálkozva nézte a történteket, aztán elkomorult.
Cardoron a földön fekve, elkerekedett szemekkel nézte végig mindazt, amit az Úrnő tett.