|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Szauron hamarosan eltűnt a szeme elől, így felrontott a lépcsőn, és betoppant rég látott bátyjához.
 - Cardassya!Végre visszajöttél!- nézett fel fektében, és cseppet sem volt meglepett.
- Már nagyon vártalak. Gyengélkedésem lassan véget ér, így minden patak visszatér a régi medrébe, Te pedig újra élhetsz békében.
Haragja eltűnt, és felvett egy lazább testtartást.
- Tudod, bátyám, hogy ez így nem teljesen igaz. Tudom, hogy láttad a megérkezésünket Szauronnal. Ő és én jegyesek vagyunk! Hozzá fogok menni. Szeretjük egymást.
Kis ideig szórakozottan méregette a tüskés kancát, majd komolyabbá váltak a szemei.
- Valóban? Akkor minek is jöttetek vissza?
Érezhető volt a kérdésben a burkolt szándék: Cardoron nem hiszi, hog visszajött volna, ha nem akar itt ővele maradni.
- Cardoron! Nevelőm, védelmezőn, apám helyett apám, testvérem! - térdelt le a kemény lény elé. Hangja szinte kérlelő volt és lágy:
- Az engedélyedért jöttünk! Nem akarok úgy házasodni, hogy Te nem is tudsz róla, és nem adod áldásod! Olyan fontos vagy nekem! Kérlek, tedd teljessé a boldogságom! Úgy szeretem őt!
- Hm....És ennyire bízol benne? Eldobod az életed? Hát nem szeretsz engem is? - kérdezte komolyan.
- Hát hogyne szeretnélek! - biccentette fejét a pikkelyes nagyúréhoz.
- De tény, hogy bízom benne, és nem eldobom az életem, hanem éppen rátaláltam! Az ő oldalán! Kérlek!
Komoly, szigorú, hideg, kemény tekintete szinte átfúrta Cardassyát. Aztán elmosolyodott.
- Ha ennyire hiszel ebben a szerelemben, nem tartóztatlak. Hisz úgy tűnik valóban megálltál a saját lábadon odakint is...Újra megkapod, amit akarsz, kicsi hercegnő! Áldásom rátok!
Szinte sikított az örömtől, ahogy Cardoronra vetette magát.
Ez volt élete legszebb napja!
Aztán hirtelen elkomorult.
- Szauron...valami nagy baj van! Nem tudom mi...Olyan furcsán érzi magát, mióta ideértünk... - mondta halkan.
Újra elmosolyodott.
- Már nem. Már jól van.
Bátyjára meredt.
- Cardoron...Te voltál?!?!?!?
Bólintott.
- Csak veled akartam beszélni, hogy megbizonyosodjam jól vagy. És valóban Te akarod ezt. Mostmár idevezetheted a vőlegényedet! Megkérheti a patád.....
Szinte be sem tudta fejezni, Cardassya fekete fuvallatként vetette magát arra, amerre Szauront vitték. |
 *Meglehetősen megalázónak érezte, hogy holmi krumpiszsákként cipelik, ám nem tette szóvá a dolgot, csupán magában morgott, és bosszúságában megvastagodtak a sötét fellegek is az égen. Itt-ott lecsapott egy kósza villám, ahogy Szauron dühösen fortyogott. Gyűlölte, ha kiszolgáltatott állapotba kerül, s mások segítségére szorul rá. De ebben a helyzetben kénytelen volt belátni, hogy nem tehet sokat. Csak annyi volt a dolga, hogy nyugton maradjon, s megvárja, amíg Cardassya intézkedik.* |
Cardassya könnyedén ért talajt Szauron mellett, és metsző pillantást vetett befelé. Úgy tűnt, mintha dühöngeni készülne, de végig csendben állt, kihúzva magát, és a következő pillanatban két irdatlan vérfarkas lépett elő a benti homályból.
- Őt vigyétek egy terembe, hadd pihenjen! Valaki álljon őrt az ajtó előtt, senki ne zavarja! Hol találom a bátyám? - nézett a két fölé magasodó rémre hidegen, parancsolóan, könyörtelenül.
Azok nehézkesen engedelmeskedtek, és egyszerűen felkapták Szauront, egyikük pedig az egyik benti erkély felé intett. Cardoron ott hevert egy hatalmas, súlyos aranyhímzéssel díszített párnán, és bár most a tömeget nézte fölényesen, Cardassya esküdni mert volna, hogy egy pillanattal előbb még őket nézte.
A kanca dobbantott egyet, és zúgó szelet kavarva elvágatott az erkélyre vezető lépcsők felé. |
*Döbbenten vette észre, hogy a szakadék fölött enged a testére nehezedő, zsibbasztó érzés, és egy pillanatra megint könnyedén mozog. Ám amint átért a tátongó mélységen, s patája ismét mély dobbanással érintette a komor talajt, teste újra megtagadta az engedelmességet, s mozgása ismét nehézkessé vált. Már nem egyszerűen úgy érezte, hogy "masszában úszva" kell mozognia, de minden lába ólomsúlyú, mázsás szikladaraboknak tűnt, amiket lassanként már megemelni is képtelen, s azok teljesen a talajhoz szegezik őt.*
-Ha ez így megy tovább, neked kell eltolnod a kastélyig, Cardoron orra elé.... -*morogta.* |
| Gyorsan követte Szauront, és igyekezett nem lenézni az alattuk ásító sötétbe. |
-Hahh, én ne tudnék?! -*ágaskodott föl benne azonnal a régi dac.* -Még szép, hogy át tudok! Menni fog!
*Megfeszítette izmait, elrúgta magát a földtől, és minden akaratával arra koncentrált, hogy teste és szárnya engedelmesen rásimuljon a szembejövő légáramlatra.* |
Elértek a Cirkusszal szembe.
Előttük terült el mélység, ahol annak idején röpködtek a Fekete Víz felett, azon túl a torony bejárata, odabenn a szokásos tombolókkal.
- Át tudsz repülni, vagy megkeressem a rejtett utat? - kérdezte halkan, Szauron rezzenéseit figyelve. |
| *Követte a kancát, és bár kitartásának köszönhetően nem látszott rajta, úgy érezte, mintha sűrű masszában kellene mozognia.* |
| Bólintott, és kőkemény arckifejezés mögé rejtve rettegését elindult Szauron oldalán. |
-Rád talán nem hat. -*szűrte a szavakat összeszorított fogai közül.* -De fogalmam sincs, mi lehet ez.
*Elnézett a Cirkusz felé. Méregette egy darabig, felmérte a távot, majd visszafordult Cardassyához.*
-Odáig még kibírom. -*bólintott végül.* -Gyerünk! |
Ledobbant a hídon, és körülnézett.
- Nem értem...Én nem érzek semmit... - mondta Szauronnak gondterhelten.
- El tudjuk érni a Látszat Cirkuszát? Innen nincs is messze.... |
| -Rendben... -*mondta, és ívesen ereszkedni kezdett, folyamatosan küszködve elnehezült szárnyaival. Érezte, hogy ebből este még nagy izomláz lesz.* |
- Nem tudom - nézett hátra párjára.
- Korábban ezt sosem éreztem! Menjünk le! - javasolta gyorsan, és célba vett egy közeli hidat. |
-Nem kell kétszer mondanod! -*felelte, mialatt vágta közben kitárta félelmetesen széles szárnyait, és egyetlen hatalmas lendülettel a levegőbe szökkent. Néhány szárnycsapás után azonban érezte, hogy szárnya elnehezedik, egyre nehezebben tudta mozgatni őket és orrát is furcsa bűz ütötte meg.*
-Mi ez? Honnan jön ez a rémes szag? Teljesen elnehezíti minden tagomat. -*szólt előre Cardassyának.* |
| - Menjünk repülve! - javasolta, és a magasba lendült. |
| Cardassya mély álomba merült...egyre mélyebben...egyre mélyebben..... |
 *Egy ideig vizsgálgatta, majd intésére a köd szertefoszlatta a furcsa anyagot. Megfordult és egy másik úton indult tovább.
Jó ideig a városban sétált. Amikor mehetnéke lett, felröppent a levegőbe és elkanyarodott a határ felé.
Nem sokkal késöbb eltűnt a Viharfalban.* |
A magasban lebegett, és nagyon-nagyon furcsán érezte magát.......
Aztán hirtelen megfordult, a palotájuk felé, és lezuhant felé.
Süvített a levegő, tépte hosszú sörényét és farkát, aztán a kanca valósággal lezuhant az erkélyre, ahonnan elindultak.
Úgy érezte képtelen tovább menni.
Végül csak bement, egészen saját termeibe, megkereste kedvenc hálóhelyét, összekucorodott a hatalmas párnán, és elvesztette az eszméletét. |
*Útközben lemaradt és más irányba ment. Kicsit kürbenézett az utcák, házak, sikátorok között.
Volt egy hely, ami nagy meglepetésére megpróbálta elnyelni. Láthatóan az út szilárd volt, mégis, amint belelépett, elkezdett lefelé süllyedni.
Kiemelte jobb melső lábát a ragadós, nyúlós valamiből, ami pillanatok alatt elkezdett felfelé kúszni a lábán. összeráncolt homlokkal nézte.
Aztán a szárnya körülötti ködféleség ismét elvált szárnyától és körbevette a földelé kúszó valamit. Gyorsan lefejtette a lábáról, majd szemmagasságba emelte, hogy ox jobban szemügyre vehesse.* |
Cardassya lassan elérte a Katedrálist, és belépett a kapuján.
Akkora volt a tömeg, hogy mindenütt lényeket látott!
Akik csendben követték.....
Végig a hatalmas belső téren, végig a lépcsőkön fel, és Cardassya ott állt a hatalmas, díszes oszloppal szemben.
Az oszlop felragyogott, és mélyedés alakult rajta.
A kanca óvatosan beletette a fiolát.
Az oszlop magába zárta, és szemkápráztatóan felizzott.
Akkora volt a fénye, hogy a Katedrális lámpásként fénylett fel, és a Városon túl, hosszú mérfödeken át, csaknem a határokig fényt hintett szét.
Igazi fényt ott, ahol sosincs igazi nappal!
Aztán kihunyt........
Cardassya lassan megfordult.
- Legyen végre béke! - kiáltotta különös hangon a sokezer lénynek.
Aztán végigment kifelé, és a tömeg némán utat engedett neki, egyetlen egyszer sem akadályozva, vagy késleltetve.
Cardassya odakint a levegőbe rúgta magát, és meg sem állt, míg a Város tömbje egészen kicsi nem lett alatta. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Szauron hamarosan eltűnt a szeme elől, így felrontott a lépcsőn, és betoppant rég látott bátyjához.
- Cardassya!Végre visszajöttél!- nézett fel fektében, és cseppet sem volt meglepett.
*Meglehetősen megalázónak érezte, hogy holmi krumpiszsákként cipelik, ám nem tette szóvá a dolgot, csupán magában morgott, és bosszúságában megvastagodtak a sötét fellegek is az égen. Itt-ott lecsapott egy kósza villám, ahogy Szauron dühösen fortyogott. Gyűlölte, ha kiszolgáltatott állapotba kerül, s mások segítségére szorul rá. De ebben a helyzetben kénytelen volt belátni, hogy nem tehet sokat. Csak annyi volt a dolga, hogy nyugton maradjon, s megvárja, amíg Cardassya intézkedik.*
*Egy ideig vizsgálgatta, majd intésére a köd szertefoszlatta a furcsa anyagot. Megfordult és egy másik úton indult tovább.