|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.09. 23:11 - |
 Machos csendben a tó partjára ment és belebámult. A sötétség szinte égette a szemet, az átlag teremtmények például semmit sem láttak volna itt, a tóban is legföljebb a körvonalaikat vehették ki a legerősebb szeműek. Nem úgy ő. Ő kifogástalanul látta magát a tó tükrében és bár már megszokta a külsejét a sok-sok év alatt, mégis most örült, hogy egyedül van. Nem szeretett másokkal lenni, ezalól alig néhányan képeztek kivételt. Az élete kemény volt és óvatosságra, visszahúzódásra, keménységre nevelte őt. Ez volt az egyik oka, hogy miért nem mutatta ki az érzelmeit. A másik az volt, hogy keveseket érdekelt és így már nem is próbálkozot...
Ezért állt most egyedül a tó partján. Fájt ez a mostani, újabb bizonyíték, ami miatt most például nem játszott a többi eriszivel a cseppkőbarlangban. Ide hallotta őket. De nem érdekelte.
'Közülük vajon hányan fogadtak el igazán?' kesergett. Itt, egyedül, megtehette, másnak sosem mutatta volna ki ezeket a gondolatait. A sötétségben volt egyedül igazán őszinte. Máshol kemény és zárkózott. Bár a gazdája is így talált rá és valósággal kirobbantotta abból az életéből, ami korábban az övé volt, hogy helyette egy őrjítő örvénybe lökje. És az is igaz, hogy akkor és ott, szinte rögtön kapott két barátot, akik azóta is mindig vele voltak, ha kellett.
Felkapta a fejét.
'No igen..Innen nézve már nem is olyan rossz.' Visszanézett a tükörbe.
'Ha ők elfogadtak így, akkor nem lehet akkora baj. És Eris is rajong értem. Így.'
Hátat fordított a tónak és ügetni kezdett a vidám zsivaj felé.
- Kösz. - szólt hátra elmentében. - Még jó, hogy van valaki, aki mindig a megfelelő irányba tereli a gondolataim!
- Szívesen - válaszolta a sötétből egy testnélküli hang.... |
[296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 - Előbb vagy utóbb. De addig éhen halhatunk, vagy kihülhetünk, vagy akármi...
*Nagyot sóhajtott.*
- Jó lenne valamit kitalálni.
*Lenézett Ő is a Sötétbe.*
- Egy viszont jól sült el: nem jött, vagy nem tud utánunk jönni az az izé. |
 Asylon is leszállt és közelebb húzódott Zenithez.
- Nem tudom. Anya előbb-utóbb biztos megtalál minket! A csigát pedig nem látom.... - meresztgette a szemeit a sötét nyílásba, ahonnan ők is kijöttek.
- Te sem tudod valahogy elérni az apádat, ugye? - kérdezte kicsit reménykedve. |
- Jól van ! - *egyezett bele Zenit.
Gyorsan elrugaszkodott és a maradék utat repülve tette meg.
Leszállt a párkányra és Asylonra meredt.*
- És most hogyan tovább ? - *kérdezte fáradtan.* |
Gyorsan törte a fejét.
Átellenben észrevett egy másik párkányt.
- Menjünk oda! - kiáltotta.
- Itt nem maradhatunk! |
*Zenit követte Asylont egészen addig, amíg fel nem szállt.*
- Ne, Asylon, ne mennjünk ki ! Kinn csak még rosszabb lehet a helyzet ! - *kiáltotta utána.
Közben hátulról hallotta a csúszó szörnyet, aki egyre közelebb és közelebb jött.* |
Gyorsan (és rémülten nzett körbe). A csiga jött utánuk!!!
- Nem tudom! De...
Friss légáramlat csapta meg.
- Gyere! Erre!
Gyorsan bevágtatott egy szűk és sötét résbe.
És futott és futott.
Aztán lefékezett a járat végén, egy óriási kürtőben voltak, ami szabadon nyílt az égre, felettük a csillagok ragyogtak.
- Még mindig nem hallom Anyát! Menjünk még messzebb! Lehet, hogy a csiga jön utánunk!
Gyorsan felszállt és az ég felé fordult.
Ezalatt Steel egyre idegesebben várta a csikókat.... |
*Zenitnek nem kellett kétszer mondani, hogy fusson.
Asylon után vágtatott.*
- Merről jöttünk ? - *kérdezte Asylontól.* |
Asylon is ijedten nézett Zenitre.
- Gyere! - súgta.
Gyorsan betolta a máikat egy cseppkő mögé és igyekezett tompítani ragyogását.
A sötétbe meresztette a szemét. Egy fura, sokcsápú, óriási csigaszerűség mászott mellettük.
- Felébresztettem! - rémüldözött.
Ekkor rémült meg igazán.
- Zenit! Nem tudom elérni Anyát! Nem hallom! Ez az izé....
Ekkor felsikított. Egy csáp rátekeredett és kirántotta a fedezékből!!!
Mikor feleszmélt, egy nagy, fogas száj felett fügött és a csigalény lógatta egy csápjával.
- NE! Hagyjááál! - ordította, mire a lény csápja, ami őt tartotta, megfagyott!
Kicsúszott a fogásból, de az utolsó pillanatban megmentették a szárnyai: kiperdült a száj útjából.
Lehuppant Zenit mellé.
- Fussunk!
A csiga mögötte tombolt és nagyon félt, hogy elkapja őket! |
*Zenit a sötétbe nézett, ahonnan Asylon a "valamit" selytette.*
- Mi lehetne itt ? - *kérdezte.
Aztán hirtelen súrlódást hallot, és olyan hangot, mintha egy nyálkás valami csúszna a földön.
Riadtan ránézett Asylonra.* |
Vidáman futott, egyre mélyebbre hatolva a csendes sötétbe és egyre messzebbre kerülve a felnőttektől.
'Jé! Itt én vagyok az egyetlen fényforrás!' lelkendezett.
Valóban: több méteres körben ő volt az egyetlen fény és minden érintése akárminek, megfagyasztotta azt!
- Juhééé! - nyerített fel.
Aztán hatalmasat esett!
- Mi volt ez? - nyöszörögte.
A fénye elhalványult, de ki tudta venni a sötétben, hogy valami vastag csápban esett el, ami egy üregből nyúlt ki.
- Mi ez? - kérdezte riadtan.
Ekkor ért oda Zenit.
Gyorsan felkelt és odament hozzá.
- Vigyázz! Valami van itt! - állta el a másik útját. |
| *Zenit szó nélkül Asylon után eredt.* |
- Na jó. Ha nem szabad párbajozni, akkor fussunk!
Meg se várta az engedélyt, vagy hogy Zenit csatlakozna-e, szélsebesen kilőtt a tó partján, örömében fagyos nyomokat hagyva és egyre élesebben ragyogva. |
*Zenit nem értette, hogy most mi van.
Tekintetével követte Asylont. Aztán pillantása megakadt Üstökösön.*
*Üstökös szárnyaával mutatta, hogy jöjjön le Zenit.*
*Mivel zenit amúgy sem tudott semmit sem tenni, leszállt apja mellé, de nem szólt egy szót sem.* |
Asylon épp azon gondlokozott, mihez is kezdjen, mikor anyja szólt az elméjébe.
'Ne! Hagyd békén! Gyere ide! Ezt nem engedem játszani!'
Asylon engedelmeskedett és gyors suhanással megindult lefelé. |
*Zenit arcán gonosz mosoly futott végig. Alig volt látható. Aki viszont jól ismerte, vagy csak jó megfigyelő volt, észre kellett vennie.
Zenit elrugaszkodott a földtől és Asylon után vetette magát. gyáltalán nem zavarta, hogy Ő nem tud varázsolni. Teljesen magabiztos volt magában.
Szemben Asylonnal megállt a levegőben és lebegni kezdett.*
*Üstökös észrevette Zenit gonosz mosolyát.*
- Le kell állítanunk Őket - *felelte Üstökös Steelnek.*
- Minnél hamarabb !
*Amint kimondta ezeket a szavakat, már indult is a két csikó felé.* |
- Akkor meg minek bámulod ennyire az enyémeket??? - nézett kérdőn a másik csikóra.
- Jó, akkor párbajozzunk!!!!
Felröppent és villámgyorsan repült egy kört a tó felett. Alatta a vízen jégvirágok futottak szét....
- Na gyere! - kiáltott oda kihívóan.
Steel gyorsan Üstökösre kapta tekintetét.
'Most mit teszünk?' üzente az elméjével.
Szíve szerint leállította volna a kis kakasokat, de ki akarta kérni Üstökös véleményét. Hisz még csak gyerekek....de a hatalmuk..... |
*Zenit megütközött a hallottakon.
Hátrafordította fejét, ránézett Üstökösre majd tekintetét Asylonon állította meg.*
- Felőlem így is párbajozhatunk. majd kivágom magamat valahogy a szorult helyzetből. - *felelte lazán Zenit.*
- Ha tudni akarod, már láttam sárkányszárnyakat. |
- Kááár. Nekem már mindkettő megy és párbajozhattunk volna! - vágta ki.
- Nagyon jól fagyasztok!
Hirtelen feltűnt neki Zenit vizslatása.
- Mi az? Talán nem láttál még sárkányszárnyat? |
*Zenit komolyan szemügyre vette Asylont.*
- Már tudok repülni, de varázsolni még nem tudok. - *felelte, de szemét nem tudta levenni a csikó furcsa szárnyairól.* |
Sokáig nem jutott semmi az eszébe, de végül cska megszólalt.
- Te tudsz már repülni? És varázsolni? |
[296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Machos csendben a tó partjára ment és belebámult. A sötétség szinte égette a szemet, az átlag teremtmények például semmit sem láttak volna itt, a tóban is legföljebb a körvonalaikat vehették ki a legerősebb szeműek. Nem úgy ő. Ő kifogástalanul látta magát a tó tükrében és bár már megszokta a külsejét a sok-sok év alatt, mégis most örült, hogy egyedül van. Nem szeretett másokkal lenni, ezalól alig néhányan képeztek kivételt. Az élete kemény volt és óvatosságra, visszahúzódásra, keménységre nevelte őt. Ez volt az egyik oka, hogy miért nem mutatta ki az érzelmeit. A másik az volt, hogy keveseket érdekelt és így már nem is próbálkozot...
- Előbb vagy utóbb. De addig éhen halhatunk, vagy kihülhetünk, vagy akármi...
Asylon is leszállt és közelebb húzódott Zenithez.