|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.18. 21:47 - |
 *Kis idő múlva Fátum és Lúthien megérkeztek a tenger partjára. Fátum nem szeretett itt lenni. Sehol egy biztonságot nyújtó bokor, vagy fa. A tenger vizéből nem ajánlatos inni. Egyszóval semmi sem jó. Másrészről meg nem szerette a vizet. Így hát tisztes távolságot tartott a víztől.* |
[402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
- Ha rólad van szó, akkor nem.
*Megrázta a fejét.*
- Na, mire vársz ? Gyere ! Nem fogod megbánni. |
 *Estel döbbenten pillantott Eviánra.*
-Komolyan mondod? -*nézett hitetlenkedve a csődörre.* -Ezzel nagyon kiszolgáltatottá és megalázottá válnál... Ez nem is zavar? |
*Evián a már két lábon járó Estel elé ügetett, majd megállt.
Néhány másodpercig egy helyben toporgott, aztán melső hét lábát behajlította és rájuktérdelt. Így pont úgy festett, mintha épp le akarna feküdni, de útközben meggondolta magát.
Fejét a lány felé fordította.*
- Gyere, ülj fel. - *hívta barátságosan.
Hangjában bizalom csengett és teljesen nyugodtnak tűnt.* |
 -Oh, ne! -*jajdult fel Estel.* -Megy le a Nap!
A narancsszínű alkonyban, ahogy az ég peremén játszadozó vörös napsugarak rávetültek, a kanca vakító fénybe borulva lassan újra átalakult fiatal lánnyá... A nap során felmelegedett forró homok azonnal égetni kezdte a talpát, amit eddig patái miatt nem is érzett.*
-Kellemetlen helyzet. -*mosolygott keserűen Eviánra.* -Na, gyorsan keressük meg azt a barlangot.
*Ezután két lábán óvatosan lépkedve újra nekiindult.* |
- Teljesen igazad van.
*Azzal a kanca után indult.* |
| -Majd csak odatalálunk valahogy... -*felelte Estel, és elindult.* |
- Barlangrendszer ?
- Hm, igen, ez jól hangzik. Tudod, hogy merre van ? Én még sosem jártam ott. |
| -Hát, amennyire én értek az ilyesmihez, szerintem a rét semmiképp se lenne jó. Az túl nyílt, nem lehet elrejtőzni veszély esetén... Talán az a barlangrendszer, aminek az egyik bevezető járatát idefelé láttam... Az talán megfelelne, nem? |
- Persze - *bólintotta Evián.*
- Van ötleted, hogy hova menjünk ? Talán a rét, ahol voltunk ? az megfelelő ? Vagy van jobb ötleted ? |
| -Hát én is... -*csuklott egyet a kanca.* -De amondó vagyok, fogadjuk meg annak a furcsa ménnek a tanácsát, és keressünk valami védett helyet... |
- Értem. - *mondta együttérsően Evián.*
- Nagyon sajnálom Estel.
*Vígasztalóan a kanca mellé lépett.* |
*Estel csak rázta a fejét, és némán zokogott.*
-Nem...nem bírom elmondani... Gyere... inkább... inkább megmutatom... -*ezzel odalépett Eviánhoz, és összeérintette homlokát a csődörével. Eviánt ugyanúgy megrohanták az emlékei, mint mikor Estel a színes halakkal teli tengert mutatta meg. Evián ugyanazokat a látomás-képeket nézte végig, amit az előbb ő is látott...
Mikor véget értek a filmszerű képek, Estel még mindig reszketve az elfolytott zokogástól ellépett a csődörtől.*
-Az a tünde falu, amit láttál... az az én falum volt. Az a fiú pedig a legjobb barátom... |
*Evián nem értette Estelt. Nem tudta, hogy mi lehet a baja.
Közelebb lépett a kancához.*
- Mi a baj ? - *kérdezte.*
- Mi történt ? |
 Elérte a tengerpart végét. Mostmár csak előre léphetett.
Egy pillanatra visszanézett a kettősre. A furcsa lény sírt!
'A fájdalom az élet része...Mindenkinek kijut belőle.' mondta, hogy kiirtsa magából a részvétet és elhagyta a tengerpartot. |
*Estel eközben szótlanul, némán meredt a semmibe. Bár ezt nem mondta meg Eviánnak, de mestere volt a telepátiának. Illetve, ez nem egészen igaz, mivel nem volt képes tudatosan, önszántából irányítani az adottságát... És ugyanígy képes volt Látni. Képes volt látomások formájában meglátni a múltat, a jelent és a jövőt. Mintha egy filmet vetítettek volna le Estel szeme előtt. Ám ez a képesség sem volt tudatos: csak akkor működött, amikor működnie kellett. És most igenis kellett...
Estel előtt lepergett egy múltbéli jelenet, és megpillantotta: egy nagy, narancsszínű csigát, ahogy egy hatalmas, sötét alak előtt kuporog. Az alak beszél hozzá, a csiga pedig alázatosan és rettegve hallgatja.
Aztán egy másik: a csiga egy tünde falu romja közt áll, és épp a foglyul ejtett tünde férfit szorongajta csápjával, hogy vallomásra bírja. A tünde fulldokolva, de konok, elszánt arccal rázza meg a fejét, mire a csiga egy laza mozdulattal elroppantja a nyakát, és a földre dobja.
Estel arcán könnyek csorogtak végig, de a látomása foytatódott: egy sötét erdőből kifelé tartva egy hatalmas, narancsszínű csiga siklik a tengerpart felé, és maga mögött csak pusztulást hagy. Fákat, bokrokat, réteket, erdei állatokat pusztít el halálos savjával...
A látomás véget ért, Estel pedig kétségbeesve, mélységes bánattal állt, és sírt. Ismerte azt a falut, és ismerte a tünde férfit is, akit a csiga megölt. A férfit jól ismerte: ő volt a falu vezetőjének a fia és nagyon közel álltak egymáshoz. Amikor Estel a faluba érkezett egészen apró kislányként, a falu vezetője a fiára bízta őt. A fiú pedig gondoskodott is róla, és ahogy Estel nőtt, nem változott semmit sem. Halhatatlan lévén a férfi nem öregedett, és ahogy csökkent köztük a korkülönbség, egyre jobban megértették egymást. Olyan közeli barátok lettek, amilyet elképzelni is nehéz: jobban ismerték egymást mint saját magukat, és jobban szerették egymást, mint a testvérek.
A falu pedig az a tünde falu volt, ahol felnőtt. Ahol eddigi életét élte. És ez a szörny lerombolta. Olyan érzés volt, mintha a múltját pusztították volna el amellett, hogy az otthonát, a 'családját' és a fiatalkorát is sírba taszították. És minden boldogságot, ami akkor és ott érte... * |
*Evián nem tudta mire vélni Rauco sebes távozását.
Továbbra is szótlanul állt.* |
Fel sem vette a másik két lény meglepetését.
Végigmérte őket, majd a hullára nézet és hirtelen döntést hozott.
Vágtába ugrott, és szédítő tempóban elindult a csiga hatalmas, savas nyomain visszafelé.
'Meg kell tudni merről jött!' |
*Eviánnak elakadt a lélegzete az imént látottaktól.
Egy hang sem jött ki a torkán, ezért csak bólintott egyet Rauconak.* |
És ekkor a csiga szédületes tempóval előrelendült!
'Hogy lehet ilyen gyors?!' villant az agyába. A két lényt akarta ez a dög is, mellette csak el akart húzni, de ő egyetlen óriási ugrással a csiga útjába perdült és mágiáját felhasználva megvetette a lábát...és megállította!
Lesunyta és nekifeszítette a fejét az undorító lénynek, és érezte, hogy a fejét borító védő-csont kitart, ellenáll a borzasztó savas hatásnak! A nyálka mellette csöpögött le és lefelé fordított feje miatt látta, ahogy a homok eszelősen pezseg, szinte forr!
És a csiga közben végig próbálta elsöpörni, végig haladt volna tovább előre....és hiába volt a rettenetes ereje, a narancsszín hús egyre jobban körülölelte és tolta előre! A patái árkokat vájtak a homokba, de képtelen volt megállni. Aztán a csiga felhagyott azzal, hogy pusztán tereptárgynak nézze és végigvágott rajta az egyik csáppal...felordított a kíntól és összerogyott. A páncéla hiába volt rajta, sok helyütt a bőrére került a sav....de élt! Felnézett...és rádöbbent, hogy ez már nem sokáig maradhat így...A csiga haladt tovább előre...ő pedig alig pár pillanaton belül alá fog kerülni....Rámeredt a narancssárga hullámzásra...és fogalma sem volt honnan jött erővel, de felpattant és egy hatalmas ugrással elugrott az útjából.
Ezzel feladhatta volna. Elmenekülhetett volna, hogy a két teremtmény maga oldja meg a probllémát..De épp úgy, ahogy korábban sem, most sem adta fel!
A csiga oldalára kerülve épphogy megtalálta a megoldást!
'A csont a fejemen ellenállt....akkor talán a tüskéim is!'
És a hirtelen jött ötletet azonnal ki is próbálta! Közvetlen a csiga mellé ugrott és az arcát az oldala mellé nyomta! Ezzel a feje tüskéi belemélyedtek a dög húsába...és ő ekkor szédítő tempóban kilőtt!
Végigvágtázott a csiga oldalán, gyorsabban, minthogy az a csápjaival elérhette volna...
és bár a tüskék aprók voltak a lény méreteihez képest, a csiga mégis rángatózni, vonaglani kezdett, a hatalmas vágásból vér és savas nyálka ömlött a homokra...és pár pillanaton belül mindennek vége volt...egy óriási, undorító hulla feküdt a homokon.
Odament a vízhez és megpróbálta kimosni a sebeit, amennyire lehetett. A feje tüskéiről, nagy megkönnyebbülésére, sikerült lemosni, így a sav nem folyt az arcára.
'Végül is....szerencsés vagyok....Ez az ellenség csupán a savainak köszönhette, hogy eddig elélt...bizonyára senki sem mert ellenállni neki....pedig alapjában véve nem volt túl jól védett....'
A víz tükrében alaposan megnézte az oldalát csúfító hátborzongató savmarást....
'Hát ez van....eddig se voltam épp egy szépség....De élek...Hála érte az égnek, de a légnyílásomat nem találta el.....'
Végül a két lényhez fordult.
- Na, attól függetlenül, hogy nem tudni mindkettőtöket, vagy csak egyikőtöket akarja-e a Sötétség, én a helyetekben most egy ismert, rejtett, biztonságos hely felé venném az irányt.... |
*Evián undorodva nézett a lényre, de ez megpróbálta nem kimutatni.
Estel mellé lépett.* |
[402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Kis idő múlva Fátum és Lúthien megérkeztek a tenger partjára. Fátum nem szeretett itt lenni. Sehol egy biztonságot nyújtó bokor, vagy fa. A tenger vizéből nem ajánlatos inni. Egyszóval semmi sem jó. Másrészről meg nem szerette a vizet. Így hát tisztes távolságot tartott a víztől.*
*Estel döbbenten pillantott Eviánra.*
-Oh, ne! -*jajdult fel Estel.* -Megy le a Nap! 
Elérte a tengerpart végét. Mostmár csak előre léphetett.