|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.29. 11:33 - |
 Szerette ez a helyet. Sokan nem szeretik a puszták ijesztő ürességét, végtelen semmilyenségét. Ki az éhen- vagy szomjanhalás rémétől, ki az unalomtól, ki a saját magával való szembetalákozástól félve nem vág neki, vagy ha igen, akkor is társaságban, karavánszerűen felszerelkezve és mindig jól bevált utakon.
Nos, igen. Draugheritnek viszont tetszett, hogy nyugodtan gondolkodhat, egyedül lehet. Valahol tényleg rémisztő, de ő történetesen már minden rémmel szembekrült, mikor először kellett menekülnie a külseje, származása miatt, még kicsi csikó korában egy ehhez igen-igen hasonló pusztaságba. Azóta egyenesen megszerette az ilyen helyeket! Itt igazán érezte, hogy erős, érezte, hoogy a maga ura. Hogy külső ide vagy oda, van, amiben ő a különb.
Megaztán a kis ménesüknek ő volt az egyik Alapítója, szóval már csak a pusztákkal való múlt- és varázsbeli kötelékei miatt is különösen viszonyult a kopár földdarabokhoz.
Most szüksége volt erre a plusz erőre és nyugalomra. Ugyanis belevágott valamibe és egy pillanatra megtántorította valami. A baj ezzel csak az volt, hogy a "küszöb" átlépése után mostmár nem fordulhat vissza. Ugyanis megházasodott. És az első boldogság után megriadt. Mindig egyedül volt, mi lesz most? Vajon nem teszi ez gyengébbé? És vajon a párja nem fogja megutálni? Hisz olyan fura természetű! Vajon mi lesz?
Draugherit harcos volt és most ezek a szívügyek megzavarták. De már negyedik hete hiába rágódott itt ezen, így végül úgy döntött, hogy nincs értelme maradnia. Talán egy kis utazgatás kitisztítja a fejét. Soha nem szerette a zavarokat, kételyeket magában.
Még egyszer végignézett a végtelen tájon, aztán kitárta vitorlányi szárnyát és némi vágta után nekirugaszkdott.... |
[500-481] [480-461] [460-441] [440-421] [420-401] [400-381] [380-361] [360-341] [340-321] [320-301] [300-281] [280-261] [260-241] [240-221] [220-201] [200-181] [180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
 Ködláng újra a ködös tájon találta magát, és újra maga előtt látta a messzeségben a sötét alakot, és újra érezte a vágyat, hogy elérje. Meg is iramodott újra. |
| Ködláng újra a ködös tájon találta magát, és újra maga előtt látta a messzeségben a sötét alakot, és újra érezte a vágyat, hogy elérje. Meg is iramodott újra. |
| Ködláng újra a ködös tájon találta magát, és újra maga előtt látta a messzeségben a sötét alakot, és újra érezte a vágyat, hogy elérje. Meg is iramodott újra. |
 Vidáman futott valahol, kifáradhatatlanul.Néha hallotta kedvese nevetését, egyszer fenn, aztán a földön.Egyszer csak hallotta, hogy felugrik, de nem dobban le!Megállt, megfordult.Megnyugodva látta, hogy egy alak közelít feléje, ám hirtelen eltűnik.Riadtan nézett körbe, ám a háta mögött újra ott nevetett párja.
Ők még álomban is együtt voltak. |
| Mélyen, hosszan szuszogott.Talán még horkolt is!Jó volt így aludni! |
| Valósággal összegömbölyödtek a kellemes sötétben, és Ködláng életében először mély és nyugodt álomba merült. |
| Ő is beszállingózott a sátorba. Ködlángra támaszkodva aludt! |
Lassan, ráérősen lépkedett a sátor felé, átvágva a lassan elsötétülő, igen-igen változatos sátrak közt.
Csöppet megrészegült, sőt, be kellett vallja magának, hogy szórakozott lett a rászakadt boldogságtól!
Igazán nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de állandóan mosolyogni akart, ugyanakkor úgy érezte, mintha titkot őrizne a lelkében, amit a sírba is magával akar vinni.
Majdnem eltévesztette az irányt, de szerencsésen megtalálta végül sátrukat, így besiklott az ajtó-függöny alatt. |
| -De!- még egy ideig nézte kedvesét, majd egy pislogás, s a szem kontaktus eltűnt lassan megindult a tábor felé. |
A csillagok háttere elsötétült, mélyült, mintha a táguló világegyetem akart volna nekik bemutatót tartani hatalmából a csillagok mögött. Ködláng rá sem nézett az ásító űrre. Saját arcán ásító fekete szemeit is inkább gondosan a közelben tartotta...A szeretett lény szemein.
- Ne menjünk lassan aludni? |
| vagyis:Boldogok voltak... |
| Állta a csókot.A kívánsg igazából teljesült!Boldog volt.... |
| - Ne! Ha kimondjuk, elvész a kívánság! - suttogta Ízisz felé közeledve mosolyogva, majd megcsókolta, mintegy titok-pecsétül. |
Elmosolyodott.
-Tudom hát!Akkor egyszerre mondjuk? |
Belepillantott Ízisz gyönyörű szemeibe, arcára különös mosoly ült ki.
- Szerintem tudod, hogy mit kívánok! |
| -Nos, te láttad meg először!Kívánj!Én is azt fogom kívánni! |
Fölengedett, és elmosolyodott párja kedveskedésének hála.
- Ó, Te sivatagi őrangyal! Le sem tagadhatna a gazdád! - puszilt vissza.
- Nézd! - intett az ég felé. Egy gyönyörű hullócsillag-szerűség zuhant lefelé az égboltról. Hatalmas fénnyel, kissé lassabban ereszkedett, mintha egy égi lény lenne, aki csak meg akarja nézni kissé a Földet, mielőtt továbbutazna.
- Kívánjunk? |
| -Ezzel egyet értek!-é hosszan megpuszilta Ködlángot. |
- Én sem hiszem, hogy teljesen felejteni kellene a múltat...Azt sem hiszem, hogy képes lennék rá...... - mondta csendesen.
- De azért örülnék, ha nem árnyékolná be az életem....Ha a rossz igenis csak a múlt lenne, és nem a jelen...és nem a jövő...De tudom, hogy emiatt kár fájdítani a fejem! A jövő úgyis mindig a holnapban marad.... |
-Nem, nem szeretnék felejteni.-mondta hallkan-Már nem fáj a gondolat...rég nem fáj.De nem akarom elfelejteni.Jó lecke volt.
-És tudom meglepő, amit mondok,-mosolyodott el-de azt sem szeretném, ha te is elfelejtenéd a múltadat.Bár a tiéd sokkal nehezebb és kegyetlenebb volt, mint az enyém, és sokkal több fájdalom van benne, deazért szeretném, hogy legalább az elméd egy szegletében megőrizd, hogy tudd, volt már rosszabb, és soha ne feledd:a rossz márcsak a múlt! |
[500-481] [480-461] [460-441] [440-421] [420-401] [400-381] [380-361] [360-341] [340-321] [320-301] [300-281] [280-261] [260-241] [240-221] [220-201] [200-181] [180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Szerette ez a helyet. Sokan nem szeretik a puszták ijesztő ürességét, végtelen semmilyenségét. Ki az éhen- vagy szomjanhalás rémétől, ki az unalomtól, ki a saját magával való szembetalákozástól félve nem vág neki, vagy ha igen, akkor is társaságban, karavánszerűen felszerelkezve és mindig jól bevált utakon.
Ködláng újra a ködös tájon találta magát, és újra maga előtt látta a messzeségben a sötét alakot, és újra érezte a vágyat, hogy elérje. Meg is iramodott újra.
Vidáman futott valahol, kifáradhatatlanul.Néha hallotta kedvese nevetését, egyszer fenn, aztán a földön.Egyszer csak hallotta, hogy felugrik, de nem dobban le!Megállt, megfordult.Megnyugodva látta, hogy egy alak közelít feléje, ám hirtelen eltűnik.Riadtan nézett körbe, ám a háta mögött újra ott nevetett párja.