|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.09. 15:57 - |
 Michaelangelo kilépett a Sötétség falán át.
Gyenge volt, kapkodta a levegőt és remegtek a lábai.
Azt hitte össze fog esni, és a feje is zúgni kezdett.
Behunyta a szemeit. És elképesztő dolog történt!
Egy kép villant az elméjébe: egy rét, rengeteg virággal és fűvel a közepén.
És a következő pillanatban megremegett alatta a föld és ő, mint egy megsüketült ember, aki újra hallani kezd, újra érezte magában a mágiát és a föld erejét!!!! Mintha az élet elérte volna, mint egy halott fát és feltöltötte volna!
Kihúzta magát és széttárta a szárnyait.
És látni kezdte a földet magát. Az ereje egyre nagyszabásúbb lett! Látta a földben motozó állatokat és gyökereket, a hatalmas földalatti folyókat és barlangokat és a vad születést is: az irdatlan sziklák kiválását a forró, felfoghatatlanul folyó lávából.
A következő percek alatt a látomás tovatűnt, de ő és a föld újra egyek voltak.
És az színe, teste is a régi lett: gyöngyházas derengés mindenütt.
'Újjászülettem hát!' |
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
 -Sok minden kibírok, de nem emlékszem, hogy valaha is felvágtam volna vele... Soha nem dicsekedtem vele, hogy sokminden átéltem... -*motyogta Frehar halkan, ám inkább csak önmagának mondta mindezt.*
-Miért hiszed azt, hogy téged senki nem ért meg? -*kérdezte végül hidegen a csődör, immár hangosan, a fekete kancának címezve mondandóját. Hűvös pillantást vetett Karyra.* -Azt hiszed, te olyan felfoghatatlanul magas természetfeletti jelenség vagy, hogy senki nem képes megérteni? -*kérdezte fagyosan, érzelemmentes hangon a csődör.* -Talán igazad is van... Talán tényleg nem tudlak megérteni. De ha nem taszítanál el magadtól állandóan, akár még egy kevéske esélyem is lenne rá, hogy legalább megpróbáljam. De te önző és elutasító vagy! És tudod mit? Hősködsz! Imádod megjátszani a hős szabadítót, aki aztán hidegen, köszönetet sem várva faképnél hagy. Persze biztosan megvan rá a magad oka... de gondolom úgyse mondod el, mert én azt nem érteném, meg, igaz? Mert én csak egy tudatlan, szerencsétlen kis öszvér vagyok a Lélekrabló alatt, ugye? -*Frehar hangja még mindig fenyegetően halk volt, és érzelemmentes, ám aki igazán ismerte a csődör lelkét, az kiérezhette a szavai mögött lappangó keserűséget és megbántottságot. A fájdalmat és a szomorúságot. |
 Visszanézett, míg szemei fehéren izzottak.
- Te voltál, aki korábban felvágtál azzal, hogy mennyi mindent kibírsz és mennyi mindent átéltél már! - sziszegte.
- És való igaz. NEM TE élsz ilyen groteszk külsővel és élsz, hála nekem. És ha egyszer nem tudod milyen a kín, akkor minek meséljek Neked róla?
- És az első mondatoddal mondtad ki a lényeget: a szenvedés minden formája csak egy kis dolog az Élet sűrűjében, így nem kell vele foglalkozni, főleg nem annak, aki nem érdekelt vee kapcsolatban.
Azzal lépett tovább. A csődör valóban nem értheti Őt, akkor minek részletezni?..... |
-'Nem szá... Azt mondtad, 'nem számít'? Jaj, de nagyon félvállról veszed. -*hőbörgött a csődör.* -Úgy beszélsz a végtelen szenvedésről, mintha csupán csak egy átlagos, figyelemre se méltó elem lenne az Élet sűrűjében.
Majd ő is vállat vont.
-Végülis nekem mindegy... Majd pont én foglak kioktatni... Majd el felejtettem, elvégre nem én élek ilyen groteszk külsővel! Ha valaki ismeri a szenvedést, akkor az Te vagy. Csak nem értem, hogy ha pontosan tudod, hogy mit jelent így élni, miért teszel úgy, mintha ez semmiség lenne. |
- A lelkünk kizuhanhatott volna a világokon kívülre. Ha az szörnyű, hogy a lelked örökre test nélkül ittragadhat, akkor a világokon kívül ugyanez maga a pokol....
Vállatvont.
- Nem számít.
Elfordult és elindult. |
| -Nem. -*mondta Frehar egyszerűen, és unott hangot színlelve megkérdezte.* -Miért, mi történt volna? |
- Azt se tudod mi történt volna mindkettőnkel, ugye? - folytatta az üres hangon, ami elég hátborzongató lett volna másnak, de a csődör láthatóan állta.
 Semmítődött és tovatűnt.
|
 *Lilina bólintott, és sarkonfordulva a Havas Hegyek felé vette az irányt, az Utolsó Remény felé.* |
*Frahar köhögött, de rávigyorgott a kancára.*
-Elég nehéz megszabadulni tőlem... -*mondta kajánkodva, aztán kicsit elkomorult.* -...de most majdnem sikerült. |
- A legtöbb eriszi automatikusan vigyáz a többire. És mindegyikünk tiszteletben tartja a másikat annyira, hogy ezt csak a lehető legritkább esetekben tegye meg nyíltan, határozottan és érezhetően. - mondta kicsit elkomorodva.
- Lassan elhagyjuk a mezőt. Javaslom, hogy keresd meg Illut! Micha úgyis megtalál, a mi kis teremtményünk meg jobb ha tudja, hogy milyen idők járnak....Sajna, az erisziek hálójával kezdenek furcsa dolgok megesni.....
Üres, semmitmondó pillantással mérte végig Frehart.
- Na, csak megmaradtál. - mondta a pillantáshoz illő hangon. |
| -Értem. -*mondta alig hallható halkan Lilina és bólintott.* -És nincs mit. Akármiben segítek, amiben csak tudok, de... ígérd meg, hogy ha harcra kerül a sor... akkor vigyázol Michára helyettem is. Kérlek! |
- Ennek örülök. Köszönöm mindnyájunk nevében.
- És....nem. A Nagyúr elpusztult, de a Hatalom megmaradt. És most lehet, hogy nem pont úgy fog minden alakulni, ahogy...a legmegfelelőbb lenne.....Hogy is mondjam...Lehet, hogy nem avatkozhatunk majd be...vagy nem eléggé.... |
*Lilina gyanakodva fürkészte a kancát.*
-Mit akarsz ezzel mondani? Mi az, hogy "most is lesznek menekültek"? Miért kell védenem azt a helyet? A Sötétséget tudtommal már elpusztították... ugye? -*kérdezte, és egy halovány sejtés kezdett felrémleni benne, ami jeges félelemmel markolt bele a szívébe, de remélte, hogy Steel mást fog mondani neki... Nem akarta hallani, hogy a gyanúja beigazolódik...*
*Csak úgy mellékesen végülis bólintott, jelezve, hogy a védelmet mindenesetre vállalja, de továbbra is fürkészve nézte a szürke kancát.* -Vállalom...
|
Intett a fejével, mire Lilina leereszkedett a talajra.
- Meg kell mondjam, bajban vagyunk.
- Nem tudom, hogy tudod-e, de egy eskü értelmében az erisziek bajba kerültek....Szükségünk van a segítségedre! Emlékszel az Utolsó Reményre? Lesznek most is menekültek, és Téged kell rá megkérjünk, hogy vezesd őket oda! Illu még ott van, de lehet, sőt mi több, valószínű, hogy őt sem maradhat ott. Elvállalod a menekültek és az Utolsó Remény védelmét? - kérdezte szemével Lilina tekintetét kutatva.
Nem örült, hogy kintről kell segítséget kérniük, de Michaelangelo szerette ezt a kancát, és volt benne valami....erő, ami a többi lehetséges jelölt közül toronymagasra emelte ki. |
| -Nem, itt maradok. Elmondhatod, amit akarsz. -*sóhajtott halkan, újabb felmosástól vagy kioktatástól tartva, és lélekben felkészülve rá.* |
| - Nem fogsz elrohanni? Beszédem van veled! |
*Lilina hirtelen nem jutott szóhoz. Tudta, hogy Steelnek igaza van, de dúl feldúlt volt ahhoz, hogy beismerje a hibáját, és a kanca szemébe mondja, hogy elismeri az igazát. Inkább elfordította fejét, és valahová máshová nézett. Sörénye függönyként takarta el arcát, és vonásait, így érzelemit nem láthatta más... Tudja jól, hogy nem hiányzik még ő is Michaelnagelo nyakára. De hát éppen ez az! Micha épp elszántan harcol életre-halálra, ki tudja hol, és ő pedig itt áll tehetetlenül, miközben mindenki kioktatja. Elege van már, hogy el kell viselnie ezt a sok fejmosást. Persze, persze, biztosan mindenki okosabb nála, mint mindig, és természetesen már megint mindenki mindent jobban tud nála, mint mindig. De hogy van olyan, aki most nála jobban szeret és fél, azt nem hiszi el...*
-Tegyél le, Steel. -*mondta csöndesen Lilina, még mindig oldalra fordítva fejét, sörénye rejtekéből.* |
Pár pillanatig nézte még a két "hullát", aztán beugrott a semmibe és már süvített is újabb célja felé.
Hamar megtalálta az összezavarodott kancát.
Egy pillanat volt eléérni, még egy kilépni elé és még egy megállítani.
A szellemei ezúttal határozottan lefogták a kancát, felemelték kicsit a föld felé és eltüntették minden sérülését!
- Légyszíves higgadj le! - szólalt meg kemény, hideg hangon. A hűvöse a kancát is körbeölelték, ahogy felé lépett.
- Egyrészt, mert nem szeretném, ha felkavarnál egy Kitörést. Másrészt közlöm veled, hogy Michaelangelo éppen élet-halál harcot vív és nem hiányzik a kétségbeesésed az elméjébe. Tudhatnád, hogy már elégge szeret, hogy hallja a gondolataid. Ha a csatában az aggodalma túl nagyra nő, hibázik. Kicsiny hibákon is múltak már életek....Megkockáztatod a korai özvegységet? |
*Lilina meghallotta Steel gondolatait és összeszedte magát.*
-Nem!! -*káltott Steel után, bár nem hitte, hogy a kanca hallja.* -Most nem én voltam!! Most tényleg nem!! Nem csináltam semmit...!
*Felállt, és elhessegette magától a szellemlényeket.*
-Hagyjatok!! Ne merjetek még egyszer hozzám érni!! Tűnés!! -*kiabálta hiszétikusan, és könnyeivel küszködve szélsebesen bevetette magát a fák közé és eltűnt a sűrűben. Ő maga se tudta, hová tart, csak vitte a lába, minél messzebbre...*
*Frehar lassan kinyitotta a szemét, és kábán körbepislogva feltápászkodott.* |
Kirontott a Semmiből Lilina elé.
Már mióta suhant utána!
- Állj!
A pillantása fogva tartotta a kancát.
'Ez tényleg bajkeverő. De most nem ő a lényeg...
Kapjátok el és hozzátok rendbe!' parancsolt szellemszolgáira, aztán tovasuhant a sérültek felé.
Ott újra kilépett az anyagi világba.
'Sagulon! Gyere vissza!' üzente.
És a kanca felébredt!
'Te is!' nézett a ragadozó csődörre mellettük. |
*Frehar meggyötörten, zihálva feküdt a pázsiton. Mikor valamennyire összeszedte magát, nagy nehezen feltápászkodott, és észrevette a mellette heverő, ájult kancát.*
-Kary! -*suttogta erőtlenül, és a fekete lény mellé érve óvatosan, szinte gyengéden megbökte. Nem halott! - ez volt az első gondolata, és úgy érezte, ezzel megkönnyebbül. - Csak nincs eszméleténél. -gondolta tovább. Azután eszébe jutott, hogy el kellene vinnie innen, de olyan gyengének és erőtlennek érezte magát, olyannyira kimerülnek, hogy képtelen volt akárcsak mozdulni is. Szép lassan visszarogyott a fűbe, közvetlenül a fekete kanca mellé, és lassan elnyomta őt az álom...*
*Lilina eközben hasonlóan erőtlennek, gyengének és kimerültnek érezte magát, mialatt igyekezett minél messzebbre menekülni, csak mindemellé kínzó fájdalom és bűnbánat is párosult. Kary szavait még most is visszhangként hallotta, és belül mardosta a bűntudat. Úgy érezte, habár most tényleg nem ő keverte a bajt, sikerült jócskán tovább fokoznia...
~Istenem... Most tényleg mindent elrontottam! Ha Frehar elméje és lelke fogoly marad, az az én hibám lesz...~*Lilina legszívesebben sírt, zokogott volna, de ahhoz is gyönge volt. Mindene sajgott, és a vérveszteségtől egyre jobban szédült. Ráadásul egy-két pimasz könnycsepp mégiscsak a szemébe szökött, elhomályosítva az amúgy sem teljesen tiszta látását...
~Meg kell találnom Lúthient. Ő Gyógyító, hatalmában van az Ősi Erőnek! Ő majd segít... ~*ez volt Lilina utolsó tiszta gondolata, aztán a Frehar mérgezett agyaraiból a testébe került méreg megbénította és elvette az eszét...* |
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Michaelangelo kilépett a Sötétség falán át.
-Sok minden kibírok, de nem emlékszem, hogy valaha is felvágtam volna vele... Soha nem dicsekedtem vele, hogy sokminden átéltem... -*motyogta Frehar halkan, ám inkább csak önmagának mondta mindezt.*
Visszanézett, míg szemei fehéren izzottak.
Semmítődött és tovatűnt.
*Lilina bólintott, és sarkonfordulva a Havas Hegyek felé vette az irányt, az Utolsó Remény felé.*