|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Hangtalan, hatalmas szárnycsapásokkal haladt a Félelem egén.
Nyugodt volt, mint mindig, és egyszerre érezte környezete minden rezdülését, és merült el gondolataiba.
Mielőtt még a lény észrevette volna őt, lassított, és megállt egy helyben lebegve, hogy elengedje a viharosan száguldó termetes, harcias, fekete pegazust. |
 -Ehh, idióta. -*morogta magában, amikor már elég hosszú ideig várt, hogy választ kapjon, ám semmi üzenet nem érkezett Cardorontól.* -És ez a félkegyelmű egyszer még a sógorom lesz... Morgoth minden hatalmára! Mit ne mondjak, Cardassya is szépen kifogta a rokonságát!
*Magában morogva tovább végül kitárta szárnyait, lendületet véve elrúgta magát a földtől, és néhány hatalmas, erőteljes szárnycsapással már tova is tűnt a sötétlő égen...* |
 Lustán hevert a fekhelyén, és elmosolyodott a fekete pegazus "válaszát" hallva, de nem felelt, csak pihent tovább. |
*Szauron meghökkenve, dühös arccal állt, s egyre csak bámulta meredten a helyet, ahol a főnix szertefoszlott.*
-Az éji gri... Mi van?! -*kiáltotta végül értetlenül, mérgesen, s haragjában oly erősen szorította a földhöz a még mindig előtte kuporgó nyálkás rémet, hogy az felnyögött fájdalmában. Szauron nem törődött vele, csak dühösen, morogva méltatlankodott.* -Lenyelem, hogy dirigálsz, hogy parancsolgatsz! Lenyelem, hogy főnixekkel üzengetsz! Sőt, még azt is lenyelem, hogy egyáltalán üzengetsz! Ennyire tartasz. Megértettem. Jó. De miért adsz fel talányokat?! Mintha enélkül nem lenne épp elég nehéz...! Hallod? Tudom, hogy hallod, úgyhogy ne tégy úgy, mintha süket lennél! Nem bírom, ha pojácának néznek! Ezt senkitől sem tűröm, még tőled sem, nagyuram! Beszélj érthetően, és ne pedig rébuszokban! -*dühöngött még egy ideig, majd elhallgatott és erővel kényszerítette magát, hogy megnyugodjon.*
-Jól van, szóval mit akarsz, mit tegyek? Azt hittem, Izabó gyötrőit akarod meg azt a főnixet. Akkor most mégis mi dolgom lenne azokkal a griffekkel?! Mégis mit akarsz még? Leküldtél azokért az árnyakért a Fekete Víz mélyére, leküldtél, hogy én fejtsem meg a válaszokat a te kérdéseidre, és én lementem. Mondd, mit vársz még tőlem?! Felelj! De érthetően, ne rejtvényben! |
A Cardoron palotájában tartott megbeszélés minden bizonnyal a Birodalomban megesett társalgások legkülönösebbike volt.
Izabó nyugodtan állt a vaksötét terem közepén. Nem kellett félnie, hogy ezúttal az ifjú kanca rájuk tör, Cardoron elküldte a várost irányítani.
- Nem örülök a történteknek - kezdte újra.
Felmordult, a hatalmas, teljesen elfüggönyözött ablak alatt fekve párnáin.
- Így alakult a legjobban.
Megrázta fejét, sörénye ide-oda libbent.
- Nem! Nagy erők kellenek a védelméhez és nagyon nagy baj is történhet még!
- Egyetértek - susogta-zengte közbe egy hang, és rejtélyes kék lángok olvadtak elő a semmiből homályosan, épp Izabó mellett - Cardoron, nem értelek. Miért pont ő?
- Nem eriszi, nem kár érte - vetette oda könnyedén.
A kék, táncoló-kavargó lángok nagyot lobbantak.
- Cardassya szívszerelme legyen biztos! A próba nekünk is hasznos, és nem vagyunk veszélyben, és neki is jó, hogy bizonyítson mind magának, mind Cardassyának, mind nekünk. Lehet, hogy sok erő kell a védelmére, de még mindig job, mintha mondjuk Asylon ment volna, nemde? - pillantott élesen Izabóra, aki megborzongott.
- Asylont nem is érhetjük el.... - felelte csendesen, de bólintott Cardoronnak.
- Eris, vállalom a további védelmet. Hagyjuk a próbát.....
A lángok jóváhagyólag kezdtek feloszlani.
- Azért küldjetek valakit...Ne menjen többé a Vízbe...... - s a lángok eltűntek.
- Legyen az akarata szerint - mondta bólintva.
Izabó csendes léptekkel elhagyta a termet.
A magányos főnix hirtelen lobbant fel Szauron arca előtt.
- Ne menj a Vízbe! Keresd az utat, ami az éji griffek száján át vezet! A lelked veszhet oda, ha nem bírsz ellenállni elég ideig! - rikoltotta, azzal eltűnt újabb lángviharban. |
*Átsuhant a hajdanvolt városrész nyomasztó, komor és rémítően sötét utcáin, majd egy pillanattal később kanyarogva végigzúgott a Fekete Víz tükre felett, és a mélybe meresztette éles szemét. Tekintete szinte perzselt a dühtől, a szerelemtől és a bizonyítási vágytól.
A sötét tajték irdatlan magasságokra csapott, ahogy a hatalmas csődör vicsorogva belevetette magát a nyugtalanítóan sima víztükör alá. Az ütés, amit a víz mért rá olyan erős volt, hogy elemi erővel lökte vissza Szauron testét, ám ő alig érezte a fájdalmat. Elszánt vicsorral suhant tovább, egyre mélyebbre, és mélyebbre, míg szinte már sötétben oly kiváló látása is teljesen cserbenhagyta. Felpillantott, de maga fölött csak a fekete víztömeget, a végeláthatatlan sötétséget, az örökre eltévelyedett fuldoklók kétségbeesett ürességét látta, de odalent továbbra is a végtelen mélység tátongott gonoszul, aljasan.
Hosszú perceket tölött odalent, s a percek lassanként órákba gyűltek, ám ő még mindig nem talált semmi életet odalent. A víz alatt töltött idő lassanként közeledett a három órához, Szauron pedig érezte, hogy hamarosan mindenképp levegőhöz kell jutnia. Elfáradt az örökösen változó árral és a víz gonoszságával vívott állandósult küzdelemben, tagjai elfáradtak és átfagytak. A jeges víz áthatolt tollai között, beférkőzött minden egyes szőrszála alá, a testét körülölelte és jeges karmokként szorongatta a jéghideg víz. Minden egyes csontjába belehasítottak ezek a jeges karmok, átjárták és elszorították ereit, torkát, megfagyasztották vérét, eltompították tudatát, és Szauron küzdött ellene, de a víz oly sokkal erősebb, annyival hatalmasabb nála. Érezte, hogy a Fekete Víz nemsokára végleg elnyeli, ha nem jut mindjárt egy kis levegőhöz, ha nem enged hamarosan a fagyos szorítás... s abban a pillanatban, az utolsó percekben végre meglátta! Ott voltak, szinte végig az orra előtt.
Szauron azonnal elfelejtette a hideget és a légszomjat, összeszorított fogakkal csapott le, s ragadta meg a legelső árnyat, akit elért. A következő minutumban már felfelé száguldott, egyenesen a felszín felé, maga után vonszolva a hevesen tiltakozó, kegyetlenül rúgkapáló démont is. Nem sokat ért az ellenkezése. Szauron oly könnyedén rántotta magával a rémséget, mint egy törékeny kis pillét. Az árny azonban nem testi, fizikai erejétől volt rettenetes.... Szauron hamarosan felszisszeszt... már érezte a kegyetlen nyomást az elméjén, érezte a tudatát folytogató gyűlölködő szorítást, az eszétvesztetten kínzó haragot, mely dühöngve áradt szét és zúzta össze gondolatait. Érezte, igen. Érezte. De nem bánta.
Kegyetlen kacaj hagyta el Szauron torkát, ahogy egy könnyed mozdulattal megszabadította magát az elmetrükkök fogságából. Néhány pillanat kellett csak, és minden fájdalom elillant, felszabadítva ezzel tudatát és gondolatait. Olyan volt ez, mint egy fellélegzés valami borzalmasan nehéz súly letétele után. Mintha friss, üde levegőhöz jutna a fuldokló, mintha hűs, tiszta víz adatna a szomjazónak.
-Hiába minden, bogaram! Igazán díjazom az igyekvédes, kiscsillag, de tudod, nálam ezekkel a szánalmas kis elmetrükkökkel sajnos semmire sem mész. -*gügyögte gúnyosan, kajánul, és ismét felnevetett. Hangja a régi, kegyetlen Szauroné volt, azé a Szauroné, aki élvezettel gyilkolt és kéjes örömét lelte mások szenvedésében.* -Törődj bele, angyalkám, és ha jót akarsz, maradj veszteg! Semmit sem érsz ellenem. Ne nehezítsd hát meg még jobban a saját dolgodat!
Hangja elveszett a buborékok tengerében, de szavai még így is tisztán kivehetők voltak. Újra felkacagott, buborékok tengerével árasztva el magát és az árnyat, majd egy röpke pillanttal később áttört a víztükör sima lapján és kicsapott a vízből. Mélyet lélegzett, teleszívta tüdjét az éltető, friss levegővel, és hálásan kapkodott minden lélegzetvételnyi oxigén után, akár a sivatagban szomjazó vándor az oázis vize után.
Kibontotta szárnyait, és foglyával kivágott a Fekete Vízből, hogy a part felé cibálva alaposan kifaggassa. Az árny belémart, kapálózott, minden módon szabadulni próbált, és újra megpróbálta Szauron elméjét bilincsbe verni, de a csődör azóta már rég lezárta a tudatát és csak kacagott, kacagott kegyetlenül a meddő próbálkozásokon. Mulattatta, ahogy a rémség a szabadulásán igyekszik, miközben ő is és az árny is tudja jól, hogy nincs esélye. Szerette, ha életek függnek tőle, s ő dönthet sorsok felett. Legalábbis régen... Cardassya változtatott meg benne valamit. Azóta tartotta vissza egy láthatatlan erő a gonoszkodástól, amióta megismerte őt. Megismerte és megszerette. De mindezt most érte teszi. És bár önmaga előtt be kellett ismernie, hogy már jóval kevésbé élvezi ezt a zsarnoki szerepet, mint régen, mégis, egy kicsit még most is kedvét leli mások szenvedésében, az ellenfelek elnyomásában, a korlátlan hatalomban. Abban, hogy életeket tarthat a kezében, és eldöntheti, mit tesz velük.
Mindenesetre ezt az árnyat nem a szórakozás kedvéért rángatta ki a partra... Szauron ledobbant a földre, kőkemény patái és hatalmas termete alatt megrengett a talaj, ő maga pedig komoran oldalához simította tekintélyes méretű szárnyait, majd a porba vetette foglyát. Sötéten meredt rá egy darabig, aztán végül kíméletlen hangon szólalt meg.*
-Emlékszel még Izabóra? -*kérdezte komor, vészjóslóan halk hangon.*
*A rém csak a fejét rázta hevesen, félelemmel vegyes utálat, bosszúszomj és gonoszság csillant fekete szemében, ahogy a csődörre nézett.*
-Nem? Szóval nem. -*hangja még jobban lehalkult, s egyre vészjóslóbban csengett. Az ég elsötétült, vastag, fekete fellegek gyülekeztek fölöttük, és a következő pillanatban hatalmas, tüzes villám hasított a földbe, alig néhány méterrel tőlük.*
-A következő már a fejedet fogja megperzselni, hátha attól felfrissül kissé a memóriád... -*susogta fenyegetően.*
*A lény nyelt egyet, de nem válaszolt. Szauron sokáig várt, ám a rémség konokul hallgatott. A hatalmas csődör szeme lassanként elsötétült, arcát grimaszba rántotta a düh, s az égen megsűrűsödtek a felhők is. Össze-vissza cikáztak a villámok, olykor megperzselve egy-egy tetőt vagy ajtót a Város hajdani utcáin.*
-Azt kérdeztem, emlékszel-e Izabóra?! -*mennydörögte Szauron, s a következő pillanatban egyik villáma belevágott a rém jobb karjába. Az felüvöltött kínjában, nyálkás vállára szorította sötét kézfejét, s szitkozódva, átkozódva markolászta az égett sebet. Az érintés csak még nagyobb fájdalmat okozott neki, így csakhamar elrántotta kezét a válláról, s panaszosan nyögdécselt tovább. Szauron felmordult, s egy újabb villám csapott be mögöttük, alig néhány centire kerülve el a lény bal lábát.*
-Emlékszem! Emlékszem! -*kiáltotta holtra váltan, sziszegős-nyekergős hangján, s rémülettel teli szemekkel bámult a vele szemben álló csődörre.* -Ő volt asz a fekete, eriszi kanca, akit urunk parancára kellett rabszágba ejtenünk ész megkínosznunk.
-Tudni akarom, ki volt az uratok, hogyan kényszerített titeket minderre és azt is mondd el, hogy él-e még az a jómadár. Tudnom kell, vége van-e Izabó szenvedéseinek! Hogyha önszántatokból kínoztátok, s nem az uratok kényszerített rá, arról is tudni akarok.
-Ó, hogyne, hogyne! -*sietett a válasszal a nyálkás rém, s közben kézfejét tördelte.* -Márisz elmondok én mindent, kegyesz uram, csak előbb...
-Nincs "csak előbb"! Elmondod, amit tudni akarok! Itt és most, azonnal! Hogyha nem, megpörkölöm azt az ocsmány, nyálkás kobakodat is!
-I-igenisz, nagyuram, ahogy parancolod, beszélek én szívesz örömeszt...
*A rémség pedig belefogott beszámolójába, s Szauron komoran, szigorú tekintettel, de mindvégig figyelmesen hallgatta őt...* |
 Vágyódva nézett párja után.
Mert érezte: ők már rég egy pár.
Örökké.... |
*Szauron bólintott. Megértette, hogy ezzel Cardoron végzett, mennie kell.
Váltott még egy utolsó pillantást kedvesével, de ebben a pillantásában minden vágya, szerelme és akarata összesűrűsödött. Szólni nem szólt, mindössze ezzel az egyetlen pillantással búcsúzott.
Gyűlölte a hosszú, nyálas vallomásokat... s ezzel együtt a hosszas, nyálas búcsúzkodásoktól is irtózott. Tudta, hogy Cardassya megérti őt, sőt, valahol legbelül talán ugyanígy vélekedik erről. Akárcsak neki, nyílván a kancának is azt tanították, hogy a túlzott érzelemnyílvánítás a gyengeség jele. Nem véletlenül szeretett bele, nem véletlenül ragadta meg őt Cardassya egyénisége...
Jó darabig fúrta még tekintetét ilyen vágyakozással a kanca szemébe, ám végül elkapta pillantását, kibontotta tekintélyes méretű szárnyait, és a földtől elrúgva magát elsuhant Cardoron fölött, majd lesüvített a galériáról és szabadesésszerűen a Város hajdani része felé vette az irányt.* |
Lemondón lehajtotta a fejét.
El kellett ezt fogadnia...
- Amennyi kell. Nem szabok időhatárt. Majd a szíved hajt előre - intett fejével Cardassya felé.
- Ha valóban kiállod a próbát.... - fejezte be rejtélyesen, és elbocsátotta őket. |
-Nem. -*lépett el előle Szauron.* -Én kértem a próbát. Megkaptam. Ki is fogom állni.
Cardassya szemében nézett, de dühös pillantását látva azonban megenyhült kissé. Cardassya miatta ilyen haragos. Haragos, mert félti őt. Aggódik érte. Ez jóleső érzéssel töltött el, így arcán újra feltűnt csibészes mosolya, ahogy a kanca mellé lépett és a fülébe susogta.*
-Emlékszel még, mit mondtam az adott szóról, nem igaz? -*tekintetük találkozott, Szauron pedig biztatóan rámosolygott.* -Nem lesz baj.
*Ezzel egy könnyed puszit nyomott a kanca arcára, ám szeme azonnal bizalmatlanul összeszűkült, ahogy ismét Cardoronra pillantott.*
-Mennyi időt kapok rá, nagyuram? Egy hetet? Egy napot? Talán egy órát? |
Cardassya felnyerített, de késő volt.
Összehúzódva, grimasszal arcán fordult Cardoron felé.
És igen.....
Elégedett mosoly ült Cardoron arcán.
Épp ezt várta.....
- Helyes! Cardassya ittmarad. Te pedig megkeresed Izabó gyötrőit, mert volt, aki életben maradt. Lent laknak a Város hajdani részein, olyan rejtett zugokban, amik a Fekete Víz alat vannak. Azok a lények gonoszak. Valaki uralta őket. Tudni akarom ki volt az, és hogy vége van-e. És még valami: hozd el nekem a hajdani nagyúr főnixét. Fontos nekem! Ismered a Félelem történetét, nemde? Az akkori nagyúr elkapott egy főnixet és eltüntette. Tudni akarom mi lett vele. Valószínűleg még mindig él és gyalázatos módon felhasználják azok a mocskos teremtmények. Nekem nincs hatalmam odalenn, és mostmár erőm sem lesz jó ideig, hogy lemenjek. Nem vagyok őrült mást leküldeni innét. Egy szolgám sem elég erős. De Te épp megfelelsz! És amúgy is bizonyítani akartál.......
Cardassya szemei dühösen villantak meg, és épp tiltakozott volna, de Cardoron szemei éppoly hatalmasan meredtek a tüskés kancára.
- Nem adlak csak olyanhoz, aki méltónak találtatik. Itt az alkalom bizonyítani a jövendőbelidnek! Ha jól sejtem ő mostmár mindenképp belevág....Te pedig most elbúcsúzhatsz, ahelyett, hogy velem vitáznál, vagy most rögtön bezárassalak?
- Nem kell ilyen áron az engedélyed! Hozzámegyek anélkül is! És soha többé nem zárhatsz be! Nem kérek ilyen ostobaságból! - nyerítette, és dühösen fordult Szauronhoz.
- Menjünk innen! Sohasem jövök vissza! |
*Szauron, bár csak az imént esett túl egy újabb vallomáson, úgy tűnt ismét rákényszerül, hogy az érzéseiről beszéljen. Egy pillanatra még izgulni is elfelejtett, annyira felágaskodott benne a morgó bosszúság. Gyűlölte a lelkizést, bár Cardassyáért szó nélkül megtette. Lenyelte hát bosszankodását és röviden, de lényegretörően felelt Cardoron kérdéseire.
-Akarom, mert szeretem. -*válaszolta.* -És nincs olyasmi a világon, amit meg ne tennék érte. Bármit odaadnék azért, hogy ő boldog lehessen, s ez alól a saját életem sem kivétel. Ha úgy kívánod, állíts próba elé, nagyuram, s én bebizonyítom! -*tette hozzá kissé félvállról, de minden szava halálos komolysággal zengett.* |
- Szauron, ő az én felnevelőm és óvóm, Cardoron! - kezdte boldog hangon, a hivatalos bemutatást.
- Cardoron, ő Szauron, a jövendőbelim!
Bólintott a kancának, majd hosszan a fekete pegazuson tartotta kemény, szigorú, mord pillantását.
Aztán csak megszólalt:
- Szóval végre elibém jössz! Becsületes dolog. Én pedig áldásomat adom a házasságotokra, ha valóban tudsz vigyázni a Város Hercegnőjére. Miért akarod Őt? Mit tennél meg érte?
Úgy tűnt ez valami tradicionális előadás, és Szauronnak meg kell felelni. |
*Szauron bólintott, és hirtelen furcsa, szorító érzés markol a torkába. Izgult! Életében először, több mint 100 évvel a háta mögött most hirtelen zavarban volt. Nyelt egyet, és igyekezett legyűrni magában ezt a kíméletlenül szorító érzést, miközben fellépdelt a galériára Cardassya mellett, ám nem járt sikerrel. Végül azzal nyugtatta magát, hogy egy kicsi izgulás még jót is tesz, és különben figyelmet sem érdemel.*
A következő pillanatban azonban minden ilyen gondolat kisurrant a fejéből, amikor megpillantotta maga előtt Cardoront. Óvatosan Cardassyára sandított, de kedvese csak boldogan mosolygott nagybátyjára, az arca szinte sugárzott az örömtől.
Szauron végül erőt vett magát, majd nagyot sóhajtott és a kanca oldalán végül ő is odalépett a félelmet keltő csődör elé.* |
 Sekrity megkönnyebült hogy a lények nem vették észre hogy itt van sé elmennek |
Gúnyos fölényességgel hallgatta végig Szauront, majd nevetve elindult ki a teremből.
- Az erkélyén - intett fejével a tomboló-bulizó tömeg fölé nyúló sötét és gyönyörűen kidolgozott galériára.
- Menjünk! - mondta kicsit izgulva. |
-Várj! -*nevetett, miközben letolta magáról Cardassyát.* -Legalább levegőt hadd vegyek!
*Elkomorodott, mikor leendő hitvese felhozta a visszakozás lehetőségét.*
-Mondd, tényleg ilyennek ismersz? -*kérdezte csöndesen.* -Szerinted valóban visszavonnám az adott szavam? Mert akkor nem ismersz igazán.
*Ő is lecsúszott az ágyról, kedvese mellé.*
-Inkább csapjon belém a saját láncvillámom ezerszer, minthogy visszalépjek ettől a házasságtól. Szeretlek!
*Felállt, az ajtóhoz lépett és visszafordult.*
-És mivel nem szeretem a nyálas vallomásokat, remélem, többször nem kényszerítesz rá, hogy ezt bizonygassam Neked. -*arca komor volt, ám csak a hatásszünet kedvéért. A következő pillanatban már csibészes mosoly terült szét arcán.*
-Na, hol van az öreg? |
Sekrity csak járkált a birodalomban majd úgy döntött kedvenc helyére megy.
-ÁÁ csodás ez a hely mint mindig-nézett körbe a városban és nagyott nyújtózott majd hírtelen észrevett 2 idegent, mivel kiváncsi természet volt de utálta a társaságot vacilált hogy menjem vagy ne.Végülis úgy döntött csak figyel, vagy észreveszik vagy nem. |
Szinte félresöpörte a farkas-szolgát, és berontott a terembe.
- Szauron! Beleegyezett, beleegyezett! - nyerítette, és Szauronra ugrott.
Hatalmas csókot adott neki, majd megrázta mindkettejüket ellepő sörényét.
- Mostmár csak Téged vár. Hivatalos megkérésre - mondta, és kacsintott.
Aztán hihetetlenül hozzá nem illő módon pillogva lecsúszott az ágyról.
- Persze, ha meggondoltad magad, akkor itt az utolsó alkalom, hogy visszakozz.... |
-Tegyetek már le! -*dühöngött rúgkapálva.* -Nem értitek, ti bolhás koszfészkek, tudok mozogni, azonnal engedjetek el!
-Nem lehet! -*felelte vicsorogva az egyik vérfarkas.* -Úrnőnk parancsolta, hogy vigyünk a terembe, mi pedig odaviszünk.
-De már nincs semmi bajom! Azonnal engedjetek el! Rühes bolhazsákok vagytok mind a ketten... -*morgolódott.* -Olyan villámot eresztek belétek, hogy az összes bolhátok belesül a nyüves bundátokba, én...
*Elhallgatott, mert a két vérfarkas végre elengedte. Egy ágyra vetették, és meglepte, ahogy egyik pillanatról a másikra párnák tengerében találta magát.*
-Az Úrnő nemsokára itt lesz. -*vetette hátra az egyik vérfarkas, majd Szauronra vicsorított és társával együtt morogva kitrappolt a szobából. Szauron hallotta, hogy egyikük az ajtó előtt marad őrt állni, ahogy azt Cardassya kért tőlük, a másik pedig elvonult, hogy a folyosó végén lásson hozzá az őrjárathoz.
Ő maga visszahanyatlott a párnáira és behunyt szemmel várt.* |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Hangtalan, hatalmas szárnycsapásokkal haladt a Félelem egén.
-Ehh, idióta. -*morogta magában, amikor már elég hosszú ideig várt, hogy választ kapjon, ám semmi üzenet nem érkezett Cardorontól.* -És ez a félkegyelmű egyszer még a sógorom lesz... Morgoth minden hatalmára! Mit ne mondjak, Cardassya is szépen kifogta a rokonságát!
Lustán hevert a fekhelyén, és elmosolyodott a fekete pegazus "válaszát" hallva, de nem felelt, csak pihent tovább.
Vágyódva nézett párja után.
Sekrity megkönnyebült hogy a lények nem vették észre hogy itt van sé elmennek