|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.09. 15:57 - |
 Michaelangelo kilépett a Sötétség falán át.
Gyenge volt, kapkodta a levegőt és remegtek a lábai.
Azt hitte össze fog esni, és a feje is zúgni kezdett.
Behunyta a szemeit. És elképesztő dolog történt!
Egy kép villant az elméjébe: egy rét, rengeteg virággal és fűvel a közepén.
És a következő pillanatban megremegett alatta a föld és ő, mint egy megsüketült ember, aki újra hallani kezd, újra érezte magában a mágiát és a föld erejét!!!! Mintha az élet elérte volna, mint egy halott fát és feltöltötte volna!
Kihúzta magát és széttárta a szárnyait.
És látni kezdte a földet magát. Az ereje egyre nagyszabásúbb lett! Látta a földben motozó állatokat és gyökereket, a hatalmas földalatti folyókat és barlangokat és a vad születést is: az irdatlan sziklák kiválását a forró, felfoghatatlanul folyó lávából.
A következő percek alatt a látomás tovatűnt, de ő és a föld újra egyek voltak.
És az színe, teste is a régi lett: gyöngyházas derengés mindenütt.
'Újjászülettem hát!' |
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
 *Felon megvárta, míg Sagulon távozik, majd ő is indult. Nem akart Frehar után menni; tudta, hogy ilyenkor nem szabad őt háborgatni. Ha majd megnyugszik, ő fogja felkereseni, addig meg időt kell hagyni neki, hogy lehiggadjon.*
*Ezzel ő is bevetette magát a fák közé, és egy harmadik irányba indult el, még maga se tudta, hogy hová.* |
 - Az érzés, vagy azt hinni, hogy érzel, csaknem ugyanaz. Ezen életem hetven évének tapasztalatai mondatják ezt velem.
Kissé meghajtotta a fejét és még ennyit mondott:
- Örültem ennek az érdekes találkozásnak. Köszönöm, amit emondtál. Ezek szerint valóban a Remény a legerősebb...Vagy épp a Türelem?.....
Nem szólt egy szót sem, hanem elügetett a mezőről, vissza sem nézve, nyomokat sem hagyva maga után.....Az erdősáv lassan az erdő ködös részére vezette, a sűrű ködbe, ami szinte a hazatérőt szeretettel fogadóként magába ölelte és teljesen eltüntette a csupán szemmel látók elől..... |
-Nem hiszem. -*vicsorogta egyetértően Felon, majd kitalálva a kanca gondolatait arrafelé pillantott, amerre Frehar az imént eltűnt.*
-Nos igen... Közülünk a legtöbb lény olyan kegyetlen és gonosz, vagy azzá lesz az Alvilágban, hogy sem szíve, sem lelke nem lesz úgymond... Persze, a valóságban mindkettő megmarad, de a gyakorlat azt kívánja, hogy érzéketlenné váljunk a lélek és a szív óhajaira, hogy kíméletlenül ölni tudjunk. Vagy lelkeket rabolni... Csak nagyon kevesek tudják mégis megtartani őket... Frehar egy e kevesek közül. Mikor a csikót kellett volna elkoznia, mikor azt elhagyta a Sötét Úr, nem tudta megtenni... Inkább ellenszegült a Lélekrablónak, csak hogy még egy esélyt adjon Zenitnek. Kíméletlenül megbűntették érte; a verés és testi-lelki kínzás nem fogalom arra, amit vele műveltek ezért a parancsmegtagadásért, de a mai napig úgy véli, megérte ez az áldozata...
-Nos, úgy véltem, ezt jobb, ha tudod róla. És örültem a találkozásnak. Vagy... miket is beszélek, hiszen én nem tudok örülni... Öhm... Élvezet volt megismerni Téged... Na, ez már így stimmel. -*mosolygott sötéten Felon, majd épphogy meghajolt a kanca előtt.*
-A világért se szeretnélek tovább feltartani. De remélem, még találkozunk... Már megint hülyeséget beszélek, hiszen én remélni se tudok... -*morogta maga elé, aztán még egy utolsót biccentett a kancának, és útjára engedte.* |
'Mégiscsak....hmm....valóban van szíve...' mosolygott mélyen magában.
Felonra pillantott.
- Bocsáss meg, de nem tudom mit mondhatnék Neked. Szerinted van valami mondanivalónk egymásnak? - kérdezte tapintatosan, ám hangja már a korábbi hideg, üres, száraz hang volt. |
 *Frehar némán hallgatta végig sagulon történetét. Szomorúnak és nagyon sajnálatosnak tartotta. Mondta volna, hogy "részvétem!" vagy hogy "sajnálom!", de tudta, hogy ez úgysem jelent semmit. Formaságok. Csupa felesleges szócséplés olyan dolgok utáni sajnálkozásból, amin már nem lehet változtatni. Mindenesetre most először érezte úgy, hogy csodálja Sagulont mindazért, amit kiállt. Hogy felnéz rá. Őszintén és mélységesen. És magában el kellett ismernie, hogy nagyon megdöbbentő, és furcsa érzés volt. Eddigi életének végtelennek tűnő, és sötétségbe vesző múltjában egyszer sem érzett ilyesmit, s teljesen meglepte ez az újkeletű csodálat. Felzaklatta. Márpedig Frehar nem szeretett zaklatott lenni. Egész életében összesen négy ilyen esetre tudott visszaemlékezni, de azok többsége félelemből, kegyetlenségből vagy haragból fakadt. Ez most más volt. S ettől méginkább zaklatott és zavarodott lett. Úgy érezte, most nem képes itt maradni... El kell mennie. Kell egy kis magány. Csak hogy egy kicsit kiszellőzzön a feje, hogy gondolkodhasson...*
-Tudod... csodállak. -*mondta a kancának.* -És... most ha megbocsátotok. -*ezzel bevetette magát a fák közé, és ütemes tempóban elügetett.* |
Majdnem nevetni kezdett, de végül csak ennyit mondott.
- Kösz. És igen, rengeteg küzdelmembe került...Végül a testem látta kárát, a mentorom nem tudta visszaadni a sajátomat, csak ezt.
- Mellesleg én nem hinném, hogy az Alvilág annyira eltörpülne...De a nagyon erős akaratú lények szemszögéből nézve...a Semmi viszi el a pálmát....
Vállatvont.
- A családom a fekete unikornisok egy igen-igen érdekes klánja volt....Az egész klánt átokkal és így adott végzetel sújtották nagyon rég. Mire én születtem, már mindenki megszokta és eszerint éltünk...Az átok szerint a családom örök küzdelemre ítéltetett egy olyan sötét lénnyel, aki épp oly erejű volt, mint mi. Így a küzdelem örökké tarthatott, és a varázslat kiagyalója jókat szórakozott. Mi harcosok voltunk, és a családom fejei nem egyeztek bele, hogy a gyilkológépei legyünk, ezért lett a bosszúja az átok....De a sötét lény kiskaput talált...Őt annyira nem kötötték szabályok mint minket....Szövetségeseket, csatlókat gyűjtött....És az én és a testvéreim legnagyobb ünnepén rajtunk ütöttek....Mindenki meghalt...Az átok így örökké tartó szenvedésre ítélt minket a Semmiben, hisz dolgunkvégezetlen haltunk meg...Bizony az átok hatamas erejű volt....
- Én azért jöhettem vissza, mert.....
Mélyet sóhajtott.
- A sötét lény azért támadott meg minket, mert anyám több csikónak adott életet..Én voltam a négy kicsiből a legkisebb....Ezért ijedt meg az ellenfelünk és döntött az elpusztításunk mellett....Mert túl sokan voltunk...
- Azt tudnotok kell, hogy az életben maradásért, az egyenlő esélyekkel való küzdelemért a klán vezetői borzalmas dolgot kellett kitaláljanak: minden megszületett csikót sötét varázzsal sújtottak, hogy éppen túlélje....Ennek eredményeképp erős, sötét lény lett mindenkiből. De anyám velem nem engedte megtenni....Mire a testvéreim harcosok, borzalmas sötét lények lettek a túlélésükért, én még mindig kínlódtam a legegyszerűbb mágiával és gyenge voltam...És azon az utolsó estén a tesvéreim engem védelmezve haltak meg.....És a gyengeségem, a halálom után, lehetővé tette a kiszabadításom...Nem voltam sötét lélek...Nem úgy, ahogy mindenki más a klánban...Csak az átok sújtott, de ezt a "sötétté-változtatás dolgot, hogy még jobb és jobb harcosok legyünk és küzdhessünk az átok szerint" velem nem csinálták meg...Elég tiszta maradtam, hogy semlegességbe lökve az erőimet (vagyis sem fény, sem sötét lény nem voltam azalatt az idő alatt) a mentorom visszahozott.....És most neki köszönhetek mindent.....
A két csődörre pillantott.
- Van okom rá, hogy kíméletlen harcos legyek. Nem tudom ki szórta ránk az átkot, de előbb megölöm a sötét lényt, aki a gyilkosunk, majd megmentem a klánom lelkeit....A Semmiből, ha az átok megtörik, tán kiszabadulhatnak a Fénybe, vagy a ti Alvilágotokba...Bárhová is, ott van rá remény, hogy tiszta lesz az elméjük....És a lelkük is újra ép és az övék lesz!
Szemei hófehéren izzottak és valami borzamas sötétség lepte el egy pillanatra a helyet, ahol álltak. Rettegés, távoli, hajmeresztő sikolyok söpörtek körbe, majd az egész rettenet tovatűnt.
- Van erőm, méghozzá csak egyetlen lényhez fogható, hogy cselekedjem. - mondta kis bemutatója után, hangjában elszántság és hatalom csendült, de uralkodott magán és így mindez csak a "felszín alatt" volt érezhető, nyugalom és elfogadás alatt. |
*Felon elismerően és -majdhogynem- szánakozva nézett a kancára.*
-Akkor neked sem lehetett könnyű életed. Átéltünk mi Freharral egyet s mást, de biztosan az összes szörnyűség eltörpül a te kíméletlen sorsod mellett... A Semmiből származni... El se tudok képzelni ennél borzalmasabbat... Nagyon erős lélek lehetsz, ha te megőrizted a lelkedet meg a tudatodat, és nem jutottál arra a bizonyos életben-hagyhatatlan sorsra. |
Vállatvont.
- Elismerem nem lehetett könnyű. De én egész másra gondoltam.
- Nevezetesen arra, hogy én és még jópár eriszi nem épp az Alvilágból, vagy a normális világból származik....
- Hanem a Semmiből...Az én lelkem is oda lett elűzve....A mentorom szabadított ki és adta nekem ezt a testet. És az nem volt épp jó....Sok onnan származó lény, visszatérte után megbízhtatlan, őrült, pusztító, egyszóval életben-hagyhatatlan lesz....Ami nagy csalódás és mellesleg rendkívül nehéz.....Az Alvilágban legalább bizonyos szintig tiszta maradhat és a tiéd maradhat az elméd és a lelked.....De a Semmiben....mások a játékszabályok |
| -Khm-khm. Ezt mégis hogy érted? -*kérdezte Sagulontól.* -Nem olyan rossz hely az... a magunkfajtának legalábbis egészen tűrhető. Ott nemcsak megengedik a kegyetlenkedést, és a többit, hanem jóformán kötelezővé teszik. Az egyetlen gond vele a megalázás... Mi nem hátas szamarak vagyunk, hanem démonlovak! És ezt nem tartják kellő tiszteletben. |
- Nem, de odáig nem jutottunk, hogy a régi ismerősökről meséljünk egymásnak - mondta szárazon, némi gyúnnyal.
- Jó tudni, hogy mások az Alvilágból szabadultak ki.... - jegyezte meg. |
| -Üdv! -*biccentett tiszteletteljesen a kanca felé.* -Örülök, hogy megismerhetlek, Sagulon. Freharral régi jó ismerősök vagyunk, még az Alvilágból, de gondolom, még sose mesélt rólam... -*sanda oldalpillantást vetett Freharra.* |
Az új lényre nézett, majd vissza Freharra. Nagyon hosszan hallgatott, majd megszólalt:
- Üdv Felon Shadow! - mondta és visszanézett az újonnan érkezettre.
- A nevem Sagulon. |
*Frehar hátrakapta a fejét, és ő is abba az irányba nézett, mint a kanca. Aztán érzékeny ragadozó-orrát megcsapta egy ismerős szag... Odaügetett a fák rejtekében álló csődörhöz, és nem tévedett. Aki ott állt, az valóban...*
-Felon Shadow! -*nézett Frehar a démonló vörös szemeibe.*
-Üdv, Frehar! -*vicsorgott vissza Felon.* -Rég láttalak! Amióta eljöttél az Alvilágból, egyszer se toltad felém a képedet!
*Frehar elnézéstkérően biccentett.*
-Tudom. De te se nagyon törted magadat... Egyáltalán hogy kerülsz most ide? Azt hittem, még mindig a Hírnök alatt szolgálsz...
-Többé már nem. Eljöttem. -*morogta vissza Felon.* -Nem sokkal azután, hogy te elhagytad az Alvilágot, engem küldtek helyetted a Lélekrabló mellé... De módfelett rüheltem. Végül otthagytam az egészet a fenébe.
*Frehar vállat vont.*
-Mindenesetre örülök, hogy látlak! Gyere, bemutatlak valakinek. -*ezzel odavezette Felont a fekete kanca elé.*
-Ő itt Felon Shadow. -*mutatta be a félelmetes külsejű csődört.* |
- Nézd, Frehar, én...
A mondat félbeszakadt, és ő egy irányba, a fák közé kapta a fejét.
- Valaki van ott. - morogta a vele lévő csődörnek.
|
*Felon Shadow kiügetett a fák közül. Egy szagot követett, amit valaha jól ismert, de mára már szinte teljesen el is felejtette... Frehar szaga! Ez egészen biztos! Nincs kétsége felőle! Ez csakis Frehar lehet! Hiszen érzi még a belőle áradó Halált is! Nem hiába, az a sok száz évnyi alvilági élet maradandó bélyeget sütött rá...*
*Mikor végül megpillantotta a szürke csődört, megtorpant. Felon gyanította, hogy elment az esze, csak épp azt nem tudta, hogy melyikőjüknek. Freharnak, vagy neki... Hiszen ez a lehető legkedélyesebb hangulatban egy kancával beszélget?! Hmm, úgy tűnik, az alvilágiak is megváltoznak idekint... Képesek lesznek mélyebb érzelmekre. Sőt, azokat ki is tudják mutatni. Érdekes. Kétszáz évvel ezelőtt Freharnak eszébe se jutott volna ilyet csinálni. Beszélgetni. Hahh! Beszélgetni! Még mit nem! Legfeljebb annyit kérdezett volna, mi az utolsó kívánsága, aztán hideg vérrel széttépte volna. Vagy talán még ennyit sem. Hiába, a jó öreg Frehar sem a régi már... Felon mélyen felsóhajtott.
~Az a gond, hogy én se vagyok már olyan, mint voltam... Többé már nem... És talán Freharnak van igaza...~*Felon ott maradt a fák árnyai közt, rejtve, és csak figyelte a két lényt. Nem akart zavarni. És az volt az egyik jele annak, hogy ő is változik... Más lények magánéletére, érzelmeire, vagy egyáltalán magára, egy másik lényre tekintettel lenni... száz évvel ezelőtt nevetségesnek és szánalmasnak tartott mindenkit, aki ezzel vesződik. Most viszont ő maga tette ugyanezt.* |
- Mit szóval? - kérdezett vissza a csődörre nézve.
Hátrébb lépett és elnézett az ösvényekre.
'Melyiken menjek tovább?' merengett. |
-Miért ne lehetne? -*kérdezett vissza a csődör.* -Mindenki abból itél, amit lát. És ez valóban hiba. Például... nézz csak rám! A többség azt gondolja, hogy a metszőagyaram nagyobb, mint a szívem... -*gúnyosan horkantott.* -Pedig mennyire nincs igazuk.
-Szóval? -*kérdezte végül, alig észrevehetően mosolyogva.* |
Egy pillanatra mintha egy mosoly árnyéka suhant volna át az arcán. Aztán a maszk halott hidege újra ráborult.
Elnézett a messzeségbe és susogni kezdett.
- Azt hiszem igazad lehet....Igen....Védeni akarom magam, és így nem adok rá esélyt senkinek, hogy elég közel kerüljön, hogy bánthasson....Mert kaptam belőle eleget....És mondd csak meg őszintén: belőlem ki nézné ki, hogy őszinte és érzelemteli vagyok? Belőled pedig ki nézné ki az érdeklődést?.....Igen...A világ hatással volt rám és látszatok szerint viselkedem és döntök....Hiba....És észre sem vettem....
Freharra pillantott. Majd újra a messzeségbe bámult.
- Tartsunk össze? Nem lenne rossz...De igaz lehetne? Lehetséges lenne? |
-Fogjuk rá, hogy többé-kevésbé választ kaptam arra, amire akartam. -*morrant Frehar.
-De az, hogy kemény az életem, vagy hogy elég szörnyűségen mentem már keresztül, még nem zárja ki, hogy érdekeljen a sorsod. A baj csak az, hogy Te magad nem akarod azt, hogy bárki is érdeklődjön irántad... Hogy bárkit is érdekeljen, mi lesz veled. És szerintem ezért taszítasz el magadtól mindenkit... Én legalábbis így érzem. De az is lehet, hogy tévedek.
-Mindenesetre tartsunk össze, mi, hátrányos helyzetűek. -*mondta mosolyogva.* |
Megfordult és visszament a csődör elé. Olyan közel, hogy az arcuk csaknem összeért, de a pillantásuk egymáséba fúródhatott.
- Gyakran hangzott úgy, mintha dicsekednél. Tán az én hibám is volt.
Kis hallgatás után folytatta.
- Úgy gondoltam Te is épp elég súlyos dolgot éltél át, épp elég szörnyűségen mentél keresztül, hogy - épp úgy mint bárki mást - ne érdekeljen az én sorsom. Hogy épp elég kemény az életed, hogy ne akarj érdeklődni irántam, és bármi, bárki más iránt.....
- És igen, mindig elmegyek minden elől, mielőtt valaki jobban megnézné az én "groteszk külsőm", és hála helyett meg akarna támadni....Cselekedni sem cselekednék, ha a gazdám nem akarná és ha itt nem ezt érezném szükségesnek....
Miután befejezte mondandóját, kicsit még nézte Frehar szemeit, majd ellépett előle.
- Azt hiszem ezzel mindenre válaszoltam.... |
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Michaelangelo kilépett a Sötétség falán át.
*Felon megvárta, míg Sagulon távozik, majd ő is indult. Nem akart Frehar után menni; tudta, hogy ilyenkor nem szabad őt háborgatni. Ha majd megnyugszik, ő fogja felkereseni, addig meg időt kell hagyni neki, hogy lehiggadjon.*
- Az érzés, vagy azt hinni, hogy érzel, csaknem ugyanaz. Ezen életem hetven évének tapasztalatai mondatják ezt velem.
*Frehar némán hallgatta végig sagulon történetét. Szomorúnak és nagyon sajnálatosnak tartotta. Mondta volna, hogy "részvétem!" vagy hogy "sajnálom!", de tudta, hogy ez úgysem jelent semmit. Formaságok. Csupa felesleges szócséplés olyan dolgok utáni sajnálkozásból, amin már nem lehet változtatni. Mindenesetre most először érezte úgy, hogy csodálja Sagulont mindazért, amit kiállt. Hogy felnéz rá. Őszintén és mélységesen. És magában el kellett ismernie, hogy nagyon megdöbbentő, és furcsa érzés volt. Eddigi életének végtelennek tűnő, és sötétségbe vesző múltjában egyszer sem érzett ilyesmit, s teljesen meglepte ez az újkeletű csodálat. Felzaklatta. Márpedig Frehar nem szeretett zaklatott lenni. Egész életében összesen négy ilyen esetre tudott visszaemlékezni, de azok többsége félelemből, kegyetlenségből vagy haragból fakadt. Ez most más volt. S ettől méginkább zaklatott és zavarodott lett. Úgy érezte, most nem képes itt maradni... El kell mennie. Kell egy kis magány. Csak hogy egy kicsit kiszellőzzön a feje, hogy gondolkodhasson...*