|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.29. 23:04 - |
 *Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Akác odasietett anyjához és vidáman ugrálta körül. Amalea közben folyamatosan beszélt hozzá; magyarázott valamit, de Akác mintha meg se hallotta volna.
-Akác! -korholta az anyja! -Figyelsz te rám?!
-Ne haragudj, anya... -hajtotta le bűnbánóan a fejét a kis kanca. -Mit is mondtál?
-Csak azt próbálom megértetni veled, hogy sose szabad óvatlannak lenned. Mindig alaposan nézz körül, nem leselkedik-e veszély a közelben, mielőtt nyílt, szabad területre mennél. Amíg nem vagy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédd magad, nem szabad szétszórtnak és figyelmetlennek lenned, mert könnyen az életedbe kerülhet! Érted, amit mondok?
-Igen, anya... -sóhajtotta unottan Akác. -De most már mehetek játszani?
-Mehetesz. -bólintott mosolyogva az anyja. -Mire fogsz nagyon figyelni?
-A csapdákra, és a vermekre, és ha folyót látok, nem megyek bele, mert elsodor a víz, ha tavat, akkor meg azért nem megyek bele, mert hirtelen mélyül, és még nem tudok elég jól úszni. Nem állok szóba idegenekkel, és nem megyek el senkivel, csak ha te is megengeded. -sorolta unottan a kiscsikó, mintha csak egy betanult monológot szavalna.
-Így van. -helyeslet az anyja. -Most már mehetsz.
Akác vidáman ugrálva vágtatott keresztül a réten, míg az anyja békés legelészésbe kezdett. Akác az erdő széléig nyargalt, ott azonban megtorpant. Hátrasandított anyjára; Amalea neki épp háttal állt, és nyugodtan rágcsálta a füvet.
Akác arcán, csibészes, huncut mosoly jelent meg, majd gyorsan beügetett az erdőbe és eltűnt a fák között...
...órákkal később Akác még mindig az erdő mélyén, a hatalmas, sötét fák közt bolyongott, sírva, anyját hívogatva, de nem találta a kivezető utat, és Amalea túl messze volt ahhoz, hogy hallja őt...* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 Elmosolyodva nézte a kettőst, és arra gondolt, milyen szerencsés. |
-És meg kell hagyni, látványnak is kellemesebb! -bújt kacér mosollyal párjához, és gyengéd puszit nyomott Orome tiszta, bár vizes arcára.
-Most, hogy mondod... Akác, azt hiszem, neked se ártana egy alapos mosdatás! -*nézett huncutul, megjátszott szigorral csikójára.* |
Orome könnyedén haladt párja és lánya mögött, és amint a vízhez értek, belegázolt.
Hamarosan tisztán és ragyogón ügetett ki, bár ehhez jópár merüléssel kellett magát hozzásegíteni.
- Milyen jó így! - mondta örömmel pillantva az égre. |
Amalea - most, hogy maga körül tudta családját és ezzel lelki békéje újra visszaállt - csókot és egy gyors mosolyt küldött párja felé, majd előre indult, hogy mutassa az utat. Akácot maga előtt terelgette, hogy ezek után még véletlenül se tévessze szem elől.
Egy bő tízperces séta után már hallani lehetett a vízcsobogást, és hamarosan feltűnt előttük a patak a hozzá tartozó tisztással. |
- Jó ötlet! - mosolygott párjára.
'Hiába....Vannak álmodozók, és vannak gyakorlatiasak...' |
*Amalea értően bólintott.
-Amúgy sem lenne most lelki erőm a szokásos "szentbeszéd"hez. -felelte.
-Köszönöm, Orome! -mondta, miközben újra felegyenesedett párjához. -Nem szeretnél megmártózni valahol? Biztosan nagyon zavar már ez a sok alvadt vér. Ha gondolod, elkísérünk. Van a közelben egy frissvizű patak meg csöndes tisztás, ott lemoshatnád magadról ezt a szőrnyűséget. -mondta együttérzően a kanca. |
| - Nem messze. Kicsit megkavarodott. De már megbeszéltük a dolgot. Semmi baj! |
*Amalea megfordult a hangra. Tekintete ideges, zaklatott riadságot tükrödött, de amint megpillantotta párját és csikóját, a megkönnyebbülés hulláma mintha egyszerre mosta volna le mindet az arcáról.
Sietve ügetett oda családjához, először csikóját szaglászta-puszilgatta végig, majd párjához fordult. Arcán könnyek peregtek, ahogy csókot váltott a csődörrel, majd ismét csikójához fordult, ám szemét nem vette le párjáról.
-Hol találtál rá? -kérdezte hálásan. |
Nemsokára kiértek a mezőre. Közben Orome éberen figyelt, és két lépésnél messzebbre nem engedte Akácot, igaz, a kis kanca nem is akart már elmaradni. a mezőn egy ideges kanca kiáltozott......
- Üdv, Amalea! - zengte. |
| -Igen, legközelebb jobban fogok figyelni! -ígérte Akác, majd felvette apja tempóját, és sietve követte Oromét. |
- Ugyan! Mindenkivel megesik, hogy eltéved! Az valóban nem jó, ha nem figyeltél eléggé....De tanultál belőle, ugye? Azt hiszem ez egy kemény, de egész életre elegendő lecke volt.
Érzékei szétfolytak, behálózták a környéket, majd visszahúzódtak.
- Gyere! Tudom már merre találjuk Amaleát! - mosolygott, és könnyedén kocogni kezdett. |
-Nem tudom, hogy hol van anya...! -panaszkodta Akác még mindig szipogva, de már nyugodtabban.
-Eltévedtem. És itt minden fa ugyanolyan... Csak körül akartam nézni... de aztán nem találtam ki az erdőből.
-De anya nagyon dühös lesz rám... -szipogta ijedten. |
- Semmi bajom! - hajotta le fejét a csikóhoz.
- Nem az én vérem! Ne aggódj! Még nem tudtam lemosni magamról, mert siettem hozzád! Hol van anyád? Menjünk hozzá, rendben? - mondta nyugtatóan, biztos hangon. |
*Akác megismerte a mély, csődörös hangot.
-Apa! -pityeregte halkan, és a hang irányába indult.
A könnyei fátylán át homályosan látott csak, de mikor megtalálta a csődört, így is felszakadt belőle egy elhaló kis sikoly. Szörnyülködve nézett nevelőapjára.
-Apa...! Vérzel...? -megrettenve hátrált pár lépést. -Meg fosz halni?!
Aztán keservesen elsírta magát! Csak a vért látta, és nem értette, hogy ez nem nevelőapja vére... Szorosan dabújt a csődörhöz, és csak sírt. |
Nagyon messze volt. A szarváról vér csöpögött. Fáradtan zihált a hullák felett.....
De a lelkébe fogadta a két lényt, akik immár mindennél többet jelentettek neki, és most mintha a fülébe sikítottak volna!
'Akác!' ismerte fel a hangot.
A vágtája erősebb volt, mint a tér, így furcsa torzulásokon, ködökön, tömör anyagokon keresztülsuhanva nemsokára az erdőben járt.
A kiscsikó nemsokkal előtte vágott át két fa közt.
- Akác! Gyere ide! - kiáltotta, és gyorsan odaügetett.
Arról megfeledkezett, hogy vajon hogyan is nézhet ki, a rászáradt vértől mocskosan.......Csak az aggodalom hajtotta. |
*Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Akác odasietett anyjához és vidáman ugrálta körül. Amalea közben folyamatosan beszélt hozzá; magyarázott valamit, de Akác mintha meg se hallotta volna.
-Akác! -korholta az anyja! -Figyelsz te rám?!
-Ne haragudj, anya... -hajtotta le bűnbánóan a fejét a kis kanca. -Mit is mondtál?
-Csak azt próbálom megértetni veled, hogy sose szabad óvatlannak lenned. Mindig alaposan nézz körül, nem leselkedik-e veszély a közelben, mielőtt nyílt, szabad területre mennél. Amíg nem vagy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédd magad, nem szabad szétszórtnak és figyelmetlennek lenned, mert könnyen az életedbe kerülhet! Érted, amit mondok?
-Igen, anya... -sóhajtotta unottan Akác. -De most már mehetek játszani?
-Mehetesz. -bólintott mosolyogva az anyja. -Mire fogsz nagyon figyelni?
-A csapdákra, és a vermekre, és ha folyót látok, nem megyek bele, mert elsodor a víz, ha tavat, akkor meg azért nem megyek bele, mert hirtelen mélyül, és még nem tudok elég jól úszni. Nem állok szóba idegenekkel, és nem megyek el senkivel, csak ha te is megengeded. -sorolta unottan a kiscsikó, mintha csak egy betanult monológot szavalna.
-Így van. -helyeslet az anyja. -Most már mehetsz.
Akác vidáman ugrálva vágtatott keresztül a réten, míg az anyja békés legelészésbe kezdett. Akác az erdő széléig nyargalt, ott azonban megtorpant. Hátrasandított anyjára; Amalea neki épp háttal állt, és nyugodtan rágcsálta a füvet.
Akác arcán, csibészes, huncut mosoly jelent meg, majd gyorsan beügetett az erdőbe és eltűnt a fák között...
...órákkal később Akác még mindig az erdő mélyén, a hatalmas, sötét fák közt bolyongott, sírva, anyját hívogatva, de nem találta a kivezető utat, és Amalea túl messze volt ahhoz, hogy hallja őt...* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Elmosolyodva nézte a kettőst, és arra gondolt, milyen szerencsés.