|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 21:03 - |
 *Lilina zihálva lefékezett a völgy bejáratán túl, és miközben kicsit kifújta magát, alaposan szemügyre vette az Utolsó Reményt. A táj nem változott, amióta utoljára itt járt, csupán annyi volt a különbség, hogy most teljesen egyedül volt itt... Még Perselus és a három kanca is elhagyta a völgyet. Ezenkívül volt pár kidőlt fa, amik eltakarításra vártak. Lilina egyre könnyebben kezelte új képességeit: egy aprót villant csupán homlokköve, és a Föld azonnal engedelmeskedett neki: a talaj gyengéden körülölelte és magába nyelte a korhadt rönköket.*
-Hmm...kezdetnek végülis nem rossz. -*állapította meg, az eredménnyel elégedetten.*
-Na jó, nézzük, mit kell még itt helyrerakni, mielőtt elkezdeném a védőmágiákat... |
[223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
*Lilina felébredt. Lassan kinyitotta szemeit, és felállt. Nyugodt és jókedvű volt, semmire sem emlékezett az elalvása előtti pár percből... aztán hirtelen megrohanták őt az emlékek. Ám az egész csak egy szörnyű rémálomnak tűnt, ami sötét árnyként még az ébredés után is elszántan kapaszkodik áldozata elméjébe.
Lilina megrázta fejét, így próbálva szabadulni tőle, majd a saját maga teremtette tóhoz ügetett, s belegázolt.
~A víz talán segít...
Úgy gondolta, hogy ettől majd végleg felébred és talán fel is frissül kissé. Hosszú perceket töltött a hűvös vízben, míg végül megunta, és kiballagott a partra. Tudta, hogy nem álom volt. Tudta, hogy Michát valóban 100 évre elszakítják tőle. De bármennyire is akart, egyszerűen képtelen volt bánkódni... Hiába perzselte szemét elviselhetetlenül a sírás, egyetlen könnycsepp sem volt képes elhagyni azt... Ororme szavai nem voltak hiábavalók.* |
 Illu pedig egyre keményebb lélekkel őrködött, várt és merengett.
A fa alkalmas volt rá, hogy elrejtse rajta a testét, így most félig-medig eggyéválva a fával ringatózott és anélkül, hogy tudta volna, ezzel a csendes, nyugton maradó állapottal egyre messzebb sodródott az életvidám, erős pegunitól, aki volt...... |
| *Lilina hallotta, s valahol a tudata mélyén meg is értette a szavakat... de egyenlőre most mindent kitörölt elméjéből a feledtető, mély, álom nélküli álmodás...* |
 Pár pillanatig várt, nézte a kancát maga előtt, majd odalépett hozá, lehajolt és a fülébe suttogott.
- Köszönjük a védelemben a segítséged Lilina Níniel. Ne legyen többet tiéd a bánat! Ha mi nem agódunk, akkor Te se aggódj, hanem bízz a szerelmedben, saját erdőben, és az övében. Ő érted él most úgy, messze, de vállalta, mert tudta, mit éreznél, ha elveszítenéd....Sok nehéz dolog lesz az övé és a tiéd, de száz év csak a halandóknak nagy idő, Neked, Nekem nem az. Véget ér és újra együtt lesztek. És bízz a gazdámban is, aki sosem hagyná, hogy egyik lénye megsérüljön.....
- Vigyázz a hatalmadra! Nagyobb az erőd, mint hinnéd. Ha Te Kitörést alkotsz, azt maga a Mágia szíve is megérzi...Nem jó ily nagy erőket felhasználni....Nem, bármily jót is teszel vele....Ezt a legvégére kell megtartani...Tanuld meg, hogy néha a kisebb a jobb! De most, egyelőre, aludj! És ébredéskor ne legyen a szívedben bánat! Szükséged lesz két lényre: a Hajnal Reményére és egy mentorra, aki segít majd neked megérteni sokmindent. Várj itt türelemmel és eljönnek majd! Nagyobb vagy, mint hinnéd! Vigyázz magadra! Aludj! - suttogta, és erejével elérte, hogy a kanca tudata értse a szavait álmában is.
Felemelkedett, biccentett egy fának, majd úgy, ahogy jött, tovatűnt.
- Remélem minden rendbe jön egyszer. - susogták a fa levelei halkan....... |
-Már amennyire meg lehet nyugodni egy ilyen helyzetben... -*felelte keserűen Lilina.* -De igen. Nyugodt vagyok.
-Minden keserűségemet beleadtam ebbe a tombolásba... De gondoltam, ha már tombolok, legalább haszna legyen... Most viszont egy kicsit pihennék... -*mondta és újra elnyúlt a földön.* -Minden erőmet beleöltem ebbe az egészbe, de dühömben ez eddig fel se tűnt... Csak most érzem igazán, mennyire kimerített. Szeretnék aludni pár órát, ha nem gond. -*mondta csöndesen, és újra becsukta a szemét, és alig egy pillanat alatt elnyomta az álom. Nem álmodott: a fáradságtól még arra sem maradt ereje. De jobb is volt így. Álmaiban úgyis csak Michaelangelót látta volna, láncra verve, egy elkényeztetett lány játékszereként...* |
Orome intett a szemeivel, mire Illu eltűnt. Neki is nőtt az ereje, az új vonás az volt, hogyha valahol növény nőtt, ő azt valahogy közlekedésre tudta felhasználni.
- Köszönjük. Lenyűgöző volt! - mondta mély, zengő hangján.
Kissé félredöntve a fejét nézett le Lilinára.
- Megnyugodtál? |
*Lilina felébredt, de nem nyitotta ki a szemét. Sírt. Csukott szemei alól is jól látható patakokban folytak végig arcán a könnyek. Egy darabig így feküdt a földön, némán zokogva, aztán lassan az oldalára gurulva felhasalt, de arcán továbbra is egymás után csordogáltak le a sűrű könnycseppek. Miért kellett ennek így történnie?! 100 év! 100 év!!! Miért?! Egész teste rázkódott a néma zokogástól.
Utána megy! Most azonnal! Ha kell... ha kell, hát ő is beáll 100 évre!!... Nem! Lilina pontosan tudta, hogy mi lenne erről Micha és mindneki más véleménye: értelmetlen őrültség! Ezzel úgysem segítene... És Michának is rosszabb lenne, ha látná őt ott sínylődni... Meggondolatlanság lenne odamenni... és egyébként is: az Utolsó Remény védelmét kell szerveznie!... A pokolba a védelemmel!! Megy, és megmenti Michaelangelót! Vagy legalább megpróbálja! Mégsem ülhet itt tétlenül...! Igenis odamegy, és ha kell hát akár meg is hal! Vagy kiváltja valahogy Michát...! Mégsem hagyhatja, hogy ott szenvedjen 100 évig!!... De! Hagyhatja! Hagynia kell! Mit tehetne ott egymaga?! Csak megint bajt okozna... Hiába akar segíteni, a jó szándék még nem elég... Talán csak rontana Michaelangelo helyzetén...
Lilina minden egyes könnycseppel egyre kétségbeesettebb, és egyre dühösebb lett. Ez a szintű érzelmi kitörése az elemeire is jócskán kihatott: az ég beborult, s a szél elképesztő erővel süvített; a fák hatalmasakat nyögtek a viharban. A folyóban a Víz felkorbácsolódott, s eszeveszett tempóban rohant medrében, hatalmas erővel csapódva neki a mágikus fának. A Föld vészjóslóan remegett alattuk, s néhány helyen meg is repedt.
Végül az elemek is kifakadtak: odafönt kitört az égi háború; az ég mennydörögve, villámcsapkodva dühöngött. A Víz ki-kicsapott medréből, s hatalmas erővel tombolt. A Föld veszettül remegett, a kanyon sziklái mennydörgésszerű robajjal váltak le a hegygerincről, s gurultak alá... s mindez, bár káosznak tűnt, szebályok szerint zajló munka volt.
Mire Lilina kissé megnyugodott, s az elemek elcsitultak, addigra minden a helyén volt. A falakon a réseket elmozdíthatatlanul eltömték a sziklák, s a Föld mindenhol kijavította önmagát. Az Utolsó Reménybe már csak egyetleb bejárat volt, az összes többit elzárták a sziklák, vagy a föld. Sehol egy repedés, sehol egy üreg. A falakat megerősítették, az omlásveszély sehol sem fenyegetett, minden stabil és szilárd volt. A villámok is csak segítették a munkát: a forrasztók szerepét töltötték be, s csak még masszívabbá tették az egészet. A Víz pedig szélesebb medret vájt magának. A Föld egy helyen besüppedt, amit a villámok is csak tovább mélyítettek, s az égből lezúduló esővíz feltöltötte: egy kis tó keletkezett. Fürdésre és ivásra egyaránt alakalmas... És ezenkívül még számos változtatás történt... Az Utolsó Remény tökéletes menedékhely lett.
-Kész a védelem. -*suttogta a sok sírástól rekedten.* |
Nem lépett oda Lilinához, mert múltbeli tapasztalatai alapján féltette őt önmagától.
'Most mit tegyek, most mit tegyek????'
Végül egy Sikoly mellett döntött, ami az erisziek egyik legijesztőbb varázsa volt: elemi erejű segélykérés, ai elképesztő erővel, nagyon tömören közölve a lényeget söpört végig a hálón.
Nem kellett sokáig várnia....
- Mi baj? - rontott le egy tökéletesen meredek sziklafalon.
Aztán már nem is kérdezett, csak odalépett Lilinához és szarva megérintette a kanca kövét.
'Ébredj!' morajlott végig a parancs az elcsigázott elmén. |
| *Lilina először fel se fogta, amit Illu mondott neki. Elméjében egyre csak az kattogott, hogy ez lehetetlen! Ez képtelenség! Ez biztosan nem lehetséges! Mikor azonban a kegyetlen szavak eljutottak tudatáig, s lassan értelmet nyertek, s mikor Lilina végül felfogta, hogy amit hall, az mind igaz, szólásra nyitotta a száját, de csak egy elhaló nyögésre futotta neki, s miután az is elhagyta az ajkát, ájultan rogyott össze...* |
- Nagyon súlyosan megsérült egy küzdelemben. Meghalt volna, akár az ellenfele, a sárkány. De ő arra jutott, hogy a sárkánnyal odaszólítja a Sárkányok Hercegnőjét, egy őrült lányt. Őrült, de hatalmas! És Erisnek adósa.
- De a Hercegnő addig suttogott Michaelangelónak, hogy ő is arra gondolt, hogy nem pazarolhatja magára ezt a lehetőséget. De élni is akart....Így saját magát ajánlotta szolgának....Élni fog, Lilina.....De száz évig most a Hercegnő szolgája lesz, mert az a háborodott, elkényeztetett, kegyetlen leány látott benne valamit, és megtetszett játékszernek....Viszont valami szív mégis van benne: évente egyszer Michaelangelo eljöhet hozzád.....És ez az egész...még valahol jól is jöhet..... - fejezte be halk monológját. |
*Lilina már válaszra nyitotta a száját, hogy: "Mondd el, mi van Michával!!!", de mégsem jött ki hang a torkán. Vajon miért nem szólt neki Andurya? Talán jobb lenne, ha mégse tudná? Mindegy... Nem érdekli, mit gondolnak a többiek!*
-Mondd el! -*kérte határozottan, szikrányi esdekléssel a hangjában.* -Tudni akarom, mi van Michával! |
Megrázta a sörényét és könnyedén megszólalt.
- Ha Michaelangelo nyugtalanít, elmondhatom mi van vele...Nem hiszem, hogy tetszeni fog, de Sar most szólt......De ha akarod, nem mondom el....Sőt, tán jobb lenne, ha nem tudnád.....De azt nem szeretném, ha ezen járna az eszed, és hibáznál. És veszélybe kerülnél, vagy erre fecsérelnéd a koncentrációd, mikor nagy szükség van és lesz rá.....
Valóban megváltozott. Sokkal komolyabb lett.
'Vajon a szárnyaimmal és egy új tavasszal vissza nő-e a fiatal, ártatlan gondtalanságom?' |
-Szerintem se. Nekem a legfőbb problémám most az Utolsó Remény védelmének megszervezése... és azt hiszem, úgy helyes, ha a többit meg a harcosokra és a nálam bölcsebb lényekre bízom. Így is folyton galibát okozok, nem hiányzik oda a szerencsétlenkedésem. Különben is, ha tényleg ilyen nagy a baj, mint mondod, akkor jobb lesz sietni; hamarosan érkeznek ide a menekültek, és gondoskodnunk kell a védelmükről. -*felelete Lilina, de kicsit nyugtalan volt a hangja. Érezte, egyszerűen érezte, hogy Michával valami nincs rendben. A tudatukat összekapcsoló erős köteléken keresztül egyre csak baljós árnyak és rémképek borultak elméjére. És ezek a sötét gondolatok most erősödtek. Ráadásul nyugtalanította még valami: mikor odaküldte Anduryát, hogy nézzen utána a dolognak, még tisztán érezte Micha jelenlétét a Láp környékén... de... de most egyszerűen eltűnt! Sehol nem érezte Micha auráját, és sem a Föld, sem a Levegő, sem pedig a Víz nem hozott neki hírt... Ostobaság volt ezt az egészet anduryára bíznia! Neki, magának kellett volna mennie! Ó, nem! Hiszen ha tudott tudna, maga ment volna. De sem ideje, sem ereje nem volt hozzá, és amúgy sem tehetne sok mindent.
Idegesen táncolt egyik lábáról a másikra, míg mindezt végiggondolta, és tekintete idegesen a távolba révedt. Kérje meg Illut, hogy telepatikusan teremtsen kapcsolatot Michával? Bolondság! Hiszen kettejük elme-kapcsolata sokkal erősebb... ha ő nem érzi Micha jelenlétét, és nem éri el, Illu sem fogja...
Migrázta a fejét! Most nincs ideje egyszerű megérzések alapján rémeket látni. Micha erős; meg tudja védeni magát. És neki is megvan a maga dolga: a védelmet kell szerveznie!*
|
- Nem így van. - mondta nyugodtan.
- A Sötét Nagyúr most nem jelent gondot...De ezek az ismeretlenek....Nem tudjuk kik ők, többre képesek mint hittük, és nehéz ellenük a harc.....Egy biztos: ők akarnak lenni a Sötét Nagyúr hatalmának birtokosai és ők már gondot jelentenének.....Velük kell kezdeni valamit....De ez nem a mi dolgunk. |
*Lilina kicsit meglepettnek látszott.*
-Attól tartok, nem értem... Nem a Sötét Úr áll emögött az egész mögött? Azt... én eddig azt hittem, hogy ő irányítja a sötét mágusokat... |
- Értem. Azt hiszem tudom kiről beszélsz. - bólogatott.
- Na igen....Nem hinném, hogy bármi rosszat csináltál volna. Jót akartál tenni....Ha az a....hogy is mondtad - szelíden elmosolyodott - "groteszk" illető és Steel ott voltak, akkor nem lehet baj.
- Én is örülök, hogy újra itt vagy.
- Nem is a Sötét Nagyúrral vanak bajok... - sóhajtotta.
- Ő mindig volt és mindig lesz... |
-Sajnos nem tudom a nevét... neked azt hiszem, ismerned kell őt. Ő is eriszi. Olyan, mintha kifordították volna, vagy... nem is tudom... vagy mintha legalábbis kívülre nőttek volna a csontjai... olyan groteszk az egész. -*kereste Lilina a szavakat.* -Szóval jött ez a szerzet, és nekirontott Freharnak. De hát Frehar mégiscsak hozzánk tartozik, és nem akartam, hogy baja essen, még ha vérszomjas is, úgyhogy félrelöktem azt a fekete kancát, és Frehar meg elrohant. És hát persze megint melléfogtam, mert ez a szerzemény csak segíteni akart rajta... Mindegy.
-Nem, nem menekültem és nem is üldöztem senkit. Steel küldött ide. Az erdőben akadtunk össze, és megkért, hogy vállaljam el az Utolsó Remény védelmét. Mondta, hogy talán téged is itt talállak. -*mondta, és őszinte örömmel mosolygott Illura.*
-Igen, gondoltam valami ilyesmire... Különben minek lenne szükség az Utolsó Reményre? Pedig már kezdtem azt hinni, hogy a Sötét Nagyúr legyőzésével minden rendbe jön... -*sóhajtotta szomorúan.* |
- Fura fekete lény? - visszahangozta.
- Róla mesélhetnél még! És így kerültél ide? Menekültél? Vagy üldöztél valakit? - észre sem vette, hogy hogy megváltozott a viselkedése és a hangja. Az önfeledt vidámság komoly eltökéltségbe és célravezető egyszerűségbe, keménységbe fordult. Mintha nem is ugyanaz lenne...
Megrázta a fejét. És kis mosolyt erőltetve arcára folytatta.
- Nagyon sok dolgon mentél keresztül! Jó, hogy itt vagy!
- Fontos tudnod, hogy amiben részed volt, az az erisziek egyik legfőbb gondjának része...Most belekóstólhattál.....Több sötét mágus van! Az erisziek most rájuk keresik a megoldást! Ők jelentik most a bajt....Az egész Birodalomban....
|
*Lilina sóhajtott, mint aki azt se tudja, hol kezdje.*
-Hát, megtaláltam a nővéremet, Corinát, de közben elveszítettem Michát. Úgyhogy utána kellett mennem a Sötétség Birodalmába, hogy kivételesen én mentsem meg őt! De közben a homlokkövem megrepedt, úgyhogy Micha átadta nekem a saját erejét, a nővéremtől pedig megkaptam a Levegőt, így most már három elemet uralok, de ez elég sok és néha úgy fáj tőlük a fejem... -*panaszkodott.* -Még egy kicsit ügyetlenül kezelem a Földet, de már kezdek belejönni. -*folytatta.* -Aztán a változatosság kedvéért megmérgeztem magam egy patak vizével, és szegény Micha már megint törhette magát, hogy valahogy megmentse az irhámat. Viszont így jöttünk rá, hogy egy Sötét Mágus áll emögött; ő mérgezi a vizet és még ki tudja, mi minden mást, úgyhogy elindultunk, hogy kiderítsük, ki ez az alak. De út közben nekünkrontott egy sárkány, Micha pedig harcolt vele, és akkor láttam őt utoljára. -*Lilinából felszakadt egy szomorú-féltő sóhajt.* -Remélem, nincs semmi baja... Utána még volt egy kis konfliktusom Freharral meg pár eriszivel, de az már nem annyira lényeges. Illetve az, mert Frehar elméjébe betört valaki, és valószínűleg ugyanaz a sötét mágus volt, aki a vizet mérgezte... Szóval Frehar nem volt magánál és teljesen megtébolyodott. Vérengzővé vált. Aztán jött az a fura fekete lény... |
Felállt a párkányán és biccentett a fejével, mire hatalmas rózsaindák nőttek ki a talajból és összefonódtak a patái előtt, lejtőt alkotva Lilinához.
Lesétált, majd újra biccentett, mire az indák mögötte semmivé porladtak.
- Valószínűleg jövő tavasszal nőnek majd ki, és remélhetőleg pont olyanok lesznek, mint a régiek. Csak épek és erősek. Addig meg....unikornis leszek...Veled mi újság? |
[223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina zihálva lefékezett a völgy bejáratán túl, és miközben kicsit kifújta magát, alaposan szemügyre vette az Utolsó Reményt. A táj nem változott, amióta utoljára itt járt, csupán annyi volt a különbség, hogy most teljesen egyedül volt itt... Még Perselus és a három kanca is elhagyta a völgyet. Ezenkívül volt pár kidőlt fa, amik eltakarításra vártak. Lilina egyre könnyebben kezelte új képességeit: egy aprót villant csupán homlokköve, és a Föld azonnal engedelmeskedett neki: a talaj gyengéden körülölelte és magába nyelte a korhadt rönköket.*
Illu pedig egyre keményebb lélekkel őrködött, várt és merengett.
Pár pillanatig várt, nézte a kancát maga előtt, majd odalépett hozá, lehajolt és a fülébe suttogott.