|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.05. 21:27 - |
 *Büszkeüstök vidáman sétálgatott az esőerdő mellett. Gondolt egyet, és bevetette magát a sűrűjébe.
Az ösvényen haladva rácsodálkozott minden egyes ismeretlen növényre. Alaposan szemügyre vette, aztán ment tovább.
Messziről sok ismeretlen állatot is látott. A közelébe viszont egyik sem engedte. Így amikor megpillantott egy állatot, akkor gyorsan megállt, lelapult és úgy figyelte a kiszemeltet. Amikor meg tovatűnt, felállt, és folytatta útját az ösvényen.
Egészen addig sétált boldogan, amíg furcsa zajokat nem hallott. Megtorpant, és körbenézett. Sehol sem látott semmit, de a zaj egyre hangosabb lett, és egyre sűrűbben lehetett hallani.* |
[336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 -Az én nevem Homály.-szólalt meg végre.
 -Én Szenvedély vagyok.
-És nem tudod miért üldöztek ezek az....izék?-kérdezte kiváncsian. |
 - Hóremény a nevem. És számomra megfelel ez az időzítés. Hisz élek! - mondta és reszketegen elmosolyodott. |
-Semmiség, bár jöttünk volna hamarabb is, ha Homály-ekkor a pegazusra pillantott-nem akarta kipróbálni repülési tudását a fák között. ....Na mindegy. ...Milyen néven üdvözölhetünk? |
- Azt hiszem....Igen..... - mondta, majd lassan, ahogy visszanyerte önuralmát, a két lényhez fordult és alapos szemrevételezés után megszólalt.
- Köszönöm. Megmentettek. Ha nem jönnek, azok....biztos elkaptak volna. - mondta és a kanca meghajtotta a fejét. |
Homály elég nehezen repült a fák között, így leereszkedett és vágtatott tovább párájval.A közelben voltak, mikor meghallották az unikornis kiáltását.Homály az üldözői és közé került, majd egy megfélemlítő sugárral elüldözte a szörnyeket, Szenvedély pedig biztonságba helyezte és megnyugtatta a sokkos üldözöttet.
-Jól vagy? |
Hóremény villámgyorsan futott! Csak egy nagy, fehér villanás volt a fű fölött, de tudta, hogy ez mit sem ér az üldözői ellen.
A fekete alakok (köpenybe burkolt nagyjából két lábon álló, emberforma teremtmények) ott suhantak mögött, hátra sem kellett néznie, tudta, hogy bajban van.
Szélsebesen bevágott a stélső fák közé, és ide-oda cikázott. Ezzel néha, nagyon-nagyon ritkán kis előnyhöz jutott, máskor meg épphogy nem futott a lények karjaiba!
Egyre jobban lihegett, mert nagyon hosszú ideje űzték kíméletlenül, és ehhez az ő ereje is kevés volt!
Futott és futott tovább és közben vadul rimánkodott az égieknek, hogy tegyenek érte valamit..... |
*Üstökös egy darabig még álldogált egyedül.
Aztán kitárta szárnyait, ellökte magát a földtől és elszállt a tenger felé.* |
 - Akkor jó.
- Vigyázz magadra! Szükség lesz még ránk....
- Ég veled!
Elmosolyodott, aztán, direkt a csődörnek, egyik legszebb semmítődését mutatta be: végig szembenézett vele és egyre átlátszóbb lett, hogy csak a kontúrjai látszottak, majd egyre fehérebb és fényesebb lett, és végül egy fuvallatként eltűnt... |
*Üstökös bólintott.
Mindig elcsodálkozott a kanca bölcsességén. Hiába tudta, hogy bölcs, mindig meg tudta valamivel lepni.*
- Igen, tudom. |
Kicsit hallgatott.
- Mielőtt Asylon megszületett, magányos voltam és az erisziek közé tartoztam. Velük törődtem, ha kellett. Főleg Eris utasításait követtem és nem törődtem semmi és senki mással. A Sötétség Csatájában többé váltam, mint valaha is hittem volna és többé váltam, mint amennyi valaha is akartam lenni. De mindez nem volt rossz... Asylon, alapvetően megváltoztatta az életem. De már a születésekor tudtam, hogy a változás nem lesz örök. És én újra a régi leszek egyszer. Mert minden változás mélyén....mindörökre...önmagad maradsz. Erre kell gondolni. Ez oly megnyugtató. Az életben sokminden változik. De minden, ami fontos, örökre szól. Eljött az az idő, mikor vége az életem villanásainak...Legalábbis egyelőre.....
Felemelte a fejét.
- Az utak szétváltak. Egyelőre. De a jövő hullámai közt látszik, hogy ezek az utak valahol akkor is egyek.
- Visszatérek a Földalatti Barlangrendszerbe. A Sötétség eljön, hisz szinte már el is jött....
- Erre fel kell készülni.
- Tudod hol és hogy érhetsz el! |
*Üstökös nem mutatta, hogy végtelenül fáj Neki az, hogy Zenit elment.*
- Azt hiszem, a mi szerepünk itt véget ért. Én visszatérek a tengerhez. Alapjáraton az az élőhelyem.
*Steelre nézett.*
- És Te ? Mihez kezdessz most ? |
Körbeölelte Üstököst.
- Örülök, hogy így gondolkodsz! Igazad van! És hozzáteszem, hogy bármi vár is rájuk, valóban számítani fog, hogy nem egyedül vannak! Megtalálják a saját útjukat...Tán nehéz lesz. De megtalálják majd...
- Bölcs vagy!
Elmosolyodott.
Aztán elkomorodva nézett a fiatalok után.
- Előbb-utóbb. És ha kell majd, mi ott leszünk nekik....
|
*Üstökös sóhajtott.*
- Ez is úgy történt, ahogy gondoltuk. talán hárman elég támaszt nyújtanak egymásnak. És hátha az egyik butaságát elnyomja a másik kettő. |
 Asylon természetesen látta Zenitet és így követte, de előbb megszabadult a testétől és félig-meddig átlátszó ködként körbelengve a másik két lényt ő is elsietett. És most másodszor életében érezte, hogy nagyon szereti az anyját. Ő emlékezett a születése pillanataira, és arra a rajongásra, ami összekötötte őket. Ez most az eszesedett, némileg bölcsebb, érett szeretet volt. Értékesebb, mint a korábbi....
Steel is ezt érezte. És sok-sok élet bölcselete tanította arra, hogy most Üstökössel maradjon és ne akadályozza a fiatalokat.
'Jó szerencsét!' sóhajtotta a szökevények felé.
 Eve erőt merített öccse jelenlétéből és asylon is végig tisztította a szervezetét a saját szellemszolgáival, így hamarosan jobban lett és önálóan ügetett Opál/Zenit oldalán.
- Egyenesen az esőerdő mélye felé tartunk! - hökkent meg, de aztán öccsére pillantott, valamint érezte Asylon hűsét és megnyugodott. |
*Zenit megpróbált Asylon tudatához szólni:
~Ha akarsz, gyere.~
zenit eddig fegyelmezte magát, de most szabadjára engedte érzelmeit. Ismét mindent elborított a Sötétség. Zenit Eveniont támogatva elügetett a többiektől. A sötétben semmit sem láttak, főleg nem Zenit fekete színét.
Zenit még el akart köszönni aphjától, ezért megkérte Eve-t, hogy mennjen tovább.
Zenit Üstökös mellé lépett, akit nem volt nehéz megtalálni, hiszen hófehér fénye most is világított.*
- Köszönök mindent.
*Csak ennyit mondott, és visszaügetett Evéhez, akivel eltűntek a sötétben.* |
Evenion halkan csak annyit felelt, hogy bárhová....
Steel érezte Zenit érzelmeit. És Evenionéit is....
És tudta, hogy mi lesz.
Finoman odaúszott hozzájuk és megérintette mindkét lény tudatát.
'Sajnálom, hogy mindez így alakult. Mi jót akartunk...Sok szerencsét! Zenit! Ne feledd, hogy ki vagy! Ne feledd, hogy Te irányíts! És nagyon vigyázzatok magatokra...És egymásra...." mondta.
Aztán Üstökös köré úszott....
'Várható volt....' csak ennyit mondott a csődörnek.
- Köszönöm! Bár ez nem igazi érdem...Hisz csak úgy megtörtént. - mosolygott udvariasan.
De közben érezte mit tesz az anyja és gyorsan Zenit tudatához szólt:
'Mire készültök? Ne hagyjatk ki engem!'
Ha eddig nem is mutatta ki, úgy érezte, hogy Zenit, Evenion és az ő sorsa most egy kell legyen és velük akart tartani! |
*Zenit haragot érzett magában.
Halkan megkérdezte Eveniontól, hogy elmenne-e vele, ha Ő elmenne.*
*Üstökös végignézett Asylonon.*
- Jó nagyon nőttél Asylon ! |
- Üdv! - susogta, de nem öltött alakot.
- Felelőtlen dolgot tettél Eve. De nem vagy már csikó és nem vagy az utódom, hogy most azt kapd, amit megérdemelnél: fogságot egy biztonságos helyen.
- Üdv! - mondta a szokásos üdvözlést.
- Ugyanmár, Steel! Hagyd rá! Amit megélt épp elegendő büntetés volt neki és tényleg nem csikó már, hogy bárki irányítsa!
Fáradtan bújt oda öccséhez.
- Ők voltak. Ők ketten voltak ott mikor felébredtem és elmondam nekik ki vagyok, és ők mondták, hogy jól vagy. és hogy még várjunk a találkozóval.... - mondta halkan Zenit/Opál fülébe.
|
*Zenit egy szót sem értett abból, amit Eve mondott.
Aztán amikor elkezdte volna kifejteni, hogyan is néz ki az apja, akkor...*
*Üstökös lehuppant az esőerdő szélére, pont a trió mellé.*
- Sziasztok ! |
Bólintott Zenitnek.
- Jól vagy Eve? - szólt oda.
- Igen. - mondta reszkető sóhajjal, míg öccsére támaszkodott.
- Köszönöm Opál...vagyis.....Zenit.....
- Mondd, hogy néz ki ez a Te apád? Mert volt ott......később, mikor magamhoz tértem egy peguni! Egy pont olyan színű egyszarvúval...vagyis négyszarvú teremtménnyel, mint ....- kicsit kutatott az elméjében az erisziek tudása után - Te......Asylon!
|
[336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Büszkeüstök vidáman sétálgatott az esőerdő mellett. Gondolt egyet, és bevetette magát a sűrűjébe.
-Az én nevem Homály.-szólalt meg végre.
-Én Szenvedély vagyok.
- Hóremény a nevem. És számomra megfelel ez az időzítés. Hisz élek! - mondta és reszketegen elmosolyodott.
- Akkor jó. 
Asylon természetesen látta Zenitet és így követte, de előbb megszabadult a testétől és félig-meddig átlátszó ködként körbelengve a másik két lényt ő is elsietett. És most másodszor életében érezte, hogy nagyon szereti az anyját. Ő emlékezett a születése pillanataira, és arra a rajongásra, ami összekötötte őket. Ez most az eszesedett, némileg bölcsebb, érett szeretet volt. Értékesebb, mint a korábbi....
Eve erőt merített öccse jelenlétéből és asylon is végig tisztította a szervezetét a saját szellemszolgáival, így hamarosan jobban lett és önálóan ügetett Opál/Zenit oldalán.