|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.03. 17:40 - |
 *Lúthien kiügetett a fák közül, és végre kiért a nyílt partra. Könnyedén beleügetett a tengerbe, és a part mentén, a sekély vízben lépkedve várta Fényvihart. Patájával ráérősen kapálta a vizet, és mind a partot, mind saját magát alaposan lefröcskölte.* |
[326-307] [306-287] [286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
 Megrázta a sörényét.
- Igen....tudjuk - mondta halkan.
 - A múlt megtörtént, és elmúlt - mondta az égre nézve.
- Eve, kit választasz? - kérdezte hirtelen.
- Tesssééééék?! - hűlt el.
- Elmegyek. Zenittel maradsz, vagy jössz? - kérdezte sürgetően, azzal kibontotta kissé szárnyait.
Nem jutott szóhoz. Vak és mégis látó szeme elkerekedett, és hideg szívdöbbenettel telt meg.
- Nem hiszem el - suttogta, és hátrálni kezdett.
- Nem hiszem...nem tudom elhinni! Nem...nem...nem......
Lassan, de egyre gyorsulón rázni kezdte a fejét, miközben behunyta a szemeit, és egyre nagyobb levegőket kapkodott.
Aztán felnyerített:
- NEM HISZEM EL!!!! - üvöltött a hangjából elemi erővel a harag és a kétségbeesés, aztán a kanca megpördült, és elvágtatott, de sokkal gyorsabban, mint erejéből telhetett volna. Folyamatosan motyogott valamit, amitől körvonalai ködösek lettek, majd hirtelen hatalmas fény lobbant, és Evenion eltűnt.
Asylon döbbenten és növekvő rémülettel nézte a kancát, aztán hatalmas léglökettel felemelkedett, mikor tovatűnni látta őt.
- Eve - suttogta, és ide-oda kapkodta tekintetét.
'Ó ne.....' nyögött fel gondolatban, aztán megrázta a fejét, és elnyomott valami mélyről előtörő érzést, arcán csak a küzdelem enyhe nyoma látszott, majd egyetlen leírhatatlan pillantást vetve csak Zenitre előrevetette magát, és suhanni, zúgni kezdett előre - és sehová. |
*Eddigi jókedve pillanatok alatt elszállt. Úgy érezte, belül teljesen kiürül. A várt dühroham útközben "eltűnt".
Érzelemmentesen hallgatta végig egykori barátait és úgy érezte, két idegennel áll szemben. Annyira nem értettek egyet! Annyira mást gondolnak és tesznek! Hogy gondolkodhattak egykor ugyanúgy?*
- Nem akarom, hogy Örökösnek szólíts. - *fordult Asylon felé.* - És az, hogy most összetalálkoztunk, a véletlen műve.
- Én, ÉN kerestelek Titeket. Akkor találkoztam Steellel és megpróbáltam megfogadni a tanácsait: igyekeztem felejteni és más szemmel nézni a dolgokat. - *intézte szavait Eve-hez és Asy-hoz.*
- Senki sem kért arra, hogy elmenj, Asylon. - *mondta ismét Asylonnak.* - Végülis Ti voltatok itt hamarabb, Én jöttem másodikként. Eddig is tökéletesen megvoltatok nélkülem. Minek erőltessem a társaságomat rátok?
- Amit tettél, a Te dolgod. Akkor - elmondani sem tudom, mennyire - rosszul esett, amit csináltál. Most már... Egyszerűen nem érdekel... - *mondta közönyösen.*
- Evenion, nem kell védened. Az eltűnést illetően meg ismét máshogy gondoljuk a dolgot. Nem segítettetek azzal, hogy eltűntetek. Azt nem tudom, hogy Ti valóban így gondoljátok-e, vagy csak ezzel nyugtatjátok magatoknak. Elvégre az is lehet, hogy egyszerűen nem akartatok látni.
- Így, vagy úgy... ide jutottunk. |
Gyanakodva nézte Asylont, és csak némi szünet után válaszolt:
- El kellett tűnnünk.....Tudod, én eltévedtem a Sötétségben - sötét szégyen futott át az arcán - és Asylon meg egy kedves peguni kerestek meg.....De ez nem volt egyszerű...Aztán pedig szükség volt kettőnkre a helyreállításoknál...Óh, Zenit! Ha tudnád mennyi borzalmat alkotott és mennyi szörnyűséget csinált a Nagyúr! - könnyezni kezdett, és remegni - Annyi szegény lény! Annyi ártatlan! Nem kegyelmezett!
Kicsit lihegett, hogy összeszedje magát.
- Mi....én....segíteni akartam....Asylon pedig segített nekem. Hogy jóvátehesük, amit lehet. Kellettünk a többi eriszinek a Sötétségben, akik megértettek minket....Asylont - itt barátjukra nézett, újra összehúzta szemeit, de folytatta - és el akartuk kerülni a többieket....Így volt jó....Meg sok erőt elvett belőlünk a gyógyítás.....Mert azt is csináltuk! Óh, annyi mindent csináltunk! De ez még semmi....
- De azért elég sok! vágott közbe csaknem haragosan, Eve-be fojtva a szót.
Zenitre nézett.
- Evenion, hisz láthatod, túlhajszolt lett. Így idejöttünk pihenni. Hogy eztán mi lesz......
Vállatvont.
- Ha tudsz vigyázni rá, én elmegyek, mert nem akarok vitát. Ha nem tudsz, akkor viszont maradok!
Zenit szemébe fúrta pillantását.
- Akármit is gondolsz, nem bántam meg amit tettem. Győztünk, és hiszem, hogy ebben részem volt! Tőlem is sok áldozatot kívánt akkor minden.....De hittem benne, hogy a Birodalom érdekeit szolgálom vele, például a Tieidet is, Örökös! Mert az vagy még mindig! És mi Veled voltunk a nagy magányban, mikor beszöktünk a Sötétbe, Veled voltunk akkor is, mikor azt hitted cserbenhagyunk! Most is itt vagyunk.....Bárkinek is hisznek, mi elfogadtunk és elfogadunk így, jobb lenne, ha Te is elfogadnád, amit tettem! Mert elsősorban én tettem, Eve-et kényszerítenem kellett.
Megrázta sörényét.
- Elsősorban azért léptem le, hogy Eve-et megkeressem, megvigasztaljam, aztán megvédjem, és hogy elkerüljem azokat, akik bosszút forraltak ellenünk...Mert ilyenek is voltak! Úgyhogy én már nem érzek egy szemernyi bűntudatot sem! Mondhatsz bármit, legföljebb Eve-et gyötröd meg vele.
Elhűlten hallgatott idáig, nem találva hangját, csupán arca gyakori elborulása mutatta, hogy mennyire megrázzák Asylon szavai. De most gyorsan közbevágott, igaz úgy tűnt Asy maga is befejezte.
- Asylon! Zenit nem ezt érdemli! Ő is sok sötét utat bejárt! Mint mind! Nem kéne így beszélned! Ez már nem számít! Nem fontos!
Zenitre nézett.
- Igen, mondtál olyasmiket, amik fájtak...Amik nem voltak igazak...De mindenkinek lehetnek ilyen pillanatai.....és tudom, hogy nagyon nehéz volt Neked....De hidd el, mi sosem hagynánk cserben, sosem árulnánk el! Főleg azért tettük azt az eltűnést akkor, hogy Neked segítsünk!
Asylonra pillantott.
- Nem akarom, hogy bárki is elmenjen! A Sötét Nagyúrnak, a mágusoknak vége! Miért nem lehetünk boldogok?
Látta a pegazus arcán a bánatot, így Zenitnek címezve hozzátette:
- Steel még mindig haragszik ránk.....ez is oka volt, hogy egyedül utaztunk.....Bár Te is eltűntél, ami azt illeti....
Anyja nevének említésére összerándult, majd gyorsan és keményen ezt mondta:
- Ezt hagyjuk! Én kész vagyok fátylat borítani a múltra! |
*Nem vett tudomást az előtte történő szóváltásról.*
- Mi a helyzet? Jól eltűntetek, semmit sem tudtam rólatok és persze azok sem, akiket kérdeztem. |
Hosszú idő óta először igazi mosoly jelent meg az arcán. Soványabb volt, mint valaha, gyenge volt, de igazán boldog és ez megszépítette!
Felragyogott a tekintete a Eve változását látva.
- Na, végre rendben leszel! - mondta neki vígan.
Volt valami különös a csődör hangjában, így odakapta a fejét.
- Te is! - mondta gyanakvó hangon barátjának, de az csak a fejét rázta mosolyogva.
- Asylon! - csattant fel. |
*Biccentett Asylonnak, majd visszafordult Evéhez.*
- Hát nem egyértelmű? Tudtam, hogy itt vagytok és idejöttem! - *mondta tettetett meggyőződéssel.* |
Örömkönnyek záporoztak az arcán, meg sem hallotta a kérdést.
- Annyira boldog vagyok, hogy látlak! Úgy hiányoztál! Hogy kerültél ide?
Mosolyogva közeledett.
- Üdv, Zenit! |
*Eve akkora zsunggal érte el, hogy kis híjján ledöntötte a lábáról.
Megtántorodott, de végül sikerüt megtartania egyensúlyát.
Átölelte nővérét.*
- Minden rendben van? Egyben vagy? |
- Zenit - suttogta hitetlenkedőn, és lassan elindult felé.
Aztán lassan elérte a felismerés, hogy nem álmodik, felsikított, és rohanni kezdett öccséhez.
- Zeniiiiit!
Mosolyogva nézte Eve-et, és közben egy pillanatra eszébe jutott saját családja.... |
*Amint kiért a partra, már gyorsabban haladt és néhány perc múlva már el is érte két barátját.*
- Sziasztok! - *köszönt vidáman.* |
Nem akarta panaszkodással elrontani a napot. Ezért volt nagyon csöndes, bár tudta, hogy Asylon számára nem titok az elméje. Most azonban meg kellett szólalnia:
- Asylon, rosszul vagyok! Én...azt látom, hogy Zenit jön!
- Én is úgy látom! - robbant ki belőle is hüledezve.
Kiengedte szárnyai közül a kancát, aki előrelépdelt kicsit, és hitetlenkedve megállt.
Ő meg melléállt, és komor pillantással figyelte a közeledőt. |
*Egyre beljebb gázolt a vízben. Nem volt célja, csak ment. Aztán elkanyarodott és a parttal párhuzamosan sétált.
Meg-megállt, szemügyre vette a kis élőlényeket a vízben. Kicsit elmerengett.
Mint már oly sokszor, most is eszébe jutott kis utazása a "senki földjén". A Sötét csata után. Álom volt-e vajon? Biztosan... Mi más lehetett volna?
De az a táj! Minden békés és gyönyörű. A tó tökrét finoman borzolta a szél. Minden egyes kis részletre tisztán emlékezett. És az a peguni! Vajon ki lehetett? Annyira ismerősnek érezte, mégsem tudta megállapítani, ki lehet. Ez nem hagyta nyugodni.
Füleit hegyezte, mert mintha hangokat hallott volna! Körbe nézett és nem is olyan messze megpillantott 2 lényt. Ismerős hang, ismerős alak, ismerős mozdulat. Ezek csak Ők lehetnek!
Vidáman vágtába ugrott és kifelé vette az irányt a vízből, majd pedig Asylon és Evenion felé vágtatott.* |
Asylon kissé magába merült. Teste hideg lett, és mozdulatlanul állt a parton, a neki támaszkodó, pihenő Eve-t szárnyai közt tartva.
A kancáért aggódni - értelmetlen volt, és próbálta elnyomni, de nem sikerült. Így elfogadta, és most élvezte a pillanatot.
Hatalmas, nyílt, gyönyörű - ezek a szavak írhatták le a tengert előttük.
- Milyen békés ez a nap! - adott végül hangot annak, hogy jól érzi magát attól, hogy végre nyugtuk van.
Evenion kinyitotta eddig csukva tartott szemeit, és sóhajtott.
- Igen....Nagyon szép.....
Zenit....igen, hiányzott neki! Bármi is történt, csak Ő az egyetlen rokona széles e világon! Fájt távol lenni tőle.. |
*Könnyedén leszállt a parton.
Térdig belegázolt a tengerbe. Megállt benne és élvezte a Napot. Régen látta már. És valahol legbelül hiányzott is neki, csak úgy érezte, erre nincs ideje. De valóban ez volt az ok? Nem csak el akarta nyomni ezt az érzést? Erre a gondolatra megrázta a fejét és tovább sétált a vízben.* |
Megdermedt.
-Hová mész? Ne hagyj egyedül... Dream! Dream!-de már hiába kiáltozott utána. Egyedül maradt. Leszállt a földre, és csak nézett maga elé. Az újabb megrázkódtatás majdnem ledöntötte a lábáról... de egyedül maradt. |
 Dream az égre tekintett.
-Bocsáss meg!el kell mennem!Lehet, hogy többet nem találkozunk, de azt tudd, hogy szerettelek!
Megcsókolta a kancát és eltűnt. |
Dream szaltózott, pörgött, forgott, hogy a kanca el ne kapja!
-Én mondtam!-mosolygott-De nem is fog menni!-mostmár nevetett.Persze nem a kancán.... |
Elmosolyodott.
-Te mondtad!-azzal Dream után eredt a levegőben 'lebegve'. |
Megint megpuszilta a kancát és csak annyit mondott:
-Kapj el!
Azzal elvágtatott. |
Elanor mosolygott, és egy kicsit elpirult.
-Mi az? Felvitt a lendület?-mondta Dreamnek mosolyogva, de azért ő is fellebegett, és megpuszilta a csődört! |
[326-307] [306-287] [286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lúthien kiügetett a fák közül, és végre kiért a nyílt partra. Könnyedén beleügetett a tengerbe, és a part mentén, a sekély vízben lépkedve várta Fényvihart. Patájával ráérősen kapálta a vizet, és mind a partot, mind saját magát alaposan lefröcskölte.*
Megrázta a sörényét.
- A múlt megtörtént, és elmúlt - mondta az égre nézve.
Dream az égre tekintett.