|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
| A főnix erre intett a ménnek. Rámutatott az egyik bekormozott részre, majd visszarepült a csarnokba. Újabb hatalmas túra következett, szintén csak órákban mérhető ideig, aztán odaértek egy járathoz, ami a mélybe vezetett egyenetlen lépcsőkkel.....Két lépésnyire csupán a felfelső lépcsőfoktól, Fekete Víz hullámzott..... |
 -Istenemre mondom, nem értelek. -*nézett most már egyértelműen csodálkozva, elkerekedett szemmel a madárra.* |
A főnix újra nekiesett a falnak, addig kormolva a sziklát, míg teljesen eltűnt a feketeség alatt a véset. Aztán egész másfelé intett a fejével, szinte elállva a kormozott részt.
Újra a ménre meredt. |
*Hol a térképre meredt, hol a főnixre, és ingerülten pislogott.*
-Nem értem, mi bajod van. Rendben, látom, ott az a pont, gondolom, oda kell valahogy eltalálnom. De mi az istennyiláért kaparászod a többi részt? Mire jók neked ezek a fekete csíkok? Ennek így semmi értelme. |
 Rodus elismerte a mén leleményét, de nem felelt a szavaira (igaz nem is kellett), hanem hátralépett.
Végig"nézte" a harcot, majd mintha elmosolyodott volna, ahogy Szauron eltűnt. Várt, míg a griff bűbája végére ért, és a szobor újra holtan, hidegen, feketén állt talpazatán.
A járókelők lassan visszatértek az utcára, a fekete mén pedig elsuhant az égen, nem adva senkinek sem magyarázatot, igaz, sokan észre sem vették a varázslények harcát....Csak a vihar tűnt fel a lényeknek.....
A főnix nem felelt szóval, hanem szárnyaival előbb felfelé intett, megmutatva, hogy valami irdatlan barlangban vagy csarnokban vannak, majd repülni kezdett előre. Majdhogynem órákban lehetett mérni a sok-sok időt, amíg elértek a falhoz, ami szintén csak kopár sziklának tűnt. A főnix továbbrepült a fal mentén, majd megállt egyhelyben lebegve, bevárva Szauront és türelmetlen pillantását.
Ekkor hatalmas lángok lobbantak fel a testén, és oldalt egy térképet világítottak meg!!! Egy bányában voltak, de a térkép feletti név már letöredezett, így sosem tudhatják már meg mit is bányászhattak ki itt....A térkép maga ép maradt, habár a vévése itt-ott kissé elhalványult már....
A főnix csőrével egy pontra vágott a térképen, majd Szauronra meredt. Aztán elfordult, és tollaival végigsöpört egy részen, majd még egyen, majd még egyen, fekete sávot húzva végig a kövön. Mintha el akarná tüntetni azokat a részeket.....
Szauronra meredt nagy szemeivel végezetül, mintha azt kérdezné: érted??? |
-Hát ez csodás. -*dörmögte.* -Na jó. Gondolom, nem elég egyszerűen odasétálni és bemászni rajta, az úgy túl egyszerű lenne... Nyílván kell hozzá valamiféle hókuszpókusz is.
*Felpillantott az égre, ami pár másodpercen belül tökéletesen koromfeketévé sötétedett, és a távolban villámok cikáztak át halvány fénnyel. Szauron szeme fokozatosan elfehéredett és hamarosan már ragyogva szikrázott, amint lassan visszanézett Rodusra.*
-Ha ezt a szobrot tényleg olyan erős bűbáj hatja át, mint mondtad, Rodus, a villámom meg se fogja karcolni. Na, persze biztos nem lesz túl boldog, hogy megpörkölöm, de ha ez utat nyit, akkor...
*Az ég dühödtem megdörrent, és lassan szemerkélni kezdett az eső is. Szauron a szobor felé fordította eső áztatta arcát, majd megrándult és a következő pillanatban hatalmas, fényes villám csapott a tátott szájú griff alakjába. A szobor erre lassan, nehézkesen összecsukta tátott száját, majd haragosan villogó szemmel Szauronra nézett. Kitárta szárnyait, felágaskodott oroszlánmancsaira, és rikoltva a hatalmas, fekete pegazusra vetette magát.*
-Tudtam, hogy ennek nem fog örülni... hát, ez van. -*morogta, miközben ő is felágaskodott, hatalmas patáival védekezőn-támadón kapálva maga előtt. A griff kitért rugdaló lábai elől, elrugaszkodott a földtől, és újra rikoltott, majd zuhanórepülésben a csődör felé lendült. Óriásira tátotta száját, miközben ő maga is egyre csak növekedett. Végül már háromszor akkora volt, mint Szauron maga. Felröppent és fülsértő hangon rikácsolt. Szauron hirtelen észbekapott. Őrült ötletnek tűnt, s a siker egyáltalán nem volt biztos, de talán.... talán mégis. Visszadobbant a talajra, majd lekuporodott és hagyta, hogy a griff elnyelje.
~Cardassya...
*Szauron meg volt róla győződve, hogy halott. A griff összeroppantotta a csontjait, szétzúzta a fejét, bekebelezte és kioltotta az életét. Nem mert mozdulni, csak várt... valamire. Maga sem tudta, minek kellene történnie, de mindennél jobban zavarta ez a néma dermedtség. Nem hitte, hogy ilyen a halál. Biztosan nem. Valami kell. Valami még hiányzik. A Pokol égető forrósága... vagy a Mennybolt enyhülést hozó lágysága. Valami. Bármi.... Semmi.
Pár perc múlva megkockáztatta, hogy kinyissa szemeit, és vigyázva felpillantott. Körülötte minden sötét és kopár volt, a levegő mérgező füst, a talaj puszta és terméketlen, ameddig csak éles tekintetével láthatott. Lassanként talpra kecmergett és óvatosan megrázta magát. Jobb szárnyába éles fájdalom nyilalt. Szauron felszisszent. Odalkapta a fejét; szárnya tépetten, bénán, megcibálva lógott az oldala mellett.*
-Remek. -*dünnyögte. Ő maga nem értett a gyógyításhoz; csak pusztítani és rombolni tudott. És - Cardassyána hála - szeretni...*
*A következő pillanatban kis híján lenyelte saját nyelvét ijedtében, ahogy a semmiből hirtelen fellobbant mellette egy főnix, és meredten bámulta őt aranyszínű szemeivel.*
-Idióta tollaseszű párnatöltelék! -*dohogta.* -A frászt hoztad rám!
*A főnix megvetően pislogott egyet, de továbbra is hallgatott.*
-Mi van? Most meg mit bámulsz? Jöttél kémkedni, mi? Na, és jól szórakozik otthon az öreg? -*morogta rosszkedvűen. Nem szokott félni, és mindennél jobban utálta, ha megijesztik.* |
Felnézett a griffekre.
- A pokolbeli szobrokról úgy tartja a legenda, hogy mozognak, ha eljön az ideje.....A trollvarázs hátborzongató utakra vihet el.....Miért ne vezethetne út a griffek száján át? - mondta halkan válaszul. |
-Értem. -*bólintott, szemét egy pillanatra sem véve le a szoborról.* -Lássuk csak, lássuk csak. Tehát azt mondod, a Város alapításának idejéből való, vonzza az ittszületetteket, és erős bűbáj ül rajta? Hmmm...
*Még egyszer körbejárta a kőszobrot.*
-"Keresd az utat, ami az éji griffek száján át vezet!" -*motyogta halkan maga elé.* -A "száján át", mi? De hiszen mindnek csukva van a szája... Nem, mégsem. Annak a nagy, rikácsoló nősténynek nyitva van. Talán azon...? -*így morfondírozott magában, miközben egyre csak fáradhatatlanul körözött a szobor körül. Végül megtorpant.*
-Mondd csak, Rodus, lehetségesnek tartod, hogy a tátott szájú griffen keresztül vezet bármiféle járat valahová? |
Egy ideig hallgatott, majd csak megszólalt:
- Régi szobor ez nagyon. A város alapításakor volt szokás ilyen monstrumokat emelni. Valamiféle bűbája ennek és a többi hasonlónak kell legyen. Csak nem tudjuk mifélék.....Illetve hogy azóta nem változtak-e. Izabót, aki a rendkívül kevés ittszületett, itteni erőt birtokló birodalmi lény egyike, mindig is vonzotta ez a szobor... |
*Szorosan a sarkában suhanva követte Rodust, és a talaj fájdalmasan felnyögött hatalmas teste alatt, ahogy patái mély dörrenéssel ledobbantak a szobor előtt. Mohó pillantással nézegette a griffeket, tekintetét ide-oda kapkodta, körbejárta, körbeügette, majd idegesen körbevágtázta a szobrot, valamiféle árulkodó jelet keresve rajta, egy szálat, amin elindulhat.*
-Ez az! Pedig ez az! Az istenért, tudom, hogy erről rikácsolt az a félnótás tollas. Kell lennie valaminek....
*Újra görbegaloppozta a szobrot, dühösen fújtatva. A sikertelenség egyre ingerültebbé tette, és haragvón vágyott valamire, bármire, amivel előrébb juthat.*
-Mesélj még róla! -*dörrent rá Rodusra, rá sem nézve a mellette álldogáló csődörre. Továbbra is kapkodva vizsgálgatta a műalkotást, de aztán hirtelen észbekapott. Az imént nem volt túl udvarias...* -Kérlek! -*tette hozzá, jóval szelídebb hangnemben.* -Kérlek, mondd el, amit ezekről a griffekről tudsz. |
Nem válaszolt, csak becsukta a szárnyait, és lezuhant az égből.
Kényelmesen nyitotta szét őket újra, és felgyorsult vitorlázással suhant végig egy széles utcán. A hatalmas út egy helyütt kettéágazott, és az elágazásnál egy nagy, fekete, elsőre alaktalan valami magasodott előttük.
Aztán a sötét monstrumról kiderült, hogy hatalmas, fekete griffek szoborcsoportja, mindenféle sötét szeglettel. Nem is lehetett tudni mit ábrázol: harcot, találkozást, életet vagy halált.
Rodus csendben leszállt elé. Most épp nem jártak arra sokan. Nem fordult meg, de tudta, hogy a másik lény beérte.
- Izabó kedvelte az itteni pihenést. Bebújt valamelyik sötét sarokba, elsötétült, és hosszú-hosszú ideig pihenhetett itt..... |
| -Nem baj, ha nem érted! Nem is értheted. -*felelte Szauron türelmetlenül.* -Csak vezess oda! -*majd egy pillanatnyi gondolkozás után hozzátette.* -Kérlek! |
- Parancsolsz? - fordult higgadtan a mén felé.
- Izabó kedvenc helye a városban egy griffes szoborcsoport....Ezt akartad hallani? Mit akarsz Te a szobrokkal? A város díszei időtlen idők óta. |
*Úgy torpant meg, mintha frontálisan nekiütközött volna egy falnak.*
-Ez lesz az! -*azzal szélvész sebesen visszafordult a másik pegazus felé.* -Ismételd meg, amit mondtál! Griffeket említettél, nem igaz? Mutasd meg, merre van az a csoport! |
| - Izabó kedvence is egy griffcsoport volt - jegyezte meg halkan, ahogy az öregek motyognak maguk elé, és ő is továbbindult másfelé. |
-Köszönöm, bár ezzel nem segítettél túl sokat... -*felelte udvariasan, de elkedvetlenedve, aztán csapott párat a szárnyával és indulásra készen még hozzátette.* -Most mennem kell. Elnézést az iménti modortalanságom miatt, de kicsit heves természetű vagyok, te pedig épp rossz pillanatomban kaptál el.
*Biccentett a fekete pegazusnak, majd továbbindult.* |
| - A griffek épp olyan mágikus lények, mint mi. Sok fajtájuk van, némelyik gyakori, némelyik ritka. Viszonylag kevés él még most a Birodalomban...Itt a Félelemben más lények élnek. Griffet csak szoborban találni leginkább itt..... - felelte nyugodtan, nem mutatva meglepetését vagy kelletlenségét, hogy mégsem csak egy rövid találkozás volt.... |
*Megenyhült a baráti szavakra, és ahogy tovább figyelte, egyre szimpatikusabbnak tűnt neki a mén, de csak egy mordulással válaszolt. Aztán gondolt egyet...*
-Mondd, tudsz valamit az éji griffekről? -*kérdezte immár nyugodtabb hangnemet megütve.* |
Sötéten ásító szemüregei vakon meredtek Szauronra.
- Rodus a nevem, idegen. Nem akarom utad keresztezni, menj békével. Habár utad semmiképp sem lesz egyszerű, én nem akarok ártani neked - mondta öreg, karcos, kísérteties hangján. |
-Ne menj a Vízbe! -*dühöngött magában, de szavai már nem Cardoronnak szóltak, inkább csak önmagában bosszakondott.* -Ne menj a Vízbe! Csak ennyit tudsz mondani, mi?! Vén bolond! Ne menj a Vízbe, a lelked veszhet oda... Hahh! Azelőtt egy pillanatig sem zavart a lelkem épsége! Hirtelen fellángolt benned a sógori szeretet, vagy mi? Nem hinném, hogy annyira aggódnál értem, nagyuram. Szerintem még örülnél is, hogyha elpatkolnék... Cardassya veled maradna, te nyugodt szívvel heverészhetnél tovább a nyamvadt párnáidon, én sem zavarnék több vizet az uradalmad körül, te pedig nyugodtan moshatod patáidat, elvégre nem öltél meg, s mégis mily' remek módon megszabadultál tőlem. Elvégre én akartam bizonyítani, magam rohantam a végzetembe, nem igaz? Alig várod, hogy feldobjam a patkóm, mi? Hát az lesheted, vén bolond!
*Szélsebesen száguldott tovább, hatalmas, dühödt szárnycsapásai valóságos örvényt keltettek körülötte, s a szél marón kavargott erőteljes teste körül, ahogy végighasított az égen. A következő pillanatban azonban kénytelen volt minden erejét megfeszíteni, hogy idejében lefékezhessen, mielőtt belerohanna a fekete pegazusba. Annyira elragadta magával a hév és az indulat, hogy észre sem vette az előtte lebegő thesztrál-szerű lényt, s mire észbe kapott, már túl késő volt kikerülni. Kényszerűen lassított hát és épp idejében állt meg a hangtalanul verdeső rémló előtt. Villanó tekintettel méregette az idegent.*
-Ki vagy te? -*prüszkölte oda.* |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
-Istenemre mondom, nem értelek. -*nézett most már egyértelműen csodálkozva, elkerekedett szemmel a madárra.*
Rodus elismerte a mén leleményét, de nem felelt a szavaira (igaz nem is kellett), hanem hátralépett.