|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.09. 23:11 - |
 Machos csendben a tó partjára ment és belebámult. A sötétség szinte égette a szemet, az átlag teremtmények például semmit sem láttak volna itt, a tóban is legföljebb a körvonalaikat vehették ki a legerősebb szeműek. Nem úgy ő. Ő kifogástalanul látta magát a tó tükrében és bár már megszokta a külsejét a sok-sok év alatt, mégis most örült, hogy egyedül van. Nem szeretett másokkal lenni, ezalól alig néhányan képeztek kivételt. Az élete kemény volt és óvatosságra, visszahúzódásra, keménységre nevelte őt. Ez volt az egyik oka, hogy miért nem mutatta ki az érzelmeit. A másik az volt, hogy keveseket érdekelt és így már nem is próbálkozot...
Ezért állt most egyedül a tó partján. Fájt ez a mostani, újabb bizonyíték, ami miatt most például nem játszott a többi eriszivel a cseppkőbarlangban. Ide hallotta őket. De nem érdekelte.
'Közülük vajon hányan fogadtak el igazán?' kesergett. Itt, egyedül, megtehette, másnak sosem mutatta volna ki ezeket a gondolatait. A sötétségben volt egyedül igazán őszinte. Máshol kemény és zárkózott. Bár a gazdája is így talált rá és valósággal kirobbantotta abból az életéből, ami korábban az övé volt, hogy helyette egy őrjítő örvénybe lökje. És az is igaz, hogy akkor és ott, szinte rögtön kapott két barátot, akik azóta is mindig vele voltak, ha kellett.
Felkapta a fejét.
'No igen..Innen nézve már nem is olyan rossz.' Visszanézett a tükörbe.
'Ha ők elfogadtak így, akkor nem lehet akkora baj. És Eris is rajong értem. Így.'
Hátat fordított a tónak és ügetni kezdett a vidám zsivaj felé.
- Kösz. - szólt hátra elmentében. - Még jó, hogy van valaki, aki mindig a megfelelő irányba tereli a gondolataim!
- Szívesen - válaszolta a sötétből egy testnélküli hang.... |
[296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
- Köszönöm, olyat nem eszek... - *válaszolta gyorsan.
Odalépett a medencébe és kortyolt belőle néhányat.* |
 - Gyere!
Könnyed léptekkel átvágott a csarnokon, és egy oszlopsor mögé lépett.
Szemben velük egy kicsi, csendes vízesés folydogált lefelé a csodás, megvilágított cseppköveken, egy medencébe, partján mindenféle lény ivott, pancsolt, fürdött, mert a víz nem állt meg a medencében, itt-ott eltűnt sötétebb lyukakban.
Az élelem a vízzel szemben, az oszlopok tövében, a száraz részen volt....Magok, széna, gyümölcs, zöldség.....
- Hús másfelé van. - mondta készségesen a peguninak. |
- Köszönöm szépen! Elfogadnék egy kis enni- és innivalót. |
Kényelmesen dobálva a lábait odaügetett a fehér pegunihoz.
- Üdv! Akarsz pihenni, vagy enni-inni? - kérdezte vidám csengéssel a hangjában. |
*Pallas még jó ideig mozdulatlanul állt és maud szavain gondolkodott.
Végül jobbnak látta elterelni gondolatait valami más felé.
Elindult felfedezni a még ismeretlen helyet.* |
 - Ugyan! Látod még! Ha szereted, ne gondolj arra mi baja eshet! Gondolj arra, hogy épen ér haza, győzelemmel!
- Nézz rám! Én nem aggódom. Teszem a dolgom. És tudom, hogy akit szeretk, sosem lehet az enyém....Megőrülhetnék az aggodalomtól....félthetném.....próbálhatnám elfeledni.....De inkább csak arra gondolok, hogy látom még..Az nem lehet, hogy elvesztem!
Elmosolyodott, és eltűnt a tömegben, hagyva Pallast önállóan felfedezni, és gondolkodni. |
- Gondolhattam volna... Csak azért reménykedtem. Hátha. |
- Aranyszárnyút keresed? Nincs itt. - mondta elmosolyodva, és kicsit részvevőn nézve a peguni kancára.
- Ő is a Birodalmat szolgálja. |
*Pallas elismerően nézett végig a csarnokon.*
- Nem, nem tévedsz! - *válaszolta gyorsan.*
- Jó az, ha nem tudja mindenki az új búvóhelyet. Akkor kevesebb helyről szivároghat ki az információ.
*Keresve pásztázta a tömeget.
~Talán Zeiron is itt van valahol...~* |
Csodálkozva pillantott oldalra, majd újra rezignált arccal lépett tovább.
- Szóval tudsz Mirautról.....Ő most nincs itt, de nemsokára itt lesz....És ami azt illeti....
Odaértek egy olyan részhez, ahol a barlang falától egy óriási cseppkőoszlop-sor zárta el őket.
Maud intett a fejével, mire az oszlopok fölfelé és lefelé a mennyezetbe és a kövezetbe olvadtak, és mögöttü ka barlang falán megjelent egy kis lyuk...és nőtt!
Nemsokára akkora rés volt a falon, hogy kénylemesen bemehetett rajta egy lény.
Maud intett, és Pallast előre engedve bementek.
Hatalmas csarnokba léptek, amibe mindenfelől járatok nyíltak és itt-ott párkányok futottak a falán végig, üregek, kisebbb barlangok látszottak a párkányokra nyílónak itt-ott, és a csarnokban mindenütt cseppkövek tartották oszlop módján a csarnok hihetetlen messze lévő mennyezetét.
És mindenütt lánggömbök táncoltak, magasan, vagy épp alacsonyan, és mindenféle lény nyüzsgött odabenn.
- Én sose mondtam, hogy az erisziek lemondtak volna kedvenc menedékükről..... - vigyorgott.
- Az, hogy egy biztonságosabb, rejtettebb helyet csináltunk....Az a mi doglunk.....Vagy tévedek? |
*Pallas bólintott.*
- A másik feled? Nincs itt? Tényleg! Hogyhogy ilyen kihalt most ez a barlangrendszer? Itt mindig olyan sokan szoktatok lenni... |
Felvonta szemöldökét, és kissé gúnyos, kérdő pillantást vetett Pallasra.
Aztán aprót horkantott, és válaszolt, túltéve magát a kérdéskörön:
- Maud vagyok, a Sötét. |
- Igen, jól tudod. - *felelte.*
- Az okot még magam sem tudom... Majd az idő a tudomásunkra hozza. - *mondta mosolyogva.*
- Benned kit ismerhetek meg? |
- Ha jól sejtem, Te Simbelmyne Űrnőjének lénye kell légy. Pallas.....ugye?
- Jó okkal kerülhettél ide. Elmondanád mi az? |
*Pallas biccentett az unikornisnak.* |
- Helyes. Ha nem akarsz ártani, örömmel látunk! - mondta tárgyilagos, készséges, közvetlen hangként, majd előlépett közvetlenül a kanca elé.
- Üdvözöllek itt! |
*Pallas magasra kapta fejét és füleit ide-oda járatta.*
- Konkrétan nem keresek senkit, csupán biztonságos helyet kerestem - *felelte a "semminek".* |
| - Az attól függ, hoogy kit keresel és miért! - szólt hátborzongatóan egy vidám hang, de mindenfelől a sötétből..... |
*Pallas semmiféle védőbűbájba nem ütközött a barlangrendszerben.
~Lehetségs, hogy nincs is? Vagy csak a a sötét lényeket tartja távol?~
Amikor beért a tóhoz és annak környékéhez nem látott senkit.*
- Hová tűnt midenki? - *morfondírozott.* |
 Átért a cseppkőbarlangba.
És lefékezett.
'Hova lettek a többiek?' |
[296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Machos csendben a tó partjára ment és belebámult. A sötétség szinte égette a szemet, az átlag teremtmények például semmit sem láttak volna itt, a tóban is legföljebb a körvonalaikat vehették ki a legerősebb szeműek. Nem úgy ő. Ő kifogástalanul látta magát a tó tükrében és bár már megszokta a külsejét a sok-sok év alatt, mégis most örült, hogy egyedül van. Nem szeretett másokkal lenni, ezalól alig néhányan képeztek kivételt. Az élete kemény volt és óvatosságra, visszahúzódásra, keménységre nevelte őt. Ez volt az egyik oka, hogy miért nem mutatta ki az érzelmeit. A másik az volt, hogy keveseket érdekelt és így már nem is próbálkozot...
- Gyere!
- Ugyan! Látod még! Ha szereted, ne gondolj arra mi baja eshet! Gondolj arra, hogy épen ér haza, győzelemmel!
Átért a cseppkőbarlangba.