Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 12:55 - |
Nemes a párjával, Kavarkáddal poroszkált a kopár sivatgban.Vízet hoztak sokat magukkal, ha éhesek lennének akkor meg Kavarkád inycsiklandó gyepet varázsol köréjük.
![](//gportal.hu/portal/simbelmynes/image/news/Kavarkad_mini.JPG)
|
[243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Komor lett.
- Én ezért örülök, hogy a gazdámon kívül sosem láttam embert....Nem szeretjük őket.....Mellesleg van két lény köztünk, aki hasonló sorsú hozzád. |
Bólintott, majd hozzá tette:-Míg meg nem jöttek a bevándorlók.A törzsem az elős közt fogadta őket, s az elsők közt pusztult el....páran túlélték, de rezervátumba kellett menniük...viszont én....engem ebbe a birodalomba bújtattak, mert a varázsló tudta, hogy nem lesz ennek jó vége.....sajnos igaza volt. |
- Óh, értem! Szép hagyomány.....
Kicsit csendben figyelt.
- Indiánok közt éltél? |
Bólintott.
-Az indiánok ilyenkor egy bizonyos esőtáncot jártak.....igazi áldásnak tartották az esőt.Noha én nem tudom, hogy kell táncolni, átragadt rám is az a lelkesedés, ami még az indián gyerekek száján virult, ha érezték a cseppek finom érintését. |
Biccentett, és az ég felé nyújtotta a fejét.
Az eső végigcsorgott az orrától a homlokáig, majd le, a nyakán.
Behunyta a szemeit, és némi csend után így szólt:
- Én a dalait szeretem..... |
-Igen...a hosszú szárazság után jó vizesnek lenni-mosolygott. |
- Üdv! - válaszolta zengő hangján, és szemei felragyogtak.
- Te is szereted az esőt? - kérdezte örömmel. |
Megpillantotta a különösen fénylő lényt és odaügetett:-Üdv!-mondta barátságosan |
Anhuinnak tetszett ez az idő.
Furcsa elemei miatt nem ártott neki az eső.
Felnézett az égre, és nagy ködpamacsot fújva szusszant egyet. |
Önfeletten vágtatott a széllel versenyezve, most különösen jól érezve magát.Az esőzések miatt most a sivatag valósággal paradicsom volt a hideg ellenére..... |
Futott és futott, míg végül már levegőt is alig kapott.
Aztán egy lépés közepén valamibe beleakadt a lába, és hatalmasat esett!
Felkelt, és körülnézett.
Aztán felsikoltott.
A futóhomok már elkezdte őt nyelni!!!! |
Szauron nem fázott. Érezte ugyan a csípős, hideg sivatagi levegőt, de tűzelemű lény lévén az ő testét örökké fűtötte odabent az elemi láng.
~Otthagyott... Otthagyott! De az én hibám, én voltam a hülye... ~*fortyogott magában, és újra meg újra elátkozta Thesztrál és Izabó nevét, akik annak idején megtanították őt érezni.
-Már régen meg kellett volna tanulnom a leckét...
Keserűen felkacagott. Hogyan lehet, hogy senki nem sebesítette meg... senki nem ejtett rajta mégcsak egy karcolást se... és mégis, sokkal nagyobb fájdalmat érez, mint amit valaha is tapasztalt 100 hosszú életéve alatt?!?! Sőt, nagyobbat, mint az összes kín, amit eddig élete során el kellett viselnie... Nem tudta megnevezni ezt a furcsa fájdalmat, de ha valahogy mégis megfogalmazhatta volna az érzéseit... úgy érezte, mintha egy tűhegyes tőrt forgattak volna a szívében... és semmi másra nem vágyott, minthogy ettől a kíntól valahogy megszabaduljon...
Szauron még gyorsabban, még hevesebben szelte a levegőt, fogait vicsorogva szorította össze... |
'Nem....nem lehet....Kizárt....Mindkét részről! Nem és nem! Nem is gondolok erre. Nem!' gondolta, és egyre jobban gyorsult.
Ekkor döbbent rá, hogy mit is csinált. Egy szó nélkül otthagyta Szauront!.....
Megprödült, és visszanézett. A csődör nem volt sehol.....
Mintha kés járta volna át a szívét.....
- Nem lehet....Csak képzelődtem... - suttogta, és potyogni kezdtek a könnyei.
A szégyen és a fájdalom letaglózta és fojtogatta. Csak állt, és remegett.
Aztán lassan újra emlékezni kezdett, hogy miért indult meg olyan végtelenül ostobán....Fázott.....Rettentően fázott.
Megfizetsz arra tanította, hogy soha ne éjszakázzon kint, vagy ha igen, meg ne álljon.
Ő nem volt sivatagi lény, megedződött, de attól még ugyanúgy nem illett ide.
Míg Szauronnal álltak, nagyon kifagyott, ezért is indult el önkéntelenül...A kemény kiképzések során Megfizetsz erre képezte ki: bármi is van, bizonyos dolgoknak automatikusan meg kell lennie....A zavar elég volt, hogy.....igen.....óriási hülyeséget csináljon.
Most, ahogy újra elindult, már érezte, hogy a lábai elnehezültek.
Újra gyorsítani kezdett...amennyire bírt.
'A sivatagi éjek.....nem valók életre...' |
*Szauron némán nézett a kanca után. Tudta, hogy Cardassya nem olyan fajta, akit vissza lehet tartani. Aztán dühösen felüvöltött. Láncvillám csapott be a közelben..
~Ááááá, az istenit!! Jobb volt, amíg érzéketlen és fagyos voltam... Amíg nem éreztem semmit... A fenébe is!!~*üvöltötte némán gondolatban.
Szauron - mint mostanában oly gyakran - legszívesebben a falba verte volna a fejét. A gond csak az volt, hogy még mindig a sivatag közepén állt, a legnagyobb puszta semmi közepén, és továbbra se volt rá reménye, hogy falat talál... mindenesetre megfogadta, hogy soha többé nem nyílik meg senkinek, és még kevésbé beszél az érzéseiről. Utálta, hogy érez! Gyűlölte! Gyűlölte, hogy szeret... Vissza akart menni az időben... újra a régi Szauron akart lenni, aki kegyetlenül, részvét és bármifajta érzelem nélkül élt... és ölt..
-Elpuhultam... -nyögte halkan, de közben arra gondolt, hogy soha, egyetlen csatáájában se érzett akkora, kibírhatatlan féjdalmat, mint amit most érez... és amit érez már egy ideje...
Ki kellett szellőztetnie a fejét... Így hát hatalmas lendületet vett, és elrúgta magát a földtől. A hideg levegő, ami az arcába vágott, egy kicsit magához térítette, de nem bírt magával. Megfeszítette izmait, és inaszakadtából repült, azt se nézte, hová... |
Feljebb emelte a fejét, és hátralépett.
- Értem. - hangja üresen és hideg keménységgel kongott.
Hirtelen elindult!
Megkerülte Szauront, és egyre gyorsuló léptekkel nekivágott a homok halmainak, és a hideg éjszakának..... |
-De azóta már rengeteget tanultál. Ma már egy Árny se bírna olyan könnyen veled. És megölni téged... Tudod...
*Szauron hirtelen habozni kezdett, aztán össze-vissza hadarva vágott bele a magyarázkodásba. Máskor olyn határozott és kemény hangja elfúlt, miközben válaszolt.*
-Hidd el, hogyha... én esküszöm, hogy habozás nélkül... máskor megtettem volna... én... régen nem ilyen voltam... Nem értem... már akkor se értettem... és még most se tudom, hogy miért, de... én... én egyszerűen... képtelen voltam... Nem... nem tudtalak megölni... -felnézett, és odalépett Cardassyához. Gyengéden felemelte a kanca állát, hogy annak muszáj legyen a szemébe néznie.*
-És nem is akartalak! Soha nem tudnék árani neked... Nem tudom, miért... de nem akarom, hogy bármi bajod essen...
|
Nem is értette utóbb sem soha, hogy miért, de hirtelen beszélni kezdett. Persze a sörénye rejtekéből.
- Gyűlöltem magam érte.....Idáig futottam, és talán nem is élem túl.....de....mindegy...
- Annyira....Szembesülnöm kellett azzal....hogy gyenge vagyok....Az Árny játszva legyőzött...és ellened fordított.....Sokat gondolkoztam utána, mikor itt felébredtem, és volt néha rá időm, h jól átgondoljam....vajon Te miért nem öltél meg akkor...? Talán...jobb lenne úgy minden... |
*Szauron legszívesebben a falba verte volna a fejét. A gond csak az volt, hogy a sivatag közepén állt, a legnagyobb puszta semmi közepén, és közel vag távol egyetlen árva falat sem látott... A fenébe is! Sikerült a lehető legostobább, legszánalmasabb, legközhelyesebb, és legbénább szöveggel megdobnia Cardassyát. Pompás! Igazán pompás! Ennél rosszabb már nemigen lehetne... Magában zsörtölődött még egy kicsit az ostobaságán, majdúgy döntött, ha később engedi az ideje, visszatér erre a fal-témára.
Hanyagul megvonta a vállát.
-Ne aggódj, túl éltem... mint azt te magad is látod... -*válaszolta félvállról. Szauron próbált higgadt és hűvös maradni, igyekezett a szokásos megközelíthetetlen, elutasító csődör maradni, aki mindig is volt... eddig! Ámde amiatt az előbbi egyetlen egy őszinte szava miatt mindez már kissé hitelét vesztettnek és megjátszottnak tűnt.*
-Öhm...Figyelj, ne csinálj belőle gondot, oké? Ami volt, elmúlt, és kész... Kaptam már ennél keményebb sebeket is az élettől. -*próbálkozott Szauron némi vígasztalás.félével, látva a kanca szégyenét. S igyekezett leplezni, hogy akkor valjában mennyire nagyon is fájtak neki azok a sebek... de nem a testén... hanem a lelkén.*
|
'Na ezt most miért mondta?!' fagyott meg a szíve.
Furán zsibbadtnak érezet magát.
Szauron....azt mondta...hiányzott neki....Ez most gúny volt? Vagy csak hízeleg és valójában nevet rajta, szánja?....Egyáltalán jelent ez valamit? Vagy csak udvarias közhely?
Cardassya lázasan járatta az agyát, míg végül egy régi emlékkép ugrott be neki: ahogy otthon (újra összeszorult a torka) valami tanító etikettet gyakorolt vele, ő pedig dacosan ellenállt.
Aztán a bátyja jött, és ő egyszeriben figyelt és tanult. Valamiért az is az ő része lett.
Most már beidegződött volt, amit mondott:
- Te is......
Aztán leszegte a fejét és lázasan gondolkozott tovább.
Most mondania kellene valamit? Hogy hálás, amiért megölte az orkokat, akiket észre sem vett? Ez már így is elég szégyenteljes volt neki! Vagy megkérdezni hol járt, mi történt vele? Ez annyira ostoba lett volna.
Aztán valami más gondolat furakodott a fejébe. Hogy miért is érzi annyira rosszul magát a csődör előtt állva.
Hogy hogyan is váltak el legutóbb.....
Felnézett kicsit. Igen.....hegek...
- Én...sajnálom...hogy legutóbb megsebesítettelek..... - mondta és legszívesebben elrohant volna. De végül csak állt, és hosszú sörénye az arcába hullt, ahogy lehajtotta a fejét. Mennyire hálás volt érte! Mint egy függöny mögött, elbújhatott. |
*Szauron hallgatott. Némán nézte a vele szemben álló kancát. Nem igazán tudta, mit mondhatna. Hogy hiányzott neki? De hisz' ez... ez nem az ő szájába való szöveg. Cardassya pedig amúgy is biztosan tudja. És csak kinevetné egy ilyen megjegyzésért... Hát akkor mit mondjon? Hogy aggódott érte? Hogy féltette? Mindig is tudta, hogy Cardassya kemény lány. Nem kell pátyolgatni. Nem kell óvni, vagy védeni. Hiszen ezért is kedvelte meg. Mert végre egy olyan kancát látott, aki nemhogy meg tudja védeni magát, de ráadásul borzongva utasított vissza mindenféle segítséget. Ez volt az, ami először ejtette rabul benne... A fenébe is! Csődör létére nem fog itt elpuhulni! Most szépen összeszedi magát, és kinyög egy értelmes, lehetlőleg minél kevésbé csöpögős, pékézláb mondatot! Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang... Bcsukta, majd újra kinyitotta... Egy darabig tátogott, mint a hal, aztán kínjában végül elnevette magát... Csak később jött rá, hogy ez valójában a megkönnyebbülés nevetése volt. A megkönnyebbülésé, hogy újra épen, és egyáltalán viszontlátja a kancát.
-Cardassya...
Végül a "mindig az első gondolat a helyes" alapon egyszerűen kicsúszott az az egyetlen egyszerű szó a száján...:*
-...hiányoztál... |
[243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|