|
Témaindító hozzászólás
|
2018.08.30. 23:15 - |
Annyira nevetett, hogy már fájt az arca és alig kapott levegőt. Próbált szólni a többieknek, hogy ugyan hagyják már abba, mert mentem elájul, de azok mintha csak élvezték volna vergődését, eszükben sem volt abbahagyni.
Végül nem bírta tovább, először az oldalára borult, majd továbbgördült a hátára és mind a négy patáját az ég felé fordítva nevetett, mintha csikizték volna.
- Kérlek…. Ne… nem bírom… hagyjátok abba…! - zihálta, minden egyes szót úgy kellett kipréselnie magából.
De választ már nem kaphatott, mert egy világokat megrengető villámlásra riadt fel. Hirtelen azt se tudta, hol van. Szemeit erőltetve nézett körbe és lassan sikerült kivennie egy-két konkrét dolgot. Már emlékezett. Egy dombok között elrejtett barlangban feküdt, összegömbölyödve, szárnyait magára terítve, hogy kevésbé fázzon. Egy nyári estéhez képest kifejezetten hideg volt.
Kibambult a barlang száján a végtelen éjszakába. Annyi idő telt el. Vajon mi lehet velük? Hova sodorhatta az élet az ő legjobb pegazus barátját, Asylont és az ő egyetlen Evenionját? Bár az emlékezete az évek során egyre tompult és már nem emlékezett annyira pontosan közös kalandjaikra, tudta, hogy az érzés, amit belül érzett, sosem fog megváltozni, akárhogy is változzanak az idők és akármennyire is távol kerüljenek egymástól.
- Remélem nagyon vigyázol rá, barátom. |
[51-32] [31-12] [11-1]
Zenit még fekvő pozíciójában is kihúzta magát, ahogy a barlang bejárata felé nézett és fülelt. Úgy döntött, nem fog feleslegesen kopogásba kezdeni a patáival, ami egy felállást jelentett volna, inkább kivár, hogy lesz-e a hátborzongató hangnak folytatása.
Goldennek csak egy apró biccentéssel válaszolt, semmi felesleges szó elven. |
Elmosolyodott a fiatalabb peguni szavain. Tetszett neki ez a hozzáállás.
- Meg lesz hozzá a lehetőséged. Akár azt is mondhatnánk, hogy tiszta lappal kezdhetsz - mondta optimistán.
Aztán egy különös, kintről jövő, sivító hang elvágta az optimizmusát.
Kimeredt szemekkel nézett a barlangtársára.
- Maradj...nagyon....csöndben - suttogta alig hallhatóan. |
Zenit hahotázott.
- Hiába, az Élet az igazi tanítómester!
Idővel kicsit sikerült összeszednie magát és visszatérnie a normális viselkedéshez. Kicsit elmerengett, Goldent nézte, aztán a barlang bejáratát, majd csak úgy a sötét barlang egyik sötét végébe bambult.
- Megöregedni... kiváltság. - mondta ki végül hangosan. - Én szeretnék megöregedni. De előtte szeretnék eseménydús életet élni. Megtapasztalni minél több dolgot. Jókat is, rosszakat is. Persze túlnyomó többségben inkább jókat. |
Az utolsó megszólálsra felhorkantott, aztán nem bírta megállni a nevelést.
- Akkor akár egészen veszélyes is lehetne a helyzeted, már csak az anyák esetleges haragja miatt is - tódította - Ismertem egyszer egy pegunit, aki csúnyán ráfaragott a csapodár életvitelre...Minden csikója a nyomdokaiba akart lépni. Ő harcos volt. A békeidőkben annyi kancát tisztelt meg a szerelmével, hogy nem is tudta számontartani. Csakhogy a kancák nem voltak harcosok. A csikók meg, pár kivétellel, rendkívül hőslelkű kalandvágyó, ámde harctérre még véletlen sem tartozó lények lettek.....Szegény barátom élete utolsó néhányszáz évében a gyermekeit védte és mentette a leglehetetlenebb helyzetekből, kétségbeesetten próbálva őket eltéríteni a kalandozó életmódtól.....Amikor utoljára beszéltünk, beismerte, hogy ez az élete végéig kitartó szerepkör sokkal rosszabb volt, mint bármi, amire a harcos életmód kényszerítette......
Rápillantott a fehér lényre.
- Nem szigorúság ez. Inkább csak...elveszettség. Az eriszi lények közt akadnak nálam idősebbek is, de ők...tudják mihez kezdjenek magukkal. Még azok is, akiknek szinte semmilyen varázsereje nincs. Ha megfogadsz egy tanácsot, sohase öregszel meg! |
Ismét rámosolygott Goldenre.
- Túl szigorú vagy önmagadhoz. - jegyezte meg csendesen.
Kicsit elmélázott.
- Egyébként van ebben a "nem-emlékezésben" jó is. - vallotta be. - Teljesen szabadnak érzem magam, mindenféle kötöttségek, kötelezettségek nélkül. - itt egy pillanatra elnémult, aztán kelletlen nevetésben tört ki - Hát nagyon remélem, hogy nem azért érzem ezt, mert egyébként egy csapatnyi csikóm van - kimondva a gondolatait még jobban rákezdett a nevetésre, olyannyira, hogy abba se tudta hagyni jó ideig. |
Golden undorodva húzódott beljebb a vízcseppek elől.
- Amilyen kevesen maradtunk a Birodalomban, majdnem szükség egymáson segíteni, nem pedig jóindulat - sóhajtotta fáradtan.
Kibiccentett a sötétbe borult tájak felé.
- Majdnem biztos vagyok benne, hogy ha varázs vezetett, teljesen mindegy mi lesz a tájakkal, a vihar után, ha elindulsz, vezetni fog tovább.
Kissé keserűen elmosolyodott.
- Bárcsak nekem is menne! |
Szemöldökeit felhúzva hallgatta a másik lényt. Nem tudta mire vélni, hogy a vihar hogyan és végképp miért mozgatja el a tájakat? Vagy nem erre a konkrét viharra célzott Golden, hanem... valami másra?... Nem teljesen értette, de végül elengedte a dolgot. Mostanában túl sok mindent nem értett, és nem ez volt az első, számára kifejezetten furcsa és érthetetlen.
Bíztatóan rámosolygott Golden Greenre.
- Ne törd a fejedet ezen. Nem várom, hogy megoldást találj számomra.
A barlang szája felé pillantott, ahonnan újabb és újabb széllöketek kíséretében esőcseppek hatoltak a barlangba, egyre mélyebben.
- Szerintem az lesz a legegyszerűbb és legjobb megoldás, ha most szépen megvárjuk, amíg a vihar tovább áll, utána pedig hagyom, hogy a lábaim vezessenek tovább. |
Golden Green egy darabig némán figyelte a másik lényt.
- Eredetileg a hegyek voltak arra, meg a sivatag azokon túl. De a viharok megváltoztatják a dolgokat a Birodalomban mostanában. A tájak, amik a dombos erdő körül voltak, máshol lesznek, mikor a vihar véget ér - felelte végül higgadtan.
Kipillantott a barlang elé.
- Úgy gondolom, hogy nem baleset ért. Inkább hajlok rá, hogy azt mondjam: valaki vagy valami szándékosan sújtott feledéssel. Habár hozzá kell tennem, ez csak gyanú a részemről. Nagyon erős mágia kell hozzá, hogy valaki a saját nevét elfelejtse - mondta továbbra is óvatosan - De annak, ha cél nélkül vándoroltál, és mégis mindig nagyjából egy irányba haladtál, oka kellett legyen. Az én fürkészvarázsom is nagyjából így működik: ha tudom kit vagy mit kell keressek, a varázsom mindenképp hozzáhúz.
Megrázta a sörényét, és szorosabban a testére simította a szárnyait.
- Bár mondhatnám, hogy van ötletem, hogy hogyan segítsek neked, de közülünk azok, akik az elmevarázslatok mesterei, eltűntek, vagy olyan helyeken vannak, ahova most nem lehet eljutni... |
Pár percig egy helyben toporgott, jobbra, balra forgolódott, mire sikerült olyan helyet találnia magának, ahova végül jólesően leheveredett.
- Nem volt, illetve nincs konkrét úticélom. - válaszolta - Szeretném megérteni, mi történik itt és mi történik velem. De eddig nem találkoztam hozzátok hasonló lényekkel, csak elvadultakkal és ellenségesekkel.
Nagyot sóhajtott és kicsit megrázta a fejét.
- Igazából a beszélgetés veletek ráébresztett arra, hogy sokkal több minden esett ki a fejemből, mint eredetileg gondoltam. Az például, hogy a saját nevemet se tudom, elég aggasztó! - vallotta be homlokráncolva.
- Amikor megéreztem a vihar közeledtét, csak céltalanul haladtam északi irányba. Arra mentem, amerre a lábaim vittek, különösebb cél nélkül. - mondta és megvonta vállát.
- Mi van északra, nem tudod véletlenül? - kérdezte a bölcs barlang-társát. |
Apró, szelíd mosollyal biccentett a maradó peguninak. Igazából elmondhatatlanul örült, hogy nem kellett egyedül maradnia. Gyanította, hogy Heru előbb-utóbb dühöngeni fog, mikor leesik neki, hogy magára hagyta, de ez aligha számított. Részben, mert Herunak muszáj volt segítenie odakinn. Részben, mert Golden Green már egyáltalán nem érezte veszélyesnek az idegent.
- Nos, igen. Azt hiszem az első, korai erisziek összetartó énjét végül mind átvettük. Aminek persze az az árnyoldala, hogy mikor végül egymásnak esünk valamiért, hát nem aprózzuk el - vallotta be egy fintorba hajló mosollyal.
- Merre vitt volna az utad a vihar előtt? |
Vállat vont.
- Semmi késztetést nem érzek arra, hogy kimenjek oda - vallotta be őszintén.
- De miatta muszáj lett volna távoznom - fejével az imént kizúgó szárnyas után intett. - Nagyon a szívén viseli a sorsod, ami dicséretre méltó és ritka.
Halványan elmosolyodott.
- Jó lehet közületek valónak lenni, ha így törődtök egymással - állapította meg egészen halkan, majd odébb sétált, hogy ne zavarja Golden Greent.
Feleslegesnek tartotta volna kimondania, hogy Golden Greennek nem kell tőle tartania, nem fog egy óvatlan pillanatban rá támadni. Ezek csak szavak, a tettek beszélnek majd helyette. A legtöbb, amit tehet, hogy tényleg nem bántja Goldent. |
Heru elszörnyedt, ahogy az idegen lény mozdulatát követve meglátta a zuhanó alakot. Akárki is volt az, nem lett volna szabad ott lennie, vagy nem kellett volna zuhannia!
Úgy zúgott el a két másik lény mellett, mint egy tengeri orkán.
És a vihar úgy ölelte be magába, mintha egy eddig hiányzó darab lett volna.
Golden Green hiába próbálta meresztgetni a szemeit riadtan, nem látta, hogy mi lett Heruval, vagy a látott alakkal. Csak remélhette, hogy minden rendben.
- Nos - kezdte lassan - hacsak nem azok közé tartozol, akik élvezik, ha elveszhetnek, akár maradhatsz is - foglalta össze a helyzetet. |
Elmosolyodott a terv hallatán.
- Okos... nagyon okos! - szólalt meg elismerően.
- Viszont Nekem tényleg ki kell mennem, hogy Te - itt a sárkányszárnyas lényre bökött - nyugodt lélekkel hagyd itt Golden Greent - orrával a másik lény felé bökött -, és segítsd a társaidat, akiknek minden bizonnyal szükségük van rád - egyik szárnyával kifelé mutatott a viharba, ahol egy pegazusnak tűnő alak épp lezuhanóban volt. |
- Várj várj várj!
- Ne tedd!
- Széttép!
- Ez őrület!
Két lénynek ekkora hangzavart csinálni egész szép teljesítmény volt, főleg, hogy időről-időre mindketten elhallgattak, összenéztek, és várták, hogy a másik kezdjen el beszélni, aztán mégis mindketten nekifogtak.
Végül Heru letorkolta Golden Greent.
- Idefigyelj, Fehérfekete! Ez nem akármilyen vihar, ha kimész, nem tudni mi lesz veled! Mi nem....a vihart nem....vagyis....
Golden Green higgadtan, biztatóan szólt közbe:
- Inkább tudjon mindent. Jobb úgy. Akkor értheti a helyzetet!
Heru mély levegőt vett, és újra beszélni kezdett:
- Egy ideje zűrzavaros és veszélyes időket élünk a Birodalomban. Sok vidék nem olyan mint volt. Sok lénynek meg kellett tanulnia együtt élni azzal, hogy....már nem mozoghat mindenfelé a régi szabadsággal. De talán mindezt magad is tudod.....Mi, erisziek, ha valamiért egy nagyobb, nem túl erős csapatot kell mozgassunk, akik nagyon védtelenek lehetnének az utazáskor, nem tucatnyi és tucatnyi lénnyel, egy kis hadsereggel védjük meg őket. Kitaláltunk valami jobbat. Ha lehet várni az utazással, kivárjuk, amíg egy mágikus vihar támad. És annak a fedezékében, épp a vihar előtt haladva mozgunk. Senki se tudja így követni a nyomokat. És egy mágikus viharba nagyon kevesen próbálnának meg beleugrani, csakhogy elkapjanak néhány kósza lényt. Nekem és a társaimnak, akik viharmágusok, ilyenkor az a szerepünk, hogy ha kell, még vadabbá tegyük a vihart, és amennyire lehet, tereljük. Arra, amerre nekünk jó.
Golden Green szomorúan bólintott.
- Annak, ami most odakinn van, az a dolga, hogy mindent széttépjen, amit ér. A baj ott történt, hogy lemaradtam a csapatomtól....
Heru egy horkantással leintette.
- Ez mostmár mindegy. Kivárjuk a vihar végét, és amint enyhül, elmegyünk! Akárkik jönnek a vihar mögött, nem akarunk velük találkozni.....
Az idegenre nézett.
- Ott kinn egy vadvihar, és féltucat lény különböző varázsa tombol. Nem akarhatsz kimenni! |
Elgondolkodva nézte társaságát.
- Mondjuk most, hogy mondod... Néha hamarabb kicsúsznak a számon a szavak, minthogy azt akarnám, vagy egyáltalán végig tudnám gondolni, mit akarok mondani...
Kicsit eltöprengett, majd folytatta:
- Sok hülyeséget beszéltem, mióta itt vagytok? Előttetek nem igazán volt társaságom, ha az erdei mókusokat és madarakat nem számoljuk....
Megértően elmosolyodott és most teljesen más volt az egész lénye, mint eddig bármikor.
- Azt hiszem, mindent értek. - mondta halványan mosolyogva, ahogy elnézte a két lényt.
- Szerintem az lesz a legjobb, ha én most kimegyek - jutott hirtelen elhatározásra és határozottan megindult a kijárat felé. |
Mindketten válaszolni akartak, aztán mindketten riadtak néztek a lényre, ahogy az nem bírta kimondani a nevét.
Golden Green kezdte el lassan megfogalmazni, amit gondolt:
- Mondd.....lehetséges, hogy átokkal sújtottak? Olyannal, ami egyre erősödik, és mind több dolgot feledtet el veled?
Aztán Heru óriásit horkantott, és Goldennek is össze kellett húznia magát.
- Bocsáss meg....Azt hiszem erre a kérdésemre biztosan nem fogsz tudni válaszolni - mondta halkan, szégyenkezve.
Heru döbbenten nézte, ahogy a bölcs, öreg lény összehúzza magát. Olyan....könnyű volt megfeledkezni róla, hogy Gölden egy nagyon is...esendő lény.
Gyorsan átvette hát az irányítást:
- Háttt....ebben a tekintetben nem fogunk tudni előbb jutni! Se Golden, se én nem tudunk az elmevarázslatokról semmit - közölte tárgyilagosan, majd sajátos, hirtelen jött magabiztossággal folytatta:
- Lehet zagyváló átok is! Azok az első napokban rettenetesek, de aztán elmúlnak maguktól!
Végiggondolta a szürke peguni kérdéseit, és, ha másért nem, hogy könnyebb legyen a légkör, és talán Goldent is megnyugtassa, beszélni kezdett:
- Kinn lenne a helyem, mert részben az én viharom, igen. Több társammal együtt csináltuk, és egyikük egy szeles, hebrencs pegazus kanca, aki jó viharmágus, és most kell a segítsége, de késett....Bízom benne, hogy elboldogulnak a viharral éjjel is. Az éjjeli viharok mestere egyedül én vagyok - mondta nem kevés büszkeséggel.
Egy kicsit járatta a szemeit az idegen és Golden közt.
- Legalább két kell majd tartania, igen....Hogy alkalmas legyen arra, amire kell - fejezte be sután.
- Egyébként igen, elég jó vagyok viharok terén. Villámot is tudok támasztani. De mivel nem egyedül az enyém, nem tudom egyedül uralni. Lehetne belőle baj, ha Golden kinn marad, mert.....
Hirtelen elharapta a mondatot, gyors és rémült pillantást vetve a társára.
Golden Green fáradtan sóhajtott.
- Hagyd csak, fiatal barátom. Úgyis rájönne magától! - mondta lassan, aztán a szürke lényhez fordult - Nem nagyon van már varázserőm. |
Csak kapdosta a fejét a két lény között.
- Te tényleg kivágysz oda? - hüledezett a sárkányszárnyas egyeden.
- Viharlány? - tette fel az újabb, értetlenkedő kérdését.
- Boldogulnak nélküled?
- Két napig tart?
Összeráncolt homlokkal nézett hol az egyik, hol a másik lényre.
- Ne mondjátok már, hogy ez a Ti művetek! - hüledezett először, de meglepettségét hamar lelkesedés vette át.
- Te ilyet tudsz? - kérdezett újra, a bejáratban álló lényhez fordulva. - De ha Te irányítod, akkor miért kell ide behúzódnotok? Részlegesen feloszlatod és mehettek is az utatokra, nem? - találgatott csillogó szemekkel.
Először jót vigyorgott a kitalált neveken, csak utána válaszolt. Elvégre nem tűntek a lények valóban kémeknek, vagy egyéb rosszakaróknak. Elmondhatja, ki ő, ennyivel igazán megtisztelheti a két másikat.
- Persze, hogy van nevem! - vágta rá. Aztán lefagyott az arcáról a mosoly, ahogy tátott szájjal meredt maga elé. Akárhogy próbálta formálni a szavakat, úgy nézett ki, mint egy néma, aki beszélni próbál. Csücsörített, vicsorított, mindent csinált, de egy árva szó nem hagyta el a torkát.
- Hát.... ez.... kellemetlen - szólalt meg végül. - Itt van a nyelvem hegyén, mégsem tudom kimondani... |
Golden Green figyelmét közben egyre inkább a kinti zajok kötötték le. A vihar lassan de biztosan utolérte őket a barlangban, és most épp egy eléggé idegesítő szakasznál járt: hosszú-hosszú csendeket követett tomboló orkánszerű, bömbölő szélrohamok egy-egy rövid sorozata.
És Golden Green belátta, hogy nem, mégse érzi magát biztonságban idelent.
- Akár fontos vagy, akár nem, azt hiszem ígyis-úgyis csak akadémiai vitát folytattunk mi itt mindenről. Egy darabig nem hinném, hogy jó ötlet lenne kimenni. Utána meg....vagy lehet majd odakinn tájékozódni, vagy nem - mormolta búskomoran.
Heru közben majdhogynem toporzékolva húzódott közelebb a kijárathoz, és a nyakát nyújtogatva, fejét tekergetve próbált fellesni az égre.
- Hát nektek talán nem lenne jó ötlet, de nekem kint kéne lennem - sziszegte mérgesen.
Az idősebb lény meghallotta a hangot, és megütközve kérdezte:
- Miért nem mész akkor ki? Semmi baj, nem kell itt maradnod.
Heru erre már haragosan fújt egyet.
- Nem hagylak magadra...öhm....nos...vele!
Mindkét lénynek ekkor jutott csak eszébe, hogy elég sajátos lesz nevek nélkül lenni.
- Nos....szerintem megteheted... - pillantott a jelenleg esőszürkésbe hajló színű teremtményre Golden, aztán aggódva meg is kellett kérdezze:
- Valóban....nem kellene neked kinn lenni? Nem lesz rád szükség?
Heru elgondolkozott, majd nemet intett.
- Ha a viharlány már ideért végre, megoldják nélkülem - mondta végül - És maradok!
Nem bízott a névnélküli alakban.
Golden Green összerándult, amikor a következő szélroham szinte megrázta a barlangot. Centiről-centire somfordált a barlang szájához, de mikor a szokatlanul gyorsan érkező szélroham bántóan éles vízcsepp-darabkákat vágott az arcába pokoli erejével, Golden gyorsan a barlang falához lapult inkább.
Képtelen volt most Heru idegességén gondolkozni.
- Mikor....mikor is ér véget ez a vihar?
Heru elfintorodott.
- Talán két nap.
Kék szemeivel a szürkés alak felé fordult.
- Valahogy csak szólíthatunk, nem? - kezdett végülis csakazértis hepciáskodni.
- Persze! Ő lesz Fehérfekete, te Kékfekete, én meg maradok GoldenGreen! - torkolta le az öreg mén váratlanul. |
Megvonta a vállát.
- Szerintem túlmisztifikáljátok a dolgot. - jegyezte meg.
- Nem érzem magam fontosnak, semmilyen téren, ezért nem is gondolom, hogy bármiben pont én tudnék nektek segíteni. - folytatta közömbösen.
- És még ha tudnék bármit is, teljesen mindegy, hiszen nem emlékszem semmire! - kezdett ismét nevetésbe, de most nem jókedvében, hanem inkább kínjában.
Közben kinn már javában tombolt a vihar. Látta, hogy az egyik lény alig látja, ezért visszavett a mágiából és hagyta, hogy a körvonalai tisztán kirajzolódjanak, még korom sötétben is. |
Mindkét lény vitába akart szállni a fehér pegunival, de aztán megmutatta az alak(és mágia-)váltását, és mindketten elhallgattak. Bár egyikük sem riadt meg. Inkább meglepettnek tűntek, és finoman elhúzódtak azon apróságok útjából, amik inkább nekiindulnak a kinti világnak, de nem akartak a barlangban maradni.
Golden Green egész közel lépett, mert alig látta a lényt.
- Milyen érdekes - mormolta, a pegunit vizslatva szemben - Nem vagyok benne biztos, hogy valaha láttam-e ilyen mágiát!
Heru elhúzta az orrát. Ő éjjeliként tisztán látta a másik élvezkedését, de mint olyan lény, aki imádta a saját varázsát, és kötődött a Sötétséghez is valamelyest, nem érezte a helyzet igazi súlyát.
- Én igen. De az a lény biztosan lelépett már a Birodalomból. Vagy azokkal van, akik közülünk léptek le - mormogta alig hallhatóan.
Golden Green kirázta saját magát a meglepetéséből.
- Tudod, egyikünk se igazán féltésből kereste számodra a megoldást - kezdte, aztán össze kellett szednie a gondolatait, hogy folytatni tudja:
- Nem tudni pontosan hova és miért vagy hogyan, de a birodalmi fénylények java tovatűnt. Sejthető, hogy van, aki csak rejtőzik, és van, aki elhagyta a Birodalmat, de....vannak, akikről tudnunk kellene hol vannak, mégse leljük nyomukat se. Az alapján, amit elmondtál, lehet, hogy fontos információ birtokában vagy. Lehet, hogy te is fogoly voltál, de megszöktél, ha a többieket, ki tudja kik és hova, elhurcolták....? Talán még az is számíthat, ahogy a láncaid kinéztek, vagy ahol magadhoz tértél. Talán ennek a különleges képességnek köszönheted, hogy szabad vagy - nézegette a sajátjaihoz képest is sötét tollakat Golden.
Heru egyetértőn bólintott. Aztán károgott egy sort megint:
- Vagy éppenséggel épp ezért a képességed miatt most valakik, akik nem épp barátságosak, most tűvé teszik érted az egész Birodalmat....Nagyon sok nem Fényelemű, de annak tűnő lényt sem találunk. Mintha valaki csak alakra és formára alapozva vinné a lényeket.....Vajon te hol illesz ebbe a rejtélymozaikba? |
[51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
