|
Témaindító hozzászólás
|
2009.07.25. 02:34 - |
Mennyláng a ragyogó, csodálatos víz felett suhant, és elismerte, hogy valóban ez lehet a Birodalom egyik legszebb folyója. A hatalmas folyó vize szinte háborítatlanul áradt a tengerek felé az utolsó belétorkolló patakok után. Mindig nyugodt, mindig tiszta, mindig sok fényt visszaverő......Nagy kanyarjai békésen tártak fel újabb és újabb csodás mezőket, ligeteket.
A gigantikus delta-torkolat viszont így is meglepte a pegazust. Sosem hitte volna, hogy ilyesmit lát! A folyó a nagy síkságon szétterült és még jobban lelassult, de a sok deltás folyóhoz képest, amiket Mennyláng életében megismert, ez nem alkotott undorító lápokat.....Nem. Itt a víz csak még békésebb és szebb lett, végeláthatatlanul terült el, és ölelkezett a tengerrel csillámlón, és talán ezernél is több gyönyörű kis szigetet hozott létre hordalékából. Némelyiken akár máguslények falvai is elrejtőzhettek, másokon éppcsak meghúzódhatott egy bajbajutott vidra.
Mennyláng puhán leszállt egy akkora szigetecskére, amin épp meg tudott állni, és szoboszerű arca mögött ámuló és andalgó lélekkel tekintett végig az álombéli tájon. |
[44-25] [24-5] [4-1]
Tyrant leplezetlenül felnevetett Mennyláng szavait hallva. De a nevetése egyszerre volt önfeledt, szenvedélyes és rajongó.
Egy újabb pörgetéssel kiforgatta a pegazust a szárnyai közül és szorosan maga mellé állította. Ezután pedig csak ragyogón mosolygó szemekkel nézett rá.
- Hogyan tovább? - kérdezte kisvártatva, majd gyorsan, kissé zavartan hozzátette - Már félre ne értsd, én naphosszat el lennék azzal, hogy egyszerűen csak nézlek és csodállak, de nem szeretnélek untatni. És mindezek mellett persze minden kívánságodat teljesítem és semmi képpen sem szeretném hagyni, hogy unatkozz! - hadarta lelkesen, az egészet egy szuszra legyűrve. |
Elakadó lélegzettel szédült bele Tyrant szárnyaiba, egy pillanatig azt sem tudta eldönteni sikítson vagy nevessen.
- Én....én örülök, hogy megismertelek! - mondta végül jobb híján, aztán ő maga is elmosolyodott suta, hivatalos szavain, gyönyörűen, álombelien, de szégyenlősen lesütve szemeit. |
Meglepettségében kissé hátrahőkölt és ahelyett, hogy visszacsókolt volna, egyszerűen csak ragyogó szemekkel nézte Mennylángot. Hirtelen olyan mesebelinek tűnt az egész világ! Fülein kicsit mozdított, mire visszazökkent a valóságba.
Egy szédítő mosolyt küldött Mennyláng felé és egy kifürkészhetetlen pillantást vetett rá. Alig egy pillanattal késöbb pedig gyengéden, de gyorsan megfogta a pegazus egyik szárnyát és kiforgatta korábbi öleléséből, hogy aztán lendületesen ismét a szárnyaiba dönthesse.
- Tyrant vagyok. |
Mennyláng hosszú, hosszú percekig nézte kettőjük hófehér-lángszín összefonódó tükörképét a szellőben borzolódó víztükrön. Minden olyan tiszta, olyan szép, olyan békés volt itt. Felnézett a messzeségbe, a ragyogó víz feletti szemfájdítóen kék égbe, a szálló madarakra, akik gondtalanul élhetik a természettől nekik rendelt életet....
Olyan könnyű lenne itt maradni...igent mondani....
A pegazushoz fordult, szálldosó fehér sörénye szálai közt a szemébe akart nézni, hátha attól majd megtudja mi a helyes választás....De annál sokkal többet kapott.....Valamit, amire nem volt felkészülve....
Belenézett a mén szemeibe, és rájött, hogy már rég elveszett......Csak az elméje még nem tudta, amit a szíve már rég eldöntött.....
- A nevem Mennyláng - suttogta megilletődött hangon, aztán természetesen, egyszerűen, szerelmesen megcsókolta az idegent, mintha ezredévek óta lennének egymás társai az életben.....minden világban.....minden utazás alatt.... |
Tyrant engedett szárnyai fogásán, hogy ne érezze úgy Mennyláng, akarva akaratlan a szárnyai közt kell maradnia.
- Csak... élvezd a pillanatot - suttogta válaszul - Ígéretek és kötöttség nélkül.
Mennyláng valószínűleg el se tudta volna képzelni, Tyrantnak milyen nehezére esett azt mondani, amit mondott. Valójában úgy gondolta, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a Mágia ne hurcolászhassa élete szerelmét kénye kedve szerint és hogy végre nyugodt életre leljen. Mindemellett azonban tudta, hogy nem maradhatnak örökké együtt. Akármennyire is származott a hosszúéletű pegazusok családjából, ő maga nem volt halhatatlan...Mindazonáltal viszont nem állt szándékában egyedül maradni. Semmi esetre sem... |
Vágyakozva, ellazulva simult válaszul fejével Tyranthoz, magát is meglepve, de ez a lágy és mégis elsöprő lángolás a lényből, ez az érzés, ez a valóság annyira szép volt...Akármi is legyen később, most át akarta adni magát neki. Nem bánta volna azt sem, ha elveszik a lelkét később. Legalább ez az érzés lehet benne végre az utolsó, mindent eltöltő érzés.....Nem számít mibe kerül ez a szenvedély....magának akarta.....
Lágy csókot lehelt a mén arcára, és bátortalanul közelebb lépett, felszámolva az összes távolságot kettőjük közt......
Aztán összerándult és rémülten felsikkantott.
- De ez önzés! Én nem tehetem ezt veled! Hogy is tehetném?! Ez....ez....gonosz és gyűlöletes - hűlt el magától - Ha továbbvisz a Mágia, mi lesz veled?!
|
Tyrant csábítón közelebb lépett és olyan közel hajolt Mennylánghoz, hogy arcuk súrolta egymást.
- Hát álmodj tovább. - susogta. |
Mennyláng megborzongott attól, ahogy a mén ránézett, és attól, amit az ígérete jelentett. Ahogy ígérte...amilyen hangon megszólalt....Lélegzet után kapkodva nézett a delejező pillantásba, hatalmasra nyílt szemekkel, amiben bizonytalanság, vágykozás, hitetlenkedés vegyült egyetlen szikrányi reménykedéssel.
- Álmodom - suttogta fátyolos hangon - Ez csak álom lehet. |
- Ha valaki igazán szeret, teljes szívéből szeret és ha az idő múlása kényszerít titeket elválásra, az elporladó fél semmiképpen sem akarná azt, hogy örökké szenvedj azért, ami vagy. Ha sosem mersz szeretni, ha sosem mersz döntést hozni, vagy új dolgokba vágni, valóban nincs is értelme élni. A szeretteink örökké velünk maradnak, ez ellen nincs semmi kétség, ahogy az élet kevés igaz pillanata is.
Tyrant meglepő mód lehunyta szemeit és édeskésen elmosolyodott. Nem tartotta néhány pillanatnál tovább csukva szemeit, de korábbi pillantása egy csapásra eltűntek és mérhetetlen szenvedély vette át a helyét.
- Nem ígérek semmit, mert az nem lenne egyenes dolog. Csak annyit kérek, tarts velem, míg evilági utazásod tart. Semmi elkötelezettség, semmi ígéret. Éljünk a pillanatnak! - vált a hangja csaknem suttogóvá.
- Ha mersz hinni és bízni, csodás életet biztosíthatok neked! .... A választás csak rajtad áll. |
Összeborzongott a szárnyak és az oly idegen hang érintésétől. Ez az érintés a lelkéig hatolt....
Megpróbált ellépni a tűzlénytől, de nem volt rá képes, nem tudta odébb parancsolni magát. Így inkább csak szorosan becsukta a szemeit, és (talán dühtől? vagy inkább bánattól?) remegő hangon felelt:
- Amit mondasz túl szép, hogy igaz legyen! A pillanatok tovatűnnek, és semmi sem hozhatja vissza őket! És egyetlen pillanat sem lehet elég szép, hogy örökké emlékezzünk rá, hogy elhiggyem, hogy megéri vágyakozni rá, és keresztülvergődni érte a létezésen! Én...túl sokat vesztettem! Volt családom, megpróbáltam másokkal élni! De aztán tovatűntek a múltban, mögöttem, és én...én elárultam őket! Nem tudtam velük maradni! Összefolytak a világok, és minden idő, minden pillanat elérhetetlen a jelenben és tovatűnik a múltban! Az a Mágia....újra és újra kiszakít engem az életből....Míg már valóban nem érzem az életet. A Fényhez tartozom, és az kegyetlenül megköveteli, hogy ez így maradjon. Annyiszor...annyiszor próbáltam hinni abban, hogy az én tetteim majd valahogy megváltoztathatják ezt az átkot, ezt a sorsot! Hogy majd elmúlik egy napon. Kapaszkodtam az emlékekbe, ahogy mondtad, mert édesek voltak....De minden tovatűnt, és tudom, hogy mennyi fájdalmat okoztam azzal, ha mások életének részévé váltam. Ezt semmiféle édesség nem enyhítheti...Idővel már fájt emlékezni, már én akartam a hűvös semmit! A megváltást......de örökéltű vagyok.....S ez sem nem élet...sem nem halál.....
Újra összerázkódott az emléktől. Az egyetlentől, ami éppoly élő és fájdalmas maradt minden alkalommal: ahogy körülöleli a Fény és kiszakítja őt az életből, átutaztatja önmagán, ami maga a csoda, aztán hirtelen újra egy valóság.....mindig egy új....Kinyitotta a szemeit, és reszketegen meredt a vele álló lényre, annak lángoló szemeibe.
- Hogyan akarhatnál egy olyan lényt, aki maga sem tudja mikor, eltűnik? Akár egy ködfoszlány.......Hogyan akarhatnál engem, aki fájdalmat okozok, és semmi sem vagyok, ahogy a világban járok? Nem örökkévalóság és együttlét az, amiben az egyik lény becsapja és elhagyja a másikat..... |
Fejét alig láthatóan oldalra biccentve, már-már szánakozva nézett a pegazusra.
- Mindez... számomra nem ijesztő - kezdte tőle ritkán hallható nyugalommal a hangjában és végtelenül gyengéden, bármiféle hátsó szándéktól mentesen tűzpiros szárnyait az összefont hófehérekre terítette. Tyrantnak nem véletlen volt tűz az eleme, teljes egészében egyesült azzal és át is járta testét, így szárnyain keresztül jóleső meleget sugárzott.
- Nem akarlak Téged birtokolni, nem akarlak gúzsba kötni, nem akarok bosszúságot okozni vagy befolyásolni. Az egyetlen, amit kívánok: örökké melletted maradni. Megmutatnám, miket is lehet az örök-létben díjjazni és miért is érdemes élni. Azok a soha nem múló pillanatok, amikre örökre emlékezhetsz és amikre érdemes örökké várni. Kalandos életed pillanatnyi pihenői, ahol szusszanhatsz egyet és tapasztalataidat továbbadhatod azoknak, akik erre érdemesnek bizonyulnak. Hogy végül olyan életre nézhess vissza, amiről elmondhasd, érdemes volt élni és amiért mindenki, az örök percek múló óráján fel fog rád nézni. - ahogy beszélt, az a tűz, ami átjárja belül, a hangjába is belevegyült, fokozatosan fokozva az érzéseket. Szemeiben ugyancsak lobogtak a lángok és tekintete hol végtelenül messzire nyúlt, hol pedig perzselőn fürkészte a szárnyai közt álló pegazust. |
Egyetlen lapos, gyors pillantást engedett magának, aztán visszafordult a rohanó vízhez, és zűrzavaros tükörképére meredt.
- Idegen, nem tudok ki vagyok, így jobban tennéd, ha gyorsan elfelejtenéd, ami köztünk történt - mondta hűvösen, és közben próbált nem gondolni arra, hogy mén mindig izzón érezte a csókot, amit váltottak - Különben sötét világ fogad magába...
Hosszan hallgatott, majd halkan, távolian, mintha csak magához beszélne, mesélni kezdett:
- A világok időtlenek. Hogy hol kezdődött a létezés és hol ér véget, nem tudhatja senki. Senki...Világok jönnek létre, kiteljesednek, ragyognak, aztán megfakulnak, megöregszenek, majd tovatűnnek. Mindennek megvan a rendje. A harmóniája. És épp azért, mert idejük megszabott, fény és sötét valamennyi lénye, de a legegyszerűbb virág, fa, bogár vagy pillangó is élhet igazi életet. Részese a létezésnek, érzi az ízeit, a valóságát, megélhet minden pillanatot....Mert tudja, hogy egyszer vége. De mi van, ha nem?
Összeborzongott, és fázósan maga köré vonta szárnyait, szoros, hófehér tollrózsába szorítva magát:
- Átkozott lény vagyok, idegen. Én legalábbis biztos vagyok ebben. Ha életet akarsz látni, ne rám nézz! Bukott angyal vagyok, vagy száműzött fénylény, nem tudom....Nem emlékszem. De az a sorsom, hogy akárhány világot bejárjak, egy idő után elszólítson onnan a Mágia...a vérem...a Fény...a Létezés eme nemlétbe oltott korcs változata. nem tudok ellenálni, elragad. Sosem találhatok oda, ahová tartoztam...De mindig eltép ez a béklyó attól a világtól, amit éppen megszeretnék. Nem tartozom sehová sem. Csak....élek, teszem, amit tudok, ami szerintem a legjobb, próbálom megtartani a hitem, és egy nap remélem, hogy mindennek vége lesz. De másokra tudom, hogy hogyan hatok.... - undor vegyült a hangjába, bár ígyis, ahogy mindig, gyönyörű maradt - Vonzom őket, magamhoz láncolom őket a hangommal, a külsőmmel....még a tiltakozásom is csábító! Pedig nem kellene, hogy így legyen....Olyan hűvös és üres vagyok...Sosem lehetek olyan, mint a többi lény. |
*Egy pillanatra azt hitte, hiába volt minden, a kanca otthagyja, de szerencséjére tévedett.
Lelkesen zuttyant le a kis szigetre és nagy szemekkel, várakozó tekintettel figyelte a pegazust, akinek még csak a nevét sem tudta. Nem tudta, hogyan lesz tovább, nem tudta, mire számíthat, nem tudta, mit is vár, mégis úgy érezte, úgy lesz jó, ahogy lesz.* |
Nagynehezen helyrebillentette az egyensúlyát, és a levegőt kanalazva, egyhelyben lebegve meredt a pegazusra. Nagy, sötét szemeiben zavar, riadalom, értetlenség ült, de könnyei lassan felszáradtak.
Hosszú-hosszú percekig néztek egymás szemébe, egyetlen szó nélkül, csak a párás szél kavarta fel sörényüket, a tekintetük meg sem rezzent. Mennyláng nem is tudta mit keres. Az a parázsló, csalódott, követelődző, magabiztos szempár annyira vaskeményen hirdette, hogy biztos magában és nem fogad el mást, hogy nem hitte bármi értelme lenne megpróbálkozni észérvekkel. De a lény szavai a szívéig hatoltak, és tudta, hogy akárhogy fáj is, magyarázattal tartozik. Vagy legalább néhány szóval.
Fáradt sóhajjal behunyta szemeit, és lezuhant a víz felé, de pár méterre a csillámló ártól széttárta szárnyait és visszasuhant a szigetekhez.
Ezúttal egy nagyobb, kopár földdarabon szállt le, és várt, lefelé meredve a víztükörre. |
*Parázsló tekintettel meredt a kancára.*
- Az egyedüli, amit velem tettél, az az, hogy megmutattad, miért érdemes élni. - *suttogta válaszként és bár nehezére esett, elengedte Mennyláng finom szárnyát.* |
Mennyláng döbbenten érezte magán az idegen érintését, és zavart dühvel hallgatta szavait.
De aztán elég volt egy pillantás a mén arcára, és minden dühe elpárolgott, kétségbeesésnek adva át a helyét. Már nem is volt ereje hűvössé vagy keménnyé merevíteni a szívét, így arcára is kiült a rémület és a tanácstalanság.
- Kérlek, engedj el! Nem tudod mit tettünk! - fogta könyörgőre a dolgot, és megpróbálta lerázni a lelkét fenekestül felforgató lényt.
Megrázta a fejét, hogy tántoríthatatlanságát bizonyítsa, és hogy lásson valamit a könnyeitől, de bármerre fordult, a pegazusba botlott!
- Kérlek! - nézett a mámoros pillantásba esdeklőn, és védekezpn maga elé kapta egyik szárnyát - Nem lett volna szabad ezt tennem! Bocsáss meg! Engedj utamra! Nem értheted, hogy micsoda szörnyűséget műveltem veled.... - fulladt motyogásba a hangja. |
*Tyrant legmerészebb álmaiban sem képzelt ehhez hasonlót! Minden egyes pillanatot ki akart használni és a lehető leghosszabbra nyújtani, így amikor az egész csodának végeszakadt, szemrehányóan pillantott fel lehunyt szemeiből.
Hideg zuhanyként érték a vádló szavak, szinte dühösen nézte maga előtt a szárnyakon keresztül a pegazust. Nem hitte el, hogy a kanca nem ugyanazt érezte, mint amit ő és ha igen, hogy vethetett véget ennek az egész csodának! Vádlón horkantott a bolond szavakra és megpróbált a pegazus után kapni, hogy ha kell erővel ottartsa, csakhogy elkésett.
Tyrant prüszkölt, toporzékolt tehetetlen dühében, amiért hagyta elröppenni a szépséget, ami felvirágoztatta egyhangú életét. Dühe hamar kétségbeesésbe csapott át, ahogy rájött, mennyi mindent veszthet el ezalatt a pár másodperc alatt. Szinte kétségbeesetten rántotta fel fejét, hogy még éppen lássa a csillogó tünemény nagyon apró sziluettjét a magasban.
Immár habozás nélkül utána vetette magát és szárnyait megfeszítve tört egyre feljebb és feljebb, míg végül sikerült gyengén ugyan, de megfognia a pegazus egyik szárnyvégét.*
- Ne hagyd magára parázsló szívem, amikor lángolhat is! |
Mennyláng erre nem volt felkészülve. Azt hitte ez is csak egy közönséges világ lesz, ahol majd minden megtörténik, ahogy szokott, lefolyik az élete, és kész. Unalmas, hosszú létezésre, magányra, szépségre, de távoli, el nem érhető érzésekre számított......Agonizálásra, sajgásra, sohasem kiteljesedő álmokra, vágyakra számított. Merengésre, semmibe bámulásra várt, sok-sok csodára, amit végrehajt, de nem érti meg senki....
A mai nap összezúzta mindezt.
Ahogy ez a lény ránézett, ahogy hátrahőkölésből hirtelen előrelépés lett, ahogy közeledett hozzá - Mennyláng moccani sem bírt, csak nézte, nézte rettegve és döbbenten és tehetetlenül.
Ahogy a Tűzelemű lény hozzáért, felszikrázott mindkettőjük szíve, és a megriadt kanca sötét szemeinek mélyén fénylő, távoli, sejtelmes szikrák lobbantak. Magával ragadta az érzés, a forróság, ami elsöpörte a hidegségét, és összetörte a lelke rideg falait.
Behunyta a szemeit, és közelebb hajolt a pegazushoz.
Visszacsókolta az idegent, de sokkal szenvedélyesebben, mint ahogy valaha is hitte volna magáról, hogy képes lehet rá! Hosszú percekig száguldott öntudatlanul az érzések kavalkádjával, fenntartva ezt a csodát, felszakítva sok-sok rég elfeledett ajtót a lelke mélyén. Olyan forróság vibrált mindkettőjükben, amitől Mennyláng valóban úgy érezte, hogy lánggá változik, szabad és elsöpörhetetlen lánggá, akinek semmi sem tilos, aki mindent meg tud oldani, és bátran követheti a vágyait.
Aztán véletlenül kinyitotta a szemeit, valamelyik mámoros pillanatban, és a még mindig ismeretlen alak mögött észrevette az eget......A lehunyó Nap sugarait.....
Ellökte magától a lényt, és elszörnyedve nyerített fel, ágaskodva és tombolva, kitárva hatalmas szárnyait, átadva magát minden rettegésének és megbánásának.
- Mit tettél, idegen?! Őrült vagy! Nem tudod mi történhetett volna....Őrült vagy! A pusztulást keresed?! Mi tettél?! Te jó ég, mit tettünk! - sikoltotta magánkívül, szárnyaival tartva távol a lényt, és aztán rémülten, tanácstalanul, kegyetlen erővel az égbe rúgta magát.
Azt sem látta merre repül, könnyei túl zavaros fátylat vontak a szeme elé, de a még mindig lobogó vére, és a még mindig ajkain izzó csók csak arra kényszerítették, hogy repüljön, repüljön, akár az őrültek, mindegy hová! |
*Egy pillanatra mintha hátrébb tette volna testsúlyát, amikor meglepetésként érték a pegazus súlyos szavai. Némán, immár kifejezéstelen arccal bámult vissza a hófehér, boldogtalan arcba.
Tyrant szőrszálai az ég felé meredtek, ahogy a fagyos fuvallat elérte. A Tüzet felhasználva erőt merített és végigpezsdítette egész testét: a vér csak úgy száguldott az ereiben, a fülei lüktettek és szemei parázslottak, ahogy orrát lassan a pegazuséhoz érintette. Az érintés helyénél az orra lehűlt, de ez az érzés csak tovább fokozta vágyait. Kitágult orrlyukain mély levegőt vett és csókot kezdeményezett.* |
Mennyláng addig hátrált, amíg hátsó lába vízbe nem ért, de utána csaknem belecsúszott egy szakadékos gödörbe, így megállt a pegazus ménnel szemben, és fellobbant hideg haraggal nézett vissza a szemtelen szempárba. Nem örült neki, hogy maradék nemességét erőnek erejével kell összeszednie egy majdnem-hasraesés után, de érezte, ahogy fénye hűvösen szétárad körülöttük, és hangja megkeményedik.
- Ki vagy te, idegen? Mi jogon beszélsz így velem?! - a harangok a hangjában ezúttal egy elérhetetlenül magas, fagyos hegycsúcs komor templomából szóltak, tisztán, távolian, ridegen, komoran. Épp ahogy egy hóvihar szélrohamai hozzák le a völgybe annak jelét, hogy odafenn még él valaki, elfeledett magányban.....
A fehér teremtmény egy pillanatra újra a sok-sok víztükör ragyogására ejtette szemeit, és hideg arca megtört, egy lágyabb, szomorúbb, merengő arcot villantva fel. Mintha emlékezne valamire, mintha a víz olyasmit mutatna neki, amit senki más nem láthat......
Kutatón, bizonytalanul nézett újra a ménre. Aztán hirtelen közelebb lépett, hogy tisztasága érezhetővé váljon köztük.....egy lépés sem volt már kettőjük szügye közt, az arcuk pedig csaknem összeért, akárcsak a szárnyaik.
- Rám gondoltál? Nézz rám! Mit látsz? - kérdezte halkan, susogó, még most is lírai hangja a tűzszín pegazus arcát simította, szemei pedig mélyen a másik pillantásába fúródtak - Mit láthatsz te a Halálból? Ezt akarod? Ezt?! - nyomta meg az utolsó hangsúlyt, azzal még közelebb hajolt, és szemei egy pillanatra vakká, éjfeketévé és üressé váltak, szinte magukba rántva a másik lelkét. |
[44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
