|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.20. 03:52 - |
A fa hatalmas volt, nem csak a méretét nézve, de az erejét ízlelgetve is. Képesnek tűnt át- és átfonni a valóság egészét a gyökereivel és ágaival. Mintha csak arra jött volna létre, hogy a Világmindenséget ölelje körbe és foglalja különös keretbe, szinte fészekbe.
Végtelen erő.....ebből született és ezt sugározta. Erőt, aminek nincs célja a puszta létezésen túl....
Csodálatos volt. Felfoghatatlan. Félelmetes. Túlmutatott mindenen, amit Ilianna valaha érzett.
Nem hitte, hogy a Fának van megtestesülése a Birodalomban. Most mégis itt állt előtte. Eris vajon eljutott ide? Állt ugyanitt, ugyanígy lenyűgözve?
A Fa hatása magával ragadta az unikornis egész lelkét. És ő engedte ezt. Akarta is.
Vágyott rá, hogy elengedhessen...mindent. Vágyott rá, hogy valami messzire ragadja őt önmagától.
Mert így nem lehetett tovább élni.
Talán Elenarya is a többi hozzá hasonló is ezért távozott.....
Talán ezért esett szét a háló.
A szürke unikornis lehajtotta a fejét és mély lélegzeteket vett, reszketve engedve ki a levegőt. Mintha gyötörné valami.
És így is volt.
Annyi minden történt! Annyi minden. Szerteszét húzták az elméjét az emlékek és a lelkét a nehézségek. Tudta, hogy nincs ezzel egyedül. De már nem segített a tudat, hogy nincs egyedül.
'Fáradt vagyok. Túl fáradt. Nem tudok tovább küzdeni. Nem tudok többé létezni így....Nem bírom! Nem megy!'
Felkapta a fejét és a fára függesztette a szemeit.
Nem tudta hallani fogja-e bármiféle hatalom a fohászát. Mégis halkan kimondta:
- Segíts..... |
[34-15] [14-1]
Csak hallgatta a kifakadó szitkokat és vádakat.
- Miért vagy ilyen dühös? Miért haragszol a világra? Igazságtalannak tartod, ami történik? Tudod, miért történik? Tudod, kik fizetnek és miért fizetnek? - szegezte a másiknak a kérdéseit.
- Lehetsz dühös, utálhatsz is bárkit. De ez nem old meg semmit. Inkább azt mondd, mit akarsz. Segítségért jöttél, de csak vádaskodsz. Miért nem teszed fel az igazi kérdést, ami ide vezetett? |
Ilianna rettenetesen dühös lett.
- Szenteskedő senki vagy! Egy azok közül a megöregedett lelkű, szánnivaló, fennsőbbséges bolondok közül, akik semmit se tettek, amit kellett volna! Beavatkoztál a sorsba, mi? De mindhiába? Hol voltál, amikor a Félelem lezárult?! Hol voltál, amikor a fénylények eltűntek, senki se tudja, hogy hova? Hol voltál, mikor ez erdőt elárasztotta a gyilkos varázserő? Annyi lett volna a dolgod, hogy figyelmeztesd azokat a szerencsétleneket, akiknek esélye se volt tudni a te nagy és hatalmas sorsod húzásairól, hisz eleve nem volt ehhez elég varázserejük!
Óriást dobbantott, és küzdött a szemébe tóduló könnyekkel.
- Téged nem átjár a mágia, hanem élősködsz rajta! Az erisziek mért voltak képesek mindent félretenni, és a leglehetetlenebb dolgokra vállakozni, hogy óvják a Birodalmat, és egy magadfajta mindenható miért nem?! Ha mindig minden ugyanúgy végződött, akkor valójában nem csináltál SEMMIT!
Előrébb lépett.
- Nem éreztél te a többiek fájdalmából semmit! Nem érzel te semmit! És nem érdemled meg a Fa segítségét sem! |
Arcát visszasimította a fához és ismét lehunyta szemeit.
- Nem, nincsen nekem semmi szuperképességem - válaszolta halvány mosoly kíséretében.
- Csupán átjár a mágia és őáltala én is ott tudok lenni mindenhol... |
Riadtan és dühösen hátrált el a lény közeléből.
- Te időmágus vagy?! Vagy valamiféle látó?! - kiáltotta haragosan és vádlón. |
Árnyék kinyitotta és egyenesen az idegenre szegezte mélykék szemeit.
- Pontosan tudom. - válaszolta hidegen. - Mindannyiuk félelmét, fájdalmát és elmúlását átéltem.
- Viszont azt is érzem, hányan vannak még közöttünk. Tudom, ki hol van, éppen hogy érzi magát, hogy biztonságban van-e, vagy éppen veszély fenyegeti. Ám senkinek az élete felett nem dönthetek és nem is terelhetek őket más irányba. Mindenkinek azzal kell szembenéznie, amire hivatott.
Egy darabig hallgatott, majd folytatta.
- Ha tudnád, hány és hány helyzetet változtattam meg. Hány és hány lény döntését másítottam meg, tereltem egyik útról a másikra. Mind hiába. A vége mindnek ugyanaz lett. - mondandója végére teljesen elhalkult a hangja. |
Úgy nézett a lényre, mintha az megőrült volna.
- Mit számít, hogy mi itt vagyunk? Tudod hány és hány lény veszett oda a zárzavarban eddig? És a különböző betörések nem értek véget! Tájak semmisültek meg, különleges mágiák lettek oda mindörökre! Ez neked nem számít?! |
Árnyék lehunyt szemekkel hallgatta a másik lényt.
- Úgy értékeled, hogy most tragédiák történnek? - kérdezte kíváncsian.
- Nem tartod magunkat szerencsésnek, hogy itt és most lehetünk? |
Ilanna csak kapkodta a fejét a látomás képeit figyelve. Egyik gyönyörűbb volt, mint a másik.
'Cedric!!!' gondolta, mikor mintha a testvérét látta volna elsuhanni itt-ott. De persze a mén nem látta őt.
A látomás második fele nem tetszett neki.
- A birodalmiak mindig is összetartóak voltak - susogta, a fa törzsére bámulva, dacosan keresve a szavakat, lassan hagyva el a révületet - Nem volt szükség sose...tragédiákra... |
Árnyék megértette az idegent. Ő nem megvetni nem tudta a lábát konkrétan a Fa ereje nélkül a jelenlegi birodalmi állapotok mellett, hanem életben maradni se tudott volna...
A Fa viszont segített... Nem csak akkor és azóta neki, hanem a jövevénynek is, most. És valószínűleg mindenkinek, akinek szüksége volt rá. Ő is így talált ide. Csak követte a belső hangot, és elvezette oda, ahova vágyott, akkor is, ha akkor még meg se tudta fogalmazni, mire vágyik.
Ismét változott körülöttük a levegő és a mágia összetétele. A környezetük teljességgel megváltozott, mintha egy mesébe csöppentek volna, holott valójában csak a varázs hitette el velük, hogy máshol vannak.
A Birodalom fénykorába csöppentek, ahol minden idilli, békés és gyönyörű volt. Csoportokba verődött, idegen lényeket láttak, amiknek ők is tagjai voltak. Hol a mezőn galoppoztak végig, hol a tengerpart homokjában és az volt a legnagyobb gondjuk, hogy a szél milyen erősen kap a sörényükbe, illetve hogy mennyire csúsznak és süppednek el a homokban.
Aztán fokozatosan az idilli hangulat átalakult egy feszültebb, veszélyesebb hangulattá. Ám ez nem volt kifejezetten zavaró, vagy aggasztó, mert a kis csapat, ami korábban csupán idegen lények gyűjteménye volt, továbbra is együtt volt, immáron barátokként, párokként, családokként. Bíztak egymásban, számíthattak egymásra és ezáltal biztonságban is voltak, akkor is, ha ugyan a környezetük drasztikusan, alapjaiban megváltozott.
Árnyék értette a látomás üzenetét. Vajon a jövevény is? |
Ilianna szinte sóvárogva nézett fel a Fára.
- Rendet - suttogta, és nem is tudta biztosa kihez beszél. Se azt, hogy tényleg akarja-e hogy hallják a szavait.
- Hogy lássam megint...a rendet a létezésben. Hogy tudhassam megint, hogy van célunk. Onnantól már...már bírnám tovább....De most....nincs hol megvetni a lábaimat, és azt érzem....hogy elsodor az ár, nem tudom hol megvetni a lábam, hogy ellenálljak az orkánnak vagy örvényeknek...Az egész életem, az egész Birodalom káoszba fulladt, és én nem tudom hogyan folytassam...Kimerültem. Ha legalább érteném mi történik....
A Fa azt jelentette a mindenek felett létező harmóniát és értelmet....Ilianna arra vágyott, hogy valahogy kaphasson ebből egy kicsit.... |
Árnyék nem foglalkozott a kissé barátságtalan válasznak. Úgy gondolta, hogy bőven elférnek ketten is egymás mellett a Fa körül. Túl sok szót pedig nem állt szándékában a másik lényre fecsérelni.
Egészen addig, amíg a Fa érzéseket és képeket kezdett megosztani vele... Csak nagyon ritkán és nagy régen tapasztalt korábban ilyet. Hallgatott hát a felsőbb akaratra.
- Milyen segítséget kívánsz? |
Ilianna összerándult az új hangra, és vadul keresni kezdte a forrását. Annyira jólesett neki a Fa válasza! Annyira csodálatos volt, hogy a fohászára ilyen gyönyörűséges választ kapott!
Abszolút nem volt felkészülve rá, hogy valaki más jelenlétével is számolnia kell. Számolnia kellett volna már eleve.....
Riadt és dühös hangulata szinte azonnal elpárolgott, ahogy meglátta a fekete unikornist. Megrökönyödés vette át a helyét.
De hogy nem vette észre a lényt korábban?!
Habár a meglepetéstől szinte reflexből támadó pozícióba merevedett, most felengedett a feszültségből, újra kinyúlt a Fa energiái felé, majd a sörényét megrázva odavetette az idegennek:
- Ő is tetszik nekem! |
Árnyék az idejét se tudta már, mióta állt hozzásimulva a fa hatalmas törzséhez. Helyenként már ráhajlottak az ágak a leveleikkel, eltakarva testének egy részét a fürkésző tekintetek elől. Arcának egyik felét is hozzáérintette a fához és szarvát is, ami így egyenes energia áramlást biztosított a fa és a teste között.
Amikor meghallotta az idegen szót, meglepetten konstatálta a fa energiájának megváltozását. Sokkal nagyobb erő koncentrálódott a törzsében, ahogy a gyökerei felől hullámokban érkezett az újabb és újabb mágia löket.
Árnyék érezte, ahogy megtelik körülöttük a levegő mágiával és fokozatosan, kellemesen az ismeretlen lény köré gyűlik, meleg ölelésként.
- Vigyázz, mit kívánsz - szóltalt meg csendesen, rekedtes hangon. Nagyon régóta nem használta már a hangszálait - Tetszel neki. |
A fa hatalmas volt, nem csak a méretét nézve, de az erejét ízlelgetve is. Képesnek tűnt át- és átfonni a valóság egészét a gyökereivel és ágaival. Mintha csak arra jött volna létre, hogy a Világmindenséget ölelje körbe és foglalja különös keretbe, szinte fészekbe.
Végtelen erő.....ebből született és ezt sugározta. Erőt, aminek nincs célja a puszta létezésen túl....
Csodálatos volt. Felfoghatatlan. Félelmetes. Túlmutatott mindenen, amit Ilianna valaha érzett.
Nem hitte, hogy a Fának van megtestesülése a Birodalomban. Most mégis itt állt előtte. Eris vajon eljutott ide? Állt ugyanitt, ugyanígy lenyűgözve?
A Fa hatása magával ragadta az unikornis egész lelkét. És ő engedte ezt. Akarta is.
Vágyott rá, hogy elengedhessen...mindent. Vágyott rá, hogy valami messzire ragadja őt önmagától.
Mert így nem lehetett tovább élni.
Talán Elenarya is a többi hozzá hasonló is ezért távozott.....
Talán ezért esett szét a háló.
A szürke unikornis lehajtotta a fejét és mély lélegzeteket vett, reszketve engedve ki a levegőt. Mintha gyötörné valami.
És így is volt.
Annyi minden történt! Annyi minden. Szerteszét húzták az elméjét az emlékek és a lelkét a nehézségek. Tudta, hogy nincs ezzel egyedül. De már nem segített a tudat, hogy nincs egyedül.
'Fáradt vagyok. Túl fáradt. Nem tudok tovább küzdeni. Nem tudok többé létezni így....Nem bírom! Nem megy!'
Felkapta a fejét és a fára függesztette a szemeit.
Nem tudta hallani fogja-e bármiféle hatalom a fohászát. Mégis halkan kimondta:
- Segíts..... |
[34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
