|
Témaindító hozzászólás
|
2007.11.30. 18:44 - |
 -Milyen szép itt.Jó hely.Látod tudtam én hova kell jönni-mosolygott hugára
-Igen szerintem se rossz.-nézett körbe
-És igen jó illat van-nagyot szippantott a levegőbe
|
[49-30] [29-10] [9-1]
 "A lelked legmélyéből mire vágysz? ... Mire vágyom? ...Mi akarok lenni? -gondolkodott el út közben Balareio szavain. - Mi az, ami szeretnék lenni?"
Némaság. Exile semmit nem tudott. Hiába kutatott, nem tudott. Aztán a képekre gondolt. Hangtalanul megállt. "Mi akarok lenni? A lelkem mélyéről mire vágyom?"
Eszébe ötlött apja. Undor fogta el. "Nem tudom, hogy mi akarok lenni ... Csak azt tudom, mi nem akarok lenni: nem akarok apám lenni!"
Feleszmélt. Balareio már igen messze volt. Utána sietett. Lelke könnyebb volt - volt célja! |
 Balareio kifejezéstelen arccal rágott valamit, és üres tekintettel nézett a fiatal peguni mögé, ki a mezőre, amit mindig fodrozott a lágy szél.....Hosszú percekig várt, majd hirtelen élesen a peguni szemeibe nézett, és farka szisszenve vágta szét a csendet.
'Ráér még tovább dolgozni' gondolta, de azért megkérdezte:
- Mindent láttál, amit látnod kellett? A Megrendülés csak egy dolog. Elbontotta a faladat, ami elzárt a világtól. De választottál-e utat a millióból, ami előtted áll? Van-e Akaratod, Célod, Szándékod? Anélkül most csak üres vászon vagy!
Körbeintett a világon.
- Annyi minden vesz körül. Most szabad vagy, hogy választhass, mi akarsz lenni! mit szeretnél. Az élet akkor értékes, ha olyasmiért dolgozunk, amiért érdemes! Amit szerethetünk! Tedd azt, amit akarsz! De ehhez tudd, hogy mit akarsz! Mit akarsz a valóddal? A lelked legmélyéből mire vágysz?
Fürkészőn nézte a fiatal peguni arcát.
- Szükséged lesz fiatal társakra - döntötte el végül, és lendületes léptekkel megindult át a sűrűn. |
A Fuvallat most erősebben fújt. Exile szeméből csak egy könycsepp esett le, jelezve, valami lassan felszabadul benne. Korlátozott elméje lassan kitágult, mintha köd szállt volna fel a dombos tájról. Az emlék özönnel azonban érzelmek is jártak! Még nem érezte bódításukat, de szíve hevesebben kezdett verni...
Akaratlanul is Balareio utasításaira figyelt, azokat a célpontokat kereste. Az anyja: Erről a személyről nincs képe, a szülés közben halt meg. Ekkor hirtelen valami belenyilalt. Szíve még jobban vert, az emlék valósággá vált. Hangzavar, az égett hús és a fegyverek maró szaga. Ijedten nézett körül: az ég piros volt, a messziben füstölgött sok valami, sok helyen halottak. Csak egy személy állt rendületlenül. Előtte állt, de nem nézett rá, csak a közeledő 10-15 alakra, akik támadó alakban rohantak feléjük. A személy mindegyikkel végzett, s a vértől borítva pillantott végül rá, az újszülöttre. Nem érzékenyeült, nem jelent meg sajnálat a tartásában, hogy a egy csata közepén született, hogy már első pillanataiban éreznie kell ezt a borzalmas világot.
Kőszoborként, nézte, aztán odalépett hozzá, és "finoman" meglökte: indulás! A kicsi próbált talpra állni, de nehéz volt, többször elbukott. Apja többször is siettette lábával, nagy ritkán orrával. Végül megunta a "gyerekes játszadozást", kikerülte a csikót és tovább ment. A kis unikornis (mivel még mágiája nem jelent meg, szárnya sem volt) hiába kiabált érte, nem állt meg....Zokogva, reménytelenül ügyeskedett, pukdácsolt utána, meg-meg botolva hol a holtakban, hol saját lábában. Közben sírt, kérlelve nyihogott, egyedül az ijedelmet szokta meg a furcsa látványtól, s már nem félt....
Ezek voltak első emlékei. Eleinte, amikor világra jövetelét élte át, arcára borzongás, riadtság ült, s akaratlanul is sírni kezdett. Az eseményeket nem is fogta fel, de érezte valójában, nem ilyenek a normális körülmények. Teste a valóságban követte az eseményeket, szemét a valóságban is távolodó apjára szegezte. Csetlés-botlásait csak nyöszörgéssel és könnyek árával mutatta "kint". Amikor apja mellé érte, márcsak szíve dobogott vadul, menedéket keresve az érzéstelen mén megjelenésében.
Amikor feleszmélt, arca egész más kifejezést ábrázolt. Már nem volt merev, sokkal inkább kamasz, érzelmekkel teli arc volt. Ezzel a változással lépett a fák közé Balarieo-hoz.
-Anyám egy csata végén halt meg. Apám biztos magával hurcolta terhesen, hogy megszokjam mér kiskoromban, milyen a "front"...- sütötte le elsötétült szemeit. Az emlékek egész lelkét megrázták, s felébresztették. Bár nagy volt a fizetség, Exile mégis a jó irányban haladt: már elkezdett érezni! |
- Idézd fel a családod! Emlékszel az anyádra? Miután megszülettél, kit láttál először? Mikor először talpra álltál, mit éreztél? Keresd meg ezeket az emlékeket! - mondta a peguninak, aztán hangtalan, egy szempillantás alatt visszaolvadt a fák sűrűjébe.
Ha a peguni akarja, ha egyáltalán ezek után még szüksége lesz rá, megtalálhatja. Balareiónak nem volt szüksége a Fuvallatra, így nem volt miért megmerítkezzen benne. |
Odalépett. A Fuvalatt átfújt rajta, lelkét is megmozdítva. Lassan képek kerültek elő a múltjából, de csak rémlőn. Még nem mozgatta meg az üres lélek nyugalmát. Múltját befalazta a tudatában, egy ilyen kis szellő még nem törhette át...
Újabb, erősebb szellőre várt, hátha a pszihés akadály leomlik.... |
- Ez az Emlékezés Fuvallata. Itt rálelhetsz arra, amit elvesztettél, és amit meg kell találnod. Akkor is, ha kinevelték belőled az igazi vágyaid, a csírái még megvannnak. Most megtanulhatod, hogyan élhetsz velük újra......azzal, hogy megmerítkezel a múltadban! - mondta nyugodtan és megnyugtatón.
- Gyere ide! - parancsolta szigorúan. |
Erre fele vette az útja.A szél már langyos levegőt fújt, bár még nem elég meleget.Verőfényes napsütés volt, mintha tavasz lenne!
A szél sok emlékkel csapta meg, de nem nagyon törődött velük-nem ezért jött ide.
A mezőn előfordult néhány fa, ennek a résznek egyik részén sűrűbben fordultak elő.Letelepedett valamelyikbe, s csak akkor vette észre a fehér unikornist, aki hangtalanul feküdt a másik fa árnyékában.Mélyen gondolataiba merült, ezért nem vette észre a lányt."Talán emlékeit éli újra, vagy azokkal kapcsolatos járhat az esze." állapította meg Koni magában.Nem törődve, hogy talán egy nagyon fontos gondolat menetet szakít meg az unikornisban, megszólalt.-Szervusz!Csak nem te vagy Díva?
Az unikornis megijedt, meg is borzongott, a hirtelen hangtól.Azonban amint meglátta a mosolygó angyalt, megnyugodott.-Igen-felelte.-Te biztos Koni lehetsz.
-Úgy van!-bólintott a lány.-Ismertem a gazdádat...sajnálom, hogy elment....
Díva szemei egy pillanatra elfénytelenedtek, de végül csak egy komoly bólintás volt a válasz.Mintha egy távoli, em olyan jól ismert ismerős halálát mondták volna az embernek...Nem hullatott érte könnyeket.-Nem volt tovább maradása, meg lehet érteni-váaszolta mégis, nem gyászos hangon.
-De, ha a fa kiszárad, levelei lehullanak....
-De még nem hullottak le.Noha páran száradoznak, még mindig tartják magukat.
-De, ha tudják, hogy már soha nem fog a fa élni?Hisz te is tudod.
-Én nem száradtam, s száradok el.
Koni mosolygott.-Ez jó!S miért nem száradsz el?
-Nem hat meg annyira.
-Erős vagy, s ez sokat segít ebben az időszakban.
Az unikornis szemei most szomorúan csillagtak, ajka is lebiggyedt.-Csak jól titkolok.Magamba mélyedem, s nem törődöm a külvilággal, ezért nem mutatom ki érzelmeimet....Ugyanakkor nem sajnálom annyira, mint feltevéseim szerint egy másik lény gyászolna...velem talán nem foglalkozott úgy, ahogy mással a gazdája....ezért nem sokat vesztettem.
Koni komolyan bólintott.-Gondoltál már arra, hogy gazdát keress?
-Nem.Csak sodródom az élettel.Megélek egyedül is, pillanatnyilag nem kell társaság, nincs szükségem rá.
-Mégis jó, ha valahova tartozik a lény.Sokáig nekem is magány volt a társam.Nem volt kellemetlen-a változás láthatlanul megy végbe, s komorabb lesz a lény.Nem érzed néha, hogy üres vagy?
-De, de mit tehetek ellene?H társaságban vagyok amúgy is elkalandozom, s nem figyelek társaimra.Megértem őket, ha inkább kerülnek.
-Ne légy pesszimista, csupán nem érdemlik meg a társaságodat:nem ütik meg a te mércédet, ezért ne hibáztasd magad.Nem kell más, csak egy ideális társaság, s rögtön megnyílsz.
-Kevesen vannak, akik "ütik az én mércémet".
Kis csend.
-Én megpróbálhatom?-mosolyodott el Koni.
Erre Díva meglepődött szemeket meresztett.-Meg próbálhatod!-mondta végül enyhébb hangon, s mintha mosolygott is volna....
|
 Nagyon rosszul aludt a sok emlék.Egyből fölpattant és elröpült a rét másik pontjára.
|
-Rendben!-mondta és hosszasan nézett utána.Még akkor is arra bámult amikor már rég eltűnt.Aztán észbe kapott.
"Már készen kell lennie"-gondolta.Hamar vissza tért a mezőre.Már készen volt és nála volt.Leheveredett valahova.Bár sütött a nap mégis mély álomba merült. |
-Adj egy kis időt még át kell gondolnom...holnap keress meg...-mondta majd elvágtatott |
-Liara várj!-ugrott utána.
-Egy kancát már elveszítettem a hülyeségem miatt.Nem akarlak téged is elveszíteni! |
-Felőlem-mondta és elkezdett utánuk vágtatni!
Gyorsan nővére után sietett mikor elkapta Vyare.
-Te it?És ide merészelsz jönni?Ezek után?-dühödött el egy kicsit
-Bocsánatra még várnod kell..-mondta majd elvágtatott |
Azt sem tudta hol áll a feje.Egy csomó gyötrő képet látott de nem ezért jött.Gyorsan felkapta a rózsa csokrot a földről.Meglátta Liara-t.Oda sietett hozzá.Átnyújtotta neki a virágot.
-Bocsáss meg!-mondta. |
 - Akkor nézzük meg azt a tisztást! - nyihogta mosolyogva, és el is indult kellemes vágtában.
 Nővére után szökkent ő is.
|
-Nem tudom.....Döntsetek ti-nézett a testvér párra |
- Nos - nézett Neekára - mi a Varázserdőből jöttünk, ott nagyon szép, de még annyi helyet nem láttunk, hogy jó lenne felfedezni...mondjuk az erdei tisztást! Ezt mondják nagyon szép!
- De ott sötét lények voltak soká! - mondta borzongva.
- Nem kellene egy szebb hely? Valami fényes? - kérdezte. |
-Szerintem sem jó itt...elmehetnénk...hova lenne kedvetek menni?-kérdezte |
- Ó, nagyon sajnálom - mondta elfelhődöső szemekkel.
- Szörnyű lehetett így....Mi is láttuk a ménesünk pusztulását, de legalább nekem vannak szép emlékeim, és Neeka és épségben megmenekült velem!
- Nem jó itt....Szinte csak a szomorú csikókorra tudunk emlékezni.... |
-Hát kiskorunkban már eleve apukánk nem akart felvállalni minket.Anyukánkat meg megölte egy titokzatos fekete lényt-mondta már szinte sírva e próbálta moderállni magát
|
Elhűlve meredt a két lényre.
- Hogyhogy? - kérdezte suttogva.
Neeka végre abbahagyta a sírást, ahogy meghallotta nővére különös hangját. Tudta, hogy most valami komoly dolog történt, így felegyenesedett Lothela mögött, és végigmérte a két idegent. |
[49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
-Milyen szép itt.Jó hely.Látod tudtam én hova kell jönni-mosolygott hugára
"A lelked legmélyéből mire vágysz? ... Mire vágyom? ...Mi akarok lenni? -gondolkodott el út közben Balareio szavain. - Mi az, ami szeretnék lenni?"
Balareio kifejezéstelen arccal rágott valamit, és üres tekintettel nézett a fiatal peguni mögé, ki a mezőre, amit mindig fodrozott a lágy szél.....Hosszú percekig várt, majd hirtelen élesen a peguni szemeibe nézett, és farka szisszenve vágta szét a csendet.
Nagyon rosszul aludt a sok emlék.Egyből fölpattant és elröpült a rét másik pontjára.
- Akkor nézzük meg azt a tisztást! - nyihogta mosolyogva, és el is indult kellemes vágtában.
Nővére után szökkent ő is.