|
Témaindító hozzászólás
|
2007.05.20. 14:04 - |
 Lexia leszállt a mocsár mellé.
-Hmm. Jó hely ez egy sárkánynak. Nem gondolod? |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
 Bólogatott.
Aztán felnézett a sötét égre. Közben már beköszöntött az éj....
A bánat furcsán körülvette őt most, de Secretary miatt nem telepedett rá, hisz esélye sem volt a szóvaltartás miatt belesüppedni....Furcsa érzés volt!
Újra szemügyre vette a mént. Vajon mégis próbáljon bízni benne? Hisz magányos és jól viselkedett vele! De ki tudja......valójában milyen....És mit akarhat őtőle? A szürke unikornis a semmiből tűnt el, és Lacrima túl sokszor látott már eltűnni lényeket maga mellől, olyanokat, akiket szeretni akart, oly hirtelen, mint ahogy a szürke szamár olvad fel a ködben......
Tépelődött, és nem tudta mit tegyen...... |
Megrázta fejét.
-Nem, csak nagyon ritkán, ha már nincs más választás.-felelte. |
- Lehet...Valószínű... - mondta elgondolkodva.
- Nem szoktam varázsolni...Így nem tudom....Te sokat bűbájolsz? |
Lacrimát fürkészte bizonytalanul.
-Minden lénynek van eleme, legalábbis én úgy tudom. Benned is rejlik egy. Hogy nem tudod, az valószínűleg csak azt jelenti, hogy a lelkedben még nem fedte fel magát.-mondta. |
- Azt hiszem Lélek....Nem használtam soha aktívan a mágiát, ha van is rá képességem....Lehet, hogy csak a Bánat az én elemem....Vagy nem tudom - bizonytalankodott. |
-Köd.-felelte, furcsa, selymes, de meg nem fogható állagú sörényét megrázva.
-No és te? |
| - Te voltaképp milyen elemű vagy? - kérdezte hirtelen. |
Bólintott, gondolataiban elmerülve.
Olyan furcsa volt ez a kanca! Olyan...más, de úgy érezte, hogy valami szrors kapcsolat fűződik hozzá, de fogalma sem volt, miért, hiszen még csak nemrég ismerte meg. |
Újra hátrakapta a fejét.
Olyan furcsa volt ez a lény! Fogalma sem volt hogy viszonyuljon hozzá!
- Nem zárkózom el - felelte csendesen hosszú szünet után. |
Szarvával finoman eltűrte Lacrima sörényét.
-Ne zárkózz el...-mondta csendesen. |
Riadtan hátrakapta a fejét. Ez a mondat olyan furcsa volt! Kedves volt...
- Én...nem ismerem a szebbik oldalt.... - mondta végül, lehajtva fejét, hogy sörénye eltakarja arcát. |
Lassan, elgondolkodva bólintott.
-Nos, akkor ilyen vagy te...én úgy gondolom, változnod nem kell...csupán...megismerned az élet vidámabb oldalát...vagy ha már ismered, mélyülj bele! Élvezd ki minden percét, amíg tudod!-mondta.
-Szívesen látnálak mosolyogni, vagy nevetni is...-mosolyodott el bizonytalanul. |
- Az eriszieknek is az az elve, amit mondtál - jegyezte meg.
- És én már sok vidéket bejártam... |
A fejét rázta.
-Nem kell megváltoznod. Minden lény másmilyen, egyedi. Úgy nagyon szürke, és egyhangú lenne a világ, ha mindenki mindig ugyanolyan jókedvű és vidám lenne.
-Nem erről van szó. Csupán ismerd meg önmagad! Vajon minden részed olyan, mint amilyennek hiszed? Próbáld ki magad más területeken, egy más életben. A leleked reagálni fog rá. Mindenképpen.-mondta bíztatón nézve a kancára. |
Elgondolkodva nézte az egyszarvút. Sokáig hallgatott, majd így felelt:
- Talán igazad van. Talán valóban nem vagyok hibás. Talán nem is kellene egyedül lennem. De mindez idegen tőlem, sosem voltam másmilyen, mint amilyen most vagyok. Ez vagyok én....Hogyan változzam? |
Némán, a végén kissé komoran hallgatta végig Lacrimát. Elgondolkodtaták a kanca szavai, de egy kicsit le is hangolta.
-Na csupán magadat hibáztasd, ha bukásról van szó. Az nem egy valaki miatt következik be...biztos vagyok benne, hogy senkit nem hagynál cserben, és látom rajtad, hogy segítőkész és önfeláldozó is vagy.-fürkészte a kancát.
-De megtörténhet, hogy sokszor nem mi vagyunk a hibásak...és alaptalanul gondoljuk úgy, hogy mi tehetünk az egészről. Én is voltam már így...s a végén kiderült, hogy nekem az egész kudarchoz nem is volt közöm...így értékes időt vesztegettem el az élet boldog perceiből a bánatra, és keserűségre.
-Nem mondom azt, hogy nem lehet a lény bánatos, mert néha kell, hogy kicsit önmagunkba nézzünk.
-De...-nézett körbe-...én úgy gondolom, nem szabad egyedül maradnunk...az csak ront a helyzeten, sok esetben. Hábr nem is vagyunk egyedül. Mindig lesznek társaink, akik segítenek, ha kell, és támogatnak...-itt kicsit megcsuklott a hangja, és kis időre újra csönd telepedett rá. Meglepődött önmagán, hogy ilyen sokat beszélt. |
Kissé meglepetten nézett az egyszarvúra.
- Igen. A lényeget jól kimondtad....És hozzátehetjük még azt - folytatta csendesen - hogy én mindig csendes segítőtárs voltam, tanácsadó, aki tárgyalt, és terveket szőtt, és próbálta a jót szolgálni másokat támogatva, így amikor elbuktunk, mindig valahol nagy kudarcomnak éreztem, hisz az én javaslataimra tett lépések lehettek helytelenek.....Apró résztvevő voltam, de ki tudja ez az apró rész mennyit ért?! És én nem voltam harcos, így mindig később....együtt kellett élnem ezzel, és azzal a tudattal, hogy ez újra és újra bekövetkezhet!
- Merengek, mert félek a lényektől, és féltem őket magamtól....A szörnyű hibáktól, amiket véthetek a...segítségemmel....Olyan sok borzalom történt és ki tudhatja miért?
Az égre pillantott.
- Bánat...Milyen jó szó...A megbánásból fakad....Nekem van mit megbánnom, nem igaz, hogy a halhatatlanoknak nem szabad bánatosnak lenni, mert megmérgezi a létüket....Hehhh...A tündék és én vagyunk a jó példa......Milyen furcsa ily meghasonlottan élni.... |
Ezen a megjegyzésen kicsit elgondolkodott.
-Talán jobban szeretd a magányt, a merengést, kutakodást a gondolatoban?-kérdezte csendesen, a kanca tekintetét keresve.
-A Bánatok Mocsarába elvégre nem ünnepelni jönnek a lények... |
| - Ennek tudatában vagyok. Csak én nem úgy lelek békét, ahogy mások..... |
Bólintott. Valamiképp kicsit könnyíteni akart Lacrima terhén, bár még nagyon nem is ismerte.
-De egylőre vége...igaz, a gonosz sosem alszik, sosincs teljesen vége, de most nyugalom és béke honol a Birodalomban.-mondta meggyőződve. |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Lexia leszállt a mocsár mellé. 
Bólogatott.