|
Témaindító hozzászólás
|
2007.03.03. 16:42 - |
 Megállt a pusztaság határán, és alaposan körülnézett.
Hatalmas, végeláthatatlan, szürke lapály. Itt-ott fű. Kopárság....
A messzeségben csak sejthetők voltak a roppant sziklák.
- Üdv itt, Ízisz! - mondta végül, miután megtalálta a hangját.
Hiába, ez a táj mindenkire hat valahogy....... |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
 Ilyenkor szép volt itt a táj!Most nemcsak végtelen, hanem smaragd zöld is volt a fű, a Nap még nem perzselte fel!Jó kedve volt és senki sem látta, hát táncolni kezdett!Csak forgott, néha ugrált, talán nem is lehetett táncnak nevezni, mégis öröme telt benne.Ilyenkor sajnálta, hogy nem tud repülni....
Csengő nyerítés hangzott a távolból.Az ismeretlen unikornis szinte repülve érkezett a lányhoz és minden illem nélkül "beállt a táncba".Koni nem fejezte be a táncot, pedig meglepődött az ilyen hamar feltűnt ismeretlenen, aztán rámosolygott és együtt nevetett vele."Tánc" közben beszélgettek.
-Merre jöttél erre?-kérdezte egy forgás után Koni, majd kézmozdulatokat tett.
-Egy szép birodalomból!-válaszolt ágaskodás után az unikornis.-Nevetekből..
-Nevetek?Nem hallottam róla!-jegyezte meg két póz között az angyal.
-Fiatal birodalom még!Majd megnő!-kacagott az unikornis.
-Miért jöttél akkor ide?-kérdezte ismét Koni, szintén tánc közben.
-Kalandvágyó vagyok!Ott-honom, ahol vagyok!-pörgötta kanca.
-Értem.-nevetett Koni, és végig táncolták a napot! |
 Kényelmesen feküdt a puha felhőn.A meleg a biztonság és a védettség érzete megnyugtatta és ő is szépen lassan elaludt.
|
 - Akkor menjünk! - vágta rá, az eget kémlelve.
|
*A levegőbe szimatolt és megindult ügetésbe.*
- Úgy sejtem, nem messze van néhány szikla. Ott menedékre lelhetünk. |
Elborzadt. Szélviharokkal nem számolt! Mindig félt tőlük...Előző világában nem olt szél....
- Rendben van - mondta kissé megremegő hangon.
|
*Odébb lépett a rögtönzött ivóhelytől és megrázta magát.
Felpillantott a nap állására.*
- Kicsit nem ártana sietnünk. A szokásos szélvihar hamarosan végigsöpör a pusztaságon és addig nem ártana valami fedezéket találnunk. |
- Értem - bólintott, majd sörényével eltakarta kis mosolyát arcán. Szégyenlősen elfordult, és azon gondolkozott merre tovább. |
*Ferdén pillantott Azírára és aprókat bólogatott.*
- Értem. - *mondta először közömbösen, majd hozzá tette.* - ha valóban így volt, az nekem jól esik! |
Elkerekedtek a szemei és zavartan hümmögött egy darabig, szinte kétségbeesetten kutatva tekintetével valami segítő pont után körülöttük.
- Én csak.....nos....csak épp azt akartam mondani......szóval csak aggódtam.....hogy valami baj történt.... - bökte ki elfordítva fejét. |
*Megrázta sörényét.*
- Hagy halljam! |
- Én meg már azt hittem, hogy - kezdte fejét rázogatva, nagy szemekkel, de aztán gyorsan elharapta a mondat végét.
- Nem érdekes..... |
*Meznokto kicsit várt, amíg Azíra ivott, majd Ő is lehajolt és ivott kicsit. A köhögés igaz, lassan, de végre abbamaradt.*
- Khm, khm. - *köszörülte a torkát.* - Így azért kicsit jobb. |
Eleinte rémülten nézett a ménre, rettegett, hogy baja esett valahogy a pusztában, azután vagy három métert szökkent odébb egyhelyből, mikor Meznokto felágaskodott!
Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor látta, hogy csak vízről van szó!
Elmosolyodva lépdelt közelebb.
- Megijesztettél - mondta kicsit megróvóan, de örömteli hangon, és lehajolt, hogy kortyoljon párat. |
*Sok idő elteltével Meznokto lassított elkezdett szimatolni. Kiszáradt torka egyre csak kapart. Eddig sikerült magában tartani a köhögést, de most kitört belőle és nem akart szűnni.
Tovább lépegetett, majd megállt egy bizonyos ponton. Ott felágaskodott jó magasan, majd hatalmas erővel dobbantott a kiszáradt földön melső lábaival, mire a talaj megrepedezett és a repedések közül víz tört a felszínre.
Két köhögés köszött Meznokto intett Azírának, hogy jöjjön inni.* |
| Meglengette hosszú farkát, és ügetett tovább. |
*Fejét megrázva, melső lábával előre csapva indult meg lassú vágtában, gyorsan beérve Azírát.*
- Örülök neki, ha így gondolod. - *válaszolta belül mosolyogva.* |
- Én nem félek Tőled, Meznokto. Néhány dolgot már megéltünk együtt, és azalatt éppen félelmet nem éreztem soha Miattad - mondta ugyanazon az átható, nyugodt hangon, azzal ügetni kezdett a pusztába.
Talán a mén megsérült a Sötétség miatt. Talán vad. Talán nem éppen társasági lény. De Azíra valahogy éppen vele volt nyugodt utazásuk során. Talán mert Meznokto hozzá hasonlóan lénykerülő volt, és emiatt Azíra gyötrelmes varázsa nem lépett életbe. Talán mert a fekete egyszarvú szenvedése épp elfogadható volt....
Talán mert ők ketten mégis, minden ellentétük ellenére, összeilletek...valahogy.... |
*Vállat vont és kicsit félre billentette fejét.*
- Én nem tudom... |
Meznokto szemébe nézett.
- Miért kellene félnem Tőled? - kérdezte mély, nyugodt hangon. |
*Ferde pillantást vetett Azírára.*
- Tőlem sem? - *kérdezte furcsa hanglejtéssel.* |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Megállt a pusztaság határán, és alaposan körülnézett.
Ilyenkor szép volt itt a táj!Most nemcsak végtelen, hanem smaragd zöld is volt a fű, a Nap még nem perzselte fel!Jó kedve volt és senki sem látta, hát táncolni kezdett!Csak forgott, néha ugrált, talán nem is lehetett táncnak nevezni, mégis öröme telt benne.Ilyenkor sajnálta, hogy nem tud repülni....
Kényelmesen feküdt a puha felhőn.A meleg a biztonság és a védettség érzete megnyugtatta és ő is szépen lassan elaludt.
- Akkor menjünk! - vágta rá, az eget kémlelve.