Témaindító hozzászólás
|
2006.12.19. 20:15 - |
Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Legalábbis, ő így érezte a torony ablakának párkányán.
Lazán megfordult, és nézte kicsit az elétáruló látványt: a fátyolos-fügyönyös falú, szőnyegekel bélelt szobában csaknem mindenütt párnák pöffeszkedtek.
A legnagyobbon, amin egy sárkány is elfért volna, egyetlen lény feküdt.
Egy alig derengő, fehér lény. Úgy feküdt, mintha soha többé nem akarna felébredni. Homlokköve seszínű volt, és néha kavargott, majd újra kihunyt.
A föléhajló, leginkább rémre emlékeztető kanca suttogása betöltötte a szobát. Ahogy a suttogás néha felerősödött, úgy kezdett a homlokkő változni.
A suttogástól, bár Galbatorix már régóta ismerte a csontmaszkos lényt, most is kirázta a hideg a csődört.
A hangok egyáltalán nem tűntek eviláginak. Igaz, hogy a tulajdonosuk épp varázsolt, és önmagában sem volt evilági, de ahogy a hangok csaknem kicsalták a lelkét simításukkal, hogy kövesse őket, hogy hagyja abba a fejtörést és borzongást, és olvadjon fel a csodás, súlytalan táncban....Galbatorix ellen tudott állni, de nem kedvelte mindezt. Túl idegen volt őtőle! Épp ezért kellett neki Vanwa Vala. Tudta jól, hogy a kanca nem ártana neki, most is legföljebb szórakozik, ugyanakkor sosem tudta megzokni ezt a hatalmat. A suttogás erősödött, halkult, hullámzott a szobában, szavak nélkül szólt, és Galbatorix tudta, hogy hat.
Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
- Mi az?! - hörrentett feszülten, és előrelépett.
- Nem tudom felébreszteni...Nagyon gyenge.....Nem is látom értelét próbálgatni..... - mondta, aztán egy csaknem elrejtett tálhoz lépett, ami a párnák közt lapult.
Ivott belőle, majd elnyúlt Lilina mellett.
- Miért nem hagyjuk csak úgy itt? Hadd pihenjen. Mi baja lehetne itt? Gyerünk innen! - mondta a fehér lényre pilantva, méricskélve őt.
Könnyedén és lesajnálóan nézett a csődörre, elnyúlva a párnáján.
- Galbatorix, ne bolondozz! A kancának szüksége van rám. Megtehetném, igen, megtehetném, hogy hagyom kiszakadni a testéből, és aztán visszaparancsolom. De annyira gyenge, hogy történhetne tragédia! Mellesleg: amíg jó helyen van, addig ottmaradjon, ahol van az a lélek! a helyén! Ez nekem minden erőfeszítést megér....
Sötéten elvigyorodott.
- Ez éppolyan erőfeszítés, mint az én álhatatosságom, hogy végre hozzámgyere!
Nagyot, reményvesztettet sóhajtott.
- Galbatorix.....ezt már sokszor megbeszéltük.........
- És még mindig nem értem a választ! - dobbantott.
Türelmesen pillantott a lényre.
- Kár lenne egy ilyen szép, gyümölcsöző, észérveken és érdekeken logikusan alapuló szövetséget bolond érzelmekkel tönkretenni!
Horkantott.
- Bár lehetnénk épp őszinték is: nem vagyok bolond! Tudom jól, hogy sosem bíznál bennem, és Te is tudod, hogy én sem igazán benned! Régóta ismrjük egymást, és mikor egymást védjük, akkor is szemeket növesztünk hátul! Akiket érdekek hajtanak, megértik egymást, tehát tudhatnád, hogy ez minden lenne, csak nem helyes döntés! Csak azért, hogy szilárdabb legyen a szövetségünk, meg hogy jobban szemmel tartsuk egymást a közelség miatt.....tudod jól, hogy az lenne a vége, hogy valaki ki- aztán meg felhasználná a másikat....és valószínűleg egymásnak menénk. Könnyeb meggyilkolhatóság....ez nem indok egy házassághoz! Mellesleg...mondj szentimentálisnak, de nem tartom etikusnak sem, hogy nem szerelemből-szeretetből házasodjunk.....Igaz, hogy nekünk idegen az etika, de ez az én elvem, és tartom magam hozzá! Azért egy dologban igazad volt - gonoszul elmosolyodott - ideje menni! Indulj!
Morrant, aztán nem vágott vissza azzal, hogy talán ideje másik szövetségest keresni, és erre Wizarde, Vanwa tagadott "lánya" épp megfelelne.
Sagulon, akit meg Vanwa elfogadott, jó lenne harcosnak...Bár ő hű Vanwához...
Megrázta a fejét.
Nem. Wizarde még Vanwánál is idegesítőbb. Jobb megmaradni a bejáratott módban...
Egyelőre......
Kilépett az ajtón, amit súlyos függönyök takartak, és vissza sem nézve elindult.
Kiérve a toronyból, ahol Vanwa elszállásolta védencét, elvegyült a szürreális város szürreális tömegében. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Aggodalom, és kettős érzelmek szorongatták a szívét.
- Levia, én.... - kezdte, de elharapta a mondatot. Párja sosem volt szelíd és könnyen meggyőzhető. Inkább akaratos, tüzes, kitartó. Szerette benne ezt. A kihívást. De most engedje el? Most, amikor annyi mindent kellene megbeszélni?!
Heru viszont ugyanúgy akarhatja az anyját, ahogy ő a párját. És a közéjük hasadt szakadékot csakis a kanca hidalhatja át......
Mélyet sóhajtott. Elmehetne Leviával. Segíthetne neki.....Akkor nem érezné azt, hogy magára marad. És biztos lehetne benne, hogy rátalálnak a megzavart csikóra. Csakhogy Heru megérezheti őt, és elrejtőzhet, hiszen már most hatalmas éji lény! És talán Levia ezt egyedül kell elintézze.
Emlékezett még milyen borzongató volt kezdetben a kanca oldalán élni. Csak ha ránézett a vörös pillantású csodalényre, már kirázta a hideg. De nem a félelem miatt. Hanem mert olyan különleges lény lett a párja!
Most, keserű önvallomás volt, elgondolkozott, hogy jól választott-e. De nem akarta kimondani ezt a gonosz kételyt. Éppen le akarta gyűrni!
'Talán megéri' győzködte magát.
- Tégy, ahogy jónak látod. Ha akarod, elkísérlek - sóhajtotta, nem nézve a foltos lényre - Az anyja vagy...Mind az is maradsz..... - tette még hozzá suttogva.
Az ő hiába lehet, hogy Heru így reagált! Talán ha jobban neveli.....Talán ha érezteti vele, hogy az anya pótolhatatlan.......Gombócot érzett a torkában......Úgy érezte kettészakad a szíve....És nem is Heru miatt! Saját maguk miatt! Szeretett volna segíteni Leviának, hogy mindent rendehozzon, de még mindig dühösen és fájdalmasan gondolt arra a sok időre, amit nélküle kellett végigcsináljanak. Akár akarta, akár nem, Leviát hibáztatta......Így jogosnak is tartotta volna, hogy most a kanca szenvedjen egyedül. De emiatt az érzés miatt már saját magára haragudott.......
Elfordult a párjától. Nem tudta mit mondjon. Hogy mindenképp jöjjön vissza? Vagy tegyen amit akar, ahogy mindig is tett? Vagy kívánjon szerencsét Heruhoz?
Heru......Imádta a fiát! Olyan erős lett, olyan hatalmas, és mégis bölcs, és olyan keveseket engedett közel! Olyan közel pedig senkit, mint őt......Nem tudta nem megérteni, hogy miért futott el. Nem is tudott ezért haragudni rá. Talán jobb lett volna, ha ő is elfut......
Nem tudta, hogy mire vágyik: hogy Heru maradjon mostmár csakis az ő fia, vagy találjanak egymásra az anyjával......Figyelmeztesse Leviát, hogy a csikó a nélkülözése miatt keményebb lett, mint az éjsötét gyémántok? Hogy a saját tüzességét fogja ellenségesen viszont látni?
Lehorgasztotta a fejét. |
Keserűen mosolygott:
- Anya-fia, mi?! - csodálkozott, hogy még ilyen esetben is tud szójátékot mondani, de újra megkomolyodott. - Szenvedélyes a szenvedélyes ellen, mi?!...
- Utána megyek! - határozott. - Ha elfogad, visszajövök. Ha nem.... - harapta el a mondatot, s összeszorult a szive, ahogy Éjfélre nézett. De nem akart sötétlátó lenni! Bizakodni akart! |
Heru csak repült, és repült, messze ki a Sziget erisziek fennhatósága alá eső vidékére.
'Az anyám?! Az anyám?! Nekem nincs anyám!' gondolta árnyékoktól övezett elmével, és észre sem vette, ahogy zúdva hasította a levegőt, hogy körülötte napszállta homálya borul a tájra.....
Óvatosan nézett vissza párjára. Egyfelől, mert nem nagyon tudta mit szólt Heruhoz a kanca, és nem tudta mit fog mondani Levia, másfelől nem akarta, hogy saját fájdalma és csalódása kiüljön az arcára. Úgy remélte, szíve legmélyéből, hogy fia könnyűvé teszi családjuk eggyéválását! Heru mindig olyan könnyen kezelhető, olyan érett, olyan csendes volt. Éjfél sokszor érezte magányosnak magát apaként, de fia mindent olyan könnyűvé tett!
De most nem tudott rá haragudni.....Hiszen ugyanazt a haragot érezte ő is, nem is olyan rég. És még mindig nem tudta biztosan, hogy mi maradt a szívében, amit Leviának adhatna.....
- Sajnálom - mondta végül halkan, a vörös szemekbe nézve - Nagyon nehéz lehet neki mindez. Erős éjlény....és te vagy a gyenge pontja - súgta.
Aztán mosolyt erőltetett az arcára.
- De legalább látszik, hogy kitől örökölte a szenvedélyét! |
Levia egyszerre volt elkápráztatva, örvendezve, s csalódva. Ennek tetejében még mérges és tanácstalan is volt.
Elkápráztatva, és örvendezve fia miatt volt, hogy abból a kis újszülett minilóból milyen daliás mén lett! Ám csalódása nagyobb volt vígasságánál, hiszen Heru nélküle vááltozott ilyenné. Ő nem leheett ott az első lépéseknél, az első szárnycsapásoknál, nem nézhette végig, hogyan változik a kis gügyögő hang a fecsegőn át az igazi felnőtt, szónokias hangá. Abban a reményben jött ide, legalább Heru kamasz korát elcsípheti, amikor még bekapcsolódhat a felnőtté érés folyamatába mint anya, de lám, túl későn érkezett. Ez mérhetetlenül súlytotta büszkéségét. Ezért csak magát hibáztathatja, az ő bűne! Ezt még egy bocsánatkéréssel sem intézheti el, még nem is nézhet keresztül rajta. ... Mardosó lelkiismerettel állt Éjfél szárnyai alatt.
Mérges azért volt, mert bizonytalan volt. Utálja, ha nincs konkrét fogalma a dolgokról! Tanácstalanul toporgott, nem tudta mit csináljon. Herutól valami kitörésre várt: elkerekedett, hitetlenkedő szemek, még azt is elfogadja, ha sírni kezd, vagy vulkánszerűen elönti a méreg és keserűség, és nekiront! Akkor legalább öleléssel vagy puszta védekezéssel megmutathatná, hogy ő az anyja. De így! Nem tudta, mi tévő legyen: ha utána vágtat (hirtelen újra erőt érzett lábaiban), lehet, túlerőlteti az anyáskodást, de ha marad, fia úgy érezheti cserben hagyták csupa tanácstalansággal. Azonban ő már nem csikó, hogy védelmet kér, saját gondolatai vannak! Mégis, egy anyának megengedett, hogy örökösen csikóként kezelje a fiát? Annyi kérdés, megválaszolatlan kérdés kavargott Levia fejében annyi meg annyi válasszal, amiről cseppet sem tudta, jó-e vagy rossz.
Próbáltt erősnek mutatkozni, csak szeme árulta el, milyen zavarodott. Ilyen szemmel fordult Éjfélhez tanácsért. |
Tara egészen mástól félt, nem a kijutástól. Hanem hogy a hatalmas és fényes száguldó elsodorja őket egymástól!
- Beatles, maradj ott! - kiáltotta, és minden erejével a csikó felé kezdett tempózni.....egyenesen beleúszva ezzel a csóvás égitest útjába...... |
'Ajjjajjj!'-nézett az üstökösre.
-Most mégis mi legyen?Innen soha nem juthatunk ki?-kérdezte, hangjában egy cseppnyi kétségbeeséssel. |
Heru döbbenten, riadtan, fájdalmasan és dühösen meredt apjára.
- Ez meg honnét tudja a nevem?! - kérdezte csaknem sikítva.
Mély levegőt vett, aztán fia szemébe nézett, és kettőjük közé lépett, hogy Heru vállát is megérinthesse, és Leviát is átölelhesse.
- Heru, ő azért tudja a nevedet, mert minden joga megvan rá, hogy tudja. Éppen ahogy nekem. Heru, ez a kanca itt Levia. Az édesanyád..... - mondta békésen, végig komoly és nyugodt hangon.
Herunak meg kell értenie, hogy őszinte vele! És fia meg is értette. Kettőjükre bámult, aztán hirtelen megrázta a fejét. Aztn mielőtt még Éjfél szólhatott volna, szárnyat bontott, és nagy robajlással kisuhant a BoszorkányVidékre.
Éjfél pedig megtörten nézett utána.... |
Régebbi énje leszidta volna magát figyelmetlenségéért, hogy nem érezte időben a közeledőt, s mert nem élvezheti azt az előnyt, hogy ezt a szemtelen lényt kérdőre vonja torkának szegezett szarvval. Most azonban riadt kislányként bújt Éjfél tollai közé, de még időben agyába ötlött valami:"Épségben felnőtt" mondta Éjfél. Ellépett a csődörtől, ránézett kérdőn, bár párja különösebb igenlése nélkül is tudta a választ.
Végig mérte a fiatal csődört. Milyen okos! Milyen erős!Milyen hatalmas!
- Heru, te vagy az? - kérdezte különös mosollyal. |
Kyara szélsebesen repült, valósággal sodorta maga előtt fiát, hogy aztán élesen kikanyarodjanak felfelé.
Lihegve bámulták a mindent eltüntető jelenést.
- Nem....nem értem! - nyögte ki, ahogy kimeredt szemekkel végignézték egy egész lakóház semmivé foszlását.
- Hibernius ilyet nem csinálna....Azt hiszem, ez lehetetlenség! - kiáltotta rémülten és fájón. |
Éjfél dermedten állt, szemeivel a távolba meredve, miközben Levia a nyakába zokogott. Nem tudta mit mondjon. És nem is tudta, hogy mit tegyen......De aztán rádöbbent, hogy Evanna volt, aki ideküldte. És Evanna mindig tudja mit tesz. Magába nézett, és szégyent talált.
Felemelte szárnyait és átölelte párját. Remélte, hogy idővel meggyógyulnak a sebek.......
Heruban forrt a düh! Ki ez a lény?! És apja miért találkozik itt vele titokban?! Mi folyik itt?!
Nem is tudta mit tesz, az ösztönei lendítették meg lábait, csapták szlt szárnyait, majd dobbantották le a kettős mellett.
- Mi folyik itt? - nyerítette a fiatal felnőttek szívének minden fájdalmával és haragjával. Miből hagyta ki imádott apja?! |
- Várj, csak akkor ha felénk.... - de nem tudta befejezni a mondatot, mert jóslásszerűen a fény feléjük tartott.
- Mozgás! - kiáltotta, s ahogy tudta, sarkalta Kyaráékat, hogy minél előbb hagyják el a tornyot.
Épp idejében csusszantak ki.
- Mi a fene ez?! - kérdezte magától, amikor a légben voltak. |
Felkapta a fejét. Szeme határozottan izzodt, mégis gyengéden meredt a Éjfélre.
- Veled akarok maradni! Akkoris beengednek a kapuk, ha el akarlak venni tőlük?
- Én ... visszajöttem volna, ha gazdám enged! - hirtelen odalépett Éjfélhez és átölelte nyakával szorosan. - visszajöttem volna, ha enged... -ismételte és megint zokogni kezdett. - Visszajöttem volna!
Annyi minden történt vele az elmúlt másfél - két évben, nem tudta elmondani hirtelen. Szívósságát, kegyetlen hidegvérűségét felőrölte a vágyódás ezután az arc után - megtört.
- Mindenképpen visszajöttem volna! |
Vállatvont, és úgy döntött nem fájdítja tovább a szívét. Kibontotta szárnyait, és felnézett a falra, hogy tudja hogyan rugaszkodjon el.
- A városba bejuthatsz, ha a szíved egyetlen szándék tölti el. Bármilyen szándék lehet - mondta üresen, és fejet hajtott Leviának.
Parázslott a szíve belseje. Úgy érezte minden üres lett....és hiába jött ide annyi mindent várva...... |
Sóhajtott. Végleg megkönnyebbült. Kiegyenesedett.
- És te? |
Nézte egy darabig a görnyedt tartást, az arcot rejtő sörényt, de a szíve keménysége csak nem enyhült meg.
- Épségben felnőtt - mondta szárazon.
'De veled mi történt? Miért nem voltál része ennek a felnövésnek?' gondolta, és elszomorodott. |
A gyanakva, feszült kanca görcsös tartása most enyhült. Elernyedtek izmai, lehajtotta fejét, s csak azt tudta nézni.
- És jól van? - kérdezte hallkan, olyan hallkan, hogy csak Éjfél érthette meg. |
Éjfél hosszan állt párjával szemben. Némán nézték egymást, mintha próbálbák felfedezni a másikban azt a lényt, aki a párjukká lett. A mén legalábbis így érzett.
Egyikük sem szólt, egyikük sem kezdett el tombolni, egyikük sem rohant oda a másikhoz. Nem történt.....semmi.......Éjfél egyik fele ujjongott a szívében, mintha a felborult világrend most hirtelen, ebben a pillanatban helyreállt volna, a másik fele viszont dühös volt és fájdalommal teli.
Megtalálta, amit keresett......De vajon nem túl későn? Itt van, itt van végre előtte a szerelme! Akkor mégis miért fáj ennyire?!
A kanca hangja egyszerre volt olyasmi, amit elvárt attól a lénytől, akit megismert, megszeretett és elvett, és egyszerre dühítette fel még jobban. Ezt érdemli ennyi idő után?!?!?!
Mégis, hűvös arckifejezéssel felpillantott a falra, és aprót intett fejével.
- Odabenn van - mondta szinte csikorgó hangon, tömören.
Apja tévedett. Nem a város belső részében volt. Hanem a városfal tetején lapult. És figyelt. Mintha az élete függene tőle. A lágyan fújó szél egy-egy szót elvitt hozzá a lentiek beszédéből, így a meglepett, értetlen fiatal tudta, hogy apja furcsán, eddig tőle sosem látott módon néz erre az idegenre, és hogy ez a fura egyszarvú tudja a nevét.
'Ki lehet ő?' töprengett, és közben a baljós, gyanús, nyomasztó érzés a gyomrában egyre erősödött. |
Kiáltani akart még egyet, de torkán agadt a hang, amint felnézett. Nem akarta elhinni! A világ nincs ellene! Ideadták, kiadták Őt! Itt van ő, megáll előtte! Semmit sem változott ... Ugyanaz a régi, bátor, büszke peguni meredt előtte, mint ahogy emlékeiben megmaradt.
Elérkezett a pillanat, amire egész eddig gondolt. Mégsem tudott beszélni. Lelke még mindig sírt, de már hitetlenkedve és újjongva. Legszívesebben nekiszaladt volna, nem érdekelve, feldönti-e, hadd essenek jó nagyot, már az sem számít! Csak legyen közel....legyen közel ez a lény, aki előtte áll!
Amikor csillapodott szíve, új aggodalom fogta el. Valamit hiányolt.
- Hol van Heru? - szólt kérlelőn és parancsolón. |
Evanna jó ideig hallgatta a magányos kanca sikolyait, és nézte a levegőben csomókba gyűlő, Mágiát fodroztató fájdalmat. Aztán elküldött Éjfélért.
Most ketten nézték hát az eget az Erisziek Tornyának tetejéről, kifürkészhetetlen, kőkemény arccal. Evanna nem állt messze Éjféltől, de közel sem. És egyszer sem néztek össze.
Nem tudták mennyi idő telt el így.
- Le kell menned hozzá - mondta végül halkan a szürke máguslény. Hangjába annyi érzelem gyűlt, hogy teljesen érzéketlennek hangzott.
Éjfél szeme lobot vetett, ahogy kifakadt az egyszarvúnak:
- Micsoda?! Ugyan mivel tartozom neki?! Magamra hagyott! Az újszülött fiunkkal!! Azzal a csikóval, aki mindkettőnké volt, és aki a szerelmünk záloga kellett volna legyen!
Evanna nem válaszolt, sőt, elfordult tőle, de enélkül is elszégyellte magát szavaiért. Viszont ha hazudott volna, az számára még rosszabb érzés lett volna.
Lehajtotta a fejét. Egy perccel később halkan megcsikordult a kő, és Evanna átölelte nyakával, sörényük összefonódott a szélben egy örökkévaló pillanatig.
- Adnod kell neki egy esélyt - súgta a kanca.
- Tudom - súgta vissza alig hallhatóan, és persze teljesen fölöslegesen. Mindketten tudták.
- Új életet akartam kezdeni - sóhajtotta a mén, a szél szinte rögtön széttépte a szavait.
'Tudom' felelte csak magában a kanca, de teljesen fölöslegesen tette ezt is. Mindketten jól tudták.
Éjfél megtörten állt még néhány percig, miután Evanna eltávolodott tőle, de aztán felegyenesedett és mondani akart valamit, akármit, de már egyedül állt a tetőn......Visszafojtott minden dühöt és minden fájdalmat....
Ő nem vált el egészen idáig Leviától. Okkal. Nem tehet úgy, mintha csak véletlen lett volna. De mégsem tehet úgy mintha minden rendben lenne! Csakhogy Evanna színe elé sem kerülhetne többé, ha nem megy most a városfal elé.......
'Talán nem is kell úgy tennem, mintha minden rendben lenne' gondolta őszintén. Aztán hagyta, hogy a sóhajos szél, amiben ott zsongott Levia sírása, lesodorja, és magával vigye......
Gondolatai megkeresték a harcosok terén edző fiát, de úgy döntött nem hívja magával. Magányosan vitorlázott át a város fölött.
Heru nem volt viharlény, de megértette, amikor a szél megszólalt a füle mellett. Apja elindult valahová a városon kívülre! Összerezzent a hírtől, és összerándult a baljós érzéstől, ami elfogta.
Már megtanulta, hogy hallgasson a megérzéseire. Most tehát apja után kell mennie! És egyébként sem fogja hagyni, hogy egyetlen szülője elhagyja, vagy nélküle vágjon bele valamibe! Már nem csikó!
Íves repülést eredményezve felrúgta két harcias ellenfelét, majd intett, hogy mára befejezte. Csalódott hangorkán kísérte, ahogy kivágtázott a térről, de ezek a szájtáti városlakók sosem érdekelték. Nem voltak fontosak.
Rövid, begyorsuló vágta után feldobta magát a házak fölé, de igyekezett az épületek takarásában maradni. Most nem lepleződhet le!
- Menjünk innét! Gyorsan! - mondta remegő hangon, a sugarat bámulva. Persze annak nem lehet kiszámítani útját. Persze, lehet, hogy itt vannak a legnagyobb biztonságban.
De Kyara igazán félt ettől az óriási mágiától, és a félelem arra sarkallta, hogy repüljenek, méghozzá minél előbb, és messze el a fénytől! |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|