|
Témaindító hozzászólás
|
2007.11.24. 21:31 - |
 Tethys elszántan vágtázott a vaksötétben, ahol az egyetlen fény az ö szarvának hegyén ülő csillag volt. Nem fogja elengedni a többi lényt szó nélkül! Nem adja fel az új családjában! |
[89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Még mindig a szárnyai között tartotta az idegen pegazus fejét.
- Ki vagy Te? - kérdezte csendesen az élettelennek tűnő testtől. - Hallasz vajon engem?
Egy darabig csendben maradt, mintha időt akarna hagyni a "másiknak" a válaszra. De nem történt semmi.
- Hallanod kell engem. - állapította meg, mintha ezt ő bizony eldönthetné.
- Azért vagyok most itt, hogy Téged kivigyelek innen. - beszélt tovább, zavartalanul. - Viszont csak Te, egyedül, jöhetsz Velem. Ehhez pedig először le kell győzzük azt, aki ezt tette Veled. |
Reechann fintorogva állt a földalatti sziklameredély szélén, lent, a mélyben, a vízzel borított átkozott sziklafal egy kiemelkedő pontján éppcsak kiszúrva a fiatal peguni alakját....
Rémálom lesz utánamenni.
De neki még mindig több esélye van rá, meg a túlélésre is, mint Zenitnek. Akinek jelenleg fogalma sincs arról mivel áll szemben, sem arról, hogy mihez kezdjen vele.....
Az viszont kíváncsivá tette, hogy a peguni nem pont úgy viselkedett, mint aki legyilkolni készül a pegazust. |
Zenitben szinte semmi nem maradt meg a barlangból, amin keresztülhaladt: se a víz, se a kürtők, se a mélység, se a sziklák, semmi...
Nagyon mélyen a gondolataiba volt merülve. Bántotta, nagyon, amit Goldennel csinált... nem is értette az egészet. Leginkább persze magát. Különösen kegyetlen volt... teljesen kifordult önmagából... miféle lény lehetett korábban, hogy így viselkedik reflexből???
Bár az öreg pegazus azt mondta, hogy vannak társai, barátai és sokan keresték is... most ez valahogy olyan távolinak tűnt. Ugyan miért keresték volna, ha ő valójában ilyen?....
Az elmélkedésből az idegen jelenlég szakította ki. Ezek szerint közeledik...
Lemászott még féltucat sziklán, volt, amelyiken megcsúszott a víz miatt és a szárnyaival kellett kitámassza magát, hogy ne zuhanjon egyenesen a végtelennek tűnő mélységbe... De végül csak meglátta maga alatt az egyik kinyúló sziklán, félig lelógó fekete pegazust.
Semmilyen támadás nem érte, amíg közvetlenül a másik lény mellé ért, pedig nagyon figyelt, hogy ne kerülhessen bajba. Visszagondolva a korábbi támadásokra... esetlen kiscsikónak érezte magát, aki makacsul megy előre és nincs felkészülve semmire... de nem akart hazudni magának: szórakoztatta a másik próbálkozása. Nem akarta elvenni a kedvét. Most viszont le akarja zárni ezt a dolgot, egyszer s mindenkorra.
Kicsit feljebb húzta a pegazust a szikla barlang felöli részére, hogy a víz ne tudja lesodorni. Amikor már fizikailag biztonságban tudta az elemektől a vorstandinak mondott valakit, leheveredett mellé, majd ismét felemelte a fekete, siralmas állapotban lévő fejet és a szárnyai közé vette.
Először csak végignézett az arcon és azon morfondírozott, ki lehet az idegen. Nem tűnt épp fiatal lénynek, egészséges állapotban egy izmos, stramm pegazusnak látta. Erős vonásai voltak, közepesnek mondható fülei, amiből az egyik ugyan félig hiányzott éppen... Zenit aggódott, hogy ilyen komoly fizikai sérülések vajon maradéktalanul gyógyíthatóak-e? Kicsit koncentrált és megpróbált pár sebet összeforrasztani... de nem történt semmi...
'Ezek szerint gyógyítani nem tudok' - állapította meg keserédesen. |
A két eriszi összenézett a fiatal távozása után.
- Nem engedhetjük, hogy egyedül menjen.... - mormolta halkan Golden Green, de tudta, hogy ő nem lesz képes erre. Sohase lenne képes rávenni magát, hogy még jobban elkeveredjen itt, a sötétségben! Elég volt....
- Nem a te dolgod - felelte hűvös stílusában Reechann - Menj a Mélycsarnokba. Ott még maradt a varázsunkból. Biztonságban leszel. Ha végeztem a rém ügyével, érted megyek és megmutatom a kivezető utat - egy felfelé vezető, nagyon sima kövezetű utacska felé bólintott.
Golden Green meghajolt az unikornis felé, megpróbálva minden érzelmet és gondolatot a mozdulatba suvasztani.
És nem, nem akart arra gondolni, hogy mi lesz, ha Reechann esetleg nem tér vissza....A Mélycsarnokban magányos, lassú és szörnyű halál várhatott rá, a mágia lassú elsorvadásával.
Elindult felfelé az utacskán, küzdve a csúszós, sima felszínnel.
Cseberből....vederbe....
Reechann átszökkent a sziklahalmokon, amik elválasztották a majdnem hasig érő, lassan folyó víztől a hajdani barlangot, a rém börtönét. Zenit már valamerre előtte járt, de az unikornis nem sietett. Úgyis megtalálja amit kell.
Vaksötét járat ásított előtte, épp elég magas, hogy ki tudjon benne egyenesedni. Mellette már nem fért volna el egy hasonló magasságú lény.
A roncsolt sziklák és kövek alattomos csapdarendszert alkottak a lassan folyó vízben, így Reechann óvatosan haladt előre, követve a földalatti folyó útját.
Amíg el nem ért az első zúgóhoz. Szilárdan, a lábát feszítve állt a sodrásnak ellenállva, lenézve a majdnem kétpegazus-magasságnyi mélybe. Nem egy egyszerű vízesést nézett. Hanem egy átkozott kürtőt lefelé, amit itt-ott éles szélű sziklák zártak el csaknem teljesen. A víz meg iszonyatos erővel zúdult le benne.
Reechann finom szusszanással intett egyet a fejével, mire a víz lassulni és lassulni kezdett.
Aztán óvatosan, küzdve a sziklákkal, a szűk terekkel, lemászott a kürtőben.
Tudta nagyon jól, hogy soktucatnyi ilyen aljas zuhatag vár még rá. |
Zenit nem tudta nem észrevenni azt a fajta diszkrét menekülést, amit Golden csinált. Fejét kissé elfordítva, keserűen elmosolyodott. Végülis mit várt, azok után, amit az öreg pegazussal tett?...
Figyelmét a Reechann-nak nevezett unikornis felé fordította, ahogy az mesélni kezdett.
Sok-sok gondolat és érzelem kavargott benne... hibásnak érezte magát... jogosan... Pedig nem akart senkit bajba sodorni! Ahogy Goldent se akarta halálra rémíteni... de sikerült.
'A Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve' - jutott eszébe a furcsa gondolat, nem is tudta, honnan.
- Majd én lemegyek utána - szólalt meg váratlanul, Reechann-nak címezve a szavait. - Én borítottam fel a tervedet, úgy illik, hogy rendbe is hozzam. Úgy érzem, ez a minimum, amivel meg tudom hálálni a beavatkozásodat.
Nemigen akart hagyni időt a két eriszinek, hogy végiggondolhassák, vagy megpróbálhassák lebeszélni, úgyhogy gyorsan meg is indult a feketén tátongó lyuk felé. Mielőtt átlépett volna rajta, egyenesen az ismeretlenbe, még visszafordult.
- Sajnálom... bárcsak hallgattam volna rád és követtelek volna... - intézte a szavait az öreg pegazushoz, hogy aztán a következő pillanatban eltűnjön a feketeségben. |
Golden nem gondolta volna, hogy valaha ennyire értékelni fogja a szabad mozgás képességét. Gyorsan eltávolodott Zenittől, és Reechann mellé húzódott. Nem hitte, hogy képes lenne még egyszer fesztelenül meglenni a fiatal közelében.
Reechann közben tekintetével a feketén ásító nyílás felé fordult.
- Egy lenti szintre vitte a víz. A mélység üregeinek valamelyikébe. Onnan nem fog sehova eljutni. Élve nem jut át a szabadba onnan semmi - felelte távoli, érzelemmentes, furcsa hangon.
Aztán lassan visszafordult Zenit felé. Szinte susogva kezdett beszélni:
- Legalább egy éve, hogy idejött a barlangrendszerbe. Azóta tartom itt, a folyosókon csalogatva őt ide-oda. Ez a barlang volt a legjobb a fogvatartására. Itt nyugton tudtam tartani a hordozójának hála, amit nem bírt már elmozdítani innen....A csapdáin túl az átkozott rovarjaival is sok bajt okozott, de itt nem kellett volna találkozzon új prédával...
A szemek Golden felé fordultak.
- Ez jó hely lett volna rá, hogy végleg itt tartsam. Ha nem hallottam volna meg, hogy eriszi vagy, nem avatkoztam volna be - mondta szárazon - Nekem jobb lett volna akár az is, hogy új hordozóval tartsam itt. Biztonságosan. Most.....veszélybe sodortatok sokmindent.
Újra a feketeségre meredt.
- Le kell majd mennem utána, megkeresni. A mostani hordozója nem tudom meddig húzza. Ha végleg elpusztul, azt az átkozott lélek újat fog keresni. Test nélkül gyenge és alig bír mozogni, de egy ezredév vagy kettő, és utat talál majd a felszínre...Ezt pedig mindenképp meg kell akadályozzam.
Golden Green alig kapott levegőt.
Ez az unikornis utána akart menni annak a szörnyetegnek?! |
Zenit meglepetésére, a támadó felfüggesztette a nyomást, amit gyakorolt rá, miközben Golden kirohanását hallgatta. Ez kifejezetten jól jött neki, hogy kicsit össze tudja szedni magát. Már épp ki is tervelte, hogy mit fog tenni, de... más megelőzte.
A változás annyira... más volt... és jelentős... Hogy más nem is jutott eszébe hirtelen, csak hogy mentse magát a ki tudja mi ellen? Azonnal bepajzsolta magát és a félholt pegazust is, hogy amennyire lehet, ő is életben maradhasson, akármi is következzen most...
A legnyomás megemelkedése kiszorított minden levegőt a tüdejéből és nem is tudott belélegezni semmit, úgyhogy elájult...
Aztán magához tért... és éppen egy ideges unikornis állt előtte, ahogy kinyitotta a szemét. Egy pillanat alatt fel- és odébbpattant, készen egy újabb összecsapásra, de... ez az idegen nem tűnt olyannak, mint aki meg akarja támadni...
Kellett néhány pillanat, hogy felfogja a történteket és ebben ismételten segítettek Golden szavai. Egy pillanat alatt eltüntette a buborékot, ami eddig fogságban tartotta a pegazust.
- Én is köszönöm.
Elfordította pillantását a szótlan unikornistól és keresni kezdte a félholt fekete pegazust.
- Ő... ők... hol vannak? - fordult vissza az új lényhez. |
Elhűlve, de végtelen megkönnyebbüléssel nézte, ahogy Zenit eldobta a követ, amit addig olyan erősen szorongatott.
Aztán hallani kezdte a szavakat, és látta is, ahogy a peguni kínlódik a támadó miatt. Elkeseredetten, aztán mind rémültebben hallgatta a fenyegetést, és a hideg futkosott a hátán, ahogy kiderült: ő maga is célpont. Egy tehetetlen célpont!
Lázasan járatta az agyán valami megoldáson, akármin, ami legalább időt nyerne Zenitnek. Az nyilvánvaló volt, hogy erősebb, mint a támadó, de nem mindig tudja sakkban tartani a szörnyet, aki a félholt lényt uralta.
De hogyan segítsen, hogy megmeneküljenek?
Ahogy egyre inkább erőszakoskodni kezdett a fenyegető, úgy született meg egy apró, szilánknyi harag Goldenben. Ő miért kell alkualap legyen ebben a gyalázatban?!
Egetrengető nyerítéssel nekiugrott a buroknak, és ágaskodva, tombolva a szűk térben, de ordítozni kezdett:
- Komolyan azt hiszed, hogy ezt megúszhatod?! Komolyan azt hiszed, hogy sikerrel játhatsz!?!? Többször is elűzték a Sötét Nagyurat, te meg egy testrabló ocsmány parazita vagy, aki másokba bújva képes csak élni!! Azt hiszed van esélyed?! A Boszorkányúrnő lénye vagyok! Eriszi vagyok! Tudni fogja, ha bajom esik! Utánad jön! Legyilkol, bosszút áll értem!! Nem menekülhetsz!!
Rettenetes volt a megtört lényt ennyire dühösnek látni, ennyire borzalmas ígéretet hallani tőle....
Egy pillanatra meg is dermedt a levegő a barlangban, és csak a lények zihálása hallatszott....
Talán csak azért, hogy a támadójuk összeszedje magát, aztán fölényeskedve nekikessen újra.....
De nem kapott rá esélyt.
Hirtelen megváltozott a levegő a barlangban. Elképesztően fullasztóvá vált, aztán mintha a nyomás emelkedni kezdett volna benne.
Finom, alig érezhető remegés érződött ezután, alig hallható halk zörejekkel kísérve.
Aztán a patáik alatt kezdett el finoman remegni a talaj, és jó darabig biztosak lehettek benne, hogy a remegés ugyanolyan marad.
Golden Green ide-oda kapkodta a fejét, próbálta kitalálni mi következik.
Mind egyszerre sikoltottak fel, ahogy a légnyomás hirtelen észveszejtő erővel felszökött körülöttük, megnyomva a tüdejüket és felsértve a fülüket, aztán barlangot-levegőt, pegazust, pegunit, burkot összeroncsolóan felrobbant a világ!!!
Irtózatos zaj, a valóságot ide-oda verő erőlökések, rázkódás, ami kirázza a velőt a csontból.....csonttörő erejű ütések......olyan erős rántásai a létezésnek, mintha ketté akarná szakítani a lényt..........
Amikor Golden Green végül kinyitotta a szemeit, először is meglepődött rajta, hogy ki tudja nyitni őket.
Életben volt!
Ahogy körülnézett, elképesztő látvány tárult a szemei elé: a barlang padlóján feküdt, még mindig a burokba csomagolva, előtte pedig aprócska patakok folydogáltak, olyan sekélyek, hogy a patáit megmosni se lettek volna elég mélyek...egyetlen hatalmas, feketén ásító nyílás felé folytak a barlang mélyén, ami pár perccel korábban még biztosan nem volt ott.
Ahogy jobban körülnézett, az egész barlangot összeroncsoltnak, sérültnek látta, sok helyen az oszlopok és kőnyúlványok megszűntek létezni, csak a roncsaik vagy nyomaik látszottak itt-ott.
Azt is felfedezte, hogy az új nyílással szemben több hatalmas, egészen robbantottnak tűnő luk tátong, amikből még mindig folydogál befelé a víz......Ezek hozták létre a csermelykéket a padlón, épp Golden előtt.
Az öreg teremtmény levegő után kapott, és nyakát megtekerve hátranézett.
Ezüstös, pupilla nélküli szemek néztek rá vissza kifejezéstelenül.
Egy magas, izmos, karcsú unikornis méregette a fekete lényt kifejezéstelen arccal, fekete-kék foltos testén nyoma sem volt a tomboló áradat nyomainak, ami elpusztította a barlang korábbi formáját.
Szarva ezüstös-halványan fénylett, ami megmagyarázta, hogy miért lebeg mellette, egy nagy sziklalappal védetten, Zenit alakja.
Golden visszakapta a tekintetét a barlangra.
Se rovarok...se tetem.....
Hidegrázós felismerés volt rádöbbenni, hogy a víz mindent elvitt....Ki tudja hova....
Ki tudja....megoldotta-e ez a szörnyűséget?
- Reechann...Ez a neved, igaz? - kérdezte nyöszörögve az öreg lény, és nagynehezen talpra állt.
Csak egy apró bólintás volt a felelet.
- Köszönöm..... - sóhajtotta. Nem kellett hozzá sok töprengés, hogy tudja: a legendának is nehezen hihető létezésű őrszem mentette meg az életüket. |
Golden szavai úgy hasítottak Zenit elméjébe, akár a villám egy éjszakai égbolton. Annyira nem volt odavaló a pegazus... annyira erős kontraszt volt a két világ között... és Zenitnek most pont ez kellett. Golden a szavaival kizökkentette elvetemült megszállottságából és gondolkodásra késztette a dühbőli cselekvés helyett.
Fogalma sem volt, honnan vehette az idős pegazus ezt a megszállottas dolgot... de volt értelme! Lehet, hogy ez az élet (és mi minden más) által meggyötört test... valóban ártatlan! És ő majdnem kivégezte!!!! Szörnyülködve nézett a tollai közt tartott kődarabra és úgy dobta el, mintha égetné. Ezzel egyidőben félig seggre ülve tolatott pár lépést, mintha az imént megtörtént percektől el akarna határolódni.
Az idegen tökéletesen fel tudta mérni a peguni állapotát és nem is kellett több: ismételten támadásba lendült, egy végső, elkeseredett támadásba, mindent vagy semmi alapon. Ám a cél most teljesen más volt...
Zenit ezt érezte is... mert most nem a mágia erősödött fel körülöttük és telt meg a levegő vibrálással, hanem egy drasztikus nyomást érzett a fejében... ami egyre fokozódott... A peguni szabályosan szenvedett ettől: először csak a fejét rázta, aztán már az egész testét, össze-vissza lépkedett és tolatott, mintha nem lenne a saját maga ura.
'Okos a pegazus, aki veled van... Kár, hogy nem hallgattál rá akkor, amikor menekülésre bíztatott... Így pedig mindketten a szolgáim lesztek, örökre!' - ördögi kacajba torkollott a mondat.
'Azt már tudjuk, hogy szolgának kiváló vagy... a képességeiddel kiegészítve az enyémeket pedig egyenesen megállíthatatlanok leszünk! A peguni, aki sötétségbe borította a Birodalmat, majd felszabadíttatott, hogy aztán legyőzze azt, akinek mindent köszönhetett és végül visszatérjen a gyökereihez, ismét leigázva és sötétségbe borítva az egész világot!'
Bár a megszálló azt hitte, hogy csak Zenittel beszél, valójában Golden ugyanúgy hallotta az egészet a pajzsbűbájon keresztül, csak sokkal halkabban, szinte suttogásként.
Zenit izmait megfeszítve kezdett csökkenteni a mozgásán. Ez kívülről rémisztő lehetett, mert ha már nem küzd fizikailag, akkor mentálisan se valószínű, hogy tud... Valójában viszont próbálta összeszedni az elméjét, minden kis részét, hogy a támadó ne tudjon rajta fogást találni.
'Hiába ellenkezel... csak idő kérdése... és minél tovább húzod, annál inkább fog fájni...'
Zenit annyira összeszorította a szemhéjait, hogy már elfehéredtek. Ki kell mindent zárjon, méghozzá azonnal, különben nagyon csúnya véget fognak érni mindannyian!!!!
'Szórakoztató a küzdelmetek... Annyira... kiszámítható... éppen ezért... eleve bukásra ítéltetett!'
Nagyon örült, hogy ha csak pár pillanatra is, de nem hallotta a fejében az átkozott hangot.
'Felesleges az ellenállásod. Mindketten jól járhatunk! Mentsd meg a társaidat azzal, hogy feladod magadat! Vagy azt akarod, hogy először a vorstandit, utána pedig az eriszit emésszem el? Végül úgyis Te fogsz jönni... De akkor már mindkettejük képességeinek a birtokában leszek... és neked sokkal rosszabb lesz...'
Zenit megijedt... Ha elszakítja a támadót a földön heverő pegazustól... az meghalhat. Ha addig folytatja a támadást az akárki, amíg elfogy az ereje és nem tudja tovább védeni Goldent... akkor az öreg pegazus túlélési esélyei drasztikusan le fognak csökkenni... Valóban az a megoldás, ha hagyja magát?.... |
Golden Greent csak a furcsa szavak térítették magához. Nagyon kába volt már, igazából minden ereje elment arra, hogy Zenit szemeibe nézzen, de azok a szavak....azok valahogy visszahúzták őt a beszűkült, sötétségbe borult kis világából.
Valami nem volt rendben.
Hát persze! Zenitet igenis keresték! De még mennyit! Golden Green azt is biztosan tudta, hogy még akkor is voltak keresők, még az erisziek közt is, amikor ő megérkezett a Birodalomba!
Talán akadtak, akik még a mai napig kutattak....
Az öreg lénynek ez elég volt, hogy felriadjon, és maradék erejével megpróbáljon talpra állni. Valahogy szót kell értenie Zenittel!!
Aztán átsöpört felette a rettenetes máguspárbaj.....
A legrosszabb emlékei bukkantak felszínre, ahogy egyik pillanatot élte át (vagy inkább: túl) a másik után, egyre rettenetesebb lénynek látva a pegunit, akiről annyit hallott...
Tudta jól, hogy ez a peguni egy olyan lény, akivel neki sohasem lett volna szabad összeakadnia...és most olyan erők tomboltak körülötte, amikhez már soha nem érhet fel...
Dehát.....Erisnek fontos volt ez a lény, vagy legalábbis régen az volt....És sose vonta vissza a parancsot a kutatásra....
És a világ mindig...pillanatok és helyszínek sora, tulajdonképpeni múlt és jövő...alig-alig létezik...
Ha már ő ragadt itt ezzel a furcsa csodalénnyel.....akkor neki kell kezdenie valamit a helyzettel...
Csak ne lett volna annyira megrémülve...és a burok fogságától is iszonyodott, hiába ez volt az egyetlen dolog, ami most életben tartotta őt.
Az egyetlen.
- Várj! - nyerítette végül olyan hangon, mintha a torka most szakadt volna ki a helyéről. Kínkeserves volt minden szó, de tovább kiabált, szárnymaradványaival vadul csapkodva a burok falait - Lehet, hogy megszállott! Ez megmagyarázza miért él még a holttest! Az ott előtted két lélek, egy testben, és az egyik ártatlan!
Újra meg újra nekifeszült az elképesztően erős varázsnak.
- Hazudott. Kerestek. Sokáig kerestek. Van, aki még mindig keres. Talán a gazdád is azért haldoklik, mert azt hitte, hogy odavesztél! Tényleg nem emlékszel?! Még őrá se? Mindig pávaként utazik! Pávatollat ad annak, akiben megbízik! - kapkodott minden gondolatfoszlány után, ami épp az eszébe ötlött.
- Zárd burokba, de ne öld meg, míg nem tudod mi ez, és miért tart fogságban egy félholtat! A társaid ezt tennék!! A társaid, akikhez tartoztál! Akiknek fontos voltál. Ők nem mondanának le a társukról, aki egy élveholt fogságban szenved. Rólad se mondtak le! |
Állta Golden pillantását és megrémisztette, amit a másik szemeiben látott... Szörnyetegnek érezte magát... és nem akart az lenni.
Időközben a hang elhallgatott és mintha el is tűnt volna. Persze ez csak álca volt, nagyon is ott volt körülöttük, sőt, közöttük.
- Mondd csak... milyen érzés jelentéktelennek lenni? - tért vissza a hang, hogy tovább borzolja Zenit idegeit. - Milyen érzés, hogy senki sem keresett? Senkinek nem hiányoztál?
Zenit elfordult Goldentől és szemeivel az idegen pegazus testét kezdte keresni.
- Se a családodnak... se a barátaidnak... se a társaidnak...
Zenit megmerevedett. Van családja?... Barátai?.... Társai?..........
- Mikor érted meg végre: Neked itt már nincs keresnivalód! Pont a múltad az, ami lehetetlenné tette! Eddig... most kaptál valakitől, valamiért... egy új esélyt! Hogy valahol, máshol... újrakezdhesd! Neked már úgyis mindegy...
Zenit megpróbálta magát érzelmileg függetleníteni azoktól, amiket hallott. Miért kellene higyjen az idegennek? Nem tud róla semmit... A szándékai kétesek... De mégis... teljesen nem tudta elengedni mindazt, amit hallott.
Az idegennek sikerült elérnie, amit akart: összezavarta a pegunit és tanácstalanná tette. Ez pont elég volt arra, hogy ismét támadásba lendüljön! Ám most teljesen más taktikát választott: megpróbálta a két szárnyasra dönteni a barlangi folyosót! A plafon vészjóslóan recsegni kezdett, hogy először kisebb, majd egyre nagyobb kövek szakadjanak ki belőle, pont Golden és Zenit fölött. A pajzsbűbájt elérve a kavicsok szétporladtak és tovaszállingóztak, Zenitet meg egyszerűen csak kikerülték a zuhanó kövek.
A peguni provokatívan felnevetett:
- Csak ennyit tudsz?!?! - üvöltötte dühösen a lassan rájuk szakadó folyosó végtelenjébe.
Levegőt venni se volt idejük, olyan hamar körbefonta őket valami nyúlós, végtelenül tömör, folytogató massza. A mágia intenzitása lenyűgözte Zenitet, érzékeivel ki is nyúlt feléjük, hogy jobban megérthesse.
Közben a kis pajzsbuborék újabb képességet kapott: a szélei alig láthatóan derengeni kezdtek, fel-felvillanva, amikor a massza hozzáért, ezzel távolságra kényszerítve az ellenséges varázst. Ugyan közvetlenül nem tudott az idegen Goldenhez jutni, de ettől még az öreg pegazus szenvedett a pokoli mennyiségű, sötét varázstól...
- Csak jókor voltál jó helyen - susogta körülöttük a levegő. - Semmi mást nem tudsz felmutatni!
Zenit vészjóslóan elmosolyodott.
- Lehet - válaszolta csak, furcsa hangsúllyal és elindult a pegazus teste felé.
Miközben sétált, felvett a földről egy nagy és egyik oldalán kifejezetten éles követ... hogy aztán azzal a tollai közt érjen oda az idegenhez.
- Lehet, hogy nem tudok semmi különlegeset felmutatni... - folytatta az imént elkezdett mondatát. - De csak és kizárólag a fizikai erőmmel képes vagyok Téged örökre elhallgattatni... ugyanis test nélkül... még Te sem élhetsz!
Egy pillanatra, mintha megdermedt volna körülöttük a levegő... hogy aztán egy minden eddiginél erősebb támadás zuhanjon a nyakukba! Csakhogy! Erre Zenit már számított. A mágia, ami a korábbiakhoz hasonlóan, el akarta őket söpörni, most egyszerűen lepattant róluk... Meg se tudta karcolni őket, semmilyen szinten! Zenit gonoszan vigyorgott és ment tovább. Már alig néhány méterre volt a pegazus testétől.
Minden egyes lépésnél újabb és újabb csapásokat zúdított rá ellenfele, egyre vadabbul, egyre kétségbeesettebbül. Semmi hatást nem ért el. Zenit ugyanis egy láthatatlan erőteret tolt maga előtt, ami viszont nem a sötétségből táplálkozott... hanem a fényből... és amin a másik soha, még csak egy karcolást sem tudott volna tenni...
- Milyen érzés egy Senki által meghalni? Érdemleges harc nélkül? Csak mert... alkalmatlan voltál? - érdeklődött szenvtelenül, miközben odaért a másikhoz és kezdetnek csak ráhelyezte a követ a halántékára.
Őrjöngő mágia volt a válasz, ami tehetetlenségében ide-oda cikázott a barlangban anélkül, hogy bármi kárt tehetett volna a két szárnyasban.
Zenit még egy lesajnáló pillantást vetett a borzalmas állapotban lévő testre.
- Kár érted....
Szárnyát fellendítette, hogy egy jól irányzott csapással örök álomra kárhoztassa az idegent.
- VÁRJ! - üvöltötte a hang, hogy beleremegtek a folyosó falai. - A társad vagyok! Vorstandi!
Zenitet nem hatották meg a kapálózó szavak.
- Nekem nincsenek társaim... - szólt a halk és rémisztően kegyetlen válasz.
Folytatta a mozdulatot, hiszen eldöntötte: a lénynek meg kell fizetnie... |
Az öreg teremtményt már alig-alig érdekelte mi lesz.
- Tudom ki voltál - válaszolta rekedtes hangon, végig metsző pillantással állva a másik tekintetét. |
Zenit túlságosan el volt foglalva a saját indulataival és a "vadászatával" ahhoz, hogy észrevegye, mit is tesz folyamatosan Goldennel.
Amikor az eriszi megszólalt végre, sikerült kizökkentse elborult elmeállapotából és így végre őrá is figyelt. Azonnal észrevette, mennyire szenved az öreg lény és hogy erről bizony ő tehet! Amilyen gyorsan korábban a nyomasztó mágia felébredt körülöttük, most olyan gyorsan foszlott szét is.
Hátborzongató kuncogást hallottak ismét.
- Nem emlékszel semmire! - nevette ki a fehér pegunit a hang. Érezhetően jól szórakozott.
Zenitet kezdte felisdegesíteni az idegen... de egyelőre még uralkodott magán és nem hagyta, hogy a Sötétség ismét eluralkodjon a barlangban. Általa. Viszont mivel teljesen otthonosan érezte magát a sötét mágiában, nem tűnt fel neki, hogy az idegen ismét készül valamire...
- Te tudod, ki vagyok?... ki voltam? - kérdezte halkan az idősebbtől. |
Golden Green ugyanott és ugyanúgy feküdt a burok szorításában, mint ahol és ahogy leérkezett. Úgy érezte képtelen felállni, és minden olyan...sötét volt....
Csak a hideg kezdte el rázni, más reakciót már nem tudott mutatni, amikor a Sötétséget érezte körös-körül egyre erősebben és erősebben. Ez lenne a vég? Valahogy az őt bebörtönző lény meg fogja ölni?
Minden homályos volt, és nagyon nehezére esett nyitva tartani a szemét, de látta, hogy mit művel a fiatal lény a barlangban, a tetemmel és mindennel. Hogy lehet ennyi ereje? Olyan fiatalnak tűnt...Az eriszi lények közt alig páran akadtak, akik nem valamilyen hatás miatt erősödtek meg ennyire...A nagy többség valami miatt lett erős....És ez nyomot is hagyott rajtuk....De ezen a lényen valamiért nem....
Aztán megrezzent a barlang egésze a hang robajlását átengedve magán, és Golden Green alig-alig bírt már magánál maradni, ahogy a szavak bántón, gyötrőn rájuk zúdultak.
De hallott. Még hallott. Tisztán.
Elkerekedő szemekkel bámult a fura figurára, aki megmentette őt a vihartól, és az elátkozott lelkektől, aki magával rángatta a viharba, aki lezuhant vele ide...és nem tudta elhinni, hogy mi az, vagyis...ki az, akit lát.
A lény, aki képes használni a Sötétséget, holott nem sötétlény. A lény, aki néha az elemeihez idomul...Az eltűnt lény, akit annyit kerestek az erisziek...éveken át...
Mindhiába.
Annyira természetellenes volt, hogy Golden Green akadt össze vele.
De akárki is volt a szörnyeteg, akinek a csapdájába olyan gyönyörűen belesétáltak...a szavai illettek a rejtélyhez, akár kulcs a zárhoz.
- Te vagy Zenit - nyögte ki Golden Green a fiatalt bámulva. |
Félig térdre esve fogott talajt, ahogy lepattant a barlang faláról... Az ütés hatására elharapta a nyelvét, így hamar vér töltötte meg a száját. Kiköpte, mert utálta az ízét és semmi esetre sem lett volna hajlandó lenyelni.
Furcsa, szinte megszállott őrület csillogott a szemeiben. Nagyon dühös volt! Másodjára járatja vele ez a valami, vagy valaki a bolondját és ebből tényleg elég!!!
Amíg felegyenesedett, rémisztően sűrű és fenyegető mágia vette körbe (őt és ezáltal Goldent is). Zenit ezt teljes mértékben komfortosnak élte meg, hiszen a Sötétség az eleme volt. De külső tapasztalóként... ez riasztó lehetett.
A fehér peguni úgy döntött, hogy véget vet ennek az egésznek. Mivel a fekete pegazus testét érezte forrásnak, azt támadta meg: testsúlyát előre helyezte, szarvát előre szegezte és hagyta, hogy minden dühe elsöprő mágiaként rázúduljon az azóta ugyanolyan mozdulatlanul fekvő fekete pegazusra.
Azon kívül, hogy a barlangban minden kő, kavics, tetem és maga a pegazus is odébb repült, nem történt semmi... Elsőre...
- Hihetetlen, milyen jól leplezed... - zengte egy mély, jelentőségteljes hang olyan erővel, hogy a barlang falai megremegtek.
- Elképesztő, hogy ennyire a mélységét vagy képes használni a Nagyúr erejének... Méghozzá úgy, hogy különösebbet meg se kell erőltetned magadat...
Zenit értetlenül hallgatta a hangot. Nem értette, hogy a valaki miről beszél és azt se, hogyan beszélhet hozzájuk...
- Mutasd magad! - parancsolt rá az ismeretlenre.
Vészjósló kuncogást hallottak mindenfelől.
- Hiszen ott fekszem előttetek... - fordult szinte morgásba a hang.
Zenit nagyon lassan fordította a fejét abba az irányba, ahová a pegazus teste repült a támadását követően... Már látta lelki szemei előtt, ahogy a félig elrothadt test feláll és nekik esik! De... tévedett, ugyanis nem történt semmi... |
Golden Green még sérült, elkorcsult varázsérzékeivel is érezte, hogy valami borzalmas lappang a barlang varázsában. Esélye sem volt jobban feltérképezni vagy megismerni, nem volt hozzá ereje, de így is tudta, hogy hatalmas bajban van.
És a félelem fojtogatta, egyre csak fojtogatta a torkát, összepréselve az egész lelkét, a lényét.
Fogoly volt, egy lehetetlen helyzetben, és a fogvatartója még mindig azt hitte, hogy uralhatja a helyzetet!!! Amikor a legjobb esetben is...innen csak egyikük fog megmenekülni...a másik halála árán...
És persze a meg nem szüntetett fürkészvarázs is szinte kínzón húzta volna magával el innen....h ez lehetséges lett volna!
Kétségbeejtő, gyötrő helyzetbe került, és nem volt kiút...Régi-régi emlékek tolultak az elméjébe, csatákról és szörnyű kutatásokról túlélők után...és reményvesztett fogságokról...
Egyre jobban félt, és egyre jobban fájt neki a reménytelenség a burokba zárva.
Amikor a recsegéseket és ropogásokat hallotta, Golden Green világa teljesen elborult....Kitárt szárnyakkal nekivetette magát újra és újra a burok átellenes falának, csakhogy minél messzebb kerülhessen végre ettől az őrülettől!! Csak végre ki akart szabadulni, és futni akart, futni, futni, ahogy csak a lába bírja!
Azért indult el bele a halálos viharba, hogy adjon magának egy esélyt az életre.....És erre ide kellett kerülnie!!!
Ordítani, üvölteni akart, amikor végül meg kellett állnia a tombolásban...csak azért, hogy lássa a pegazus összeroncsolt arcát...
Sikoltozni akart, és erőt akart, legalább annyit, hogy felrázhassa a megbolondult fiatalt, hiszen annyira erős volt már valami iszonyatos, mágiánál is másvilágibb sötétség a levegőben...
Golden Green alig párszor találkozott nekromantákkal hosszú élete során....Szerencsére csak kétszer került szembe velük (és nem sok híja volt, hogy ott nem maradt ő is...).
Szinte biztos volt benne, hogy most ez az elátkozott varázslat készült őket is elpusztítani....
Ő előbb látta, hogy a pegazus szeme felpattan, de nem maradt ideje kiáltani...
Csak a nagy repülés a burokkal...a zuhanás...
Aztán szédelgő csend... |
Zenit nem válaszolt azonnal Golden kérdéseire. Kívülről talán úgy tűnhetett, hogy egyáltalán nem is foglalkozik a pegazussal, holott egyik füle elárulta: azonnal hátrafordult és visszafelé hallgatózott.
Néhány végtelennek tűnő percig még az elgyötört pegazus testét próbálta önmagából kibogozni.
- Biztonságban vagy a burokban - fordult vissza az eriszihez. - Nem eshet bajod, a pajzs megvéd. - biztosította. - Amíg én élek és ezáltal táplálom, addig nincs mitől tartanod.
Rövid időre visszapillantott a földön heverő pegazusra.
- Olyan... furcsa ez az egész - kezdett beszélni. Nem lehetett eldönteni, hogy csak úgy, magának, vagy Goldennek intézte a szavait. - A lény, aki nem olyan régen ránk támadt... olyan hatalmasnak érződött, figyelemre méltó képességekkel... A mágiájához hasonló volt az a varázs, ami az itteni illúziót is táplálta. De... - lemondóan csóválta a fejét - nem lehetett ez a lény... De akkor ki ez? És hol van az, aki megtámadott minket?
Zenit visszament a fekvő pegazushoz és szomorúan nézte.
- Meg kell tudnom, ki ő. - szólalt még meg. Szándékosan nem úgy fogalmazott, hogy ki volt a lény, mert remélte, hogy nem múltidőben kell beszéljenek róla.
Nagy levegőt vett és hosszan lehunyva tartotta a szemeit. Közben szétbontogatta szárnyait és egyik szárnyával megtámasztotta a pegazus nyakát, hogy a másikkal megfogja a fejét és kiszabadítsa saját maga alól. Borzasztóan nehezére esett, hogy kinyissa a szemeit. De muszáj volt...
Az eddig magasan tartott homlok most lefelé fordult, ahogy Zenit lehajtotta a fejét. Minden szőrszála égnek állt, amikor elkezdte megmozdítani a testet, a nyakat és a fejet. Arra viszont nem számított, hogy bár milliméterről milliméterre haladt, hihetetlenül lassan és óvatosan, egyszer csak egy hatalmas reccsenés fogja betölteni a barlangi folyosót. Zenit minden idegszála égnek állt és azonnal ledermedt. Megfeszült minden izma: most neki volt menekülhetnéke. Ennek ellenére meg se moccant, csak szorosan összeszorította a szemeit és a száját. Mégis mi a franc történhetett?!?! Most törte el a pegazus nyakát???
Az arca eltorzult a borzalomtól, mintha az ő csontjait törnék, nem az idegenét... Hihetetlen csatát vívott magával legbelül, hogy ne szaladjon minél messzebb ettől az átkozott helytől... Ismét percek teltek el, mire sikerült rávennie magát, hogy folytassa. Ha eltörte a pegazus nyakát, akkor már úgyis mindegy, ha pedig valami más volt (mégis mi más???), akkor meg minden perc számíthat!
Ahogy lassan folytatta a fej mozgatását, végtelenül lassan és óvatosan, a reccsenés helyett most ropogást hallhattak. Bár ez sokkal kevésbé töltötte be a teret, azért még felettébb morbid volt, ráadásul újra és újra megtörtént, mintha a csigolyák csúsztak volna egymáson valahogy máshogy, mint kellene... Ezalatt nemigen látott Zenit semmit a pegazus arcából, mert az üstöke egy az egyben rá volt tapadva az alvadt vér által...
Nagy szusszantást és újabb elhatározást követően nekiállt az üstököt szálanként kiszedegetni a tollaival a másik arcából. Az orrhátán nem hogy szőr nem volt, de hús se... végig a csont volt kinn... Szőre egyébként szinte sehol se volt a fején, ahol mégis, valószínűleg csak a mocsok tartotta még rajta... A húsa hol kisebb, hol nagyobb részekben hiányzott. Felváltva voltak rajta csontig mélyülő vágások, illetve kifejezetten mély horzsolások.
Zenit elborzadva bámulta az idegent. Egyszerűen nem jutott szóhoz... és teljesen le volt taglózva. Viszont... bár nem elsőre, de sikerült észrevennie, hogy a pegazus szemei érintetlenek. A szemhéjai ugyan szintén sérültek, az egyik fel is volt dagadva, de a szemgolyók sértetlenek lehettek, már amennyit a lehunyt szemhéjakból ki tudott venni. Így sem bírta túl sokáig nézni a pegazust... Csak annyit tudott megállapítani, hogy fogalma sincs, ki lehet... Bár ez nem volt igazából meglepő, hiszen arra sem emlékezett, ő maga kicsoda.
Most, hogy úgy érezte, túl van a nehezén, elvégezte, amit el kellett, kicsit közelebb hajolt a másikhoz. Szerette volna átbillenteni a fejet a másik oldalára. Közelebbi szárnyával finoman az arc alá nyúlt és elkezdte lassan átfordítani. Már majdnem félúton járhatott ezzel a művelettel, amikor minden figyelmeztetés nélkül az idegen kinyitotta a szemeit és egyenesen rá bámult!!!!!!!!!! Zenit ijedtségében elrántotta a szárnyát és hátra akart ugrani, hogy minél messzebb kerüljön az akárkitől, de nem volt elég gyors.... A pegazusból egy kitöréshez hasonló energialöket szabadult fel és vágta mellbe, aminek eredményeként szabályosan métereket repült hátra, hogy végül felkenődjön a barlang falára.... A varázs természetesen Goldenre is hatott, aki kis pajzsbuborékával együtt, szintén métereket repült hátra és csapódott szintén a falnak. Csakhogy... a bűbáj felfogott minden ütést, akár egy lufi, így a riadalmon kívül őt más hatás konkrétan nem érte. |
Golden Green biztos volt benne, hogy az idegen fiatal, akiről már nem tudott semmi jót feltételezni, ott fogja hagyni az alagútban....Arra egyáltalán nem volt felkészülve, hogy a másik magával viszi!
Újra és újra nekifeszült a burok falainak, ahogy egyre több rovarforma kis szörnyeteget láttak mindenfelé, és néha az öreg lény nem is vette észre, hogy a tagjai maguktól próbálnak meg menekülést kezdeményezni, akárhányszor valami újabb és újabb szörnyűség bukkant eléjük. Az ösztönei mentették volna...csak a börtöne nem engedte!
Újra és újra rá akart szólni a pegunira, hogy eressze el, ezt nem teheti, de...látta, hogy mit sem érne vele...
Reszketeg tagokkal nézte végig a teljes felfedezést, miközben minden sejtje azért üvöltött, hogy tűnjön el innen!
A fekete pegazus tetemét látva nem sok híja volt, hogy ne essen össze. Hogy lehettek képesek ezek a nyavalyás apró rovarok felzabálni egy pegazust?! Egyáltalán hogy kapták el!?
Iszonyatos volt látni, hogy egy közülük való lényt ilyen vég érhet....
És csak annál élesebb veszélyérzetet plántált a fekete lény szívébe.
- Mit akarsz tőle? Miért csinálod ezt? - robbant végül ki belőle fájón és haragosan a kérdés, ahogy látta, a fiatal munkálkodását.
- Ővele már semmit sem tehetsz. Engem meg el kellene engedned, mert nem akarom itt és így végezni! |
Szótlanul lépkedett visszafelé a járatban. Beletelt jópár percbe, mire visszaértek arra a pontra, ahonnan nem is olyan régen teljes erőből eliramodtak. Az általa megidézett mágikus védőfal még most is állt ám... a tövében, a furcsa lények maradványai tucatjával hevertek...
Zenit megállt és egy darabig csak nézte, értetlenül a tetemeket. Ezt a varázsa tehette velük? Amikor még itt voltak, nem volt semmi bajuk a varázslatával... Vagy más lehet az ok, amiért véget ért az életük?
Figyelmét elkezdte sokkal előrébb fordítani... lehet, hogy valami a másik irányból érkezett, és mivel a kis lények nem tudtak elmenekülni előle, ezért pusztultak el a pajzsbűbáj közvetlen lábánál...
Zenit felvértezte az elméjét, hogy ne járhasson úgy, mint korábban, majd eltüntette a pajzsot, hogy egyenesen a fenyegetés felé sétáljon. Az alagútban fojtogatóvá vált a levegő, ami minden normális lényt menekülésre ösztönzött volna. Ám Zenitet csak egyre kíváncsibbá tette.
Korábban Goldent maga mellett lebegtette, most viszont előre ment, hogy a másiknak ne eshessen baja.
Legalább fél órát sétált előre a sötétben, mire változást érzett maga körül. Az alagútban néhol fel-felbukkant egy-egy apróbb, csúszó-mászó lény féle, helyenként tetemeket is találtak, ám semmi sem volt gyanús, vagy furcsa.
Egészen addig, amíg a kopogó talaj a lábuk alatt, át nem változott egy nagyon furcsa állagú, sötét, sűrű, masszaszerűséggé... Zenit összehúzott szemekkel figyelte. Mielőtt belelépett volna, egyik szárnyával hozzáért és összekente vele néhány tollát. Az arca elé emelte, hogy megvizsgálja: nem tűnt se mágiának, se méregnek: egyszerű olaj volt...
Alig néhány száz méter megtétele múlva, egyik pillanatról a másikra, Zenit megdermedt.
"Megvagy!" - lelkendezett magában.
Golden is érezhette a hangulatában beálló változást, mert a mágiája megváltozott, sokkal élénkebb lett és nyughatatlanabb.
Egészen halkan, rejtővarázs alá vetve magukat, közelebb ólálkodott a lényhez, aki szintén rejtőzött... Zenit nem tudott róla semmit meg, így nesztelenül, lassan, szinte lopózkodva közeledett.
Amikor már egészen közel volt az idegenhez, nem udvariaskodott: ahogy korábban őrá is rátört, most ő is rátört a másikra. Az alagútban fullasztóan sűrűvé vált a mágia körülöttük, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül megtámadta az idegent, ráeresztve egyszerre dühös és kíváncsi mágiáját!
Ám alig ütközött némi akadályba. Az illúzió, ami eddig elrejtette az idegent előlük, hirtelen eltűnt és az alagút teljes egészében megváltozott körülöttük... Sziklák voltak mindenfelé, a szabályos, szépen kiképzett alagút hol félig be volt omolva, hol még régi fényében tündökölt és mindenhol a legfurcsább alakú és méretű, föld alatt élő, csápos, soklábú, hosszúkás lények hevertek. Egy kicsit odébb, pedig egy nagyobb, fekete kupac volt... ahonnan Zenit az idegent érezte.
Óvatosan közelebb ment hozzá és elborzadt a látványtól: egy közepes testméretű és szárnyú, fekete pegazus feküdt a földön, kitekert pozícióban. A teste tele volt vágásokkal, sebekkel, frissekkel és már éppen behegedtekkel... bűzlött a friss és alvadt vértől...
Zenit furcsa nyomást érzett a mellkasában. Bár konkrétan nem emlékezett, úgy érezte, túl sok ilyet látott már ahhoz, hogy még újabbat és újabbat el tudjon viselni... Nem értette, mi történhetett itt, azt pedig végképp nem értette, hogyan és miért lehetett elrejtve ez a test itt, az egyik alagútban...
Egy rövid pillantást vetett hátra Goldenre, mielőtt egészen közel lépkedett volna a földön heverő lényhez. Muszáj volt odamennie hozzá, akármennyire taszította a szinte bomlás előtt lévő test, mert nem értette, hogy ha tetemet talált, ki támadhatott rá korábban? Egy élő lényt kellett találjon, annak a tulajdonosát, aki korábban olyan erővel rátört...
A pegazushoz érve közvetlenül, látta csak, hogy az egész test végig van rágcsálva.... Körbenézett és a korábbinál is jobban elborzadt: ezt a lényt itt gyakorlatilag még élve elkezdték az alagút lakói megenni.............. Zenit érezte, ahogy kezd rosszul lenni.... Goldennek igaza volt... nem kellett volna idejönnie.... nem kellett volna ezt a.... látványt.... sose látnia.....
A gyomra már teljesen fel volt fordulva, a látványtól és a szagoktól egyaránt, ám addig nem mehetett el, amíg nem nézte meg a pegazus arcát... Egyrészt muszáj volt meggyőződnie arról, hogy a lény halott (bár semmi életjelet nem érzett irányából), másrészt pedig valahogy azonosítani kellene, hogy ki lehetett ő és hogy kit nem kell feleslegesen többet haza várni....
Zenit mély levegőt vett, kibontogatta szárnyait és elkezdte az össze-vissza zúzott szárnyakat odébb mozgatni, hogy lásson tőlük valamit. Miközben ezzel tevékenykedett, újra és újra megbotránkozott, mennyire borzasztó állapotban volt az előtte heverő test: a szárnyai természetellenes irányokba fordultak, újra és újra megreccsentek, amikor nem kellett volna nekik, csomókban hiányoztak a tollai... de helyesebb lenne azt mondani, hogy csomókban voltak csak tollai... Helyenként csontig le volt rágva róla a húsa, helyenként még frissen folyt belőle a vér, összetapasztva mindent a környezetében...
A peguni szó szerint küzdött azzal, hogy ne rohanjon azonnal világgá, de még mindig nem látta a másik arcát... A fekete pegazus feje ugyanis az alagút fala felé nézett, természetellenes nyaktartással visszahajolva, szinte félig meddig maga alá szorulva.
Zenit egyenesen rettegett attól, hogy milyen állapotban fogja megtalálni a másik fejét... |
Golden rémülten, iszonyodva érezte magán valami borzalmas mágia erejét. Semmit sem tehetett ellene. Ha a fiatal lény darabokra akarta volna tépni, megtehette volna....
Ki lehetett ez a szörnyeteg, akivel ő végig együtt utazott eddig??
Ha Golden Green egészséges lett volna...ha fiatalabb lett volna...ha másként alakult volna az élete, mint ahogy alakult...akkor a félelem és az iszonyodás elnémította volna, és a borzalom mellett, hogy itt esett fogságba, és meg is fog emiatt halni....csak örömöt érzett volna, amiért a sötét varázslatot ennyire otthonosan használó lény távozik a közeléből....
De Golden öreg volt. És rengeteg szörnyűségen ment már keresztül.
És a részvét volt az egyetlen érzelem, ami megmaradt neki, mindig, mindent felülírni.
Felismerte a különös nyelvet, amit a fiatal használt. És, talán valami furcsa, az egész Sorson végigfutó csillámlás miatt, amit véletlennek lehet nevezni, épp ezek a szavak idéztek fel hirtelen az elméjébe egy rövid, apró varázst. Egy varázst, ami életekkel ezelőtt tanult, egy csata előtt egy jóbaráttól, aki a csata után nem volt többé...
Semmi egyébre nem volt jó, mint mágikus világokban kimondva emlékeztetni valakit....önmagára...Akkor is, ha nagyon fáj.
Az öreg lény, akinek szárnyait fájón szorította a varázs, a szívét meg a félelem, nem is tudta pontosan mit tesz, mikor elindította útjára a varázsigét:
"I do not aim with my wing; he who aims with his wing has forgotten the face of his father.
I aim with my eye.
I do not shoot with magic; he who shoots with magic has forgotten the face of his father.
I shoot with my mind.
I do not kill with my force; he who kills with his force has forgotten the face of his father.
I kill with my heart." |
[89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tethys elszántan vágtázott a vaksötétben, ahol az egyetlen fény az ö szarvának hegyén ülő csillag volt. Nem fogja elengedni a többi lényt szó nélkül! Nem adja fel az új családjában!