|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.21. 00:07 - |
 *Lilina - s vele együtt a Sötétség Nagyura - átlépték a Birodalom határát. Elérték a Fekete Kapukat, s keresztülvágtak a hatalmas, robosztus kapuszárnyak közt. A fehér kanca fáradhatatlanul nyargalt, habár önszántából nem valószínű, hogy ekkora távot ilyen sebességgel megtett volna... Testén már erősen meglátszott a hosszú út: habos veríték borította a szügyét, mellkasát, hasát... Nem törődött vele... Tulajdonképpen nem is tudott róla... Nem érezte... Nem érzett semmit...
Átvágtak a kopár pusztaságon... mindenfelé csak szürke hamu, por, és fekete üveghomok... Mígnem végül elérték a célt! A Nagyúr megtorpant és felpillantott az előttük magasodó monstrumra. Végre itt voltak! Megérkeztek! Közvetlenül előttük teljes pompájában nyúlt a fekete égbolt felé a Sötét Trón kastélya!
-Hát hazaértem végre... -mosolygott önelégülten a Nagyúr, miközben szemében a bosszúvágy és a kapzsi mohóság csillogott vegyesen.
-Lilina, kedvesem, íme az új otthonod! -mosolygott és kicsit lazított a kanca lelkének szorításán, ám pár perccel később már újra szoros bilincsbe verte Lilina valódi énjét. Lassan ismét elindultak, s pár perccel később belökték a nagy, fekete kapuszárnyakat. Két hatalmas barlangi troll mordult fel: a kapuőrök.
-Csak nyugalom. -pillantott rájuk lesúlytóan Lilina testéből a Nagyúr. -Én vagyok az, ti mamlaszok! Nyughassatok!
A trollok felismerték egykori gazdájukat, s engedelmesen elkushadtak a földre. A nagyúr belépett a várba, s a régi trónterem felé vette útját. Egyenesen a Sötét Trón terme felé...
Negyed órával később ott álltak a trón előtt, s meghatottan nézték a Nagyúr egykori uralmának szimbólumát. Emlékek kavarogtak Lilina fejében. Emlékek, melyek nem az ő emlékei voltak, ám most mégis úgy tetszett neki, mintha átélte volna őket... Mintha ő maga követte volna el őket! Iszonyatos volt! Zsongott a feje, az elméje kétségbeesetten üvöltött. Szabadulni akart a villogó képektől... Képek... De micsoda képek!!! Borzalmas... Rémes... mindegyik csupa kín, szenvedés... halál...! A Sötét Nagyúr kegyetlen emlékei... Végtelen, kínkeserves pillanatok... Lilina zokogott...
A Nagyúr megint érezte, hogy a kanca elméje lassan újra előtör. Könnyek gyűltek a vörös szembe, s csordultak végig lassan a hófehér arcon, mígnem ólomsúllyal lecsöppentek a fekete kőpadlóra. A Nagyúr lesúlytóan meredt rájuk.
-No lám! Ugyan, Lilina drágám, hát mi bánt? -suttogta szigorúan, a legcsekélyebb részvét nélkül a Nagyúr, majd olyan erősen szorította meg Lilina elméjét, hogy a kanca vörös szeméből újabb könnyek csordultak ki. Úgy érezte, a Nagyúr láncai megfolytják.... összezúzzák a lelkét... Nem bírta tovább... Elgyengült és végül átadta magát a fájdalomnak...
-Ha jót akarsz magadnak, akkor ezentúl veszteg maradsz! -sziszegte kegyetlenül a Nagyúr. -Ha még egyszer észreveszem, hogy érezni vagy gondolni mersz, nagyon megemlegeted. Úgy megszorítalak, hogy kiszorítom az édes pici lelkedből azt az utolsó kis nyamvadt szerelmet is, ami miatt még mindig képes vagy kitörni!
Lilina utolsó gondolata a félelem, a szűnni nem akaró reszketés, és a szerelem szó hallatán a legutolsó felvillani kép Micha volt, mielőtt a Nagyúr újra teljesen átvette a hatalmat fölötte... |
[42-23] [22-3] [2-1]
 Sarrissimának ideje sem volt megmondani Rezorynak, hogy ő nem ezt a kastélyt keresi, mert egy elképesztő lény lépett eléjük a semmiből!
A pegazus kanca kicsit felágaskodott döbbenetében, de aztán hamar összeszedte magát, és fejet hajtott.
- Üdv, az én nevem Sarrissima - mondta udvariasan, és közben elgondolkozott, hogy vajon összesen hány kétfejű lény élhet már a Birodalomban.
'Silme és Aaulon vajon tud róla?' morfondírozott. |
 Biringia meglátott pár idegent, és megbökte az orrával Hanatra nyakát, de ő közönyösen elfordult. A kanca nem akart megszólalni, inkább megindult feléjük. Hanatra megpróbálta megállítani, de Biringia többet mozgatta az izmait, ezért a test-testvére hiába próbálta megállítani. Biringia kedves hangon köszönt:
- Jó napot, a nevem Biringia. akivel a testemen osztozom, a nővérem, Hanatra. Üdv!
Hanata csak remélte, hogy megrémülnek az ikerlovaktól, de a szíve mélyén tudta, hogy ez nem így lesz, mert nem úgy néztek ki mint a reszkető nyulak. |
 Egészen hamar ideértek.Rezory tisztelettel mérte végig az eléjük tornyosuló óriási kastélyt.
-Itt van!Mostantól mehetsz amerre látsz!-nyögte és ügetésben haladt tovább a kastély felé. |
 Nemes követte a hirtelen mozdulatot, s a többiek utána.Nem telt sokidőbe, míg elérték a Fekete Várost. |
 Megfordult, hogy válaszoljon, ám ekkor lelkét és fülét egyszere ütötte meg a hír: rossz helyen vannak!
- Francba! - hörgött.
Abbahagyta az ásást.
- Elmennek! Elmennek a régi fővároshoz! Ott lesz a harc.
A lényekre meredt.
- Én odamegyek. - mondta hátározottan, aztán vágtába ugrott, és otthagyott csapot-papot. |
A Sötét Nagyúr komoran nézte a kies tájat a Kastély egyik tornyának ablakából. Tapasztalt, szakértő szemmel méregette a teret, magában méricskélt és számolgatott, elemezte a környezeti adottságokat. Az egész délelőttje ezzel telt, s majdnem ráment a délutánja is. Végül ridegen összehúzta szemét, és pár pillanat múlva egy sóhaj keretében lemondóan megcsóválta a fejét.
-Nem, ez nem lesz jó. -*susogta* -Narzogh! -szólt fennhangon, mire egy végtelenül ocsmány, ám izmoktól dagadó kull robogott mellé.
-Igen, Nagyúr?
-A város túl sebezhető, Narzogh. Az északi oldalt ugyan védik a hegyek, és keleten ott a folyó, de a másik két oldal szinte teljesen védtelen, ezek a falak pedig nem tarthatnak ki örökké. Döntöttem. Átszervezzük a csapatokat, és a Fekete Város falai előtt ütközünk meg velük. A sereget, és minden tartalékunkat átirányítjuk oda. Intézkedj, hogy a kapitányaim értesüljenek erről, és kezdenek hozzá az előkészületekhez!
-Értettem uram!
-Narzogh!
-Uram?
-Értesítds a küldötteket is. Csapataik mindenképpen készüljenek a lehető legrövidebb idő alatt. Különösen a sárkányok klánja! A vezetők és a tisztek készítsék fel a szakaszaikat és minden egység legyen a helyén alkonyatra. Kora este készen akarok állni az indulásra.
-Igenis, uram! -tisztelgett a kull, majd bizonytalanul egyik lábáról a másikra állva folytatta. -Uram, most, hogy a csapataink mozgolódnak... a Boszorkány, a Tünde és a... -elharapta a mondatot, mert a Nagyúr gyilkos pillantást vetett rá. Narzogh lenyelte a mondat többi részét, és megfordult, majd azzal elloholt, hogy kihírdesse a Nagyúr parancsait.
-Közel van már ez a háború... jól tudjátok Ti is, igaz? ...Tudom, hogy te tudod, Boszorkányúrnő... és persze a Tünde is sejti már... hamarosab... már nagyon közel van... -suttogta maga elé, majd szélesen elmosolyodott.
|
| Nemes furcsálóan nézte a kancát, nem minden napi látvány, hogy egy csodaló ásson!Végül nem hagyta annyiben a dolgot:-Mit csinálsz?Ez a szikla elég védelmet ad.... |
Odaértek a sziklához, és Maroon nem érte be azzal, hogy mögé lépett.
Szenvedélyesen ásni kezett! |
| -Rendben.-mosolygott-talán azért, mert megkönnyebbült, hogy jön erősítés, vagy azért, mert száz százalékosan is megnyugodott, hogy a lény az oldalukon áll. |
- Alighanem dettó. - bólintott.
A kastélyra pillantott.
- Menjünk messzebb. Mások is harcba készülnek ez ellen a szörnyeteg ellen. Várjuk meg őket. Így kevesen is vagyunk egy csöppet. - sziszegte és egy szikla felé biccentett.
Mögötte épp jó lenne.... |
| Alighanem barátok.-mondta nyugodtan.-És te? |
Levitorlázott és finoman talajt fogott.
- Kik vagytok? - kérdezte összehúzott szemekkel. |
| Nemes egyre türelmetlenebb lett, aminem vall rá-tán a sötétség teszi vele-megpillantotta a különös pegazust felettük:-Na végre történik valami!-mormogta, de nem támadt rá az idegenre hiszen tudta, hogy közülük való.Nem szólt semmit, várta, hogy a másik lény lépjen... |
Hangtalanul suhant a táj felett, aztán meglepődve lefékezett és lebegni kezdett.
Nem csalt a szeme! Egy kis csoport alatta egyértelműen nem a Sötétséghez tartozott! Csak úgy bóklásztak a Sötétben! |
| -Nemes megérkezett, ahova kellett -vele együtt jött még Szenvedély,Homály,Korall-király és Narvál-igaz, semmit se láttak, csak hullákat, de csendben vártak, amíg más lények nem jelennek meg..... |
A Nagyúr elmosolyodott. Lassan visszaereszkedett a helyére.
A fekete sárkány újra felüvöltött, ezúttal kérdő hangsúllyal. A nagyúr megrázta a fejét.
-Felesleges. Már elmentek.
-Nagyúr? -nézett rá az egyik éppen csapataitól visszatérő balrog, aki elkapta az utolsó szavakat.
-Folytassátok a felkészültést. -utasította őket a Nagyúr. A fekete sárkány ismét felbődült, ezúttal hangosabban. Odakint fekete sárkányok egy osztaga bontogatni kezdte szárnyát. A balrog elsietett, visszatért a csapataihoz. Két warg és lovasa csörtetett el tempósan a folyosón.
-Nem kell már sok, hogy az Örökös is tudomást szerezzen róluk, és ellentámadást indítson... -susogta a Nagyúr.
|
 Kényelmesen kocogott a megbeszélt hely felé.
Útközben megölte, akit kedve szottyant, majd kiüvöltött az egyik ablakon.
- Kölyök! Megyünk!
 Az őt védő és elrejtő fekete gömb szanaszét robbant, a kastély faléhoz csapva mindenkit, aki volt olyan botor, hogy rátámadt. Aztán a fiatal lény a gyönyörűségtől fújtatva leszállt a Kapu elé.
Nemsokára ő is odaért.
- Hm.....siethetne a Kísértő...bár úgysem fog.....
 Valóban. Már az egész Kastély rengett a kifelé, vagy épp odafelé tartó csapatoktól, mire a három lény feltűnt.
Ügyet sem vetett Galbatorix horkantására, hanem suttogni kezdett. Az egész úton suttogott, de akkor halkan. Most viszont...a suttogás, mintha valami különös akusztikájú helyen álltak volna, egyre erősödött, és lassan már inkább zúgó szélnek tűnt....
Aztán a szélvihar tombolni kezdett, és mire hirtelen, mintha nem is lett volna, elült, a Kastély előtt nem állt senki..... |
-Mi ez? -pattant fel a hatalmas robajra a Nagyúr a helyéről.
A terembe egy sebesült, fekete vérben úszó ork tántorgott be, és hörgő hangon jelentette:
-Be..betörtek. A Boszorkány lényei voltak, Uram. El...elvitték a kancát... A börtöncellák üresek... U-uram... ezek lemészárolták a fél palotaőrséget... Na...nagyon erősek... -nyögte, majd egy utolsó hötgéssel a padlóra rogyott, és meghalt.
A Nagyúr lesajnáló pillantással nézte a hullát.
A küldöttek időközben felálltak a helyükről. Egy nagy, koromfekete sárkány dühödten felbődült. Két balrog lépett oda a Nagyúrhoz.
-Uram? -szólalt meg egyikük.
-Még annál is kevesebb az időnk, mint gondoltam. A Boszorkány lényei máris tudnak visszatértemről.
-Mi tehát a parancsod, Nagyúr?
-Készítsétek a seregeket! -rendelkezett halkan.
|
Unottan lépdelt. Ugyanúgy szólalt meg:
- Nem valami figyelemreméltó ez a hely. A Fekete Főváros is jobb lett...Mennyi időnk is van még?
- Már nem olyan sok. De éppen elég lesz......
Biccentett.
- Akkor tudjuk a dolgunk....
Unottan trappolni kezdett, egyre gyorsulva végig az egyik folyosón, majd egy másikon. Már kezdett feldühödni, mikor végre szembetalálta magát egy csapat urgallal, akik a folyosón járőrözhettek. Elégedett mosoly ömlött szét a képén. Az urgalok mindeközben bambán bámulták, aztán felüvötöttek és rárontottak.
Galbatorix talán óvatosabb lett volna...ha nem csillog a lények szemében a rettegés.
De így.....hatalmas hangn felkacagott, és közéjük ugrott.....hörgés, üvöltés, halálsikolyok.....és az urgaloknak pillanatokon belül vége lett....
A hatalmas csődör elégedetten nyalogatta magáról a vért.
Aztán várt.
Mindezalatt....
 Óriási vérhullám.......
Hullák, darabok táncoltak benne.....
De az egész igazából egyetlen hatalmas vérhullám volt.
Átcsapott az épület felett, és őrjöngve be is tört!
És a vérhez hatalmas, fekete köd csatlakozott......
Ő meg csak ment előre a folyosókon. Hullák előtte....hullák utána...
A hatalmas ajtó egyetlen robbanással bedőlt a tömlc előterébe, ahol már holtan feküdt mindenki.
Elért az egyetlen bezárt tömlöchöz, az ajtó semmivé foszlott, Vanwa Vala pedig a semmibe emelte a bennfekvő lényt, aztán elindult ki.
Nem sietett.
Fekete Erő özönlött az egész vidékre, és Rayo eszelősen kacagott a közepén.
Berobbant az épületbe, és egyensen a hajmeresztő kanca elé érkezett.
- Sietnünk kell! - mondta a vértől csatakos alak.
Aztán a vér felszívódott a testébe!!!
Pupilla néküli szemei a fiatal lényre szegeződtek, aki meghunyászkodott előtte.
Újra elindult, lassan, komótosan, oldalán a lebegő lénnyel.
- Nem kell.... - mondta sóhajtó hangján.
- De...
- Nem kell. - mondta nyomatékkal.
Előttük orkok robogtak keresztbe. Nem vették észre őket!
- Látod? Nem kell sietni...abból nem lesz semmi jó.
Nyugodtan lépdelt tovább.
Felzárkózott a lény mögé.
- Megmarad ez a lény? - nézett Lilinára.
Csaknem szigorúan szólalt meg.
- Ameddig velem van, a lelke nem megy sehova! Ottmarad, ahol van! A helyén!
Újra meghunyászkodott. Ezelőtt a lény előtt nem is tudott mást!!!
- Eris miért hagyja meg a Sötét Nagyurat? - kérdezte végül.
- Megölhetné, nem?
Egy pillanatig hallgatott.
- Megölhetné...De hibázna..... - mondta végül, azzal ment tovább. |
A Sötét Nagyúr újjászületett alakja:
|
[42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina - s vele együtt a Sötétség Nagyura - átlépték a Birodalom határát. Elérték a Fekete Kapukat, s keresztülvágtak a hatalmas, robosztus kapuszárnyak közt. A fehér kanca fáradhatatlanul nyargalt, habár önszántából nem valószínű, hogy ekkora távot ilyen sebességgel megtett volna... Testén már erősen meglátszott a hosszú út: habos veríték borította a szügyét, mellkasát, hasát... Nem törődött vele... Tulajdonképpen nem is tudott róla... Nem érezte... Nem érzett semmit...
Sarrissimának ideje sem volt megmondani Rezorynak, hogy ő nem ezt a kastélyt keresi, mert egy elképesztő lény lépett eléjük a semmiből!
Nemes követte a hirtelen mozdulatot, s a többiek utána.Nem telt sokidőbe, míg elérték a Fekete Várost.
Megfordult, hogy válaszoljon, ám ekkor lelkét és fülét egyszere ütötte meg a hír: rossz helyen vannak!
Kényelmesen kocogott a megbeszélt hely felé.
Az őt védő és elrejtő fekete gömb szanaszét robbant, a kastély faléhoz csapva mindenkit, aki volt olyan botor, hogy rátámadt. Aztán a fiatal lény a gyönyörűségtől fújtatva leszállt a Kapu elé.
Valóban. Már az egész Kastély rengett a kifelé, vagy épp odafelé tartó csapatoktól, mire a három lény feltűnt.
Óriási vérhullám.......