|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.11. 19:30 - |
 *Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket.
Lilina nem nézett semerre. Amerre csak száguldott mindent eltiport, elsodort, letarolt és elgázolt, ami csak az útjába került, s végzett mindenkivel, aki elé vetődött; szarvasokkal, őzekkel, nyulakkal... Hisz' egyenlőre az erdő ezen részén csak velük találozott.
De mindezt valójában nem ő tette. A Sötét Erő irányította a testét, a gondolatait, a tetteit... egyszóval őt magát. A Sötétség, ami beléköltözött mindent elfojtott benne, ami ő maga volt. Az elején küzdött, de annyival volt több ez a hatalom nála, mint kismacskánál a tigris. Lilina végül nem bírta tovább; feladta. Engedett az erőnek, amelyet nem bírt kiűzni a gondolataiból... amelyet végül már nem is akart kiűzni a gondolataiból... s amely tulajdonképpen már azt sem engedte meg neki, hogy saját gondolatai legyenek...
Lilina egy állandó szorítást érzett, amely az első órákban elviselhetetlen kínt okozott neki. Égette, perzselte, kínozta, györörte, s mindeközben jéghideg késként döfött belé. Ám idővel a fájdalom tompulni kezdett... Lilina fásulttá és érzéketlenné vált, már csak tompa zsibbadásként érezte mindezt. Ám egy kép nem akart elhalványulni lelki szemei elől.. Egy kép, melyet egy fekete csődör suttogott neki... S miközben ölt, akkor is csak ezt a képet látta lebegni maga előtt... Egy fehér pegazust, akit ő ölt meg... Ez jobban kínozta ott belül, mint az a szorítás a lelkén és az elméjén együtt... S emiatt a keserű fájdalom miatt tudott a Sötétség egyre nagyobb hatalmat gyakorolni rá...* |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
*Alisarnak voltak kételyei affelől, hogy a cafatok egy rokmadártól származtak volna. A tollak... valahogy kísértetiesek voltak! De nézetének nem tudott hangot adni, ugyanis Árnylovag úgy kilőtt, hogy Alisarnak észnél kellett lennie, hogy követni tudja.*
- Árnylovag! - *kiáltott a farkas után.* - Ne rohanj a karmaikba! Lehet, hogy csapda! |
Árnylovag hányingerrel küszködve nézegette a roncsokat, aztán megcsóválta a fejét.
- Rokmadár.....Valami mágia megölte...a társai meg szétszedték....Brutális faj, örüljünk, ha odébbálltak! - mormolta, és szaglászni kezdett.
Aztán megdermedt.
- Alisar! Ez Calundren szaga! És Lamíráé! És.....és....a követőjükkel itt harc volt! Nagy harc! A rok zavarta meg őket.....Calundrenék erre mentek...Sérültek!! Alisar, baj van, nagy baj van - vonyította a farkas keservesen, aztán bevágott a sűrűbe, kegyetlen tempóval száguldva a nyomokon. |
*Alisar végignézett egy nagydarab területen.*
- A méretéből ítélve valami szárnyas féle.
*Felvett egy szárnycsonkot.*
- Még sosem láttam ehhez hasonlót. Semmihez sem fogható. Mintha... Hm... Nem is tudom - *csóválta meg a fejét végül.* |
Árnylovag átkászálódott a bozóton, és gondosan lehajtotta a fejét. Nem akarta, hogy Alisra lássa növekvő kétségbeesését. Régen egy ilyen bozóton úgy siklott át, akár az angolnák. Vagy egyszerűen semmivé foszlatta maga előtt, bár az erőszakot kerülte.....
Most úgy mászott át rajta, mint egy kétnapos kölyökkutya...
- Sejted ki ez? - nézett végül megrendülten végig a kis tisztáson. |
*Nem sok kellett ahhoz, hogy Alisar megtapossa a befékező farkast, de végül valahogy megúszták a dolgot. Alisar felszívta magát és Árnylovag mellé lépett, de pillantását semmi áron le nem vette volna a bokorsorról.*
- Jól van - *sóhajtott nagyot* -, majd Én megnézem.
*Azzal megindult a növényzet felé. Fejét feligazította és magában hálát adott a fejpáncélért, amit kivételesen viselt. Ahogy közvetlen a bokrokhoz ért, elrugaszkodott és átszökkent a másik oldalra.
Néhány perccel késöbb kidugta a fejét két bokor közül és intett Árnylovagnak, hogy nincs ellenség.*
- Ez már csak maradék-tetem. - *szólt vissza undorodva.* |
Árnylovag egyszercsak fékezett, de olyan hirtelen, hogy nagyjából két métert csúszott leszorított farán és mancsain.
Előtte egy masszív bokorsor húzódott.
- Emögött...valami történt.....érzem a szagokon - suttogta Alisarnak, és fénylő szemeiben hatalmas rémület ült. Meg sem bírt moccanni. |
*Alisar vegyes érzelmekkel követte a farkast. Egyrészt csodálta Árnylovag kitartását és bajtársiasságát, másfelől azonban felelőtlennek tartotta.
A továbbiakban nem akart feleslegesen fecsegni, így inkább a környezetük figyelésével és pásztázásával foglalta el magát.* |
- Szörnyen - mormogta fáradtan a farkas - Ez a hely amúgyis kiszipolyozza az erőm, de a kórságom sem segít sokat..........
Körülnézett.
- Tovább kell mennünk. Itt semmi haszna a szócséplésnek.
Feltápászkodott, megrázta magát (kék cseppek árját hintve szanaszét), és ügetni kezdett tovább az úton, amerre az orra vezette. |
*Füleit a farkas felé fordítva hallgatta, de közben még mindig ide-oda tekintgetett, pásztázta a fák sűrűjét. Nem szűnt az az érzése, hogy nincsenek egyedül, habár látni nem látott senkit...*
- Frenetikus - *sóhajtotta. Visszafordult Árnylovaghoz és gyorsan szemügyre vette.* - Hogy érzed magad? - *kérdezte szenvtelen hangon. Nem volt meggyőződve affelől, hogy hasznos harcostárssal hozta össze a sors, de azt pontosan tudnia kell, mennyire számíthat rá.
~Még ha csak hárman is vannak, kerülhetünk bajba...~* |
Árnylovag kimerült lihegéssel válaszolt:
- Azt hiszem birodalmi lény van vele, de nem tudom biztosan....Zavarosak a szagok! Fura...
A farkas szünet nélkül mozgatta az orrát, és újra meg újra ellenőrizte a nyomot.
- Talán tíznél kevesebben, és biztosan háromnál többen vannak......De félek ez nem jelent jót. Nem vagyok benne biztos, hogy ezek a szagok nem olyan lényekéi, akik vadásznak.....ránk - mondotta halkan, leülve a hátsójára. Két farka körülötte hullámzott, ahogy aggódó és kérdő arccal nézte Alisart. |
*Figyelmesen hallgatta a farkast.*
- Tehát nincs egyedül. Ez végtére is jó, nem? Hányan lehetnek pontosan? Birodalmi lények? - *törtek fel belőle a kérdések hirtelen.
Egyik fülét hátracsapta a szokatlanul nagy széllökésre. Izmait pattanásig feszítette, majd megpördült a tengelye körül és pillantásával agyon tudott volna szúrni akárkit. Meglepetésére azonban nem volt mgöttük senki, se közel, se távol.* |
 Hátrapillantott, és gyorsan bólintott.
- Igen, ezek az ő nyomaik, ehhez kétség sem férhet! Ráadásul nem régiek. Csak azt nem értem, hogy.... - zavartan szimatolta újra a földet - hogy mégis miképp lehetséges az, ami a nyomaik közé vegyül! Ez egy másik, idegen szag......De valahonnét ismerős....Csak nem tudom....nem tudom..... - mormolta zavartan, a talajt vizsgálva. |
*Nesztelenül lépkedett a farkas mögött-mellett, el-eltüntetve nyomaikat. Eleinte Alisar úgy döntött, erőt vesz magán és nem kérdezősködik és beszél folyton, de hamar kútba esett a próbálkozása.*
- Sikerült találnod valamit? - *kérdezte csendesen, végigpásztázva pillantásával a környéket.* |
Árnylovagnak borsódzott a háta ettől a helytől! Minden olyan kísérteties volt, érzékei bizseregtek és vészcsengői folyamatosan sivítottak a fejében. Ráadásul a fura verejtékezés a hosszú futás miatt váratlanul felerősödött, így égszínkékszín nyomokat hagyott maga mögött mindenfelé, szép szélesen.....Ennyit a biztonságról!
Fáradt volt, de nem mert megállni. Errefelé erős volt Calundren szaga, mintha nemrég járt volna erre....Muszáj követni!
De nem volt jól.... |
*Pactenanto letörölte arcáról az erőlködést és mosolyogva fordult Calundrenhez.*
- Jelenleg a Te mentőangyalod. - *válaszolta kedvesen, majd visszafordult előre, s meggyorsította szárnycsapásait.
Kisvártatva meg is pillantotta az ismerős, csalóka Pusztát.* |
 Hűvösség simogatta az arcát, és összeborzolta a sörényét. Hihetetlenül könnyűnek érezte magát, mintha a semmiben lebegne. De azt nem hitte volna, hogy a halál fáj. Minden más elképzelése nagyjából megvalósult. De a fájdalom........
Delejes suhogást hallott, és hirtelen kinyitotta a szemét. Őrült kavarodást látott, mindenféle vidéket elsuhanni, és magasan, nagyon magasan volt!
Így utazik a lélek a túloldalra??? Aztán lassanként azt is felfogta, hogy valami viszi őt. De mi lehet az? Kínlódva megemelte a fejét, és azt kellett észrevennie, hogy bizony nem egy fényes csodalény viszi, hanem egy sárkány.
'Ez nem lehet angyal......Vagy igen?' méregette a nagy karmokat, és a lény hasát, amire rálátása volt. Vagy a túlvilági lét a sárkányoké? Nem hitte volna, hogy azok a tüzes, hatalmas fenevadak, lég és forróság istenei tartoznak oda is, meg ide is.
Nem volt magánál, így zagyván, furcsán artikulálva nyögte ki:
- Te angyal vagy? |
*Pactenanto továbbra is csak várt... A rock-ok jó ideig tartották a távolságot, mígnem egyikük ismét bepróbálkozott!
Pactenanto nem késlekedett, ismét egy tűz-hurrikán segítségével elporlasztotta a madarat. A többiekre is küldött egy kisebb adag lángot, ijesztés céljából és úgy festett, hatásos. A madarak felemelkedtek a levegőbe, majd eltűntek a lombok fölött.
Pactenanto még nem mozdult pár percig, biztos akart lennie a madarak távozásában. Akárhogy is fülelt, nem hallott már szárnycsapásokat. Amint ezt megállapította, felpattant, karmai közé vette Calundrent és alacsonyan, éppen csak a lombok fölött megindult a Főhadiszállás felé. Nem kis erőlködésbe került a levegőben maradnia, azonban a földön túl lassan haladtak volna. Útközben szemügyre vette az unikornis csúnya sebét a hátán és csak késöbb fedezte fel a csúnyán zúzódott avagy tört lábat.*
- Oh, Calundren, csak kicsit maradtál volna még nyugton. - *sóhajtotta fájdalmasan, mind a mén, mind a saját sebei miatt.* |
Calundren csak tompa zsongás mögül érzékelte a világot. Nemigen tudta mi történik vele. A szemére hulló fátyol így is egyre jobban elnyomta a fejét. Hogyhogy Pactenanto nem ment el? És a rockok dühös sivítását miért hallja még mindig, de miért nem támadnak?
Fáradtan keringtek elméjében a gondolatok. Aztán sötét lett........ |
*Nem volt ideje Calundren akcióját nézni, így meglepetésként érintette szabadulása. Csak egy gyors pillantást vetett a szédelgő Calundren-re és gyorsan felpattant kényszer-fekvő pozíciójából. Így már sokkal kellemesebben érezte magát, főleg, hogy mindkét szárnyát tudta használni többé kevésbé, nem beszélve halálos csapásokra alkalmas farkáról.
Miután a legközelebb lévő rock-okat eltávolította, egyik szárnyával maga alá húzta Calundrent.
Mire felnézett, már alig látott 3-4 madarat. Pactenanto úgy ítélte meg a helyzetet, hogy jól állnak.
Egy rövid időre beszüntette a tűzhányást és várta a maradék rock reakcióját. Nem kis kő esett volna le a szívéről, ha a rock-ok menekülőre fognák a helyzetet.* |
Calundren vad átkot üvöltött magában, ahogy a döbbenet, az elkeseredés és a düh elborították az elméjét! Miért volt olyan ostoba, hogy kirontott és ha már kirontott miért nézett vissza? És Pactenanto miért nem hagyta, hogy a rockok tegyék, amit kell?
Velőtrázó nyerítéssel állt talpra, és őrjöngve ugrott vágtába! Sikoltó, hasogató kínná vált a jobb első lába, de nem érdekelte, rá sem nézett, csak egyetlen, megállíthatatlan rohammal keresztülzúgott a téren, ami a sárkány és közte terült el, kikerült egy rockkarmot, ami így a hátán szántott végig, aztán oldalra fordult, és földrengető lendülettel nekizuhant Pactenanto oldalának és szárnyának! A sárkány kérget szántva, fát hajlítva, csúnyán meghorzsolódva, de kiszabadult!
Calundren szédelgve rogyott össze, de annyi lélekjelenléte még maradt, hogy felcsattanjon:
- Tűnj el innen, ostoba! Ne hősködj! |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket. 
Hátrapillantott, és gyorsan bólintott.
Hűvösség simogatta az arcát, és összeborzolta a sörényét. Hihetetlenül könnyűnek érezte magát, mintha a semmiben lebegne. De azt nem hitte volna, hogy a halál fáj. Minden más elképzelése nagyjából megvalósult. De a fájdalom........