|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.29. 23:04 - |
 *Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Akác odasietett anyjához és vidáman ugrálta körül. Amalea közben folyamatosan beszélt hozzá; magyarázott valamit, de Akác mintha meg se hallotta volna.
-Akác! -korholta az anyja! -Figyelsz te rám?!
-Ne haragudj, anya... -hajtotta le bűnbánóan a fejét a kis kanca. -Mit is mondtál?
-Csak azt próbálom megértetni veled, hogy sose szabad óvatlannak lenned. Mindig alaposan nézz körül, nem leselkedik-e veszély a közelben, mielőtt nyílt, szabad területre mennél. Amíg nem vagy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédd magad, nem szabad szétszórtnak és figyelmetlennek lenned, mert könnyen az életedbe kerülhet! Érted, amit mondok?
-Igen, anya... -sóhajtotta unottan Akác. -De most már mehetek játszani?
-Mehetesz. -bólintott mosolyogva az anyja. -Mire fogsz nagyon figyelni?
-A csapdákra, és a vermekre, és ha folyót látok, nem megyek bele, mert elsodor a víz, ha tavat, akkor meg azért nem megyek bele, mert hirtelen mélyül, és még nem tudok elég jól úszni. Nem állok szóba idegenekkel, és nem megyek el senkivel, csak ha te is megengeded. -sorolta unottan a kiscsikó, mintha csak egy betanult monológot szavalna.
-Így van. -helyeslet az anyja. -Most már mehetsz.
Akác vidáman ugrálva vágtatott keresztül a réten, míg az anyja békés legelészésbe kezdett. Akác az erdő széléig nyargalt, ott azonban megtorpant. Hátrasandított anyjára; Amalea neki épp háttal állt, és nyugodtan rágcsálta a füvet.
Akác arcán, csibészes, huncut mosoly jelent meg, majd gyorsan beügetett az erdőbe és eltűnt a fák között...
...órákkal később Akác még mindig az erdő mélyén, a hatalmas, sötét fák közt bolyongott, sírva, anyját hívogatva, de nem találta a kivezető utat, és Amalea túl messze volt ahhoz, hogy hallja őt...* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 Azíra, aki épp tempós léptekkel sietett Meznokto felé, egy lépés kellős közepén dermedt meg. Kidülledő szemekkel meredt arra a pontra, ahol a fekete lény egy másodperccel korábban állt, és a sikoltás bennrekedt a torkában.
'Mi történhetett?'
Hatalmasat nyelve indult tovább. Csak ott állt meg, ahol a kopár talajon még látszottak a mén nyomai. Bámulta őket, mintha nem akarná elhinni, hogy az történt, ami, és közben minden szellemi erejével a réten tapogatózott. Megérezné, ha Meznoktónak baja esne? Egyáltalán elég erős ő ahhoz, hogy megkeresse?
A reszketés hirtelen, elemi erővel, figyelmeztetés nélkül tört rá, de olyan erővel, hogy képtelen volt talpon maradni, és halk puffanással összerogyott. Iszonyatos volt az a hideg, ami belülről áradt szét a testében! Semmi más nem érzett, csak a hideget......Még a könnyeket sem tudta észrevenni, amik peregni kezdtek az arcán....... |
*Meznokto lerázta magáról a port és a fűszálakat és kiügetett a fák közül, a rétre.
Orrlyukai kitágultak, majd összementek, ahogy ezerrel szimatolt a levegőbe. Az, hogy körbenézzen, csak ezután következett. Nem is bánta volna, ha nem néz körbe. Elég lehangoló látványt nyújtott a széltépte rét az innen-onnan letört faágakkal.*
- Nincs veszély - *fordult vissza Azírához. Amint ezt kimondta, egy erős széllökés söpört végig a réten. Meznokto fülei megrebbentek, majd egy mély morajlás és levélsuhogás kíséretében eltűnt!* |
Tétovázva, lépésről-lépésre megtorpanva óvakodott előre, aztán megállt. Mély levegőt vett, és nagy, reszketeg sóhajjal eresztette ki.
- Kérlek, Meznokto, menj előre! - pillantott hátra szégyenkező tekintettel sörényének hosszú, fehér szálai közül. De egy másik érzelem elnyomhatatlanul, leplezhetetlenül meghúzódott a szégyen mellett......Erős volt, olyannyira, hogy Azíra minden sóhajtozás ellenére sem tudta elűzni.
És ez az érzés a félelem volt. |
*Érdekesnek találta a kérdés megfogalmazását, így csak lassan bólintott.*
- Hasznos ötlet! - *értett egyet és lendületesen talpra állt.* |
Halvány, inkább csak a szemeiben látszó mosollyal pillantott Meznoktóra.
- Megnézzük mi maradt a világból? - kérdezte furcsán remegő hangon. |
*Fülei radarként jártak mind a négy égtáj irányába és volt, hogy majdnem felpattant fektéből, ellenséget sejtve. Végül azonban mindig visszaereszkedett és lassan bár, de a vihar is továbbállt...* |
A szél a fák fölé ért, és Azíra némán, egyenesre nyújtott nyakkal figyelt felfelé. A fák megmaradt lombja és az ágak nem engedték le az erős széllökések tombolását, de a kanca borzongott, ahogy a kéreg sírva ért kéreghez és minden recsegett-ropogott, mintha a világ összemorzsolódna...... |
*Kellemesen lehunyta szemeit az egyre erősödő szél miatt.
A rövid szünet alatt futó önvizsgálatot tartott és meg kellett állapítania, hogy igencsak megváltozott! Ezzel önmagának is meglepetést okozott és tanácstalan volt, Inkubo vajon mit fog szólni a változáshoz. Tudta, hogy a mén nem egyszerű eset... mégis, jól érezte így magát! Jelen helyzetben, nem állt számdékában változtatni semmin se...* |
Szeretettel nézett a fekete lényre, de nem szólt semmit, csak békés mosollyal bólintott. |
*~Biztosan csak túlreagálom~ -vonta meg a vállát és fejét leengedte a fűbe.*
- Akkor hát nincs más dolgunk, csak kivárni, hogy túlhaladjon rajtunk. |
- Ha mágiavihar, úgyis hiába mennénk bárhová is - mondta halkan, nyugodtan a kanca, merev tekintettel kipillantva a közeledő vihar irányába. |
*Meznokto elmosolyodott és bólintott.*
- Ahogy akarod. - *mondta és lefeküdt a még száraz földre. Olyan helyen választott, ahonnan kényelmesen kilátni még a fák törzsei közül, de úgy istenigazából nem is éri el őket.*
- Nem tetszik ez nekem. - *adott végül hangot aggodalmának.* - Ez nem egy szokványos vihar. Nézd csak, ott, messzebb. Nem tudom pontosan kivenni, mi lehet. De furcsa szagokat is hoz a szél. - *gondolkodott hangosan.* |
Szája szögletében átsuhant egy mosoly, de a szemeiben fényesen ott is maradt.
- Nem vagyok cukorból, Meznokto. Szeretnék inkább csak melletted maradni. |
*Temperamentumos ügetésükkel hamar elérték a fák védő vonalát, ám már így is eláztak. Az erős szél előre fújta a cseppeket.
Kissé beljebb lépkedtek a fák közé, ahol már kevésbé volt nagy a szél és Meznokto talált egy kis vackot az egyik fa törzsénél.*
- Az ott megteszi - *mutatta Azírának is.* - Bújj be, megvéd. |
-Nos Xyldon indulhatunk?-furdult a nevelő a lány felé.
|
- Ha csak ennyit kell tennem, nincs ellenvetésem - nevette el magát boldogan. |
*Szeliden horkantott.*
- Akkor viszont kénytelenek leszünk beljebb menni a rétre. - *mondta és beljebb húzta Azírát a réten.* |
Rejtélyes, széles mosoly terült el az arcán.
- Mutass nekem még virágokat! - súgta fojtott hangon, de csak az örömtől. |
*Lehunyt szemekkel, kicsit késöbb válaszolt csak.*
- Kívánj bármit! Úgy lesz! |
Nagyot sóhajtott, és ráhajolt nyakával Meznoktóra.
Csak hosszú percekkel később kérdezte halkan a mént:
- És most hogyan tovább? |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Azíra, aki épp tempós léptekkel sietett Meznokto felé, egy lépés kellős közepén dermedt meg. Kidülledő szemekkel meredt arra a pontra, ahol a fekete lény egy másodperccel korábban állt, és a sikoltás bennrekedt a torkában.
