|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.08. 16:46 - |
 Ide-oda szökkent, alkalmazkodva az alatta elbillenő kövekhez, megőrizve az egyensúlyát és a tempójából sem veszítve sokat.
Néha egész kis lavinák indultak el alatta, de ő olyankor csak ugrott egy óriásit, és már túl is volt a poron, szilánkokon, köveken, kavicsokon.
Nem nézett hátra, de úgy érezte, hogy még mindig nincs magában..... |
[160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
- Lehetséges... - *vonta meg a vállát.*
- Oda akarsz menni? |
 - Egy csúszós hely, ami úgy dolgoztatja az izmokat, hogy nem fáj! Nekem is csak meséltek róla, de Azíra mondta, hogy egyszer el kell mennünk oda - felelte mosolyogva.
- Állítólag egyszerre lehet szórakozni és edzeni.... |
*Furcsállva pillantott hátra Lamírára. Nem értette, hogy jött most a folyó- és vízesésrendszer...*
- Milyen értelemben jó hely? - *puhatolózott óvatosan.* |
- Furcsa...Azíra és én is csak nagyon-nagyon ritkán játszottunk, de ez miatta volt. Ő nagyon hamar felnőtt és megkomolyodott... - mondta kicsit szomorúan.
- De azt tudom, hogy van valami nagyon jó hely a folyó- és vízesésrendszerben! - mondta hirtelen. |
- Nem, nemigazán próbálkoztunk mással. Ez... úgy... adta magát. - *válaszolta őszintén.* |
Teljesen elámult! Jópár pillanatig hebegve meredt a ménre, majd megrázta a sörényét. Vannak furcsa dolgok a világba, igazán elfogadhatja ezt is.......
Végül nem állta meg kérdezés nélkül:
- Más módját mégcsak nem is próbáltátok a szórakozásnak???? Valami...békésebbet? |
- Szórakozásból - *felelte egyszerűen.* |
Elcsodálkozott.
- Tehát Ti is közös múlttal rendelkeztek! De...akkor miért verekedtek? - értetlenkedett. |
*Inkubo nagy levegőt vett és kelletlenül kezdett neki mondandójának.*
- Én és Meznokto egy világból jöttünk, bár ott nem ismertük egymást. Csak az idevezető úton ismerkedtünk meg. - *kezdte a történetet.*
- A régi világunk jó hely volt... Szerettem ott élni. Minden békésnek tűnt, de persze a felszín alatt korántsem ez volt a helyzet. Ahogy nőttem, úgy sötétedett el minden és harc harcot követett. Mindenki harcolt... az életéért. De végül mégis minden elpusztult és aki tudott, vagy volt még ereje hozzá, mepróbált elmenekülni. Ekkor találkoztam Meznoktoval és együtt jöttünk erre a helyre. - *mesélte színtelen hangon.* |
| - Háttt...Szerintem Te is és ő is jól rájöttetek.....Egyébként Te honnét valósi vagy? |
*Bólintott néhányat.*
- Csak egyszer kell rájönni, hogyan is működik. |
Reversre mosolygott, majd bólintott Inkubónak.
- Jó elem! Van köztünk egy Eclair nevű unikornis, nos, őt igazán áthatja, és hihetetlen, hogy mire képes vele! |
*Revers elismerően bólintott ismét.*
- Szép, konkrét, és majdnem tökéletes elemzés.
*Inkubo kíváncsian hallgatta Lamírát és kivételesen nem kontrázott Revers szavait hallva.*
- Nem, a fényhez semmi közöm, de a jellemzés többi része egészen találó. Egy szóval: erő. |
Oldalra biccentette a fejét, elgondolkodott.
- Harcot..... - mondta ki végül egyszerűen, és hozzátette:
- Igazán természetfeletti erőt és kitartást, hajlékonyságot, gyorsaságot...Könnyen felfedezed mások gyenge pontját, tapasztalt is vagy.....Szívós vagy.....Megváltozott fénylény vagy? |
*Inkubo zavartalanul állta a kanca pillantását.*
- Te mit nézel ki belőlem? - *érdeklődött.* |
- Ó! - kicsit zavarba jött.
Lehajtotta fejét, és úgy motyogta a választ:
- Én egyelőre csak egy egyszerű, kezdő Érző vagyok.....Az sem biztos, hogy valaha képes leszek-e többre....
Hirtelen felemelte fejét, sötét szemeit Inkubóéba fúrva.
- És Te? Mi a Te mágiád? |
*Revers érdeklődve hallgatta Lamírát.*
- Különleges.
*Kicsit elhallgatott és merengve haladt tovább.*
- És mi a helyzet veled? - *fordult hátra.* |
Lamíra nyugodtan felelt:
- Lélekelemű lény. Mások szenvedését érzi, bár néha az érzelmeket is fogja..... |
*Vállat vont.*
- Csak egy kérdés volt. - *válaszolta és tovább baktatott lefelé.*
- A képessége miatt... Milyen mágiája van? - *kérdezett rá Revers.* |
- Félig-meddig - válaszolta egy billegő kövön egyensúlyozva, majd levetődött róla, és úgy felelt, Inkubóra nézve:
- Ugyanabban a világban éltünk, még kicsi csikókként. Mikor jött a Sötétség, mindketten elvesztettük a szüleinket. Menekülés volt, és ő magához vett engem. Gondoskodott rólam hosszú vándorlásaink alatt......Mert mindig menekültünk, és kerestünk egy jó helyet. Végül egy magányos, kihalt világba vetődtünk, mert a képessége miatt nem tudott máshol megmaradni, nagyjából onnantól kezdtem én vigyázni őrá, és végül a Boszorkányúrnő hívott minket ide - fejezte be gyorsan és könnyedén a történetet egy szuszra.
- Miért kérdezed? |
[160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ide-oda szökkent, alkalmazkodva az alatta elbillenő kövekhez, megőrizve az egyensúlyát és a tempójából sem veszítve sokat.
- Egy csúszós hely, ami úgy dolgoztatja az izmokat, hogy nem fáj! Nekem is csak meséltek róla, de Azíra mondta, hogy egyszer el kell mennünk oda - felelte mosolyogva.