|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.06. 18:19 - |
 Az úton lépdelt a fényfoltos lombok alatt, és bár gyakran magával ragadta a szépség, ami mindenünnét sugárzott, azért erősen koncentrálva figyelt előre. A fák világoszöldek voltak, magasak, sudárak, az egész erdő szellős, tágas, itt-ott tisztásokkal, egyszerűen mesés volt, örök tavaszt éreztetve... |
[270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Egyetértően felnevetett és párja után röppent... |
 Szélesen elmosolyodott.
- Éljen! - nyerítette, és felugrott a levegőbe.
- Csak aztán ki is tudjunk majd jutni! |
| -Csak, ha az én Zarándokom velem tart!-vágott vissza kedves mosollyal. |
| - Mindig is kíváncsi volt a bennem élő vándor a Végtelenség Dimenziójára! Lenne kedve egy angyalnak odalátogatni? - kérdezte széles mosollyal. |
Erre hallkan felkacagott.-No és, mi hová menjünk? |
 -Sebastian!Jösz?Valami gond van?-kérdezte de inkább odaügetett szerelméhez.Mellé lépett és megpuszilta.
-Na gyere!-mondta. |
Átölelte Angelt.
- Nagyon szívesen. Ezer örömmel! - súgta vissza. |
Hátrafordult, és mikor meglátta, hogy a két lény hogyan néz egymásra, rögtön kitalálta a kapcsolatot, és elmosolyodva bólintott. |
| -Már nincs!Csak feldúltvoltam!-mosolygott Sebastianra.-Én Angl vagyok, ő pedig Mithrandir.Sajnálom, hogy a férjem fenygető volt, de ön már csak megértheti.-nézett a barlangba a kancára.Párjához bújt ésfülébe súgta.-Köszönöm, hogy itt vagy! |
Mikor megjelent a pegazus, a lélegzete is bent ragadt, de a kanca magyarázatára hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében.
-Egyébként üdv, Sebastian vagyok. Elnézést, ha zavarok,csak azt hittem, valami nagy baj van.-azzal hátrafordulva, nyugodt lelkiismerettel, hogy nincs már dolga, és jobb, ha elmegy, indulni készült. |
Megnyugodva bólintott.
- Elnézést - vetette oda a kék pegazusnak, és párjához lépett.
- Mi baj? Miért viselt ez meg ennyire? Hisz Szélrózsa minden bizonnyal és a látható példa alapján tud magára vigyázni! - kérdezte halkan, szelíden Angelt. |
Felnézett a kék lényre.Irónikusnak találta, hogy ugyanolyan helyzetben van, mint a másik csődör, de mielőtt megszólalt volna, Mith toppant be.
-Nem!-pattant fel-Nem ő...csak én adtam ki magamból a haragot.-célzott könnyeire |
Mithrandir szélviharként vágott a fák közé, jópár fáról egyszerűen lesöpörve a java lombot, amikor végre megtalálta Angelt! De szívébe késként döfött a félelem, mikor sírni látta, és a harag a világ iránt, amiért Angelnek egyáltalán valaki vagy valami okot adott a sírásra.
Aztán kiszúrta a felé közelítő idegent.
Szinte az idegen ménre zuhant, becsukott szárnyakkal ledobbanva a földre, Angel elé.
- Angel, bántott ez a lény? - szólt hátra olyan hangon, amiben egy tengermélyi, pusztító vihar haragja sejlett. |
Éppen beveteték volna magukat a fák közé, amikor Sebastian mérges gondolatokat hallott meg. Felkapta fejét, és intett Atlanticának, hogy maradjon ott.
Biztosra akart menni. A gondolatok irányába indult, de mikor a fák közül kilépett, vérszomjas szörny helyett egy zokogó peguni kancát pillantott meg. Habozás nélkül odaügetett, de óvatosan, nehogy megijessze.
-Segíthetek?-kérdezte tétován, bár utólag ez elég bugyuta kérdésként hangzott. |
Mérgesen dobbant le nem messze a boldog vizektől.Fújtatva toporgott, "vérben forgó"szemekkel."Agya lágyult!Még neki áll feljebb?!...Amikor más az életével játszik?!"Az utolsó mondatnál még birta valahogy, de aztán lerogyott a földre és sírni kezdett.Nagyon szívére vette, amit a csődör mondott.... |
-Ha a fák nem bánják, akkor igen!-mondta. |
-Hét igen!-mondta.
-Belülről is megnézzük? |
A paták dobogásának hiányára lefékezett, és hátranézett.
Csodálkozva ügetett vissza Atlanticához.
-Nahát! Ezek a fák nem mindennapiak...-nézett körül. |
| Hirtelen befékezett de nem indult el a csődör után.Jobb oldalánál a csődör galoppozott bal oldalon pedig egy csillogó erdő terült el.Ámulva nézte az erdőt majd közelebb sétált az egyik fához.Ahogy a fához koccantotta szarvát észre vette ,hogy a fák mintha üvegből lettek volna.Még mindig csodálkozva nézte a fát. |
Pár pillanatig megint nem kapott levegőt, miközben a fa szorította, s amikor elengedte, kicsit szusszant, aztán kezdett csak Atlantica után galoppozni.
Elég soká érte utol, mert most semmit se vetett be ellene.
Végül mégiscsak mögé ért, szárnyát jól megnyújtva még épp hogy elérte a kancát. Aztán gyorsan lefékezett, és mosolyogva elindult a másik irányba. |
[270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az úton lépdelt a fényfoltos lombok alatt, és bár gyakran magával ragadta a szépség, ami mindenünnét sugárzott, azért erősen koncentrálva figyelt előre. A fák világoszöldek voltak, magasak, sudárak, az egész erdő szellős, tágas, itt-ott tisztásokkal, egyszerűen mesés volt, örök tavaszt éreztetve...
Egyetértően felnevetett és párja után röppent...
Szélesen elmosolyodott.
-Sebastian!Jösz?Valami gond van?-kérdezte de inkább odaügetett szerelméhez.Mellé lépett és megpuszilta.