 Küzdenie kellett Evenionnal, de végül lassan elmaradt mögöttük a Város és ő már érezte, hogy túl van sok-sok hátborzongató dolgon és ismerős berkek felé tart.
 Dühösen, elcsigázottan, kétségbeesetten nézte a sárkányt.
De már nem bírt sírni és nem is akart!
És még mindig nem tudta használni az erejét. Odabenn meg tudta menteni a pegazust, de az a kicsi erőfeszítés is majdnem minden erejét elvette. Így talán valóban jobb, ha nem lesz útban és nem őt kell majd védelmezni. Dayun pedig látta, hogy nem erő miatt olyan eredményes, hanem a harci láztól.
Talán tényleg jobb, ha hazamennek......Eris ereje neki teljesen közönséges erőt adott, hogy még egy kicsit kibírja...Talán épp hazáig.....
 Fagyos vihara nekifeszült a mágus védelmének és pár percig a két erő szikrákat hányva ostromolta egymást.
Aztán Asylon oldalra vetődött, mert végső soron ő csak elterelő volt, a lényeg Gián volt.
 Apró, tüzes, ragyogó kövek, afféle mini-meteorviharban záporoztak a levegőből tőle.
A mágust egyetlen pillanatra meglepte, aztán éppenhogy sikerült maga elé kapnia a farkát, ami úgy-ahogy elnyelte a ráküldött borzasztó villlám-vihart.
 Jókor csatlakozott.
Egyenesen nekirepült a mágus pajzsának, mire fehéren izzó kín vágott végig a testén, de kibírta!
Nekilátott keresztülverekedni magát a pajzson.
Mintha önmaga ellen, minden józan belátása és bölcsessége ellen kellett volna küzdenie!
A fejében ezer és ezer ellenérv sorakozott fel, ami miatt most azonnal el kellene onnét tűnnie, és hirtelen, bár nem tudta honnan van még erre is elméjében egy szabad rész, rádöbbent, hogy a mágus küzd ilyenformán őellene!
Ettől azonnal legyűrte az összes kétséget és ellenkezést, és szinte feloldódva a ragyogásban és a fájdalomban tovább feszítette az akaratát a pajzsnak és az előrehaladásnak.
 Nagy nehezen lerúgta magáról az utolsó embert és fel tudott végre nézni.
Meglátta a csatázó eriszieket, köztük a fiát, és hátatfordítva leölt ellenségei halmainak, félig-meddig eltüntetve a testét felszállt oda maga is.
És mikor látta Aramis áldozatos kiállását, és látta, hogy a mágus lesújtani készül rá, bár az egyszarvú erőfeszítése láthatóan őt is lassította és gyengítette, Steel teljes szellemseregét ráuszította a mágus elméjére. Az ő szellemei nem torz átkozottak voltak, így nem fogott rajtuk a véreső. Most pedig, úrnőjüknek engedelmeskedve betörtek a mágus gyengülő elme-védelme mögé és tomboni kezdtek!
És a mágus még mindig bírta! Elkezdte kiszorítani a szellemeket, valahogy tartotta magát Aramis ellen, tartotta a pajzsát, így Gia még mindig nem támadhatott, ( hacsak azt nem vesszük annak, hogy ostobán, de önmagához hűen, újra és újra nekirepült a pajzsnak, ezzel leginkább önmagának ártva), a többi eriszi pedig még csak most tartott ide. A jelenlévők pedig most juthattak dűlőre....
 - Akkor most mindneki egyszerre! - üvöltötte hirtelen egy háztetőről felugorva.
Steel a maga részéről valahol itt, a küzdelem közepén, elismerte, hogy sosem látott még ilyesmit, és tán soha nem is fog....
És az biztos, hogy sosem felejti el.
Minden itt lévő eriszi szarvából, mellkasából, szárnyaiból és/vagy szemeiből (ki mivel tudta a mágiát legjobban használni) ragyogó sugarakban kitört a Mágia. És mind ugyanoda tartott: a mágusnak!
És Steel, miközben négy szarvából és szemeiből és szinte egész testéből ugyanígy támadott, megérzett valamit.
Ez az erő most nem az övék volt. Vagyis nem csak az övék. Hanem minden más eriszié, akik a mágiahálón elküldték nekik és magáé Erisé.
Ez a felismerés pedig, ebben a hatalmas, eggyévált pillanatban a többiek elméjébe is átáramlott, és ők is valami nagyobb dolgot kezdtek érezni. Talán a Mágia egységes megmozdulása volt, ami ott történt, de mintha mindnyájan egy óriási dolog parányi részei lettek volna, ami most hirtelen, hatalmas, felfoghatatlan erejét magába gyűjtve, a cselekvés mezejére lépett. És ők mind mégis önálló részek voltak, mert mind tudták: ezt a hatamas egészet ők hívták életre. Az összefogással.
És akkor, ebben a közös pillanatban ők, és minden eriszi, aki a hálón velük volt, egy másodperc töredékére érteni és érezni kezdte az igazi Erőt, amiről mind hallottak már, de elképzelni sem tudták.
Aztán ez a megfoghatatlan pillanat tovaszállt, csupán az elméikben élt tovább az emléke egy életre.
A ragyogásuk egy óriásit villant, egy sikoltás hallattszott, majd a fény kihunyt és a mágus előttük volt, gyűlölettől villogó szemekkel, s a pajzsa odavolt! De a hatalma még nem.....Egy utolsó, végzetes csapásra készült, hogy annyit pusztítson el közülük, amennyit csak bír! És képes lett volna rá!!!!
 - Nem! - tűnt fel a semmiből!
Előrevetődött, a szarvából vérsugár fröcskölt a mágusra, szinte elborítva őt, de Gia nem állt meg! Egyenesen nekirepült a mágusnak, szíven szúrta őt, közben a vér már bent is pusztította a gonosz lényt, majd hozzávágta a falhoz, aminek a lendület odasodorta őket, és akkor kirántotta a szarvát és a lecsúszó alak fölött megállt.
És akkor hirtelen elvesztette maga fölött az uralmat!!!!
Arra eszmélt, hogy a levegőben lebeg, jó messzire a mágus holttestétől és az erkélytől, a többi eriszi is felé tart, és valami óriási súly van rajta!
- Mi történt?! -kérdezte az elsőnek odaérkező Fényvihart.
 - Alaposan megleptél minket! - mondta és azt a nehéz dolgot, ami Gián volt, átcsúsztatta a saját hátára! Aramis volt az!!!! A pajzs ledöntésekor senki sem figyelt rá! Ott feküdt ájultan! Vagy......
- Miután leszúrtad és hozzávágatd a falnak, hirtelen megpördültél, felkaptad Aramist és olyan gyorsan repültél el, amit még sosem láttam! Még egy villanás sem látszot belőled!
- Tényleg? - hebegte. A többi eriszi mind alatta, vagy körülötte volt, és őt nézte.
- Igen. - mondta és fürkészőn nézte a fiatal kancát.
- Attól féltünk, hogy a mágus szállt meg! Ezek szerint nem.....De akkor....
Elmosolyodott.
- Nem kell félnünk! Azt hiszem Eris intézte így. Viszont akkor ezek szerint jobb, ha megyünk! - kiáltotta és a többiek mind ujjongva vágtába ugrottak és elindultak alant, vagy szárnyalón suhantak a sötét égen, hogy remélhetőleg mindörökre elhagyhassák a Várost.
Jónéhány eriszi a Főnökségi lényekkel együtt haladt, volt, akik egész barátságosan, másutt egy-egy eriszi győzködte a Főnökségi lényt, hogy ki tudja miért, de most ideje menni.
Fényvihar mosolygott röptében, mert láthatóan két nyomós érv feszült egymásnak: az egyik (Főnökségi oldalon) az volt, hogy az erisziek már egyszer feleslegesen féltek és fújtak visszavonulót, a másik érv (eriszi oldalon) az volt, hogy ha már a mágus halott, akkor minek maradnának. Hisz győztek! És nem is egy eriszi látta, hogy az ő mágiasugaraik közt idegeneké is bekapcsolódnak. Tehát közös győzelem volt!!!!
Gia lassabban repült. Úgy érezte valai fontosat elfelejtett.
Épp jókor kapott észbe!
Az egyik utolsó távozó Lionelf volt (épp fehér kigyóként kanyargott, körülbelül pegazusméretben).
- Lionelf! Segítenél? Valaki még van itt a Városban!
A kígyó készségesen bólintott.
A keresés hosszabbnak és ijesztőbbnek tűnt elsőre, mert együtt nemsokára megtalálták a tornyot és az ablakot, ahol Gia belökte azt a bizonyos egyszarvút.
Még jó, hogy ellenőrizték! Az egyszarvú még mindig ott feküdt!
Körétekert pár gyűrűt magából és felemelkedett.
- Menni fog! - sziszegte.
Így együtt hagyták el a Várost. Mind.
Útközben egy ideig anyja mellett repült, majd mikor Steel a lent haladó uniornisokhoz csatlakozott, Zenithez repült.
Jó volt újra látni Steelt. És jó volt újra a homlokán érezni a csókot....Mint régen....nagyon-nagyon régen......Ez volt a búcsú, az igazi búcsú, ami nem szólt örökre, de ami igazi elfogadást üzent.
- Gyerünk Zenit! Kapj el!
A hátralévő utat így, tüntető vidámságal tették meg.
Aztán észrevette Nautiluszt.
- Gyere! Megyünk haza!
Egy hirtelen ötlettől vezérelve rávigyorgott Zenitre , majd leszállt a szürke teremtményhez és rávigyorgott.
- Fogadok - kiáltotta olyan hangosan, hogy Zenit is hallja - hogy ketten sem értek a nyomomba!
Azzal jégszeles vágtába ugrott és megindult kifelé.
Majdnem elkapták! Nautilusz rendszeresen elételeportált, így ő vagy átsuhant rajta szélként, vagy átugrotta, de ezekkel annyi időt és előnyt vesztett, hogy mire a városfalhoz értek, nem volt kétséges, hogy Zenit és Naut fogják megnyerni a kört.
Utolsó lendületével felszállt és átszökkent a fal felett, elfogadva, hogy a túloldalon már Nautilusz fogja várni és Zenit csak egy tollnyi távolsággal van lemaradva....és csaknem ráesett Ruthornra!
- Üdv nektek! - kiáltotta boldogan a fekete egyszarvúnak és társának.
- Gyertek! Megyünk haza! Győztünk!
És végül ugyanúgy hagyták el a várost, ahogy győthettek: együtt.
Az erisziek csupán egy dologban tévedtek: a mágus nem halt meg.
Haldoklott, de még élt.
Ujjai a követ kaparászták, levegő után kapdosott és nagy hatalmú szemeivel látta a lények távozását. De mikor azt látta, hogy a lény, aki imádottja elrablója volt, kilépne a városból, újra fellángolt benne a gyűlölet és a hatalma! Összeszedte magát, hogy még utoljárja lesújtson...
nem tudta honnan jött a két lény. Egyszercsak ott álltak előtte!
Giandron és Carsanaum tökéletes csendben, szoborszerű mozdulatlansággal álltak. A szemeiket lehunyták és úgy nézték a haldokló mágust. És ők, és talán egyedül ők, részvétet éreztek. De ez nem volt nekik akadály.
Végül Giandron szólalt meg:
- Remélem nem akarod azt, amit terveztél végrehajtani.
A mágus elernyedt. Valahogy érezte, hogy ezekkel a lényekkel nem tudna dacolni.
- Persze... - folytatta Giandron - felőlünk megteheted. Nekünk nem ártasz, és miattunk a többi lénynek sem. De ez bukás lenne. Az utolsó kudarcod. Kíméld meg magad! Mert...mindenképp meghalsz. Vagy úgy, hogy végrehajtod azt a csapást és az erőfeszítésbe halsz bele (és lehet, hogy célt sem érsz), vagy úgy, hogy megpróbálod mi pedig nem hagyjuk és utána megölünk. De Te is tudod jól, hogy van ennek egy szebb és jobb módja...Tudod mit jelentenek ezek a szavak? Én tudom, bár nem jelent sokat. De az életedet nézve, Te egy szebb halált érdemelsz....Ha jól sejtem, vár rád még elég kín.....És végül is borzalmas, de nagy tetteket vittél véghez. Valahol megérdemled azt a halált, amiről beszélek. Készen állsz?
Közben mindketten a mágushoz értek és lenéztek rá.
A mágus pedig......egy pillanatra a messzeségbe nézett, aztán fel a lényekre, és bólintott.
A két lény pedig szintén bólintott, és mostmár nemcsak részvétet, de valahol megbecsülést is éreztek.
Aztán pedig kinyitották a szemeiket.....
A hatalom kitörése még ott, oly messze a Várostól is érződött. Hát még mikor átcsapott felettük! De aztán elvonult....És mind éltek! Épen, egészségesen és győzedelmesen!
- Hát.....akkor ezért küldött ki minket Eris..... - mondta és újra levetette magát a földre és hemperegve nevetni kezdett.
A romossá zúzódott várostól nem messze álltak. A mágus halotti máglyája, a saját energiájának kitörése, bennük nem tett kárt. És végre nyitott szemekkel élvezhették a mesés látványt!
Aztán, ahogy kihunyt a Város pusztulásának fénye, Carsanaum halkan ennyit morgott:
- Teljesült, Űrnőm.
Egy akarat végigsimított a lelkükön, majd a két teremtmény is elhagyta a Város romjait, ugyanúgy csakis az üres semmit hagyva maguk mögött, mint ahogy a föld sem őrizte meg kettejük nyomait. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Szédelgett. Nemsokkal a Kastélytól való eltávolodásuk után egyszerűen képtelen volt ébren maradni, bár minden érzékével érezte, hogy ez nem a saját fáradtsága. Hanem egy trükk, hogy biztosan nyugton maradjon, és így kényelmesen lehessen szállítani....
- Ez nem igaz! Én álltam meg!!! - hörögte és Nautilusz után ugrott.
Küzdenie kellett Evenionnal, de végül lassan elmaradt mögöttük a Város és ő már érezte, hogy túl van sok-sok hátborzongató dolgon és ismerős berkek felé tart. 
Apró, tüzes, ragyogó kövek, afféle mini-meteorviharban záporoztak a levegőből tőle.
Jókor csatlakozott.
Nagy nehezen lerúgta magáról az utolsó embert és fel tudott végre nézni.
- Akkor most mindneki egyszerre! - üvöltötte hirtelen egy háztetőről felugorva.
- Nem! - tűnt fel a semmiből!
- Alaposan megleptél minket! - mondta és azt a nehéz dolgot, ami Gián volt, átcsúsztatta a saját hátára! Aramis volt az!!!! A pajzs ledöntésekor senki sem figyelt rá! Ott feküdt ájultan! Vagy......
*Ruthorn odahagyta a falakat, és ő is írtani kezdte a testet öltött holtakat. Nem számolta, hányat öl meg... egy tűztornádóval ugyanis huszasával, harmincasával terítette le a szellemeket.*