|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 22:12 - |
 *Sugár szélsebesen zuhant alá a magasból. Egy kis tisztást célzott meg, ám hogy, hogy nem, Sugár elvétette az irányt... egyenesen a dzsungel sűrűje felé tartott szédítő sebességgel. Látta az előtte tornyosuló fákat, ám fékezni már nem volt ideje... BUMM!
Sugár áttörte a lombkoronákat, és... és egyszerűen fennakadt. A pegazus kanca a lehető legnagyobb mértékben gabalyodott bele az erős, szívós indák rengetegébe, de úgy, hogy mozdulni se tudott. Szárnyaira, lábaira, testére haragoszöld indák tekeredtek, és minél jobban kapálózott, annál jobban belegabalyodott... Végül már mozdulni is képtelen volt, nyakát egyre jobban szorongatta a vastag, szívós növény, míg végül annyira szorosan tekeredett nyakára az inda, hogy Sugár belátta; bölcsebb, ha nyugton marad.
-A jó fészkes fenébe! -*szitkozódott halkan, és idegesen fújtatott. Még megkísérelt egy utolsót kirúgni hátsó lábával, de patája csak hasztalan kalimpált a levegőben. Sugár nagyon sóhajtott és csendesen szitkozótva lógott tovább az indák fogságában.* |
[74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
 *Viszonozta a biccentést, sőt, üdvözlésképpen még halkan nyerített is az idegen, újonnan érkezett lény felé, majd visszafordult a Marának nevezett kancához.*
-Látod? Felesleges volt aggódnod. -*mondta kissé lesajnálóan, majd ellépett mellőle.* |
- Hát Te nem érzed? - kiáltotta szinte sikoltva.
Reszketett, ahogy a gödörre bökött fejével.
- Ez a hajdani Sötét Nagyúr ereje!!!!
 Hirtelen jelent meg, mintha végig ott állt volna a szakadék szélén. Könyörgő pillantással lépett Mara elé.
- Kérlek, Mara, nyugodj meg! Csak én vagyok...Apám ereje az enyém....Nem tagadom, ezen nem változtathatok.....De nem kell félned, Neki valóban vége....Csak én vagyok...Csak én.....Azért jöttem ide, mert reméltem, hogy nem leszek útban. A BoszorkányVidék megváltozott....... - mondta halkan, szomorúan.
Aztán szemügyre vette az idegen unikornist, és biccentett neki. |
*Unottan előlépett az árok melletti fák árnyékából, közvetlenül a kanca mellé. Megvetően pillantott a veremre, majd fintorogva nézett a tüzes sörényű lényre, s színtelen hangján megszólalt.*
-Máris vége a nagy gyakorlásnak? -*újra lepillantott, s hangja megvetővé vált.* -Emiatt a gödör miatt...? |
Nem nézett a rejtőzködőre, hanem újra kilőtt.
Lett volna neki mit odanyeríteni, de ha egyszer a lény már maga is békénhagyja.....Minek?
Hirtelen levágta négy lábát, és csaknem leülve csúszott jónéhány métert.
Előtte, az esőerdő talajának kellős közepén, sötét hasadék nyílt a mélybe. Szakadék ott, hol sosem volt ilyen! Mert a szakadékból, ami nem volt túl széles, de Mara belezuhanhatott volna, sötét aura áradt kifelé fojtogatón. Még a buja esőerdőhöz mérve is sötét volt....idegen.
Majdnem rémülten felnyerített, mert az érintés gonosz volt az elméjén...de aztán kirekesztette.
Zihálva lépdelt közelebb....
'Mi lehet ez?' zengett elméjében a mondat újra és újra. Hisz a Sötét Nagyurat legyőzték!!! Örökre! Akkor hogy lehet, hogy ebből a minden jel szerint friss szakadékból, amibe bele sem mert nézni, tömény Sötétség árad ki?!?!?
Nem ment tovább, csak nézte elkerekedett szemeivel a borzalmat, és nem tudta mit tegyen. |
-Kérlek, én kérek elnézést! -*sziszegte vissza hasonlóan drámai hangon, ám ő meg sem próbálta elrejteni fintorát és egyetlen pillantás félresuhant a kanca útjából.* -A Birodalom minden kincséért sem állnék a gyakorlásod útjába, ó, tévesen megítéltek legbölcsebbje.
*Ezzel visszasurrant az árnyak közé, és mozdulatlanul állva figyelte egy ideig a tüzes sörényű lényt. Mozdulatlanságában szinte teljesen eggyé olvadt az Árnnyal, így rejtve el szem elől alakját.* |
Gondosan ügyelt rá, hogy ne fintorodjon el.
- Lehet. Bár nem én vagyok az, aki elsőre megállapítja egy lényről az elemét....rosszul. Nem én vagyok, aki elsőre következtetget egy lény viselkeséséből a gazdájára és a lénye legmélyére....rosszul. Nem én vagyok, aki szinte sértőn okosnak és magasabbrendűnek hiszi magát, és bár a másik lényt nem ismeri, afféle alanynak veszi....és másodszor zavarja meg egy napon az edzésem. Ó, bocsáss meg, hogy alábecsültelek, nemes ismeretlen! - szakadt ki belőle tettetett drámaisággal az utolsó mondat.
Aztán olyan közel lépett az árnyékunikornishoz, hogy annak szarva épphogy nem érhetett az ő lángoló sörényéhez.
- Vagy csatlakozz, vagy állj félre, de ne zavarj! |
*A kanca nem izgatta volna annyira, hogy utána loholjon. Egyetlen vállvonással elintézte volna a dolgot, de fülét sértette, hogy könnyen átverhetőnek nevezték. Ő, az Árnyak leánya. Ő maga az Árnyék. Senki sem képes megszabadulni tőle, ahogy az ember nem képes sem lerázni, sem átugrani a saját árnyékát, átejteni pedig még annyira sem lehet őt.
Odébb lépett. Minden mozdulata olybá tűnt, mintha csak az árnyak kúsznának a fák tövében, s hamarosan Éji Látomás eltűnt a sötétben...
...mikor alakja újból megjelent az egyik vaskos törzs mellett és odébb siklott, egyenesen szemközt találta magát a vágtázó kancával, és fölényes, gunyoros mosoly terült szét az arcán.*
-Alábecsülsz engem... -*jegyezte meg színtelen hangon.* |
 -Hát jó!Kövess!-mondta és elindult kifelé az esőerdőből.
(reag a fenyves melletti tó partjára) |
 -De!De akkor te mutasd az utat! |
| -He-he!-fordult meg.-Inkább menjünk máshová!Nagyon meleg van!Menjünk valami vizes helyre!-mondta |
Még jobban kihúzta magát, pajkosan mosolyogva.Visszapuszilt.Körülnézett a tájon.
-Hát nem mondhatni romantikus helynek!-mosolygott, gondolt egy és Roly mögé galoppozott.-Így viszont már az! |
| -Persze!Te megmondtad!-mosolygott sunyin és megpuszilta a kancát. |
| -Na ugye megmondtam?!úzta ki magát büszkén, ahogy megérkezett. |
 "Fiatalok!" |
A fekete lény feltűnte után még erősebben koncentrált környezetére, így jóval az elélépése előtt már tudott a kék lényről.
Pontosan egy fél pillanattal előtte gyorsított, így az idegen valósággal elillant mellette, Mara pedig bevágott a sűrűbe, és vágtatott tovább. |
Nyugottan lépdelt az erdőn-különösebb erőt nem igénybe véve- kikerülte a bokrokat, fákat, és kisösvényeken ment tovább.
Egyszer csak elsuhant mellette egy lény.Nem ijedt meg, ment tovább.... |
Kissé elfintorodott, majd újra elmosolyodott, vadul villogó szemekkel. Jó darabig nézte a lényt, aztán mintha döntött volna valamiben.
- Jól mondod, nem probléma. Ami a "mestert" illeti, nyertél. Erishez tartozom.
Hirtelen szélesen elvigyorodott, és pillantása izzóvá vált. És a szemei követték a pillanatig láthatatlan lényt!
- Tudod - kezdte kínosan lassan, meleg hangon - én is szeretem a hozzád hasonlókat figyelni. - pillantása már lassan ragyogott - Remek gyakorlás és szórakozás vagytok. - lassan berogytak a lábai, mintha megszédült volna -Főleg....- lábai már remegtek - ...hogy....- Mara itt felnézett és már nem mosolygott -....átverhetők vagytok - és az utolsó mondatnál a kanca hirtelen eltűnt!
Jó húsz méterrel odébb dobbant le az irdatlan szökkenésből, és kacagva vágtázni kezdett át az esőerdőn újra, aminek a legsűrűbb szövevénye is utat engedett neki! |
-Nem. -*billentette oldalta a fejét, és tovább szemlélte a tüzes sörényű kancát.*
-Pusztán érdekelt a válaszod. S abból arra következtetek, hogy a te mestered minden bizonnyal Eris. -*jegyezte meg színtelen hangon, majd kissé oldalra mozdult, és egy pillanatra szinte láthatatlanná vált, ahogy szőrén átsiklottak az árnyékok és ő látszatra egybeolvadt velük.*
-Természetesen egy Tűz elemű lénytől egyáltalán nem szokatlan az effajta hevesség és tombolás. -*mondta kritikus hangján.* -De számomra minden alkalom élmény, ha hozzád hasonlókat figyelhetek. Kissé magamra emlékeztettek... a fiatalkori önmagamra. |
Megrázta üstökét, és fölényesen-gúnyosan elmosolyodott.
- Ráfér egy kis felrázás! - nyerítette vidáman és csengőn.
Könnyedén kapált egy sort első lábával.
- Talán folytatnám is! - mondta, és pillantása már a folytatás lehetőségét kereste, mikor hirtelen újra az unikornis szemébe nézett.
- Vagy talán probléma? - kérdezte könnyedén. |
-Suilaid! -*biccentett Éji Látomás is.* -Üdvözöllek!
*Félrebillentette fejét és vizsgálódva figyelte a kancát. Feltűnt neki verejtékező, habos teste, szabálytalan-szaggatott lélegzetvétele és örömittasan csillogó szeme. Csapzott volt és zilált, bár látszólag még csöppet sem fáradt el.*
-Miért zavarod fel az erdőt békés csendjéből? -*kérdezte halkan, és bár hangja mindig kritikusan csengett, ezúttal a kérdés csak kedves, őszinte érdeklődés tükrözött.* |
[74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Sugár szélsebesen zuhant alá a magasból. Egy kis tisztást célzott meg, ám hogy, hogy nem, Sugár elvétette az irányt... egyenesen a dzsungel sűrűje felé tartott szédítő sebességgel. Látta az előtte tornyosuló fákat, ám fékezni már nem volt ideje... BUMM!
*Viszonozta a biccentést, sőt, üdvözlésképpen még halkan nyerített is az idegen, újonnan érkezett lény felé, majd visszafordult a Marának nevezett kancához.*
Hirtelen jelent meg, mintha végig ott állt volna a szakadék szélén. Könyörgő pillantással lépett Mara elé.
-Hát jó!Kövess!-mondta és elindult kifelé az esőerdőből.
-De!De akkor te mutasd az utat!
"Fiatalok!"