|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.05. 22:48 - |
 - Megjöttünk! - szólt Beatleshez.
- Nemsokára..aha! Látod? Kijött elénk!
 Végignézte a kettős leszállását.
- Remélem rendben ment az utatok során minden! - mondta mély, hatalmat sugárzó, dinamikus hangján.
Aprót hajolt Brünhilde felé.
Majd Beatlashez fordult, de a hatalams lény mosolygott.
- Szóval Te vagy Beatles. Ha nem tévedek, a tanítványon szeretnél lenni, ugye? Üdvözöllek itt! |
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Olyan hosszan hallgatott Üstökös kérdései után, mintha már el is felejtette volna, hogy a lény ott van vele.
Nézte a fát, aztán a messzeségbe révedt.
- Képzeld el, hogy a dédunokáid dédunokái kibukkannak amögül a fa mögül - mutatott néhány fenyőre, ahogy hirtelen beszélni kezdett - Nem fognak felismerni, és a szavaikból alig valamit fogsz megérteni, mert az életük már más, mint a tied. Nem érted majd az események súlyát, amik nekik olyan sokat jelentenek....A nevelőik nevei mit sem mondanak majd neked. Idegenek lesznek ezek a máguslények. És te is nekik. Ez a fa így van távol tőlünk, habár közben itt állunk előtte....
Újra elmélázott.
- Az ő varázsuk lehet majd nagyon más, mint a tied. Mondjuk az egyik unokád egy griffbe szeret bele, és még gyermekük is születik. Annak a féllénynek a leszármazottai meg mondjuk élő eleven részesei lesznek egy végtelenül idegen varázsú mágikus terület birodalmivá válásának....És ezzel megváltozik az erejük. Olyannyira, hogy rá se ismersz a varázserejük színei közt a sajátodra! Holott az ősapjuk vagy, belőled lettek!
Üstökös szemébe mélyedt a pillantása.
- Kapiskálod már?
Visszanézett a fára.
- Nem vált le. Csak lemaradt. És semmiféle külső változás nem késztette erre. Csak az élet....megtörtént....Ő meg nem maradt meg benne eléggé....Elfolyt mellette a világ ideje. És most idegen. Ha nem lenne képes önerőből életbenmaradni valahogyan, így, ezen a lenyűgöző módon, alig kapcsolódva a birodalmi varázsra, és semmiféle kárát nem látva a függetlenedésnek....már régen semmivé porladt volna, hisz miből merítsen erőt?
Közel lépkedett Üstököshöz, és kissé mancsszerű, hosszúujjú kezét óvatosan a peguni vállára tette.
- Figyelj rám, Üstökös! Csak azt mondhatom el neked, amit tudok, és amit hiszek. És ez...talán majdnem semmi...Talán több. A teremtők elképzelhetetlenül erős kapcsolatban élnek a világukkal. Megteremtik, erőt adnak neki, és aztán a világ növekedni kezd, élővé válik, önállóvá, és idővel képes lehet a teremtőjét életbentartani, pont megfordítva az eredeti erőviszonyt. Ez egy kölcsönhatás. Oda-vissza működhet. És baj, nagy baj, ha ebbe a kapcsolatba valamiféle zavar kerül. Ha valaki vagy valami, ami a teremtő és a világa közti energiába kell tartozzon, kiszakad belőle, akkor három lehetőség van. Az illető meghal. Az illető egy másik világ varázsába csatlakozik be, és ahhoz a világhoz tartozó lényként él tovább....Vagy az illető elveszett szellemként megmarad ugyan, de világtalan lényként fog kóborolni, egy sérült, fénytelen lélekkel. Nagy mágia az, amikor egy lény véglegesen és teljesen átadja magát egy világnak, belép az ottani varázsba, és odatartozóvá válik. Az egy gyönyörű varázs. Simbelmyne viszont valamiért mintha képtelen lenne erre. A lények nem válnak birodalmivá, inkább....szétzilálják a varázsunkat. A varázs egy élő dolog, változik, növekedhet, csökkenthet, erősödhet, gyengülhet, de itt....mintha csak torzulna és torzulna, nem is tudom mivé! Ha arra gondolok, hogy egy világ hathat a teremtőjére, és a teremtő a világra...és ha arra gondolok, hogy milyen jelentősége van egy lény világtalanná válásának, vagy épp annak, ha be tud olvadni egy világba....akkor tudom, hogy van rá esély, hogy nem is fogok rájönni mi történik a Birodalommal.....De egy valamit tudni akarok. És talán te válaszolhatsz rá.
A válla fölött hátra mutatott, az irdatlan fa ősöreg alakjára.
- Elképzelhetőnek tartod, hogy valamiféleképp a birodalmi varázslat és Catly ereje átestek egy változáson, de nem egyformán vagy nem egyszerre? Elképzelhetőnek tartod, hogy elsodródtak egymástól valamiféleképp?
Elengedte a lényt, de még mindig metszőn figyelte a szemeivel.
Csak suttogva válaszolt Üstökös uolsó kérdésére:
- Arra célzok azzal, hogy más nem lenne képes leválni a birodalmi varázsról, hogy ha nem vagy képes magadban elég energiát elraktározni, hogy megtartson, hogy életbentartson, akkor a világtalanná válás egy erőforrás nélküli létet jelent...sorvadást jelent....halált jelent. Nem mindenki olyan, mint ez a Fa, amely olyan erős, hogy így, magányosan, kiszakadva az életből, az erejét magában hordozva, létezik tovább.... |
Továbbra sem értette, hogy mire megy ki ez az egész.
- Ha külső oka van a változásnak, akkor hogyan lehetne más irányba változni, mint a környezet, ha pont az az, ami a változást kiváltja? - értetlenkedett tovább.
Az utolsó néhány mondaton elmerengett.
- Vajon miért és hogyan vált le a birodalmi varázsról? - gondolkodott hangosan. - Miért volt ez neki jó? Oké, a mostani helyzetnél biztosan jobb, de ez nagyon régen meg kellett már történjen... De miért?
Üstökös a fát nézte, merengőn.
- Mire célzol azzal, hogy más nem lenne képes leválni a birodalmi varázsról? |
Finoman megrázta a fejét. Látta, hogy Üstökös nemigen értette meg a dilemmáját, és ez borzalmasan zavarta.
Elfintorodott.
- Tudtam, hogy ez zavaros lesz....
Végül is gyorsan legyintett egyet és megpróbálta másképp megfogalmazni:
- Igazd van, életünk során mind változunk, ha más nem, kényszerűségből. De nem mindegy, hogy hogyan! Ha másfelé változol, mint a mágiád, vagy a téged körülvevő világ összes varázsereje változik, míg te nem, vagy épp a saját varázserőd valahogy másfelé változik....akkor annak egész biztosan az a vége, hogy nem vagy összhangban a világgal, amiben élsz! - és itt a fára mutatott.
- Nem, nem lenyomat! Ez egy élőlény, itt van, igen. De a varázsereje egy teljesen más korból ragadt itt, és nem változott semmit!
Nagyot fújt, mintha valami a levegővel bennragadt dolgot akarna kivetni magából.
- Arra gondolok, Üstökös, hogy a világok változnak. És talán...nálunk is bekövetkezett egy Változás, valami egyszeriben bekövetkezett nagyarányú átalakulása a mágiának. Talán nem érzékeltük, mert mind épp annyira vagyunk birodalmiak, hogy eddig is éltünk, aztán is élünk, és nem zavart meg minket a történés ebben....De....talán ez nem lesz mindig így.
Újra a fára mutatott.
- A világ különböző koraiban a mágia eltérő formában létezhetett. Hiába ugyanaz a mágia valahol, valahogy...mégis különbözik a varázs arculata a jelenbéli formájában a múltbéli formájától. Nagyon. Mint ahogy ez a fa is idegennek érez minket, pedig birodalmiak vagyunk, ő is és mi is!!
Kutatva nézett a peguni szemeibe.
- Ez a fa elég erős volt, hogy életben maradjon így. Magában hordozta a varázsát és életben maradt, leválva a birodalmi varázs élő, lüktető, változó, az időben tovahaladó sodrából. Ő képes volt erre. De mi van, ha más nem?? |
Üstökös egyre értetlenebbül nézett Erisre. Mire a Boszorkányúrnő befejezte a mondókáját, majdnem a száját is eltátotta. Aztán csak bámult ki a fejéből. Ezek az információk... túl sokak voltak hirtelen és nem bírta az agya befogadni a lényeget. Vagyis... be tudta volna, ha azonnal nem utasította volna el... De erőt vett magán és megpróbálta reálisan nézni a dolgot, a valóságra támaszkodva, nem pedig a saját szemüvegén keresztül nézve.
- Az időben van túlságosan távol tőlünk? - ismételte kérdőn Eris szavait. - Itt van, a mi jelenünkben... tehát jelen van... ha számára nem ez lenne a jelen... akkor mit látnánk belőle? Valamiféle... lenyomatát?
Összeráncolt homlokkal gondolkodott.
- Egészen biztosan változtunk... Mindannyian... Te is... Én is... Szerintem az nem igaz, hogy a világ változott, csak mi nem. Mi lehet, hogy nem akartunk, de végül a körülmények rákényszerítettek mindenkit, tetszik vagy sem...
Mélyet sóhajtott.
- Fogalmam sincs, hogyan lehetne biztosan megkülönböztetni ezekután a birodalmi és nem birodalmi lényeket... Csak azt tudom, régen hogy ment... De annak már semmi jelentősége. |
- Ez a fa....annyira öreg, hogy a jelenben szinte idegen. Pedig ízig-vérig birodalmi!! Itt volt mindvégig...Csak úgy lehetséges ez, és hogy a Lelkek Köve is éppcsak segített felismerni és megérteni, miközben ő idegennek érzi a Követ is, hogy az időben van túlságosan távol tőlünk....
Merengőn nézte a göcsörtös-furcsa ágakat, amiknek a javán egy sárkány is kényelmesen elüldögélhetett volna.
- Úgy gondolom, hogy a világunk az idők során megváltozott. Talán konkrét események során, nagyon hirtelen. Vagy talán csak haladt és haladt előre az idő folyama, és megváltoztatta a sodrásával a világunkat, akár a víz a köveket a mederben. Ez a fa viszont ugyanolyan maradt....A változás nem érintette, nem hatott rá. És így...messze került a valóság mostani létezésétől. Úgy gondolom, hogy a mágiára igenis kihat a tér és az idő, és a kettő változása is. Még akkor is, ha a varázs a természet folyamatát befolyásolhatja, teljes mértékben nem képes neki ellenállni, sőt, természetes folyamatok során szerintem a mágia követi le a természetet, engedve neki, nem pedig ellenkezve. Azért hoztalak ide, mert ez egy fontos információ, Üstökös! Itt van egy birodalmi lény, akinek a varázslata teljesen idegennek fogható fel, ha nem vizsgáljuk elég figyelmesen.
Metsző pillantást vetett a pegunira, de a szemében nem tudta tökéletesen elleplezni a félelmet.
- Ha ez igaz, akkor pontosan hogyan fogjuk megkülönböztetni idővel a birodalmi lényeket az idegenektől? Mi van, ha azok, akiknek a javát betolakodónak tekintjük...valójában birodalmi, csak....a jelen varázsával nem tudjuk felismerni???
Nagyon sóhajtott, megpróbált megnyugodni.
- Ha igazam van, és a világunk képes ilyen változásokra...Akkor talán nem is értjük igazán a varázs mibenlétét, ha csak a jelenben gondolkozunk....És ha a világunk képes ilyen változásokra, akkor lehet, hogy minden bajunk is oda vezethető vissza, hogy a világ változik...csak épp mi nem változtunk vele! És igen, ezt a Birodalom Úrnőjére is értem.
A fára pillantott.
- Ő képes így élni. Valamilyen okból kifolyólag. De talán más nem! |
Üstökös felvont szemöldökökkel hallgatta a Boszorkányúrnőt.
- O-ké. - válaszolta végül lassan és tagoltan. - Már amennyira tőlem telik... |
Fintorogva nézett fel az ősi fára.
- Én próbáltam meg.....És ugyanígy reagált rám is. Betolakodónak, leráznivaló zavarásnak tekintett. Veszélynek....nem igazán....De talán csak mert véletlen se próbáltam mélyebben hatni rá - gondolkozott félhangosan.
Aztán Üstököshöz fordult:
- Megosztom veled az elméletem, és azt is, hogy miért hoztalak ide, ha utána megerősíted vagy megcáfolod, hogy a gondolataimnak és az aggodalmaimnak van, vagy egyáltalán lehet alapja! |
- Őszintén? Nem! - vágta rá.
- Te próbáltad már megérinteni? Vagy bárki, erisziek közül? - érdeklődött.
- Én jelenleg teljesen idegen vagyok itt, nem tartozok senkihez, tehát... jogos a velem szemben támasztott viselkedése. De ettől nem lettünk okosabbak... |
Eris elhúzta a száját, mikor Üstökös kelletlen felszállását végig kellett néznie.
De nem látszott meglepettnek.
- Jó eséllyel nem ismert meg - felelte a peguninak, mikor az visszaért hozzá - Én nem tudtam, hogy vannak még ilyen lények a Birodalomban. Teljesen véletlenül bukkantam erre az egyre itt, mikor mást kerestem....Az ereje és az idegensége miatt elkezdtem vizsgálgatni, hisz nem tudtam veszélyes lehet-e a világunkra...Aztán a Lelkek Kövével nagy nehezen be tudtam azonosítani. Ez itt Simbelmyne egyik legelső élőlénye. Nagyon ősi. A világunk létrejöttének hajnalán keletkezett.
Jelentőségteljes pillantást vetett a fára majd Üstökösre.
- Ez a fa itt ízig-vérig birodalmi lény. Mégse ismer ránk. Ugyanis az ereje olyan régi a miénkhez képest, hogy idegenek vagyunk a számára, és ő is idegen nekünk. Pedig a varázsa igenis birodalmi, épp, mint a miénk!
Rábámult Üstökösre, mintha nagyon várna tőle egy választ.
- Érted ennek az okát??? |
Üstökös jó ideig csak Erist nézte, szótlanul, mielőtt figyelmét a fenyő felé fordította volna. Egy ideig azt is csak nézte, aztán egészen közel sétált hozzá. Összebarátkozott vele, mielőtt egyik szárnyával megérintette volna az egyik alsó, tűleveles ágát. Vagyis... csak azt hitte, hogy összebarátkozott vele és csak azt hitte, hogy meg fogja tudni érinteni a fát... de az máshogy gondolta...
A törzsből minden irányba akkora erőlöket tört elő, hogy Üstököst konkrétan 15 méterrel odébb hajította. Ha nem lettek volna szárnyai, amivel kiegyensúlyozza magát repülés közben, biztosan nagyot esett volna...
Megköszörülte a torkát és megilletődve ballagott vissza Erishez.
- Gondja van velem... - állapította meg a nyilvánvalót...
- Pedig Ő az egyik Varázsfa a négyből a Birodalomban. Én nem tudtam, hogy itt van az egyik... azt se tudom, hogy melyik lehet... Csak egyet találtam meg személyesen, az Élet fáját a Misztikumok kertjében. De az szóba állt velem.
|
Eris jó darabig vezetgette furcsa kis kétfős csapatukat a fák közt ide-oda, mintha....kicsit maga is tanácstalanul csinálná az egész keresést...
Semmi jelét nem mutatta, hogy tudná, merre kell menni.
Épp ezért értékelte nagyra magában, bár jelét nem adta, hogy Üstökös nem fogott neki epés megjegyzésekkel bombázni.
Aztán egy kanyar után lecsúsztak egy fagyos kis lejtőn, átverekedték magukat egy hálátlanul sűrű és szúrós bokorsoron, és.....a világ alighanem legöregebb fenyője előtt találták magukat.
A fa törzse irgalmatlanul széles volt, és tekervényes, mintha fiatal korában ráléptek volna, és a törzse több helyen összeroppant volna, de mégis kibírta volna élve. Aztán sok-sokezer éven át így nőtt volna mind tovább.
Furcsák voltak az ágai és a tagjai, mintha....valami nagyon különös faj tagja lett volna fenyők közt. A tűlevelei színe se stimmelt.
És.....
Minden tűlevele valami elképesztő energiát sugárzott, se nem gonoszat, se nem barátit, de elemi erejűt.
És nagyon idegent.
Eris Üstököshöz fordult.
- Te milyennek neveznéd az erejét? Össze tudsz kapcsolódni vele? - kérdezte szinte sürgető hangon, mintha nagyon-nagyon várna valamit a pegunitól. |
Üstökös megadóan felemelte szárnyát és lehajtotta fejét.
- Rendben-rendben! - adta meg magát, belátva, hogy így nem fognak egyről a kettőre jutni.
Követte Erist. |
Fájó pillantással, de mégis, szúrósan összehúzott szemekkel nézett a pegunira.
- A nevelőd jópár éve a végső megszűnés határáról hívott engem vissza. Nekem adta a Lelkek Kövét, hogy a Birodalom élő szövetéről leválasztva a Szívkövem lehessen. Nálam jobban csak a Birodalom Úrnője él egyként a Birodalommal. A határaink már most sem érnek semmit, olyan értelemben nem, hogy másokat kirekesszünk. Évek óta oda a védelmi erejük. Mostmár csak összetartanak minket. Épphogy. De minden védelmi erő, amire a Birodalomnak valóban szüksége lehet, független a határaitól. Az Úrnő hordja magában. És én. Övé a mágikus erő. Enyém a háborúzás. Azért nem láttad ezt még soha, mert soha nem volt rá szükség. Ha szükség lesz, látni fogod. Komolyan azt hiszed, hogy a vorstandiak maguk vannak a Birodalom védelmére, és magára hagynám Catlyt, a kisujjam sem mozdítva, ha valódi veszély fenyegetne? Komolyan azt hiszed, hogy a Boszorkányúrnő csupán egy becenév? Nagyon kevés olyan erőhatalom van, ami nekem ellen tudna állni egy harcban. Közülük pedig rettentő kevés akarna valaha ártani nekünk. Ellenük meg ott az Úrnőd.
Felszegte állát és a fájdalom úgy-ahogy eltűnt a szemeiből.
- Az idegen világok jelentette fenyegetés nem kellene létezzen....ha Catly egészséges lenne...Mert akkor bárki, aki kapcsolatba lép velünk, egyértelmű választás elé kerülne: békés kapcsolat, akár beolvadás, Simbelmyne-ba....vagy tűnjön tova és meg se próbáljon beleakaszkodni a varázsunkba.
Gondterhelt arckifejezéssel folytatta:
- Catly erejének növekednie kellett volna minden fajjal, minden királysággal, minden új varázzsal, ami a mi létezésünket gazdagította a csatlakozásával. De nem így lett. Ennek az oka az, amire rá kellene jönnünk. Mert ez az, amiért haldoklunk mind.
Közelebb lépdelt Üstököshöz és belebámult az arcába.
- Nem nézek rád ellenségként. Szemellenzős lóként nézek rád, aki elfelejti, hogy nincs egyedül. És a magányos hősködéseddel, aminek egy része tisztán látszik, hogy felesleges, bántasz másokat. Bántod a családod. Bántod a társaid. Bántod a csikóid. És bántasz engem.
Elfordult a méntől.
- Ha elbukunk, azt te nem fogod látni. Catly nem fogja engedni. Sőt, én sem. Nekem, a Lelkek Kövének hála, megvan az erőm, hogy ha a Birodalmat nem is tudom megmenteni, az életeket belőle megmentsem...Mindenkiét, kivéve a sajátom. Én leszek az utolsó porszem, ami az utolsó utáni pillanatig megmarad, és végignézi a pusztulást. Az egészet. Ne hidd, hogy nem tudom milyen súlyt vettél a válladra. Vagy milyen sötét gondolatok nyomasztanak. Ugyanaz jár az én fejemben is. És most gyere! Azt akarom, hogy lásd ezt mágiát! |
Üstökös megállt. Mindkét szárnyát az arcára tapasztotta, egy darabig úgy tartotta, majd tollait a bőrére/szőrére szorítva húzta le őket, mintha le akarná kaparni a saját arcát.
Hatalmasat sóhajtott, leengedte szárnyait és az égre nézett.
- Nem akarod érteni, amit próbálok elmondani Neked - suttogta maga elé kissé tanácstalanul.
- Kérlek... csak egy kicsit ne úgy nézz rám, mint ellenségre, aki romba akarja dönteni a Birodalmat...
- Ugyanis nem akarom megerőszakolni, nem akarok rákényszeríteni semmit és nem akarom visszafordítani az időt, hogy visszaállítsak egy számomra tetsző időszakot! - keseregte.
Egy fejmozdulattal odébblökte a felette lévő fáról lehulló hókupacot, hogy ne pont a fején landoljon, hanem mellette, a puha hóban. Tompa puffanással ért földen.
- Ma, a mai viszonyokat szeretném megtartani. Holnap már a holnapiakat. Nem akarok eltörölni létezéseket, nem akarok kidobni lényeket és nem akarok beleragasztani senkit (vagy mindenkit) egy pillanatba.
Fáradtan nézett Erisre.
- A fölényünk lehetőségét akarom megtartani, hogy ne kapcsolódhasson ránk, a Birodalomra egy másik világ, egyfajta blokád alá vonva minket. Onnantól foglyok leszünk a saját világunkban... Ha nem tudjuk megvédeni a határainkat, amit jelenleg az Úrnő táplál, nagy gondban leszünk. A védelem már most is csekély, de legalább van. Ha nem lesz... akkor lesz ez...
Egyik szárnyát megforgatta és ismét elővarázsolta a foltokban színes, de nagyrészt sötét gömböt. Miközben a gömbön szétterültek a színes foltok, a varázsgömb Eris felé suhant. Mire a Boszorkányúrnő elé ért, teljesen befedték a színek. De a gömb nem állt meg Eris előtt, hanem átsuhant rajta! Illetve suhant volna, ha Üstökös el nem oszlatja az utolsó pillanatban. |
Erisnek hirtelen lelapult a haja, megfakult a kék fény a bőrében, és összeroskadtak a vállai.
- Talán mert a koponyádban okkal van agy, kő helyett - nyögte fahangon.
Szembefordult Üstökössel.
- Amit most elmondok, azon nem mélázhatsz sokat. Egyetlen szempillantás alatt kell megértened! Figyelj! Amit te nekem elmondtál, az nem megoldás, és nem menekvés Catlynek, hanem az idő megfordítása. Te a múlt egy pillanatát akarod feltámasztani. Csakhogy ez képtelenség. Amilyen módon ezt meg lehetne tenni, az is lehetetlen, ezért tagadom meg. És a végeredménnyel se érsz el semmit.
Nagyon szusszantott és összeszedte a gondolatait.
- Egyáltalán tudod mit is akarsz visszahozni? Melyik szeletét a múltnak? Mikor is volt olyan...szép és jó a Birodalom, hogy azt a formáját akard a jelenbe erőszakolni? Hm? Mikor volt úgy egyensúlyban az idegen varázs és a birodalmi, hogy azt te jónak lásd? És ha ezt meg tudod határozni, akkor pontosan hogyan is akarod kiszálazni az idegen varázst a birodalmiból? Mert hosszú ideje folyik a kettő összeolvadása! A valódi, szabad varázs olyan, mint az élet. Az élet keresi az életet! Képtelen távolságokon átívelve. És ha rátalál, akkor összekapcsolódik vele. Hogy akarod te ezt szétszedni? Ami a Birodalommal folyik, azt nem lehet befolyásolni. Se neked, se nekem, se az összes eriszinek és vorstandinak sincs annyi ereje, hogy ezt megtehessük! És igenis tömegmészárlás lenne a vége! Minden olyan lény, aki a kevert varázsból született, hirtelen otthon és éltető elem nélkül találná magát! Vagy egyszerűen csak ki akarod őket törölni a létezésből valahogy? Visszafordítod az időt, a születésükig, és nem engeded őket létrejönni?!
Egy darabig elhallgatott. Elnézett a messzeségbe.
- Catly lényei ugyanazt próbálták meg, amit az erisziek tettek értem, még a Lelkek Köve előtt. Csak az erisziek légiói mindig sokkal többen voltak, mint ti, és rajtam keresztül nem kellett egy világot életben tartaniuk. Értem mit akartak a társaid elérni, csak a tervük eleve kudarcra volt ítélve. Catly meg nézte és érezte a szenvedésüket, és mind jobban elvesztette emiatt a reményt....Aztán önmagát...És a lényei meg végignézték ezt, és ők is mind jobban elcsüggedtek.... - egyre halkabban beszélt, egyre távoliabban.
Aztán hirtelen visszanézett Üstökösre.
- Ha sikerül is a terved, hogy a Birodalom a régi formájába álljon vissza, hogy segít ez az Úrnődön? Mert a mágia törvényei szerint, amiknek mind szolgái vagyunk, kivétel nélkül, és nem lázadhatunk fel ellenük vagy léphetünk túl rajtuk....minden erőddel arra kellene törekedned, hogy egy mesterséges kimerevítéssel tartsd meg azt a világot úgy, ahogy vágyod...Ehhez senkinek sem lesz soha elég ereje....Az idő meg fog indulni előre újra, és halad, amerre kell, és a mágia is így fog tenni...Nem fogod tudni szabályozni ennek a folyónak a medrét....
Hirtelen felemelte egyik kezét, és a peguni vállára ejtette, olyan puhán és óvatosan, ahogy egyetlen hópihe érkezik a végtelen hómezőre.
- Az Élet folyama a létezést élteti, nem minket - mondta halkan, valami borzalmasan távoli fájdalommal a szemeiben, Üstököst fürkészve - Nem szabhatunk gátat neki, és nem fordíthatjuk meg. Egyedül annyit tehetünk, hogy meglovagoljuk a sodrát, és reméljük, hogy nem nyel el a mély....Én úgy hiszem, hogy a megoldás a jövőben van, és el kell fogadnunk az erőket, amik beolvadhattak a Birodalomba. Én úgy hiszem, hogy a Birodalmat és a nevelődet is meg kell mentenünk, és a kettőt nem lehet szétválasztani, hanem egységes egésznek kell látnunk. És magunkat is, velük.....Nincsenek válaszaim arra, hogy mi emészthette fel úgy Catlyt, hogy nem tudta uralma alá vonni azokat, akik a Birodalomba léptek. A dolgoknak ez kellett volna legyen a természetes rendje. És nem tudom mi az orvosság az Úrnődnek és a világunknak - ismerte be fájdalmasan.
- De amit tervezel, abban nem segíthetek. Mert a mágia törvénye nem engedi. És mert már messze nincs annyi erőm, hogy le tudjam zárni a Birodalmat - tette hozzá szárazon - Még ha a mágiáját ki is bírnád tépni az új, kevert varázsból....De óva intelek ettől. Félek, tragédiát okoznál vele. Nagyobbat, mint amik eddig értek....
Szusszantott egyet és elengedte Üstököst.
- Sajnálom, ha a hitem neked nem elég, hogy más kell legyen az útja a világunk megmentésének. Egyelőre csak ennyit adhatok. A kötelességtudatod és az áldozathozatalod mélységét nem vitatom, és soha nem is fogom....De megvallom, úgy érzem, hibás irányba adtál magadtól olyan sokat. Sokakat megsebeztél azzal, hogy egy szót sem szóltál, és nem engedted nekik, hogy megértsenek. Pedig erre mindenképp kellett volna lehetőséget teremts! Én is próbálom veled megértetni, hogy éppúgy a megoldást keresem, az egész világunk számára, ahogy te.
Újra biccentett a fák felé.
- Van ott valami, amit meg akarok neked mutatni. Gyere velem, nézd meg! Utána megkapod a Lelkek Kövét, ha akarod, és ahhoz kezdesz vele, amihez akarsz, csak ne próbálj meg eltűnni előlem. |
- Miért kellene nekem értenem, hogy egy Úrnő mit és miért csinál? - kérdezett vissza értetlenkedve. |
Eris megdöbbentően emberien fakadt ki: berogysztotta a térdeit, és felkiabált az ég felé.
- Üstökös, mégis mit gondolsz miért ellenkezem annyira a terved ellen?!?!?! |
Üstökös egy horkantással felelt csak a lebegtetésére, aztán leugrott a hókupacról, hogy lépésben kövesse Erist.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk megegyezni.... - jegyezte meg furcsa hangsúllyal, ahogy kelletlenül a Boszorkányúrnő után caplatott. |
Fáradtan horkantott.
- Üstökös....Itt nincs semmiféle lehetőség, tehát határok sincsenek. Amit szeretnél, azt. Nem. Lehet Megcsinálni - magyarázta lassan, mintha egy maszületett csikóhoz beszélne.
Aztán egy lagymatag kézlegyintéssel felemelte a havat, amin Üstökös állt, és pegunistól-jegestül- tűlevelestül maga után lebegtette. |
Üstökös zavartalanul állt egy helyben, semmiféle hajlandóságot nem mutatva arra, hogy megmozduljon.
- Nem kell senkinek meghalnia. - folytatta a beszélgetést, mintha Eris nem nyilvánította volna ki teljes mértékben, hogy részéről a beszélgetésnek vége.
- Igen, igazad van, nem szép dolog bárkit, esetünkben mindenkit felhasználni arra, hogy a mi javunkra hajtsuk vele a dolgokat. De ez még nem jelenti azt, hogy bárkinek meg kell halnia. A lehetőségeink határán kell tevékenykednünk, ez az egyetlen megoldás.
Erist nézte, akármennyire is akarta ő pusztán a tekintetével felnyársalni.
- Ez közügy. - vonta meg a vállát Üstökös - Hiába áltatod magadat az ellenkezőjével. |
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Megjöttünk! - szólt Beatleshez.
Végignézte a kettős leszállását.