|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.30. 00:09 - |
 Leszállt a szigetre és végignézte Berkenye leszállását.
- Szép ugye?
A sziget a láp kellős közepén volt és csak repülve lehetett mgközelíteni. Vagy még úgy sem, a veszélyes ragadozók miatt.
Körülöttük friss, zsenge fű, kristálytiszta víz és tündérrózsák mindenütt! Mint egy álom! |
[106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
Michaelangelóban a lelke haranga úgy zúgott, hogy semmit sem hallott tőle!
Lilina vele akar maradni...Még haragszik is rá, mert el akart menni...Borzasztó dilemma lenne...Lenne...Lenne, ha nem lenne Lilina várandós....Csikójuk lesz.....
A gondolat olyan súllyal nehezedett rá, hogy nehezen kapott levegőt is!
Annyi minden történt....Ez lenne hát a jutalma?
Végül csak nézte némán, nagy szemekkel a leheveredett kancát.
 A sirály megunta a tétlen üldögélést.
Felállt, és teljes erejéből csípni-csapkodni kezdte Michaelangelo fejét, arcát, néha épphogy kikerülve a szemeit!
- Gyerünk már! Tégy valamit!!! - rikoltotta.
Aztán pofozni is kezdte nagy szárnycsapásokkal a megránduló fejet.
- Hajrá!
Michaelangelo nagyot nyerített végül mérgében, és lerázta magáról a sirályt.
- Eredj innét! - csapott felé szárnyával.
- Hessss!!! - állt talpra elszántan, és nagyot dobbantott.
A sirály szinte felháborodottan sivított egyet, majd ráhasalt a szélre, és hamarosan tovatűnt.
Michaelangelo sötét pillantással nézte végig távozását.
Aztán lassan Lilina felé fordult, és odalépdelt hozzá, lehajtott fejjel.
- Sajnálom...Én mindent sajnálok...Bárcsak elég lenne egy bocsánatkérés, de azt hiszem nem elég...Csak remélhetem, hogy minden szörnyűség után olyan jó maradt a szíved irányomban is, mint rég, és elfogadod a.....bolondságaim...És adsz nekem egy esélyt....Nem tudom mi lesz velem, de amim van és ami vagyok, azt, ha valóban ez az akaratod, örökre Neked adom....Sajnálom, hogy nem védtelek meg, hogy nem voltam Veled, hogy megbántottalak....Szeretlek, Lilina.... |
 *Visszasandított Michaelangelóra és szeme sarkából végigmérte a mén arcát. Végül lassan bólintott a sirály szavaira. Igaza lehet. Most tényleg az lesz a legjobb, ha egy kicsit békén hagyja. Valóban felkavaró dolgokat mondott, és Michának most meg kell emésztenie, végig kell gondolnia mindent.
Lilina úgy vélte, neki is jobb lenne lefeküdni egy kicsit. Annyi minden történt alig pár óra leforgása alatt, és amúgy sem érezte valami jól magát. Még mindig szédült, és émelygett egy csöppet. Meg aztán sokat is idegeskedett az utóbbi időben. Jó lesz pihenni egy kicsit.
Minden esetre nehéz szívvel tette, mert az értelmetlen dadogáson kívül még mindig nem hagyta el egyetlen szó sem a pegazus ajkát. Nem kapott egyenes, nyílt választ és lelke mélyén attól félt, Michael ennek ellenére továbbra is úgy fogja gondolni, hogy egy másik, fiatalabb csődör oldalán talán boldogabb lehet majd ő is és születendő csikójuk is.
Mindazonáltal üdvözlésképpen sietve biccentett egyet Lionelf felé, habár az "asszonyom" megszólításon igencsak meglepődött, és valószínűleg el is nevette volna magát, ha nem kavarog benne annyi minden más.* |
Elkerekedett szemekkel hallgatta végig Lilinát. Feltett szándéka volt nem odafigyelni rá, adni a kihűlt szívű elhagyni akarót, kitartani bölcsessége mellett, és szinte atyai szavakkal megvigasztalni majd Lilinát, amikor megérti, hogy ez a legjobb, akárhogy fáj.
De nem tudott nem odafigyelni! Nem tudott süket maradni az annyira szeretett lény szavai iránt, és képtelen volt nem ránézni a gyönyörű arcra, ami annyit égett a szívében.
Lilina szavai pedig korbácsütésekként hatottak rá! Minden mondat furcsán azt bizonyította, hogy a hajdani viszony, amiben ő volt a bölcs és Lilina a szeleburdi, odalett. Lilina felnőtt! Teljesen egyenragngú lett ővele szívben, elmében, lélekben egyaránt.......
Az utolsó mondatnál pedig az idős ménben megállt az ütő. Kiment a lábaiból az erő, így nagy puffanással le kellett üljön. Szárnyai lehajlottak kétoldalt, és meg is feledkezett sérüléséről.
- Én....én....én... - mekegte olyan értelmesen, olyan birkaképpel, amilyet sohasem tapasztalhatott tőla senki!
Fogalma sem volt mit mondjon! Sőt! Azt sem tudta mit gondoljon!
A gigantikus, hófehér sirály a semmiből suhant elő, átröppent Lilina felett, és szinte természetesen leszállt a hatalmas fehér pegazus fejére. Kétoldalra forgatva fejét megnézte az alatta üldögélő lény arcát, aki nem is reagált őrá, majd elfészkelődött az üstökben és szinte gunyoros vidámsággal nézett a homlokköves kancára.
- Szerintem alaposan kisiklattad a lelkét! Hagyd pihenni, nem fiatal már! - gágogta tüntető jókedvvel.
- Egyébként még nem mondtam a nevem: Lionelf vagyok, asszonyom! |
*Felkecmergett a földről. Egész testében remegett az elfojtott indulattól, miközben összeszedte magát és Michaelangelo után vágtatott. Fiatal volt és fürge, gyorsan beérte a mént. Eléugrott, megperdült és hirtelen fékezve megállt - szemtől szemben Vele.*
-Ne menekülj, Micha! Most ne! -*préselte ki halkan a szavakat, mialatt torkát ismét összeszorította valami kimondhatatlan fájdalom.*
-Ha egy fiatalabb ménre vágytam volna, akkor egy fiatalabb ménhez mentem volna hozzá. Ezt már megbeszéltük egyszer. Tisztáztuk a legelején is; és akkor is azt feleltem, hogy nekem Te kellesz. Engem nem érdekel a korod, Micha. Ebből egyedül Te csinálsz ekkora gondot. De értsd meg, hogy ez nem a Te döntésed! Nem dönthetsz helyettem! Nem mondhatod meg, hogy nekem kire van szükségem! Érted, amit mondok?! -*kiáltotta elfúló hangon.* -Nem szabhatod meg, hogy ki illik hozzám és ki alkalmatlan! Ez az én választásom, egyedül az enyém! Én pedig Téged választottalak. Miért nem tudod ezt elfogadni? A legjobbat akarod nekem, de ha a legjobb éppen Te magad vagy...? A korod ellen nem küzdhetsz és ezt Te is tudod, de amikor én ezzel együtt elfogadlak, ellenem küzdesz.
*Nyelt egyet, mielőtt folytatta. Hangja és teste egyaránt reszketett; a dühtől, a vágytól, az indulattól és a szerelemtől.*
-Ha Te úgy gondolod, azért nem érdemelsz meg, mert nem tudtál megóvni a Nagyúrtól, hát csak rajta! Hidd ezt! -*fújtatott indulatosan, könnyeivel küszködve.* -De soha eszedbe sem jutott megkérdezni engem, nem igaz?! Hát pokolba a büszkeségeddel! Az egyetlen dolog, amit a Nagyúr képtelen volt kiölni belőlem akkor, az egyetlen emlékem, ami ehhez a léthez kötött, az egyetlen ok, ami miatt minden erőmmel ragaszkodtam az életemhez és amiért vissza akartam kapni önmagamat, amiért minden kínt és fájdalmat összeszorított fogakkal tűrtem, Te voltál! Csak Miattad éltem túl, csak Miattad. Csak azért, mert reméltem, hogy újra együtt lehetünk még. -*eleredten a könnyei.* -De egyáltalán nem... nem ragaszkodtam volna az életemhez, ha... ha tudom, ho... hogy... utána... ennyire fog fájni.... -*hüppögte.*
*Patakokban peregtek le arcán a könnyek, majd hirtelen émelyegni kezdett, elfogta a hányinger és félrefordulva öklendezni kezdett. Pár perc múlva - hiába erőlködött, miután semmit sem tudott könnyíteni magán - visszafordult a csődörhöz.*
-A halált most már semmiképpen nem választhatom. Amit elvehetett tőlem a Sors, azt már úgyis elvette... Minek küzdjek, ha Te már döntöttél magadban? Elmész, nem igaz? Rendben, tessék, többé nem állok az utadba. Szeretlek és azt akarom, hogy boldog légy. Ha ehhez el kell Téged engednem, megteszem. Menj, ha akarsz. Csak azt sajnálom, hogy pont most... -*elfordította a fejét és bűntudatosan félrepillantott.* -Talán jobb lenne, ha nem tudnád meg. Akkor nyugodt szívvel mehetnél el. De jogod van hozzá...-*vágott egy grimaszt, miközben ismét elfogta az émelygés.* -Hidd el, nem így akartam elmondani Neked! -*mondta csöndesen, még mindig oldalra pillantva.* -Terhes vagyok. |
Néma szívdöbbenettel nézett vissza a kancára.
Sokáig hallgatott.
Az iszapba ragadás, a sárkányokhoz utazás, majd visszatérése és elbukása Lilina kiszabadításában.....A gyémántrabság, majd a harc a Sötétség mélyén.....Hosszú, magányos, zavaros kóborlása a Birodalomban, ahogy nem tudta mihez kezdjen magával, kerengett össze-vissza....Ahogy hallotta, hogy veszélyben van a Sárkányhercegnő és elment, mert már nem érezte magát hasznosnak, bármire jónak....Aztán visszatért, és érezte, hogy elfogyott az ereje....Mostmár abban is biztos volt, így végignézve a vele történteket, hogy nem is kapja vissza soha az energiáját.....Minden, amiért megérte élni, elveszett.....
Felállt.
- Sosem szerettem senkit...Tehát nem mondhatom, hogy Téged szerettelek a legjobban...Ez így nem lenne igaz. Az lenne igaz...ha azt mondhatnám, hogy Te voltál az egyetlen, akit szerettem, Te voltál az életem.....
Szétnyitotta megtépázott szárnyait.
- Nem tudtalak megmenteni....Nem tehettem semmit érted, elbuktam....A végzetem kerestem a tüzes pusztákon, de a könnyű vég nem jött el értem, bárhogy is vágytam rá....A szégyenem meg fog ölni...Lilina, azért nem voltam Melletted, mert nem érdemellek meg.....
Végignézett elszürkült testén, foghíjjas tollain, a szárnya alatti nagy seben....
- Neked fiatalabb, ép mén kell.....Aki illik hozzád....Én túl öreg vagyok....Túl...gyenge.... - mormolta, azzal összecsapta szárnyait, és miközben arca elborult, megpördült, és vágtába ugrott az egyik kivezető út felé. |
'Micha...!'
-Te meg miről beszélsz? -*kapta fel a fejét Lilina. Értetlenül s ijedten meredt kedvesére.* -Elberethre mondom, nem értelek.
*Tekintetével igyekezett megkeresni Michaelangelo pillantását, és minden erejével azon volt, hogy fogva is tartsa, ám párja makacsul nézte a vizet.*
-Én azt hittem, hogy Te... Hiszen Te voltál az, aki elhagyott, miután a Nagyúr...-*hirtelen ráharapott a nyelvére.*
~Nem! Ezt nem vethetem a szemére! Hiszen így is önmagát okolja mindenért. Nem az Ő vétke, nem tehetett volna semmit.
*Félrepillantott. Sokáig hallgatott, csendben figyelte párja arcvonásait. Mikor megszólalt, hangja halk volt, szomorú és kicsengett belőle a vád.*
-Miért nem kerestél soha? -*kérdezte halkan, immár ő is a tóra meredve.* -Miért nem jöttél utánam? Miért nem voltál mellettem, amikor Vanwa visszahozott? Ott kellett volna lenned....
*Nem akarta, hangja mégis keserű és fájdalmas volt. Elfordította a fejét, pillantása az egyik rózsabokorra tévedt.*
-Ott kellett volna lenned, Micha, mellettem. Nem a sárkányok közt, vagy Morgoth tudja, merre. Mellettem, hallod? Mellettem... de te nem voltál sehol.
*Meredten bámulta a rózsákat. Minden vágya az volt, hogy ráleljen párjára. S most, hogy végre rálelt, hirtelen felszínre tört belőle minden félelem, és az a mérhetetlen feszültség, ami mindeddig belülről feszengette lelkét.*
-Én... nem is tudom, mit reméltem. Miben bíztam? -*keserűen felnevetett.* -Miért hittem, hogy mi ketten valaha is együtt lehetünk - úgy igazán?
*Elhallgatott, csöndben figyelte a rózsák szirmai közt játszadozó szellőt.*
-Annyira szeretlek! -*susogta csöndesen.* -Csak azt sajnálom, hogy Neked ez is kevés volt....
*Visszafordult kedvese felé, s ráemelte tekintetét.*
-Nem én akarlak elhagyni, Micha, hanem Te! |
Nagy rándulással felébredt. A rémálmok köde még rátelepedett, de valami furcsa érzés elsöpörte azt hamar......Furcsa, nagyon furcsa, torokszorító érzés....Mintha csikó lenne újra, botladozó, röpképtelen kölyök, aki küzd a levegő szabadságáért, és minden új, idegen, meghódítanivaló....
'Mi?' töprengett, aztán éles fájdalom hasított szárnyába, így oldalrakapta a fejét.
Elállt a lélegzete! A szárnya azért fájt, mert Lilina ott volt az oldalán! Őhozzá bújva!
Döbbenten nézte pillanatokig a jelenést....
'Nem lehet álom! Ez a valóság!' zengett a fejébe a gondolat. A földrengető, elképesztő gondolat. Lilina itt van! Itt van vele! Miféle csoda tehette ezt?!
- Lilina? - nyögte ki végül rekedten. Aztán észrevette a kanca könnyét....
'Miért sírhat?' tette fel magának a kérdést, és szívettépőn zúdultak rá a válaszok. Lilina már mást talált és most azért sír, mert ő előkerült....Lilina mérgében sír, mert már szabadnak hitte magát őtőle.....Lilina hibáztatja őt, mert nem tudta kiszabadítani, nem tudta megvédeni annak idején....
Lilina.....
Elfordult.
- Megértem, ha el akarsz menni....Nem láncollak magamhoz, hogy is tehetném.....És mindent sajnálok, ha nem is hiszel nekem - mondta halkan, elhaló hangon, szemei pedig kemények lettek, ahogy a vízre meredt.
Az öreg elmúlik, a fiatal továbbél....Ez a világ rendje....Minek küzdeni vele?..... |
-Keresek? Hogy én? -*nevetett fel halkan, keserűen, örömtelenül.* -Ó, nem! Csak egy kis nyugalmat akartam. Azt reméltem, itt megtalálom.
*Vállatvont, majd elfordult a méntől. Egy pillanatig némán álldogált, aztán lassan elindult abba az irányba, amerre a fura kinézetű unicornis mutatott.
Néhány lépés után azonban megtorpant, lélegzete elakadt, a szíve félrevert és kihagyott egy teljes ütemet. Dermedten állt és egyre csak meredt az egyenletesen szuszogó pegazusra. Figyelte, ahogy oldala egyenletesen hullámzik minden egyes lélegzetvételére, elnézte az arcára kiült nyugalmat, a békét, amit csak a kegyes, mindent feledtető álom adhat.
Egy pillanatig azt hitte, a gyötrő képzelgések többé már nem csak gonosz kis hangok formájában kínozzák, hanem most már kedvese alakját is eléje varázsolják, délibábot láttatnak vele, egy látomást, kegyetlen jelenést...
Lilina szinte már várta, hogy torka ismét összeszoruljon, várta, hogy szemei szúrni kezdjenek, s lassan újra elerednek patakként lecsorduló könnyei.... ám semmi sem történt. Nem tört fel belőle a keserves zokogás. Semmi sem történt. Továbbra is halálos nyugalommal állt és nézte a földön pihenő Michát. Nem tett semmit, csak nézte. Figyelte azokat a kedves vonásokat, azokat az aprócska, drága mozdulatokat, azokat az édes arcvonásokat, mindent, mindent... Csak állt és túlcsorduló szerelemmel nézte kedvesét.
Óráknak tűnő percekig bámulta a csődört, míg végül kábán elindult feléje, lassan és botorkálva, mintha csak szomjazó lenne a sivatagban, aki oázist lát, s ott reméli az enyhülést. Mint a szomjazó, aki oázist lát, de lelke mélyén sejti, hogy mindez csak múló tünemény, mely úgyis elillan....
Megállt a mén előtt és kétkedve, de mohón nézte, mint aki még egyszer utoljára tele akarja inni magát a látványával, mint aki örökre az emlékezetébe akarja vésni a legapróbb részleteket is, noha azok már így is megvoltak.... aztán lerogyott mellé, arcát Micha sörényébe fúrva, kétségbeesetten szívva be azt a rég nem érzett édes, szeretnivaló illatot.
Lilina olyan kétségbeesett vággyal bújt hozzá, olyan szorosan préselte magát Micha drága testéhez, amennyire csak tudta, arcát továbbra is a csődör puha, hosszúszálú, selymes sörényébe temetve. Arcán legördült egy könnycsepp.... csak egyetlen egy, nem több. Az öröm könnye. |
Szinte hidegen nézett a kancára.
- Az vagyok. Akit keresel, az pedig arra van - intett fejével abba az irányba, amerről érkezett.
- Ha nem adta még fel... |
*Ijedten összerezzent, fejét riadtan a hang irányába kapta. Csuklott egyet és megszeppenten pislogott a különös unicornisra könnyei fátyolán keresztül. Egy darabig csak hebegett, ám végül sikerült kipréselnie magából egy értelmes mondatot.*
-A nevem Lilina. -*nyögte a sírástól kissé elcsukló hangon.*
*Egy pár percig ezután csendben állt, halkan szipogott, és mélyeket lélegzett; erővel kényszerítette magát, hogy lecsillapodjon és szép lassan megnyugodott.
Csak ezután válaszolt a mén második kérdésére.*
-Volt egy apró összezörrenésem Sagulonnal, ő pedig dühében rövid úton elküldött a világ végére, de lényegtelen. Tulajdonképpen én magam is magányra vágytam... -*felelte halkan, fejét szomorúan lehajtva. Beszéd közben mindvégig gondosan kerülte a csődör tekintetét.* -Azt hittem, a Lápon egyedül lehetek, nem számítottam társaságra. Ne haragudj, ha esetleg megzavartalak.
*Elfordította a fejét, és egy darabig megint hosszú, kínos csend ereszkedett közéjük. Homlokköve már egy ideje bánatos-halovány fénnyel pislákolt, amióta csak belépett a Láp területére, s ahogy mind beljebb és beljebb haladt az iszamos vidéken, a kő fénye egyre csak erősödött. Most tompa, türkizkék fénnyel hunyorgott a ménre, miközben megtelt forrósággal és lágyan melengette a kanca homlokát...
Lilina nem igazán tudta, mit jelent ez; a köve mindeddig csak Michaelangelo közelségére reagált így... De Micha nem lehet itt. Nem lehetett itt! Biztos nem... Talán a kő most már a Boszorkányúrnő lényeinek közelségében is eképpen viselkedik... Na de akkor miért nem érezte ugyanezt Sagulon mellett? Fogalma sem volt... Mialatt elméjén mindez végigsuhant, végig magán érezte a furcsa unicornis pillantását. Nem nézett fel rá, de ismét megtörte a némaságot.*
-Eriszi vagy? -*kérdezte halkan, szinte suttogva.* |
Michaelangelo nemrég elaludt, valami különös, az öregekre jellemző hirtelen elalvással.
Így Lionelf egyedül hallotta a felé sodródó különös hangokat. Rémültek, kétségbeesettek, fájdalmasak voltak.
'Ki jöhetett ide?!' töprengett, majd vetve egy pillantást Michára, elindult arra.
Micha mélyen aludt, betakarva szárnyival, de álmai korántsem voltak oly békések, mint arca.....
Újraélte veszteségét, élete legnagyobb bukását, de ezúttal úgy, hogy végig ott volt! Látta Lilina kínjait, álma kellős közepén igazi, élethű Lilina-hang sikoltott elméjébe, amire összerándult a valóságban is, hogy aztán egyre vadabb borzalmak töltsék meg agyát.....Láncok közt vergődött, látva párja megszállottá válását, majd nevetést hallott, miközben hiába küzdött, hiába könyörgött.....
A furcsa, homloköves lény hirtelen termett előtte.
- Hát Te meg ki vagy? És mit keresel itt?! |
*Halkan, csöndesen lépdelt, lábait óvatosan emelgette, s egyre csak a földet bámulta. Mélyen elmerült a gondolataiban, nem látott és nem hallott semmi mást, csak az alant elterülő talajt és saját zaklatottan ziháló lélegzetvételét.
Bánta, amiért nekiesett Sagulonnak. Elvégre nem a kanca hibája, hogy az ő lelke háborog. Nem Sagulon tehet róla, hogy Michaelangelo - minden jel szerint - elfelejtette...
Teljesen belelovallta magát beteges képzelgéseibe, s egyre inkább elhitte, hogy mindaz, amit bemesél magának igaz és valós. Lassan már szinte maga előtt látta, amint Micha könyörgő tekintetére csupán egy szelíd mosollyal megrázza a fejét, majd megfordult és otthagyja őt faképnél, összetört szívvel... A lelke hevesen tiltakozott, és egy apró hangocska egyre csak azt ismételgette elméjében; Tévedsz! Szeret! Ő sosem lenne képes ilyesmire... Tévedsz!...
Ám volt ott még egy hangocska, egy apró, gonosz kis gondolat, amely állandóan rácáfolt a hevesen tiltakozó szavakra, amely egyetlen mozdulattal söpört félre minden kifogást, s amely csak annyit mondott; Vége van, Lilina! Vége van!
A végén már egészen beletörődött, és kezdte elfogadni, hogy az a mézesmázos, gonosz kis hang, mely mérget csepegtet szívébe, igazat szól. Eddig tartott. De ha mégis, talán ha mégis...? Talán hogyha még tartana...? Akkor miért nem keresett soha? Miért felejtett el?! Nem, Lilina, ennyi volt.
Annyira kínozták ezek az alattomos gondolatok és a maréknyi, pislákoló reményeksugarak, ahogy sem szívét, sem egymást nem kímélve harcoltak a lelkében, hogy végül már visszakívánta volna inkább a Sötét Nagyurat is a testébe, inkább az gyötörje, mint ezek itt... Vagy a Halál! Lesz ő Frehar helyett a Lélekrabló hátasa. Vagy inkább még az sem.... csak hagyják békén, nyugton, hagyják élettelenül, hagyják csak feküdni és semmire sem gondolni...
Nem szeret! Elfejetett! Nem szeret! Elfelejtett! Már nem szeret! Már elfelejtett...!
~Jobb lett volna, ha a Nyugalom Mocsarához megyek. Amilyen zaklatott vagyok, biztosra veszem, hogy az már rég elnyelt volna, és nem kellene hallgatnom ezt az ocsmányságot...! ~*gondolta magában.*
Nem szeret! Elfejetett! Nem szeret! Elfelejtett! Már nem szeret! Már elfelejtett...! Csak egy álom volt, semmi több. Semmi több. Semmi több. Egy álom volt, csak egy álom, semmi több. Már nem szeret, elfelejtett, csak álom volt, Ő elfelejtett...!
-ELÉG! -*kiabálta elkeseredetten. Érezte, hogy szeméből újra kicsordulnak könnyei, de nem foglalkozott velük; tovább könyörgött.* -Hallgass! Kérlek! Hagyd abba! Nem akarom hallani!
Csak egy álom volt, semmi több. Semmi több. Semmi több...
*Zokogva, kétségbeesetten megrázta a fejét, mintha ezzel az egyszerű mozdulattal megszabadulhatna a gonosz kis gondolattól.*
-Hagyj már békén! Kérlek! -*könyörgött a zokogástól elfúló hangon.* -Kérlek!
Már nem szeret, elfelejtett, csak álom volt, Ő elfelejtett...! |
Lionelf ott állt a sziget partján, és legalább három verset idézgetett magában. A táj gyönyörű volt, és a különös unikornis lelke mosolyt csalt az ajkaira.
Egyébként is várt valakit........
Nézegette is a naplemente színes egét!
Michaelangelo hatalmas lendülettel a sziget fölé röppent, majd egy kanyarral Lionelf fölé fordult, és egy ügyes fejessel ledobbant mellé.
- Üdv, Lionelf - mondta fejet hajtva, mosolyogva.
Az unikornis egy biccentéssel és egy vesébelátó végigméréssel felelt.
Michaelangelo sóhajtott, és leült.
- Megöregedtem, barátom....Érzem. Az életem hosszú volt....Sokat láttam...És ez a legutóbbi kaland kimerített. El kell ismernem: a lelkem kezd a testemhez idomulni.... - mondta halkan, a csodás virágokra függesztve békés, de lemondó szemeit.
- Michael! Hogy beszélsz? - nyihogta-mekegte vissza szigorúan.
- A magunkfajta nem ilyen! Bármit is éltél meg, nem számít, már itthon vagy! Élsz és hatalmas pegazus vagy! Méltatlanok Hozzád az iménti szavak! Mellesleg mind tudjuk honnan is meríts erőt! - itt kacsintott.
- Hogy is hívják? Lina, Leila? Liliana?
- Lilina! - vágta rá, és mintha kés vájódott volna a szívébe!
Egy szempár, a gyönyörű nyak íve, a csodás futások együtt....a sok harc........mind átfutottak Micha elméjén, és ő erre még kimerültebbnek érezte magát! Lehasalt, a víztükörben önmagára nézve.
- Lilina a neve - mondta rekedten.
- És tudom, ahogy Te is, hogy ritkán szül jó vért ekkora korkülönbség! Nem méltatlanul beszélek....hanem őszinte megfontolással....Lilina amúgysem tudom merre jár, talán már egy jobb párra talált, aki boldogabbá teszi, mint én..... - gyötörte tovább magát.
- Hisz legutóbb sem tudtam semmit tenni....Semmit! - nyerítette.
- Annyi erőt használtam el később....De nem volt elég akkor mindez, hogy megmentsem, megérdemlem, hogy ne akarjon látni se többé! S elfáradtam a sok harcban.....Talán.....
- Elég! Ki se mondd! - vágott közbe könyörtelen szigorral, és közben palástolta milyen megrendült.... |
 Óvatosan, halkan talajt fogott, és körülnézett. Ma napfényben fürdött ez a csodás kis hely a lápon, így Eala boldogan sóhajtott, és a vízhez lépett.
'Gyönyörűek a tündérrózsák' gondolta, ügyet sem vetve saját, kissé homályos tükörképére a virágok közt.
'Vajon Darkness gondol rám néha?' merengett el egy pillanatra, aztán félig-meddig ösztönösen dúdolni kezdett egy szépséges, szívfájdító dalt. |
 Helyeslően bólintott.
- Akkor irány a Szürke-hegy! - mondta,majd vágtába irmodott a cél felé.
/Folyt. az Emberfélék Országában/ |
 -Szerintem igen-mondta komoly arcal de aztán egy mosoly került a komoly arc elé |
Csendben lépkedett,majd egy kicsit lassított,hogy Taa pont mellé érjen.
- Akkor elmondom,mi is a küldetés,rendben? - kérdezte,de még a válasz előtt belekezdett - A helyszín két falu: Greyvale és Mirossen.Mindkettő a félszerzetek faluja.Róluk tudni kell annyit,hogy félig emberi,félig állati testük van.A hajdanán testvérfaluk most háborút akarnak indítani egymás ellen.A mi feladatunk ezt megakadályozni.
Kis szünetet tartva gondolkozni kezdett,majd folytatta.
- Először derítsük ki,mi okozhatta a viszályt.Úgy értesültem,hogy Greyvale pöccent be valamiért,tehát menjünk oda és derítsük ki mi is történt.Az Emberfélék országában rájuk bukkanunk.Csak az a bökkenő,hogy... hogy egy igen magas hegy,a Szürke-hegy oldali mezején van a falu.Tehát kell egy kis mászásra számítani.
Mire mondandóját befejezte már ki is értek a lápból.
- Menni fog? - kérdezte Taat |
| Taa figyelmesen követte barátját bár nem tudta merre hova mennek |
Halvány mosollyal bólintott,majd egy aprót elkomolyodott.
- Ne feledd: ilyenkor fontos a bizalom! - intett egyet,majd újra visszanyerte barátságos mosolyát és elindult ki a sziget bejáratához. |
*Hmm...nem tudom..egy ismeretlen és vele menjek?D emg tudom védeni magam-godolta
-Hát végülis nincs több szóval mehetek-mondta |
[106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Leszállt a szigetre és végignézte Berkenye leszállását.
A sirály megunta a tétlen üldögélést.
*Visszasandított Michaelangelóra és szeme sarkából végigmérte a mén arcát. Végül lassan bólintott a sirály szavaira. Igaza lehet. Most tényleg az lesz a legjobb, ha egy kicsit békén hagyja. Valóban felkavaró dolgokat mondott, és Michának most meg kell emésztenie, végig kell gondolnia mindent.
Óvatosan, halkan talajt fogott, és körülnézett. Ma napfényben fürdött ez a csodás kis hely a lápon, így Eala boldogan sóhajtott, és a vízhez lépett.
Helyeslően bólintott.
-Szerintem igen-mondta komoly arcal de aztán egy mosoly került a komoly arc elé