|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.08. 15:48 - |
 -Segítség! Valaki!
*Valentine sikoltva nyargalt keresztül az erdőn, a hatalmas fenyőfák közt szlalomozva. Egy hatalmas, aljasan vigyorgó, termetéhez képes igen fürgén mozgó troll-féle teremtmény elől vágtázott, már vagy másfél órája, de nem bírta lerázni a szörnyet, és Valentine kezdett igencsak kifulladni.*
-Segítség! Segítség! -*sikoltozta a rózsaszín kanca, mindeddig hiába.* |
[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Egy darabig töprengővé vált a tekintete.
- Nem tudom a rendes nevem, de tudom, hogy Anolh nem....nem az igazi - válaszolta végül kicsit tanácstalanul és először igazán elveszetten.
Aztán meglepetten nézett fel különleges virágokat viselő lényre.
- Nem, nem félek. De nem tudom ki vagy. És nem tudom hogy kerültem ide. Hol vagyok? Miért vagyok itt?
És szép lassan, ahogy szaporodtak a kérdések és gyorsultak a szavai, úgy kezdett megjelenni az arcán a riadalom és a fájdalom, mint amikor valaki csak pillanatok választanak el a sírástól. |
Büszkeüstököt meglepte a válasz. Hirtelen nem is tudta mire vélni.
- Akkor mi a neved? - érdeklődött tovább. - Mit szeretnél, én hogyan hívjalak Téged?
Egy hosszú pillanatig a csikó szemeibe bámult.
- Félsz tőlem? |
A csikó nagyon hosszan nézte a kedves lényt, aki felébresztette. Nagyon nehéz volt bármit is leolvasni az arcáról, vagy a szemeiből. Leginkább úgy tűnt, mintha mindent ezerszer át akarna gondolni, vagy mindennek a megértéséhez sok idő kellene neki.
Az egyetlen reakció az volt a kérdést követő hosszú csendben, hogy meg-megbillentette a füleit.
- Azt hiszem Anolh-nak hívtak. De nem ez a nevem - adta meg végül a furcsa választ. Teljesen őszinte és egyenes hangon.
Aztán csak nézte, nézte tovább a nagy lényt.
|
Azért, hogy a csikó ne érezze magát fenyegetve, fejét lelógatta pont abba a magasságba, ahol a csikóé is volt.
- Büszkeüstök vagyok - válaszolta csendesen és a kicsit fürkészte. Végigvizslatta az arcát, a szemeit, a homlokát, a füleit, a sörényét, a hátát és a szárnyait. A lábaiból nem sokat látott, hiszen teljesen össze volt gömbölyödve.
- Téged hogy hívnak? |
A csikó egy nagy rándulással felébredt, hatalmasra táguló vörös szemei szinte izzón néztek fel a nagy pegazusra, aki fölé tornyosult.
Felemelte a fejét, és félelem nélkül a másik lényre bámult, szinte zavarbaejtően nyugodtan, méregetve a másik alakját.
- Te ki vagy? - kérdezet végül magas, csengő hangon, amiben csak nagyon ügyes füllel lehetett felfedezni az ébredező szorongást. |
Büszkeüstök nesztelenül lépkedett a fenyők között. Jó ideje nem sétálhatott kedvére akármerre... Ám ma reggel azzal az elhatározással ébredt, hogy ezen változtatni fog! Börtönben érezte magát, megkötött szárnyúnak... Ő igazán alkalmazkodó képes pegazusnak számított, de ami sok, az tényleg sok!
Ebben a ma reggeli sétában is voltak bőven kompromisszumok: nem csörtetett végig a fenyvesen, nem kezdett dalolásba és nem is repült önfeledten.
Szeretett volna elmenni a kedvenc helyére. Oda, ahol a kedvenc virágai nőttek. Röpke pillantást vetett az évek óta nyakában lógó virágfüzérre. Időről időre újat készített magának, ám ez a legutolsó már nagyon régóta lógott a nyakában. Némi varázslattal újra és újra életre tudta kelteni a virágok összefonnyadó leveleit, ám ez csalás volt...
Szerette a finom illatokat. A fenyőét is. A virágokét jobban, de most ennek is örült, nem akart telhetetlen lenni.
Egyik szárnyával épp finoman odébbhajtott egy bokros ágat, amikor világos tollgombócot pillantott meg közvetlenül maga előtt! Meglepettségében hirtelen megdermedt.
Az apróság békésen szundikált. Nem akarta felébreszteni, de nem tudta mire vélni a helyzetet. Elkezdte nyújtogatni a nyakát, mindenfelé, hátha megpillantja a csöppség valakijét, de... érezte, hogy a közelben rajtuk kívül senki sincsen....
Csendesen megkerülte a bokrot és szemügyre vette a kis idegent. Egy darabig csak nézegette, majd végtelenül óvatosan és gyengéden végigsimított a hátán egyik szárnyával.
- Szia apróság - szólította meg kedvesen. - Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak aggódom, hogy egyedül találtam rád itt az erdőben. Hol vannak a szüleid? Egyedül vagy itt? |
A csikó korát képtelenség lett volna megállapítani. Első ránézésre legfeljebb egyéves lehetett, de a teste is, a szőre is, a mágia aprócska szemcséi, amik érezhetőek voltak felőle - szabálytalanok voltak....Zűrzavarosak....
És apró, az anyjára szoruló csöppség módján, összegömbölyödve, szárnyaiba burkolózva aludt a fenyvesben....
Fogalma sem lehetett róla milyen veszélyes helyre került....Teljesen egyedül... |
______________________________________________________ |
Lumiere szomorúan bólintott.
- Eriszi társunk. Egy nagyhatalmú mágus, aki sokat segített nekünk. Sötételemű lévén sokmindent tudott, amit mások nem. Különleges kapcsolata volt az elemével.
- Még van is! - mondta szelíd bátorítással Dawn.
- Ha hajnalban elindulunk, és kikeveredünk a fenyvesből, utána hogyan tovább? - kérdezte végül Lumiere a menedék levegőjétől csakúgy.
- Ha elfogadtok egy tanácsot, bármilyen különös is ez az ötlet, olyan helyre kell menni, ahol sok a sűrűség....Ott könnyen lehet ehhez hasonló menedékeket eszkábálni - jegyezte meg halkan a tünde.
- És ha egy városba mennénk? Ott lenne fedél a fejünk fölött éjszakára, nem kellene magunknak aggódni még azért is! - javasolta Dawn.
Lumiere elkapta a fejét.
- Tudja valaki, hogy mi lehet most Csillagvizsgáló-várossal? Ebben a zűrzavarban.....Vajon fel lehet még jutni? |
Evián és Estel csendben egymásra néztek. Egyikük sem tudta, hogy rá merjenek-e kérdezni a történtekre. Végül Estel szánta el magát, és Lumiere felé fordulva kérdezte:
- Ő is veletek volt?
Közben Evián fejében borzasztó gyorsasággal szaladgáltak a gondolatok. Abban biztos volt, hogy ki kell jutniuk innen, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehet. De utána? Hogyan tovább? Hova menjenek? Hol lehetnek biztonságban? A következő éjszakát valahol máshol kell majd tölteniük, de ügyelniük kell, amikor kiválasztják ezt a helyet. |
Lumiere nem nagyon tudott megnyugodni....Főleg, hogy néha a menedék alatt suhantak el a furcsa árnyak! Hátborzongató volt arra gondolnia, hogy fenyőágak rejteke választja csak el őket a borzalmas végtől....Denem sikolya a fülébe csengett.
Estel kérdésére felkapta a fejét, és ő is a tündére meredt.
- Erre nem tudok válaszolni, mivel én nem figyeltem merre menekülök, vagy mennyi ideig, mikor ide vetődtem, szinte azt kell mondjam, hogy javarészt a mágiám hozott. Csak jöttem, jöttem, amíg bírtam. Sérült voltam, és rémült, csak a végső erőm elraboló kimerültség állított meg. Nem tudom milyen messze a határ. Nem tudom merre a kiút. Nem is terveztem elmenni, de félek, hogy igazad van, Evián. Az árnyak egyre rosszabbak...... - mondta a tünde, fejét ingatva.
Észrevette, hogy milyen reményvesztettek a lények, és hozzátette:
- Dehát a ti sebességetek mindenképp más, mint az enyém, főleg ha pihentek vagytok, és fenn a Nap!
- Velünk kell jönnöd! Ha kell, inkább viszlek - mondta Dawn ellenállhatatlanul.
- Köszönöm, de ha nem siettek előre túlságosan, tudom majd tartani a lépést - felelte szelíden a tünde, de hálásan - Veletek megyek!
Lumiere lassan szólalt meg:
- Van a fenyvesnek ritkásabb szakasza! Ha oda átjutunk, ott már ki tudunk lépni! Csak odáig jussunk el, és elégnek kell lenni egy napnak. A fenyves nem nagy! - állította.
- Csak Denemért aggódom - vallotta be halkan, és érezte, hogy Dawn összeroskad a falnál.
- Hát ő volt az - sóhajtotta a különleges unikornis alig hallhatóan, de szívbemarkolóan fájón. |
Ameno olyan hálás volt! Túláradó hálából legszívesebben halálra ölelgette volna a tündét! De persze ilyet nem tehet, így csak szívből megköszönte, amit értük tesz a tünde.
Lassan, ahogy sikerült lenyugodnia, érezte, ahogy végtagjai ólom súlyúakká kezdenek válni. A fáradtság a hatalmába kerítette, még ha a hátán minden egyes kis szőrszál égnek meredezett a kintről behallatszódó zajoktól. Közelebb araszolt a többiekhez, majd közvetlenül melléjük leheveredett, fejét egyenesen Estel ölébe hajtotta. A lány kedvesen elkezdte cirógatni a sörényét, szépen elfésülte a szemébe lógó üstökszálakat. Amenónak nem is kellett több: mély, távoli álomba merült.
Az eddig szótlan Evián most megszólalt:
- Mintha éjszakáról éjszakára többen lennének odakinn. - állapította meg, az egyre aggasztóbb zúgást, suhogást hallgatva. - Semmiképpen sem maradhatunk itt még egy éjszakára. Azt tanácsolom, amint elhalnak a hangok és felkel a nap, induljunk útnak. Mindannyian.
Az utolsó szót kifejezetten a tündének szánta. Fejét felemelve Andumior vonásait, mozdulatait figyelte, de elég nehéz dolga volt a korom sötétben.
- Nem ismerem valami jól a fenyvest, de az feltűnt, hogy elég sűrű részén vagyunk. Egy nap alatt ki lehet jutni? - tette fel csendesen Estel a kérdést, kissé félve a választól. |
Lumiere rémülten hallotta Ameno szárnyának roppanását, de utána úgy tűnt, hogy mintha egyenesen jobban lenne a másik peguni, és nem egy törés szörnyű hangját hallották volna.
Aztán a vaksötétben, ahogy a mécses már nem segített, és ő is alig-alig szürkéllett, szinte minden derengését és csillámját elveszítve, ő is odatapogatózott a többiekhez.
- Hát ti? - sziszegte vacogva. Lehet, hogy zárt helyre kerültek (már amennyit egy madárfészek segíthet a sötétlények ellen), de a hideg maradt...És habár mérhetetlenül örült a tünde közelségének, és a menedéknek, bármilyen gyenge és jelentéktelen is, azért a félelem jeges karommal szorongatta a belsőjét.
- Hallottam Amenót. Ezért kikönyörgtem Andumiortól, hogy nézzen ki - felelte egy leírhatatlanul szelíd és gyönyörű hang a fal mellől halkan, de mérhetetlenül megnyugtatóan - Ő pedig szerencséses rátok talált, és be tudott hívni.
- Dawn! - sóhajtott fel Lumiere boldogan, amiért nem csalták meg az előbb a fényben a szemei, és valóban a különleges trikornis lapult még a kunyhóban. A többieket nem ismerte, olyan jól, a többiek emlékképeiről rémlettek csak, így örült, hogy a társával beszélhet, akiben feltétlenül bízott. Dawn-ban nem lehetett nem bízni.
- Hogy kerültetek ide? - kérdezte Lumiere.
- Engem Andumior mentett meg az árnyak elől két napja. Azóta próbálom összeszedni magam, hogy elhagyjam a fenyvest. Eviánék egy nappal később kerültek ide, ugyanúgy...Az árnyak! Szörnyű veszedelmet jelentenek ránk, főleg a fény lényeire - vegyült a végére borzadály a hangjába.
- Árnyak? Milyen árnyak? - értetlenkedett a fiatal - Mire gondolsz?
- Előlük kell itt lapuljunk mind - felelte higgadtan és halkan egy új hang az ajtó közeléből - Új, fenyegető teremtmények a Birodalomban. Elpusztítják, amit érnek...Az életet, a fényt keresik. Korábban nem léteztek itt. Ismeretlen fenyegetést jelentenek......Az árnyak szellemféle rémek ugyan, de valamiért zárt helyre nem tudnak bejutni. Amikor idemenekültem a fenyvesbe falum pusztulása után, hamar rá kellett jöjjek arra, hogy ha élni akarok, napnyugta után zárt helyen kell lennem. Nem tudtam hová mehetnék, és meg is sérültem, ezért építettem ezt a rejtekhelyet. A többi lényt az idő sodorta ide.
- Köszönjük a segítséged! - lehelte Lumiere hálásan a hang tulajdonosa irányába.
- Még ne köszönd! Elrejtőztünk ugyan, de nem vagyunk teljes biztonságban. Fülelj!
És a csendben mind hallották: suhogás, zúgás, szélnek tűnő zaj...mindenhol a fenyőjük körül. Az ágak szövedékén és a kunyhó falán túl ott kavargott a veszély....
- Ki kell bírnunk hajnalig - mormolta a tünde. |
Ameno tágra nyílt szemekkel próbálta felfogni, hogy mi történik körülötte, de nem látott semmit! Normális esetben kiváló a látása éjjelente a sötétben, de most... hiába, el kellett fogadnia, hogy nagyon megváltoztak a dolgok.
Ahogy meglátta a kunyhót maga előtt, vegyes érzelmek kerítették hatalmába. Annyira örült, hogy végre biztonságba fognak kerülni, ha nem is sokáig, legalább egy kicsit! Aztán jött a felismerés, hogy félig szétbontott szárnyakkal nem fog beférni az ajtón... Beleharapott az ajkába, és összehajtotta, a hátára engedte a sérült szárnyat. Izmai borzasztóan feszültek, úgy érezte, a csontjai menten szétszakadnak, már épp ordítani akart, amikor egy tompa roppanás véget vetett a fájdalomnak. A levegő a tüdejében maradt, ahogy a kétségbeesés újabb hulláma kerítette hatalmába. Nem lehet, hogy épp most sikerült eltörnie a saját szárnyát! Gyorsan utána kellett járjon a dolognak, és megpróbálta megmozgatni a sérült végtagot, ami legnagyobb megkönnyebülésére megmozdult! Egy megkönnyebbűlt sóhaj szakadt ki belőle.
A világító mécses nagyon hiányzott neki! Próbálta kivenni a lényeket, akiket az előbb Lumiere nevükön nevezett. Nem ismerte őket, habár Amaurea-ról már hallott. Kíváncsian csoszogott közelebb a három lényhez, nem akart semmit se feldönteni, vagy eltaposni.
Evián amennyire csak tudott, összekucorodva, lábait maga alá húzva feküdt a sötétben. Mellette Estel tünde alakban, egyik karját az unikornison nyugtatva, törökülésben ült. Mindketten az érkezőkre meredtek, szerették volna mihamarabb kideríteni, kikkel bővült a kis kunyhó. Ismerősökkel? Ismeretlenekkel? Tudnak vajon valamit? Hogyan kerülhettek ide? |
Lumiere túl rémült volt, hogy vitatkozzon, hogy nem a Denem által megszabott irányba mennek. Engedett Amenónak, és botladozott utána, csak sajnálta, hogy nem tudnak jobban vigyázni a sérült szárnyra....Hogy fog így meggyógyulni?? Mikor lesz így képes újra repülni??
Amikor Ameno felől a sikoly elérte, összerándult, és rábámult társára. Ezt nem csak erisziek tudják megcsinálni? Későn kapcsolt, hogy Ameno félig erisziként is létezik, mindent megtehet, amit ő. Nem tudta, bejön-e a segélyhívás, de fohászkodni kezdett, hogy jöjjön értük valaki, akárki, aki segít!
Aztán az egész fenyves, teljes egészében, úgy, ahogy volt, megrázkódott, rándult egy hatalmasat, és eszelősen billent egyet. Mindkettőjüket ledöntötte a lábáról a rettenetes rengés, vagy bármi is volt, és újabb szélroham vágott át felettük!
Csakhogy ez egy iszonyatos, vérfagylaló, őrjítő sikolyt is hozott magával...
- DENEM! - sikoltott fel Lumiere rémülten, és megpróbált talpra kecmeregni. Ez a hang a pegazusé volt!!! Mi történt?!
Olyan hideg volt, hogy párázott a lehellete, és olyan sötét, hogy már csakis Amenót látta, de őt is alig. Értekapott, hogy el ne veszítse, ha bármi történik. Mi lesz most velük?!
Zúgás kezdődött a fák közt. Egyfolytában mozgott immár a szél, és Lumiere-t egyfolytában kerülgette a rosszullét a rémülettől.
- Peguni! Gyere ide! - szólalt meg ekkor mögötte egy tiszta hang. Lumiere megpördült és elképedt. Egy apró mécsesből fény áradt feléjük. Akkora volt csak, mint egy dió ez a fénygömböcske, de mégis, mintha a megváltás lett volna a pokol legmélyén!
Aztán hunyorított egy sort, és megállt benne az ütő....Az egyik legnagyobb ágon, amire ő is felléphetett volna, egy tünde egyensúlyozott! Ő tartotta a mécsest. Ő hívta magához! Egy tünde!!
Egyszerre nézett rá hitetlenkedve, és áhítattal. Egy tünde! Egy tünde....Itt! Nem tudta merjen-e hinni a szemeinek, és hogy merje-e hinni, hogy ez nem valami csapda, de igazából valami azt súgta, hogy ez csapdának is túl hihetetlen.
Valahogy, nem is tudta, honnét merítve erőt, felsegítette Amenót, és maga után vonszolta a tünde felé. Az láthatóan meglepődött, hogy két megfakult lényt kell elrejtsen, de nem visszakozott.
Feléjük moccant, hogy lenyomja az ágat, majd visszahúzódott a hatalmas ágon a törzs felé. Haladt, haladt hétrafelé, és hirtelen beértek a többi ág szövevényébe! Az ág mögöttük felemelkedett a talajról, és így szinte madárfészekben érezhették magukat: fenn az ágon, körülöttük ágak, felettük ágak...
- Kövessetek! - mondta a tünde, és még tovább haladt az ágon befelé. Lumiere elképedt a fenyő méretein. Meddig tart még a törzshöz érni?! Egyensúlyoztak, egyensúlyoztak egyre tovább, egyre jobban vigyázni kellett a veszedelmes méretű fenyőtűkkel, egyre jobban körbefogták az ágak, és ekkor leesett az álla! A tünde egy fenyőágakból épített kunyhó előtt állt, ami a nagy ág tövében, a törzshöz tapasztva-kapaszkodva gunnyasztott a fenyő ágainak mélyén. A sötétben rémlénynek tűnt szabálytalan formáival, meg is ijedt volna tőle, ha a mécses nem világítja meg az ajtónyílást, és nincs ott a tünde, aki szinte delejesen vonzotta kimerült lelkét.
Ameno és ő bebújtak a zúgás és a rettegés elől a nyíláson. A tünde meg szinte lezárta a kunyhót, fenyőágakból szorosan font merev ajtóféleséggel.
- A mécsest nem hagyhatom égve - mondta nekik komoran eztán - De a többiekkel békén megalhattok itt éjjel. Az árnyak nem férnek itt hozzátok!
Lumiere lassan ara fordult, amerre a tünde beszéde közben bökött a fejével. És teljesen megdöbbent. A kunyhó nem is volt olyan kicsi! Illetve de, csak épp ezek a lények szorosan egymáshoz szorulva elfértek az árnyékban, észre se vette őket.
És akkor meglátta az arcukat...
- Evián...Amaurea.....és.....Dawn?? - kérdezte hitetlenkedve. Ezen az estén mi történhet még???
És a tünde kioltotta a mécsest... |
Amenot elkapta az életösztön. Amikor Lumiere sóbálvánnyá merevedett, ép szárnyával megragadta a másik lény hozzá közelebb eső szárnyát és elkezdte tovább vonszolni, nem törődve azzal, hogy a másik szárnyát folyton beleüti a fák ágaiba, illetve hogy az alacsonyan lógó ágak végigkaristolják vékony szőrrel borított testét. Egy hang egyre hangosabban dübörgött a fejét: El innen, el, minél hamarabb!
Egészen közel hajolt Lumiere-hez.
- Rossz az irány. Egyre mélyebbre kerülünk az erdőben, nem pedig kifelé!
Az utolsó gondolatát már nem mondta ki, mert nem akarta még jobban pánikba kergetni a mellette igyekvő eriszit. Ameno hátán felállt a szőr, amikor tudatosulni látszott benne a tény: csapdába fognak esni...
Elméje ettől annyira megrémült, hogy kétségbeesetten apja és anyja nevét sikította félelmében. Testét minden irányban elhagyta a segélykérés, mágia formájában, persze mindez nem tudatosult benne. |
Lumiere riadtan kapta a kérdezőre tekintetét. Nagyon félt. Nagyon-nagyon félt. És mivel Amenót támogatnia kellett, főleg olyan út keresésében, ahol haladni tudnak, sajnos a menekülésük sebessége messze elmaradt attól, amit remélt. Nagyon is. És emiatt még jobban félt! Hisz szinte másznak a törzsek, és a lelógó súlyos ágak közt! Minden lépést kiügyeskedve. Kikutatva...Hol van ez a vágtától! Vagy a repüléstől!
Csak most tűnt fel neki, hogy a fenyőerdő legsűrűbb részei felé tartanak...
- Ameno, én sem tudom egész pontosan mi folyik itt! Vagy Denemnek mi baja! De valami nincs rendjén, mert ő nem ilyen! Mindig is nemeslelkű volt, törődő, türelmes! Most meg mintha...mintha...a Sötétség félig-meddig megszállta volna - vallotta be legsötétebb gyanúját.
- Úgy viselkedett, mint aki nem ismer, vagy nem tudja mit mondhatna - haladt tovább, mostmár lassan görnyedve, összehúzódzkodva a lelógó fenyőágak miatt.
Hirtelen átcsapott rajtuk egy szélroham, ami pontosan onnan jött, ahonnan ők is. Nem volt figyelmeztető zúgás, nem volt előtte gyengén lengedező szél, egyszercsak a szélfal elérte őket, átvágott rajtuk és....jéghideget és vaksötétséget hagyott maga mögött. Elkerekedett szemekkel, zihálva meredt Amenóra, akit halványszürkének látott az iszonyatos sötétben, de ő maga is csak egy-egy csillámot mondhatott immár magáénak, és a színe vak piszkosszürke lett.
Lezsibbadtak a lábai a rémülettől. Mi ez az őrület? Mi érte el őket? Denem csinált valamit? Vagy az, akivel szembefordult, mikor otthagyták???
Próbált visszafelé nézni, de akárhogy erőltette a szemét, nem látott semmit. Ugyanis olyan sötét lett, hogy már az ágakat sem tudta kivenni, pedig tudta, hogy az egyik centikre lóg csak az arcától!
És ekkor rohamosan hűlni kezdett a levegő... |
Ameno értetelnekdve nézte a két eriszit. Olyan furán viselkedett, akit Lumiere Denemnek hívott! De vajon miért? Még sosem találkozott ilyen lénnyel, ezért egyáltalán nem tudta mire vélni a dolgot...
Tágra nyílt szemekkel figyelte a történéseket, de nem azért, mert félt, hanem mert teljességgel le volt taglózva! Előző balesetén kívül nemigen érte veszély, illetve támadás, ezért Amenoban nem alakult ki az egészséges félelem. Éppen ezért nem is tudott félni a sötét eriszitől, de nem is tudta hová tenni magában.
A morfondírozást egy időre azonban abba kellett hagyja, mert Lumiere elkezdte taszigálni. Igyekezett összehajtogatni szárnyait, amennyire csak tudta, de a sérültet csak feleannyira sikerült, mint kellett volna, ami miatt viszont csak nehezebben tudott haladni, mert a hatalmas fenyőfák törzseit nagyobb ívben kellett kerülgetnie.
- Miért viselkedik olyan furcsán a társad? - kérdezte folytott hangon Lumiere-től. - Miért nem válaszol neked? Miért nem beszél egyáltalán? |
Lumiere idegesen megremegett. Denem meredten figyelte őket, de nem mozdult, arca sem rezdült, és egyáltalán nem válaszolt nekik.
- Denem? Minden rendben? - kérdezte végül jópár csendes perc után, amit Amenóval vártak ki.
Csakhogy a pegazus nem válaszolt. Csak a feketeség örvénylett egyre a lábainál. Aztán egyszercsak finoman, szinte csak egy-egy csáppal tapogatózva, elindult a derengő fiatalok felé. Lumiere csak kis késéssel vette észre, de kirázta tőle a hideg, hogy mi történik! Toporgott, majd óvatosan lépett hátra párat. Nem akart bizalmatlannak tűnni, de a feketeség egyszerűen a zsigereiben rémítette meg!! Nem tudta mi legyen.
Denem arcára kapta a szemeit.
- Mi történik? - kérdezte halkan. Újra csak a csend felelt.
Aztán egyszercsak zizegés támadt a fák közt, távolian, de a hang közeledett. Szél játékának tűnt csak a hang, de ez a lombok alatt jött, a fák alsó ágai és törzsei közt, és csak egy irányból. Denem hátborzongató lassúsággal arra fordult. Egy darabig csak figyelt, rezzenéstelenül, de a feketesége legalább szintén arra fordult, nem kúszott tovább Lumiere-ék felé. Aztán egyszercsak fejét visszafordította a két fiatalra, rájuk bámult, majd egy fejrándítással az ellenkező irányba bökött.
Lumiere egy másodpercig még bénultan állt, aztán megrázkódott, és botladozva, ügyetlenkedve, de elindult arra, amerre Denem mutatta.
- Ameno! Menjünk! Gyere, gyere! Mennünk kell! Azonnal mennünk kell! - motyogta a másik peguninak, ügyetlenül taszigálva Amenót. |
Ameno már éppen lefelé tartott, ágról ágra, amikor Lumiere hívó hangját meghallotta. Kicsit bosszankodott magában, amiért nem tud egyenesen leszállni a hatalmas fenyőről, de a rengeteg tűlevél és ágacska össze-vissza hasgatta volna, ha megpróbált volna egyszerűen csak levitorlázni. Beletelt egy kis időbe, de megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre talajt fogott. Orrát gyorsan a nedves fűbe nyomta, mélyet szippantott a fenyőerdő és a fű tipikus illategyvelegéből és közelebbkocogott a két eriszihez.
Nem akart túl tolakodónak tűnni, ezért kicsit Lumiere mellett-mögött megállt és udvariasan ráköszönt a még ismeretlen eriszire:
- Üdv. |
[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
-Segítség! Valaki!