|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.02. 16:37 - |
 *Crystal az egyik sziklaszirt peremén álldogált csöndesen, és kélelő tekintettel fürkészte a tájat. Nehéz szívvel nézett abba az irányba, amerre a Sötétség mélyén dúló csata folyt, s látta, hogy az életben maradtak lassacskán egyenkét elhagyják a széthulló Homály birodalmát. Ő azonban csak egyetlenegy lényt vágyott volna látni. Egyetlenegy pegazust... ha csak egy pillanatra is. Csak hogy lássa, hogy jól van... Hogy életben van...* |
[141-122] [121-102] [101-82] [81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
Liliana még egy fél toronnyi magasságot küzdött a levegőben, mire le bírt fékezni.
És jókora késéssel vette észre, hogy nincs egyedül.
A mellette lebegő hatalmas lény egy igazi, fehér peguni volt. A Csillagvizsgálóban akadtak ilyen lények, de....azok azt mondták, hogy idelenn már nincsenek ilyen lények. Ez az egy viszont itt volt és élt és csodálatosnak tűnt!!
- Te....te egy birodalmi peguni vagy? - nyögte ki álmélkodva a kérdést. |
Üstökös nagyon mélyen el volt merülve a gondolataiban. Körülbelül egy hadsereg trappolt át az elméjén, amikor az ismeretlen lény üvöltését meghallotta.
Azonnal oldalra borult, majd zuhanás közben magára tekert szárnyakkal nézett körbe, hogy megtalálja a hirtelen jött zaj forrását.
Amikor már kellő távolságba értek egymástól, széttárta szárnyait és zuhanó repülésből lebegésbe váltott.
Az egyik oldalán csípős meleget érzett. Megnézte magát és a fejét csóválta.
- Végigvágtad az oldalam. - állapította meg rosszallóan, a másik szárnyast nézve. |
A fehér, nagy lény olyan hirtelen bukkant ki elé, miután átzuhant az utolsó felhőkön, hogy Lilianának ötlete se volt mihez kezdjen a helyzettel, azon kívül, hogy hisztérikusan elkezd sikítani.
- VIGYÁZZ!!! VIGYÁZZ!! AZ ÉGRE! VIGYÁÁÁÁZZZZ!! - üvöltötte torkaszakadtából, miközben megpróbált legalább egy dugóhúzóba átmenni, hátha nem lesz hatalmas ütközés és nyaktörés a zuhanórepülésébe belerepült lény felbukkanásából.
|
- Nehéz idők jönnek - suttogta maga elé csendesen.
- Tudom - válaszolta ugyanúgy egy mély, bánatos sóhajtást követően.
Percek teltek el úgy, hogy mindketten némán maguk elé bámulva álltak.
- Sokan nem fogják érteni. - szólalt meg újra.
- A legtöbben most se értik - javította ki kedvesen, keserédes mosollyal az arcán. Nem fordult oda a mellette álló alakhoz, de a szeme sarkából látta, ahogy az ránéz, majd ismét elfordul.
- Vajon hol rontottam el? - kérdezte fennhangon, leginkább csak önmagától. A társa érezte ezt, nem is érkezett válasz, ami kizökkenthette volna, így folytatta - Tudom, hogy rengeteg hibát vétettem. De szívből mondom, hogy mindig csak jót akartam, mindenkinek, minden döntésemmel.
- Tudom.
- Akkor is, ha annak az volt a következménye, hogy el kellett tűnnöm.
- Tudom.
Ismét hallgatásba merültek.
- Talán többen jobb megoldásokat találtunk volna. - szólalt meg újra.
- Nem volt idő ilyesmire - pillantott ismét a mellette álló pegunira.
- Akkor meg kellett volna teremteni rá az időt…
- Ne célozgass… Mondd ki, amit gondolsz!
- Segítséget ... kellett volna ... kérned. - lassan formálta a szavakat és féloldalasan a mellette álló alakra sandított.
- Segítséget? - kérdezett vissza meglepetten. - Kitől?
A peguni csak nézte, szeretetteljesen, és nem válaszolt. Ahogy nézték egymást, mindketten tudták a kérdésre a választ, kimondani mégse mondta ki egyikük sem.
- Be kell valljak valamit - folytatta röstellkedve - Nem tudom, hogy kell.
Ismét csend telepedett rájuk.
- Akárhogy is lesz, én a végsőkig kitartok melletted. - mondta elszántan.
Szomorúan mosolygott és bal tenyerét a peguni fényesen tündöklő sörényébe túrta.
- Nem viselheted az én döntéseim következményeit. - csitította.
- Összetartozunk. Tehát de. - ellenkezett.
- Nem, semmi esetre sem. - végtelenül nyugodt volt, mégis, a hangja ellentmondást nem tűrően csengett.
Percekig szótlanul, mozdulatlanul álltak.
- Idő van. - szólalt meg kelletlenül.
- Tudom… - sóhajtotta. - Csak egy dolgot kérek már Tőled - két keze közé fogta a selymes szőrű, finom vonású, fényes fejet - Emlékezz rám olyannak, amilyen voltam és fogadj el annak, ami lettem.
Üstökös a nyelvébe kellett harapjon, hogy uralni tudja érzelmeit az utolsó néhány másodpercben, amit még Úrnője társaságában tölthetett. Elveszett abban a szempárban, amit világokon át követett és amiért bármit megtett volna. Nem tudta elképzelni, hogy sose lássa újra. A gondolat annyira elviselhetetlen volt, hogy mindkét szárnyát kibontotta és magához ölelte a törékeny teremtést, mintha méretes szárnyaival az egész világtól oltalmazná velük most, és mindig. Az idő azonban letelt, a pillanat elmúlt, Üstökös pedig egyedül maradt az eddig visszatartott könnyeivel. Nem pislogott, hogy megakadályozza a könnycseppek áradatát, ám egy meleg, finom érintésű szellő végigsimított szemein és felszárította őket.
Üstökös keserédesen elmosolyodott, elrúgta magát a talajtól és ráfeküdt a meleg légáramlatra, ami ki tudja, merre viszi majd. |
______________________________________________ |
 Lamíra eleinte hihetetlenül élvezte a száguldást, méghozzá ilyen nyaktörő módon! A mén, aki őt szórakoztatja, nagyon bátor!
Meg volt róla győződve, hogy most voltaképp az udvarház környékén lévő ligetekben játszanak a többi barátjukkal. Hogy ez valami lehetetlen fogócska. De miután elestek, nemcsak hogy nem akart hozzámenni többé a lovagjához, de a játéktól is elment a kedve! Csakhogy nem tudott mozogni.....És mikor újra felkapták, úgy megszédült, hogy egyszerre akart ujjongani, hogy tovább játszanak, és tiltakozni a maga vad, hisztérikus módján. De egyiket sem tudta megtenni...
A világ kettőssége bizarr mód kitartott, így az utolsó vágtában egyszerre hitte, hogy elrabolták és valami szörnyű helyre viszik, majd hogy a csodálatos sziklakertben játszanak, de már csak ő és lovagja.....
Hatalmas repülés következett......Lamíra felsikított, mert homályos szemei azt láttatták vele, amint a sziklakert vízesésébe ugranak, de ez egyre inkább eltávolodott...és átvette a helyét egy sötét világ, amibe muszáj elmennie, belökik, lerántják, és ahonnan soha, de soha nem térhet vissza..... |
- Kár, valóban - *értett egyet.
A madár ismét veszélyesen közel került hozzájuk és se közel, se távol nem volt egyetlen fedezék sem. ismét varázslathoz folyamodott, de ültözőjük erre már fel volt készülve, így csak minimális egérutat sikerült nyerniük.
A következő pillanatban már közvetlenül fölöttük volt így Inkubo kénytelen volt oldalra vetődni az erős karmok elől. Jónéhány métert gurultak lefelé, mire sikerült ismét talpra állnia és gyorsan ismét a hátára vette Lamírát.
Egy pillanatra sem állt meg. A madarat először nem látta semerre, így kissé lassítva ugyan, de vágtában haladt tovább. A következő peremre érkezve azonban csaknem feldöntötte őket a hatalmas szárny!!
Inkubonak esze ágában sem volt megvárni, hogy a madár tovább emelkedjen és szemtől szemben álljanak, így Erővel elrugaszkodott a sziklától, dobbantott a madár tollas hátán és tovább rugaszkodott, egyenesen a fák felé, amik alattuk nőttek.
Még jóval a lombok fölött voltak... Először előre vitte őket a gravitáció, majd ahogy ez lenni szokott, lezuhantak... A fák levelei és vékonyabb ágai össze-vissza hasgatták, mielőtt talajt fogtak volna, valahol az erdőben...* |
Könnyedén felkacagott, ahogy néha átrepültek egy meredély felett, és boldogan gondolt arra, hogy milyen gyönyörű az élet. Habár kicsit furcsállta, hogy itt ragyog a napsütés, míg a szülővilágában, emlékei szerint, már kihunyóban volt a fény...
- Kár, hogy itt nincsenek lángoszlopok vagy héliopátok, kedvesem! - kiáltotta, amikor észrevett egy nagy, közeledő rokot.
- Azok elbánnának ezzel a bajkeverő tollpárnával! - mondta mély meggyőződéssel. |
*Inkubo nem tudta, jelen helyzetben sírjon-e vagy nevessen.*
- Ladym kérem kapaszkodjon, mivel elég rázós út elé nézünk - *válaszolta Lamírának és ismételten nekivágott a nyílt terepnek.
~Csak érjük el a sziklák lábait~ -fohászkodott szokásától eltérően. ~Onnan már miénk a pálya.~
A madár azonban egyre agresszívebban akarta a két unikornist magának. Nem tetszett neki a sok ugra-bugra. Mikor már támadásközelbe ért, Inkubo az őrült vágta közben hátrafordította fejét és szarvából Erővel léglöketet küldött a madár ellen, ami csak ugyan kissé, de visszavetette a madarat.
Inkubo fújtatva iramodott le egy törmelékekkel teli sziklaoldalon, majd rugaszkodott el és ugrott a másik oldalra, hogy elkerülje a madár csattogó csőrét.*
- Már látom a fák lombjait! |
Lamíra talán a hűvös, talán a pillanatnyi nyugalom, talán a sötétség miatt, de felébredt eddig nyugtalan álmából. Homályos, de ragyogó és elámult szemekkel nézett Inkubóra, aztán pillantása csaknem ábrándossá lágyult.
- Lordom! Igazán kedves öntől.... - suttogta, és elpirult - Ígérem legközelebb megfogadom a tanácsát, Önre hallgatok! Soha többé nem teszem ki a lábam a házból risof nélkül!
Inkubóhoz bújt, behunyva szemeit.
- Az Öné vagyok! - sóhajtotta. |
*Inkubo az egyik sziklához lapult, mert a nagymadár megint a közelben ólálkodott. Úgy festett, nemigen akarja feladni, vagy futni hagyni zsákmányjelöltjét.
Csak ezután tudta Lamíra szavait hallgatni. Nem volt nagy varázsló, de a következtetést gyorsan levonta, hogy igencsak nagyot eshetett a kanca, így tovább nem is vesztegette az idejüket az ébreszgetéssel.
Lamíra alá kúszott és hátára vette a kancát. Szökkent néhányat egy helyben, hogy biztonságos pózba igazgassa Lamírát. Rázós utuk lesz lefelé és nem lenne épp szerencsés, ha elhagyná utasát.
Nem volt sok ideje az előkészületekre, ugyanis a nagymadár kiszúrta őket!
Inkubo gyorsan kinézett magának egy következő állomást, ami elég messze volt, így igyekeznie kellett. Gyorsan elrúgta magát a szikla peremétől és így elkezdődött a hajsza.
Hol négy lábbal csúszott lefelé az apró köveken, hol apró ugrásokkal gyorsított a tempón, hol pedig a lendületet fékezendőn le kellett ülnie. Még épp idejében sikerült egy vékony és magas hasadékba bevetődnie a ragadozómadár csőre elől. Végtagjai kissé remegtek a megerőltetéstől, de nemigen törődött vele. Hátrafordította nyakát és kis ideig lamírát fürkészte. Csak most tudatosult benne igazán, milyen súlyos sérüléseket szerezhetett a kanca.* |
Pokolian fájt a feje, de nem értette, hogy ha már egyszer leért a lejtő aljába, a kemény és biztos kőre, akkor miért rázkódik és mozgolódik vadul a világ.....Felnyögött és résnyire kinyitotta egyik szemét.
'Nem értem....' konstatálta magában, és kicsit megmozdította a fejét. Nem ilyen környezetre emlékezett.....
'Egy pata' lepődött meg, amikor a látószögébe bekerült a láb. Némi töprengésbe került, hogy a homályos tagról megállapítsa: több okból sem tartozhat hozzá.
Nyöszörögni kezdett, és elkezdte emelni fejét, hogy rájöjjön, mégis kié az a pata.
- Jé....De ismerős vagy - jegyezte meg a fölé hajoló unikornisarcnak - Tudod, esküdni mernék rá, hogy találkoztunk már....De ha tévednék, akkor örvendek! A nevem......Lamíra! Üzenem....üzenem Mukhossznak, hogy el....eltévedtünk! De....ne...aggódjon. Hozhatja Kattankát, és a....teákat.... - mondta egyre összefüggéstelenebbül, de végtelenül jóindulatúan, azután újra elájult. |
*Épp egy meredek sziklán igyekezett felfelé, amikor meghallotta a furcsa szárnycsaásokat. Rögtön tudta, hogy nem lehet pegazusé... de az igazi viselőjét nem tudta kitalálni.
Kisvártatva őrült tempójú patadobogást is hallott, majdnem párhuzamban a szárnycsapásokkal. Inkubo keményen hegyezte füleit, mozdulatlanná dermedve.
~Ki képes ilyen helyen ilyen őrült tempóban vágtatni?!~ hitetlenkedett magában. Aztán a patadobogás elhalt... néhány pillanat elteltével pedig dörgést hallott és egy halom kő zuhant a nyakába. A kisebbekkel nem volt gondja, a nagyobbakat éppencsak sikerült elkerülnie.
~Jobb, ha utánanézek ennek a dolognak~ -vélekedett magában és néhány megfeszített lépéssel a csúszós sziklán feljebb küzdötte magát, hogy jobban láthasson, mire a szárnycsapkodást smét meghallotta és csaknem közvetlen fölötte suhant el a madár. Inkubonak tágra nyíltak a szemeit. Megszaporázta lépteit, azonban mégsem felfelé indult, hanem az apró rések között, ahova nem érhetett el a madár.
Kisvártatva nyomokra bukkant, madj egy ismerős alakra. Szíve hatalmasat dobbant, mikor felismerte az unikornist. Csúszkálás, némi egyensúlyozás után elrugaszkodott és a hasadék mellett termett.
Kiráncigálta a kancát a lyukból és az oldalára fektette. nem nézte, mennyire sérülhetett meg, csak azon volt, hogy magához térítse.*
- Lamíra! Hallassz engem? - *szólongatta és rázogatta egyszerre.* |
Úgy futott, mint akinek már semmi sem drága! Az őrültek nyaktörő, "mindenmindegy" vágtája volt ez, azt sem nézte merre tart, azt sem, hogy hová lép. Vadul fújtatott, nyaka előrefeszült, hab ütött ki oldalán, és nem is érezte, hogy a lábai már csak lendületből viszik, mert ereje nem maradt.....
Egyetlen egyszer nézett csak hátra, hisztérikusan felsikoltott, és próbált gyorsítani, de nem sikerült....Nem bírta már!
Sosem látott ekkora kőszáli rokot!
'Hogy lehet...Hogy lehet ez?!?!?! Hogyan?!?!?' sikoltották a fejében saját gondolatai. A Birodalom már ekkora ragadozómadaraknak is otthont ad?! Ez meg fogja ölni! Ez meg fogja enni! Elviszi a véres tetemét a fészkébe és megeteti a fiókáival!! Rémesebbnél rémesebb képek gyötörték, ahogy hiába rúgkapál, széttépik a hatalmas, éles csőrök, így makacsul, egyre fáradtabban, de megállás nélkül rohant tovább az egyre szűkülő peremen.....
- Ez nem lehet igaz! - ordította fel az égre, ahogy kitört belőle a dühös kétségbeesés. Talán ezért nem vette észre, hogy előtte elfogyott az út....
A rokmadár föléje ért, de ő még utolsó dacból elhajolt a hatalmas árnyék sötétjében a karmok elől, és ebben a pillanatban eltűnt alóla a szikla, és Lamíra lezuhant a ragadozó elől!!!
Óriási kavicslavinát zúdítva maga előtt, nagy puffanásokkal pattogva a kövön, gurult és zuhant lefelé, képtelenül arra, hogy legalább maga alá kapja patáit.
Nagy repülés után talajt ért egy hasadékban, és elsötétült a világ. |
 Nagyot nevetett, és miután párja az oldalán termett egyetlen kis léglöket után, egyetlen szempillantás alatt, kényelmes vitorlázással követte fiát.
Meg is lepődött, hogy a vízesés milyen hamar kirajzolódott alattuk! |
*Halkan prüszkölt és egy szemforgatás után lelépett a szikláról, átadva magát a zuhanásnak.
Mikor már veszélyesen közel került a földből kiálló sziklákhoz, szétvágta szárnyait és felfogva a felfelé induló szelet elkezdett lebegni.*
- Na, jöttök? - *kiáltott anyjának és Strangernek, ráfeküdve egy áramlatra, ami a Varázserdő felé vitte.* |
 Stranger arcán aprócska mosoly jelent meg, és bólintott.
Aztán egyetlen nagy lendülettel felszállt!
- Félsárkányok! - vigyorgott grimaszolva fiára.
- Sosem hagynának ki egy lehetőséget sem, hogy felvágjanak, előttünk, tollasok előtt! - nevetett.
Aztán olyan elegánsan, mint egy hattyú, elrúgta magát a kőtől, és felvitorlázott kedvese fölé. Lemosolygott rá, majd rövid zuhanórepülés közben csókolt lehelt ajkára, hogy aztán fékezzen, és széles kanyarral fia elé érjen.
- De van mivel visszavágjunk! - kacagott fel, főleg, hogy Stranger arcán zavart és üdvözült mosoly látszott egyszerre. Ilyen megmozdulást nem várt, az biztos!!
- Jössz, fiam? |
*Bólintott.*
- Semmi kifogásom ellene - *válaszolta és Strangerre pillantott.* |
- Ellátogathatnánk a Varázserdőbe! |
*Az utolsó mondatot nem tudta mire vélni, de nem tette szóvá, inkább örült annak, hogy anyja és Stranger nem szándékoznak a Szigetre menni.* |
[141-122] [121-102] [101-82] [81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Crystal az egyik sziklaszirt peremén álldogált csöndesen, és kélelő tekintettel fürkészte a tájat. Nehéz szívvel nézett abba az irányba, amerre a Sötétség mélyén dúló csata folyt, s látta, hogy az életben maradtak lassacskán egyenkét elhagyják a széthulló Homály birodalmát. Ő azonban csak egyetlenegy lényt vágyott volna látni. Egyetlenegy pegazust... ha csak egy pillanatra is. Csak hogy lássa, hogy jól van... Hogy életben van...*
Lamíra eleinte hihetetlenül élvezte a száguldást, méghozzá ilyen nyaktörő módon! A mén, aki őt szórakoztatja, nagyon bátor!
Nagyot nevetett, és miután párja az oldalán termett egyetlen kis léglöket után, egyetlen szempillantás alatt, kényelmes vitorlázással követte fiát.
Stranger arcán aprócska mosoly jelent meg, és bólintott.