|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.31. 21:10 - |
 *Lúthien végül nem jutott le a tengerparthoz. Útban odafelé ugyanis rajtaütött egy csapatnyi ork, és Lúthiennek védekeznie kellett. Amit szívesen meg is tett volna, ha nem hordott volna a szíve alatt egy kicsiny csikót. Így viszont jobbnak látta volna menekülni... Csakhogy nem tudott. Nem volt merre. Az orkok bekerítették, és egyik irányba se tudott kitörni a gyűrűből... |
[131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
 Riasztó, fülrepesztő visítás tört fel a torkából, aztán alig látható, színes kavargással körbevágtázta Exile-t, miközben végig bakolt oldalra, félreugrásva késztetve valamennyi lényt.
- HURRÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - sikítozta vékony, átható hangon.
 Megpróbálta takarékra tenni a kancát, de az majdnem átugrotta és felborította, így lemondón várta a boldogságroham végét.
'Fárasztó' gondolta, rezignált pillanást váltva testvérével és az új lénnyel.
 Balareio megvárta a kanca elcsituálását, de Schedule csípős szavait már nem.
Biccentett a fiataloknak, majd szembefordult Exile-lel, robosztus termetével el is terelve őt a csapattól.
- Ideje mennem. Többet már neked, legalábbis most, nem tudok segíteni. Ők igen! Maradj velük, míg már nem érzed magad idegennek, és nem látod őket furcsának vagy érthetetlennek. Akkor keress meg. Sólyomék ügyelni fognak rá, hogy egyetlen képességed se rozsdáljon be, így nem okoz majd gondot. Ha mégis, keresd a gazdád, ővele rámtalálhatsz, ha szükséged lesz még rám. De csalódnék, ha egy elembéli társam elől leplezni tudnám magam! Legyen erős a lelked, és ha rátalálsz a szívedre, vigyázz rá! Ne add oda könnyen, de ne is zárd el! - az utolsó intelmeket szinte csak suttogta, Exile szemébe nézve, majd biccentett neki, és robajló vágtával elhagyta a homályos fákat, majd az erdőt. |
 Scytiának készséggel válaszolt volna miden kérdésére kis dadogással, de Sólyom elhallgatatása megint tanácstalanságba juttatta.: Ez udvariatlanság? Vagy így kell közbelépni, ha valaki ennyire hadar? Esetleg a kancának valami gondja van? A hadseregnél mindenki egyenesen, röviden beszélt, csak akkor, amikor kérdezték. Noha ő képezte ki saját katonáit, mindenkit megviselt a háború, így nem tudott ilyen jellem fajtákkal találkozni.
Light szavaira meghajolt volna, de a másik peguni közbelépésével ismételten reagálás nélkül maradt. Vajon megsértődnek, ha nem válaszol mindenkinek? Íme, itt áll a Nagyszerű Stratéga, aki csődöt mondott pár jó világban élt kamasznak! Ennek a peguninak igaza volt: csak egy harmatos kölyök!
Mit is mondott Balareio? Őket nem úgy nevelték és nem azon szabályon élnek, ahogy ő. Mit értett ez alatt? Végül lassan kezdte kapizsgálni.
- ...Üdv...Exile vagyok. - szólt visszafogodtan. Megvolt az ismerkedés első lépésének könnyebbik fele. Megérzésből, bizonytalanul megkérdezte: - Játszhatok? |
Balareio végigmérte a fiatal eriszi csapatot, és várt.
De végül fölöslegesen gondolkozott egy leckén udvariasságból és bemutatkozásból....
- Szia! - robbant be tarkán a peguni elé, és bájosan végigmérte ezerszínű sörényszálai alól. Csaknem helyben vágtázott, szökdécselve, annyira izgatott volt.
- Mi a neved? Ki a gazdád? Sokat repülsz? Én Scytia vagyok! Biztosan jó sok helyen jártál már! Én is! Cserélünk tapasztalatot? Balareio miért hozott ide? Ne félj, nem harapunk! Ugye szeretsz játszani? mennyire vagy jó? - nézett reménykedve a piros szemekbe.
Sólyom nemesen, fennsőbbségesen elhessegette Scytiát, és Lightot maga után vonva a peguni elé lépett. Egy darabig némán méregették egymást, majd a fiatal mén fejet hajtott.
- Üdvözöllek! Az én nevem Sólyom! Ő itt Light. Mindenkinek örülünk, aki ártó szándék nélkül jön közénk - mondta olyan komolyan, mintha legalább 2 éves őrgróf lenne.
 Light csak mosolygott a szónoklaton és a testvérén is, de kedvesen biccentett az új lénynek.
- Jó tudni, hogy vannak még hatalmas pegunik a Birodalomban!
 - Méghogy hatalmas! Cha! - mondta lenézőn, és félretúrta két társát, hogy közéjük lépve megnézze magának ezt az újoncot.
- Ez egy harmatos kölyök! Semmi más! - mondta kétperces néma farkasszemezés után.
Scytia úgy lökte félre a Sötétséget sugárzó mént, mintha óvodában lettek volna.
- Jaj fogd be! - torkollta le meredező sörénnyel. |
Büszkén állt, mint mindig, de lélekben jobb szeretett volna mestere mögött maradni, elbújtatva a világ elől.
Szeme árulta el, milyen kiváncsi a társaságra: egyenesen állt, de piros szeme úgy járt össze-vissza a tömegen koponyájával egybeforrt sisakja mögül, mint egy négy éves kisgyermeké. |
Balareio intett Exile-nek.
- Gyere utánam! Maradj mögöttem - mondta a peguninak, és higgadtan kisétált a fák közül.
Mint kiderült, jogos volt az óvatosság: egy ragyogó gömb és egy égető fekete átok röppent feléjük, szinte abban a pillanatban, ahogy kitették a sűrűből a lábukat. Balareio csak intett, és a szőrt meglibbentő, forró, átlátszó és levegőt fodrozó fal egészen egyszerűen elégette a két varázst!
Pár percig döbbent csend ült meg a fák között, aztán vidám nyerítéssel lódult feléjük a négy fiatal.
- Balareio!
- De jó, hogy itt vagy!
- Talán híreket hoztál?
Szórakozottan felelt:
- Nem, de örülök, hogy épségben vagytok, mind! Ami azt illeti hozni hoztam valamit, de nem híreket. Egy lényt itthagynék köztetek! - mondta, és oldalt lépett, hogy Exile-t megnézhessék a fiatalok, és ő is leendő társait. |
Ahogy elnézte a lényeket, hirtelen eszébe jutott egy emlék. Még friss száműzött volt, nem tudta, hogy milyen lények élnek azországán kívül, s különösen megriadt, amikor hangokat hallott. Csodalovak voltak, s ilyen játékot játszottak. Hivogató volt a játék és a sok nevetés, de nem mert közibük állni. Most, hogy újra alkalma nyílik kipróbálni ezt a fura játékot.Azonban még nem mozdult. Soha nem játszott, azt sem tudja, kitől kell kérni, hogy beálljon.... |
Balareio egész idáig csendben vágtázott, úttalan utak irányait követve.
De most lefékezett, és békés, majdhogynem mosolygó arccal nézett a fák közé ezen a fura vidéken.
- Ne már! Ez nem lehet! Képtelenség! Kérlek, Sólyom! Csak még egyszer! - kérlelte nyafogós, kancás hangon az előtte határozott tartással álló mént.
Scytia mindig nehezen viselte, ha vesztett a különböző mágikus lényeknek kitalált játékokban, de egész lénye, személyisége, lelke legmélye annyira nem fért össze a szabályokkal, hogy a többiek mindig könnyen megfogták.....
Sólyom tántoríthatatlan maradt.
- Teljesen szabályosan buktál le! És már negyedszerre kéred, hogy legyek fogó helyetted! Ugyan már! - horkantotta.
Szinte a semmiből tűnt fel a fák közül.
'Ugyan, engedj neki' üzente mosolygós szemekkel bátyjának, de végül ráhagyta a dolgot a két unikornisra.
Óvatosan elsuhant a fák közt. Akármennyire is volt a Fény lénye, remekül érezte magát az Örök Bújócska erdejében! Ők már csak így hívták.
- Mi van már megint? - sziszegte egy cserszömörce bokor a fehér lénynek.
- Scytia - sóhajtotta Light a választ lemondóan.
- Arrrrgh - felelte a bokor.
- Velük fogsz élni - mondta a mellé érkező Exile-nek. |
 Homályos, alig látható fényderengéssé zsugorodtt össze az illúziója. Már nem volt képes egy valamiféle képet sem alkotni magáról, de fontos volt, még ilyen gyengén is, visszatérni. Két lénye nem úgy "sikerült", mint várta, és most rájuk kellett akadjon.
Surrant árnyéktól árnyékig, hangtalan álomként.
Azután csak meglátta őket!
 A két rémítő mén újra egymást marta szórakozottan, súlyos sebeket ejtve, amiket mágiával szakítottak és fogaikkal, majd begyógyították, és újra egymásnak estek! Ha az itt még sóhajként létező Sötétség nem pusztított volna el az utolsó fűszálig mindent, akkor ők tiporták volna el!
Azután Marc szimatolni kezdett, majd valami morranás hangzott, és hirtelen eltűntek! A fényjelenség két oldalán tűntek fel.....
- Nocsak, nocsak - röhögte Sin, és mivel sejtette hogy hiába próbálná lábával, mágiával szántott bele Erisbe!
Fényteste megrebbent, és amennyi emberi testéből látszott, az összerogyott.
- Marc, Sin, kérlek ne - sóhajtott zizegőn, ahogy a szellő táncol az őszi levelekkel.
A lények csak nevettek, és újra beleszántottak, mire eltűnt! A fától nem messze tűnt fel újra.
- Nem tehetitek ezt! - csattant határozottan a hangja- Nem ilyen lényeket akartam! Hol van a különlegességetek? Most csak egyszerű gyilkosoknak, más fájdalmán szórakozóknak tűntök!
- Azok is vagyunk! - üvöltötte neki Sin.
- A saját társaitokkal? A gazdátokkal?
- Nem kell nekünk gazda!! Mit éredekelsz?!
- Ha életben akartok maradni, ha itt akartok maradni, akkor muszáj lesz elfogadnotok engem és néhány szabályt! - szólt, mint tanító a kisgyerekhez, aki dacol örökké.
- Ugyanmár! Kinek kell ez a dögletes hely? - fitymálta Sin.
- Mindig is egyedül voltunk! Ezután is jól megleszünk! - hörögte Marc, és újra Eris felé osontak.
- Miféle bánat és szörnyűség ért benneteket, hogy ilyenek lettetek? - kérdezte halkan, fájdalmas suttogással. A két lény szeme megvillant, lépésük ritmusában kimaradt egy ütem, azután üvöltve a kékségnek ugrottak! Eris épphogy el tudott suhanni előlük, és kimerülten vibrálva állt meg egy újabb fa előtt.
- Elég legyen. Ne folytassátok így! Ezzel semmit sem értek el, csak nagy bajt csináltok! Ha én széthullok, sok-sok fájdalomért lesztek felelősek. Ártatlanok szenvedését akarjátok okozni, amilyenek ti is voltatok? Az ördögi kör, ami miatt ilyenek lettetek, épp nektek hála folytatódjék? Marc, Sin, én szeretni akarlak benneteket! Azért kaptatok helyet a lényeim közt, otthont a Birodalomban!
- Nem kellesz nekünk! - jött újabb süvöltés, de már valami furcsa bicsaklással. Újabb üldözés kezdődött pár pillanatig, Eris viszont hirtelen épp a két lény előtt tűnt fel! Szemeiben, amiket képes volt megerősíteni és kitisztítani, fájdalom és döbbenet látszott. 'Hogy tévedhettem?' zokogták a szemek. A két lény valahogy, valamiért fékezett.....Az a szempár ijesztő volt.....Valahol ott markolt beléjük, olyan mélyen, ahol nem is tudták, hogy még létezhet a lelkük.....Morogva nézték, és rázták a fejüket.
- Nem kellesz! Nem kellesz! Senki sem kell!
- Adjatok egy esélyt......
- Nem! Minek?
- Hogy megmeneküljetek.....
- Ugyan mitől?!
- Önmagatoktól és a rémtől, aki régóta űz....
- Itt nincs rém, mi vagyunk a legerősebbek!
- Nem igaz.
- DE!
- Nem, nem igaz. Egy napon találkoztok majd gyengeségetekkel, és egyedül lesztek.......Nem lesz, aki segítsen, ha így folytatjátok. Nem kell így lennie! Kezdjük újra! Itt élhettek szabadon, csak ne öljetek! Sokezer szórakozás van, sokezer zug ahol kalandok várnak, nem kell ilyen borzalmasan kiélnetek magatokat!
- De igen! Nem kell más!
- Biztos ez? Hisz most is figyeltek rám. És eljöttetek ide! És maradtatok ezidáig!
- Akármikor elmehetünk!
- És ha én kérném, hogy maradjatok, mert Nélkületek már nem tudnék élni?......
Döbbent csend következett. Aztán Eris ebben a nesztelenségben letérdelt, és úgy nézett fel a lényekre könnyesen.
- Akkor öljetek meg. Mert Ti is fontosak vagytok nekem, akárcsak a többi lényem, Ti is felbecsülhetetlenül értékesek vagytok a szememben, és ha annyira nem kellek, amennyire mondjátok, nem érdemes élnem, mert két lényt lám nem tudtam eléggé szeretni, hogy kelljek........
Sin és Marc ekkor már torkukra forrt szavakkal bámultak le a kék jelenésre.
- Kérlek, maradjatok velem! - sóhajtotta Eris.
A két lény, szinte egyszerre, maguk sem tudták milyen ősi, elfeledett, de megmaradt ösztönnek engedelmeskedve egyszerre léptek felé, és hajoltak le, de nem azért, hogy bántsák, hanem hogy hozzá bújjanak. De mielőtt elérték volna, szertefoszlott egy szélrohammal........
Marc és Sin nem is tudták meddig álltak dermedten, lehajolva, azután nagyon-nagyon csendesen, tőlük sosem látott módon nyugodtan, szótlanul elvágtattak az erdő sötét fái közül. Meg kellett keresniük az új ménesüket....... |
Ui:
Egy nap múlva már mesterien tudott fütyülni! |
 Fütyörészve járkált a fák közt.A sötétség jócskán távozott a vidékről, egészen annyira, hogy Koni is kényelmesen járni tudjon rajta!A fütty sava messzire hallatszott a zord csendben, madár még nem merészkedett erre...
Néha még szökellett is párat....mögötte az itt maradt állati lelkek(gömb alakban) sorakoztak.Szint minden honnan kiszállt egy-egy lélek, ahol eddig megbújt(fákból, földből, még fűből is...).
Viszont egy sötét alak már régóta követte.Eddig úgy tett, nemis figyelt rá, de felmerült benne, mi lenne, ha egy itt maradt szörny az?!Azonban ez lehetetlen!A Sötétség már túl gyenge hozzá.De jobb lesz figyelni.Abbahagyta a játékot a lélekgömbökkel, s azok eltűntek.Mostmár békében pihenhetnek.
Épp egy tisztásra érkezett, már beszűrődőtt valamicske nap.Az alak pont a háta mögötti fák közt volt....A lény példáját követve a tisztás túlsó végébe szaladt, s elnyelték a fák.A bokrok közt lapított.Egy kis idő múlva egy siheder (serdülő) peguni lépettki fák közül.Forcsálva nézsett abba az irányba, amerre alány eltűnt.Mivel nem látta, csak állt ott egy darabig a semmit nézve, mintha Konit kereste volna.Arcán csak a kiváncsiságot látta a bokrok közül az angyal, rossz szándék egyáltalán nem tükröződött szüre szemeiből.
Amikor a lény már indulni készült, letéve arral, hogy mégegyszer láthatja a különös hangot kiadó lány, Koni a háta mögül lépett a tisztásra.Gyorsan megpördült, de lenyugodva látta, hogy ki az.
-Miért követtél?-kérdezte kedvesen Koni.
-A csendben fura hang ütötte meg a fülem, tudni akartam, mi az...
-Ó, hogy ez!-és fütyülni kezdett...
-Igen!-vágta rá a csődör
-Megtanítsalak?
-Aha!-kapott az ötleten (kamaszos meggondolatlansággal).Koninak tetszett ez a "bátorság", elmosolydott.-Akkor tarts velem!Ne félj, nem bántalak!
-Cha, mintha engem olyan könnyen ellehetne tángálni-szerénykedett.....
Koni felnevetett.-Bírod a fényes helyeket?
-Igen.-felelte nyugodtan a csődör.A lány bólintott, és elindult.-Koni vagyok!
-Szólíts csak Wing Spiritnek!-felelte barátságosan.....
Így kezdődött Wing Spirit angeliddé válása!:))))))
|
Az egyik fára dőlve feküdt, mellette Yasha, mellkasán Azúr Szikra pihent.Mindhárman kimerültek, de megérte!Koni elérte célját, ráadásul egy másik lényt is találtak, akiben-a farkasok heves tiltakozása ellenére-felfedezett a lány értelmet.Ő nem csupán ragadozó volt!Ugyanolyan lény, mint ők.
A "fenevad" egy fához volt kötve, szintén aludt-vagyis elájult.Amikor kinyitota szemét, a farkasok szeme is felvillant, s rá meredt.Koni leintette őket.
-Miért hoztál ide?
 -Miért támadtál meg?-felelt a válaszra Koni.
A lény beadta a derekát és azt mondta:
-Manapság nem tudom magam kontrolálni, mindenkit zsákmánynak nézek....
-A mágiá ingadozása miatt van!-vágta rá mosolyogva.-Nem a te hibád, sok lény zavarodik meg ilyenkor. ...Hogy kerültél ide?
-Már régen lakom a Sötétség Birodalmában.A Sötét Nagyúr uralma alatt fogva tartottak.Mivel tudták, hogy nem tudnak megtörni, az erőmet szívták el a csatára.- ekkor horkantott egyet.
Koni bolintott.-Megértelek!
-Viszont mi keresni valód volt neked, fény-lénynek, a sötét oldalon?
-Edzeni aartam magam.Ha szembe nézek a félelmemmel, nagyobb erőre teszek szert.
-Hm, ember forma létedre merész vagy.-mosolyodott el a lény.Kezdte megkedvelni a lányt.
Koni elmosolyodott.-Köszönöm!És megtudhatnám a neved?
-Árnyéküvöltés.
-Én pedig Koni.-és levette a kötélt a farkas nyakából.Yasháék mindezt végig hallgatva, most felnéztek...még mindig nem bíztak meg Árnyéküvöltésben, de már nem szólaltak meg.
Koni elkezdett sétálni.-Nem jössz?-kérdezte mosolyogva Árnyéktól.Ő felállt és követte.A farkasok bíztak Koni döntésében és-noha távolabb-lény mellett mentek.
A séta ideje alatt megismerték egymst, és a három farkas megbarátkozott egymással.Később Árnyéküvöltés is angelid lett....:) |
- Nagyon szívesen! - *kiáltotta az elfelé vágtázó "ló" után.* |
 - Köszönöm! - mondta gyorsan és hálásan, majd megpördült, és valósággal hasra nyúlva a föld felett, vágtázni kezdett inakat szaggató tempóval a falu felé. |
- Én Szövetség vagyok.
*Figyelmesen hallgatta Icekrystal alapos lény-leírását.*
- Nem, nem találkoztam vele, nem is láttam...
- Vagy...
*Elgondolkozva nézett a kanca szemébe.*
- Talán nem is olyan régen... Merre menet is?... hm... Úgy emlékszem, hogy talán a régi emberek faluja felé láttam vágtatni...
- DE ez nem biztos! - *tette hozzá gyorsan.*
- Már nem emlékszem pontosan. |
Mostmár biztos volt benne, hogy nem fenyegeti veszély, legalábbis a lény felől nem. Azért az erdőre még figyelt, miközben beszélni kezdett.
- Icekrystalnak hívnak. Bocsáss meg a zavarásért, és a gyanakvásomért. Egy lényt keresek. Vörös démon, lila mintákkal, és két kosszarvval. A szarva és a sörénye sárgás. Fém részek vannak a farkában, és van egy fém szarva is a homlokán. Őt kell megtalálnom, mivel elég veszélyes, és bajban is van. Nem láttad véletlenül? |
- Tiszteletem!
*Felemelte fejét és alaposan szemügyre vette az érkezőt.* |
Ez már elég volt, hogy elhatározása szilárddá váljon.
Kilépett a fa mögül, és könnyedén szemügyre vette még egyszer a fehér lényt.
- Üdv! |
*Felhorkantott.*
- Nélkülem. |
| - Veled vagy nélküled sötét a világ? |
*Tovább rágcsálta a füvet. Lenyelte az éppen rágott falatot, csak utána felelt.*
- Egy unikornis a sok közül. |
[131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lúthien végül nem jutott le a tengerparthoz. Útban odafelé ugyanis rajtaütött egy csapatnyi ork, és Lúthiennek védekeznie kellett. Amit szívesen meg is tett volna, ha nem hordott volna a szíve alatt egy kicsiny csikót. Így viszont jobbnak látta volna menekülni... Csakhogy nem tudott. Nem volt merre. Az orkok bekerítették, és egyik irányba se tudott kitörni a gyűrűből...
Riasztó, fülrepesztő visítás tört fel a torkából, aztán alig látható, színes kavargással körbevágtázta Exile-t, miközben végig bakolt oldalra, félreugrásva késztetve valamennyi lényt.
Megpróbálta takarékra tenni a kancát, de az majdnem átugrotta és felborította, így lemondón várta a boldogságroham végét.
Balareio megvárta a kanca elcsituálását, de Schedule csípős szavait már nem.
Scytiának készséggel válaszolt volna miden kérdésére kis dadogással, de Sólyom elhallgatatása megint tanácstalanságba juttatta.: Ez udvariatlanság? Vagy így kell közbelépni, ha valaki ennyire hadar? Esetleg a kancának valami gondja van? A hadseregnél mindenki egyenesen, röviden beszélt, csak akkor, amikor kérdezték. Noha ő képezte ki saját katonáit, mindenkit megviselt a háború, így nem tudott ilyen jellem fajtákkal találkozni.
Light csak mosolygott a szónoklaton és a testvérén is, de kedvesen biccentett az új lénynek.
- Méghogy hatalmas! Cha! - mondta lenézőn, és félretúrta két társát, hogy közéjük lépve megnézze magának ezt az újoncot.
Homályos, alig látható fényderengéssé zsugorodtt össze az illúziója. Már nem volt képes egy valamiféle képet sem alkotni magáról, de fontos volt, még ilyen gyengén is, visszatérni. Két lénye nem úgy "sikerült", mint várta, és most rájuk kellett akadjon.
A két rémítő mén újra egymást marta szórakozottan, súlyos sebeket ejtve, amiket mágiával szakítottak és fogaikkal, majd begyógyították, és újra egymásnak estek! Ha az itt még sóhajként létező Sötétség nem pusztított volna el az utolsó fűszálig mindent, akkor ők tiporták volna el!
Fütyörészve járkált a fák közt.A sötétség jócskán távozott a vidékről, egészen annyira, hogy Koni is kényelmesen járni tudjon rajta!A fütty sava messzire hallatszott a zord csendben, madár még nem merészkedett erre...
-Miért támadtál meg?-felelt a válaszra Koni.
- Köszönöm! - mondta gyorsan és hálásan, majd megpördült, és valósággal hasra nyúlva a föld felett, vágtázni kezdett inakat szaggató tempóval a falu felé.