|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.27. 14:47 - |
 *Lilina kissé megrettent, és lassított vágtáján. Végül teljesen lefékezett, és már csak vontatott lépésekkel közeledett... aztán észrevett két alakot, s mintha ló alakjuk lett volna. Talán Razor vagy Machos az. Erőt vett magán, nyelt egy nagyot, majd eltökélten átlépett a határon, és belépett a Sötétség Birdalmába.* |
[324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [224-205] [204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
 Nem szeretett közbevágni és a figyelem középpontjába kerülni, de most megtette, előrelépve, és rámorranva a lényekre:
- Hát ti? Mit kerestek itt?
 Sarrissima még némi csendben eltöltött idő múlva válaszolt, miután már eleget bámulta Eris arcát, hogy nagyjából valósnak fogja fel a helyzetet. Draugheritre pillantott, és halkan válaszolt:
- A Látók és néhány másik eriszi elindított egy vészriadót a Rémségek Szigetéről. Csak annyit tudok én is, hogy valami nagy dolog készülődik, és hogy minden eriszinek össze kell gyűlni Eriszionban. Ahogy látom igazuk volt..... - pillantott újra hatalmas, szinte éhes szemekkel a gazdájukra, aki épp Cedaront szorongatta, és nevetett azon, hogy már milyen nagyok a tüskéi.
- Csak épp a helyet téveszthették el....De nem értem. Ti mit kerestek itt? Mi a szigetre igyekeztünk...Nem hiszem el, hogy ne tudtátok volna épp ti, hogy ott várnak....hogy mindenki ott vár - vegyült némi bánat a hangjába.
 - Ó nem! Nem, ne hidd azt, hogy bújkálok, kérlek! - fordult gyorsan, kérlelőn a kancához.
- Meg kell mentenünk Asylont! Zenit mondta, hogy bajban van. Idejöttünk, mert úgy hittük itt van! - vált gyorsan akaraterővel teltté a hangja.
- Valami történt vele...Sokminden történt, míg nem voltam itt - mormolta, és most ő komorult el. Még az eddig szorongatott sörényeket és tollakat is elengedte.
 - Asylon? Hiszen őt láttuk néhány hete! - nézett össze meglepetten a többiekkel.
- Egy éjszakát velünk töltött, habár leginkább kerülte a társaságunkat. Mindenkiét.....
Eris arcát látva gyorsan folytatta:
- Csak csendben merengett, de nem úgy látszott, mintha baja esett volna! Továbbutazott a táblák felé rögtön másnap.....
Draugheritre és Vinóékra nézett, és szemeiben fájdalom, félelem, aggodalom látszott.
- Tovább kell mennünk! - suttogta rekedtes hangon.
Felon már mellé is lépett, és felsegítette, mikor néhány perces néma csend után Andurya és Maud előreléptek.
 - Mi is megyünk! Szükséged lehet ránk!
Majd mikor nevelőjük kinyitotta a szájtá, hogy válaszoljon, a konok kanca letorkollta:
- Bólints! Mert mindeképp veled megyünk, és akármit mondasz, tudjuk jól, hogy feleslegesen hibáztatod magad!
- Azt hiszem mi is veletek tartunk - mondta halkan Gwaihir, Cedaronra nézve, aki viszont Erist figyelve biccentett.
Egy pillanatra összeszorult a torka. Vajon miért akarnak ennyire vele jönni? Féltik, és megvédenék? Vagy inkább attól tartanak, hogy talán újra eltűnik, és ki akarják használni az időt? A szemeikben mindenesetre a régi harci szellem lobogott. Bármire készek! ÉS azért csendesek, mert....félnek....Szégyen fogta el. Ennyire idegen lett Simbelmyne-ban?
- Látom vannak dolgok, amik nem változnak - mondta halkan, elmosolyodva, és bólintott.
- Sar! Kérlek, Te menj el a szigetre, és szólj...szólj a többieknek, hogy nem muszáj feltétlenül mindenkinek bezsúfolódni a városba! - kérte a pegazust. A kanca eleme amúgysem épp a Sötétségbe volt való. Nem akarta veszéylbe sodorni, és a rábízott feladatra épp alkalmas lenne......Hacsak nem nyakas ő is.
De nem. Sarrissima megértette. Pegazus és boszorkány összemosolyogtak, és a napsárga lény elindult Vinóék idevezető nyomain.
- Nos.... - vett egy mély levegőt, és végignézett a megnőtt csapaton - akkor talán induljunk..... |
*Kissé lemaradva, vigyorogva nézte a meghitt pillanatot.
nem akart tolakodónak tűnni, így inkább kissé oldalirányba elindult körbeszimatolni. Fejét leeresztette, úgy sétált előre. Orra tökéletesen felfogta az apró rezgéseket, így hamar megtalálta az irányt, merre is szeretne menni. Ahogy gondolataiba merülve lépkedett előre, meglepetésként érintette a hirtelen mellette feltűnő Nautilusz.*
- Jézusom! - *szűrte fogai közt suttogva, miután felkapta fejét.* - A frászt hozod rám!
*Nautilusz vigyorogva állt Zenit mellett. Látszólag cseppet sem érintették meg társa szavai.*
- Egy kicsit talán jobban is örülhetnél. - *válaszolta szemrebbenés nélkül.* - Elvégre segíteni jöttem.
*Zenit összeráncolt homlokkal nézett az unikornisra.*
- Alighanem vagyunk már néhányan a feladatra - *válaszolta őszintén és orrával a többiek felé bökött.* - De azért örülök, hogy eljöttél! - *tette hozzá barátiasan.
Nautilusz sértődött arckifejezését látva nem állta meg, hogy oldalba ne taszítsa a fiatalt!* |
Draugherit az egyik lépés kellős közepén dermedt le, szemei felizzottak, a következő pillanatban pedig már az éjszín ég sötétjén zúgott át, ellenállhatatlan erővel gyűrva le az egész távolságot Erishez.
- Állj! - üvöltötte Vinóéknak, és széttárt szárnyakkal, sziszegve, csikorgó fogakkal dobbant le a hármas előtt.
- Mi? Mi történt? Mi az, Draugherit? - kérdezte döbbenten és riadtan, aztán megkapaszkodott Felon Shadow harci nyergében, ahogy a három mén felvett egy védekezésre és menekülésre is alkalmas helyzetet.
Miközben Vino a bal oldalára lépett, és Felon izmai érezhetően megfeszültek, hogy szélviharként ragadja el innen a gazdájukat, sziszegve-hörögve válaszolt:
- Valaki közeledik. Érzem a levegő vibrálását. Szárnyas lények. Nem vagyunk elegen.... - nyelte le a mondat végét.
'Hogy harcoljunk.....Vagy megvédjetek.....' fejezte be a két lehetséges változattal a mondatot.
Márpedig ő sem fogja csak úgy megadni magát! Nem most, mikor vissatért! Miután már annyit harcolt itt! Habár tartott tőle, hogy hiábavaló erőlködés, kutatni kezdett a mágia morzsái után magában.
A szárnycsapások hangja aztán közelebb ért, már ők is hallhatták őket, és Eris sejtette, hogy kifutott az időből.....Kitörést nem kockáztathatott itt, a lényeihez közel.....főleg nem az új erejével.....
Aztán kiszakadt belőle az első sikítás, és nem is hagyta abba, míg le nem ugrott Felon Shadowról, és kirontva Vino és Draugherit közül az érkezők nyakába nem vetette magát!
Ő, Andurya, Maud, Cedaron és Szélura Gwaihir akkor sem lepődhettek meg volna jobban, ha a Mikulás siet eléjük. Épp elég megdöbbentő volt Draugherit és Vino kettőse, hogy láthatóan végső és teljes harci elszántsággal merednek rájuk, védve valamit, ami Felon Shadownak tűnt mögöttük, de hogy Eris rohanjon ki mögülük, az elveszett úrnő, a gazdájuk, aki után mindenkinek fájt a szíve! Hogy egy pillanatra zavartan fékezzen előttük, aztán össze-vissza ugrálva elkezdje végigölelgetni őket! Hogy csaknem hisztérikusan sikítozzon közben!
Ez meglehetősen sok volt nekik........Percekig csak álltak, mozdulatlan szobrokként. |
*Be kellett ismernie, kissé sajnálta, hogy Draugherit nem ütött vissza. Rövid ideig még figyelte a mén mozdulatait, de hamar elkalandoztak gondolatai.
Ismét eszébe jutott furcsa találkozása Asylonnal. Hirtelen nem is emlékezett, mikor állt szemtől-szembe barátjával. Evenionra és a lehetséges helyzetekre inkább nem is próbált gondolni.
~Ha valami baja esett, én vagyok érte a felelős.~* |
Egy pillanatig elfogta a vágy, hogy egyetlen ostorszerű farkcsapással megszántsa Zenit farát és fel is borítsa, de végül elvette a régebbi énjére nagyon is jellemző ötletet.
Eris előttük nagyon nyugodtan ült Felon Shadow hátán. Túl nyugodtan. Az a boszorkány, akit ő megismert, nevetett és csevegett volna, akár az idegeikre ment volna, akár felderítette volna őket, az biztos, hogy nem lett volna ilyen.....ilyen......fegyelmezett. Főleg azok után nem, hogy mennyi idő eltelt a Birodalomban őnélküle!
De még ha merengő korszakát élte volna is az a régi Eris, egy-egy szemvillanással azért kommunikált volna velük, a lényeivel, a lelke fénylő darabjaival, ha az arca szoborszerű is marad, a szeme beszélt és mosolygott és delejezett volna.
Draugherit nem tudta eldönteni, hogy a Semmi végleg elragadta-e régi gazdáját, vagy csak a Lelkek Köve változtatta meg, esetleg nincs semmi baj, csak a sok változás Erisnek is új, ahogy nekik is......De a félsárkány gyomrából nem múlt el a feszült érzés, hogy nem jól van ez így.....Valami nincs rendjén a gazdájával. És a tehetetlenség dühítette!
Lehajtott fejjel, a környezetet vizsgálgatva utazott lényeivel. A gondolatai akörül forogtak, hogy vajon helyre lehet-e hozni mindent, ami tönkrement, és vajon az új utak, amik megnyíltak előttük, lehetnek-e olyan jók, mint a régiek.
Félt, hogy hosszú távolléte túl sokba került. Sok lénye bizonyára dühös, mások annyira szomorúak lehetnek, hogy látni sem akarják....
'Hogy fogom én ezt megoldani?' gondolta félelemmel, kishitűséggel és szomorúsággal küszködve. |
*Letaglózva érte Draugherit akciója, így csaknem sikerült agyon is csapnia egy szép adag mágiával, de végül mégsem úgy alakult. Dacosan meredt a mén oly' közeli arcába és tüntetően nem szólt semmit.
Mikor végre leszállt róla Draugherit, pillanatok alatt talpra pattant és a többiek után eredt. Kissé megnyújtotta lépteit, így hamar közvetlen a félsákány mellé is ért. Nem bírta ki egy kis törlesztés nélkül: a ménhez közelebbi szárnyát pillanatok alatt szétvágta, oldalba taszítva ezzel Draugheritet.* |
Összenézett Erisszel, aki kicsit félve, kicsit szomorúan, kicsit zavartan nézett rá vissza, és Draugheritben megpattant valami. Kisuhant nevelője keze alól, Zenit elé kanyargott, felrúgta, és ráállt a fiatalra!
- A veszééélyt mi sem kérrrrjük, kösssszönjük! De jobb, ha megszokod a hellllyzettttet! - csattogtatta fogsorát a peguni képébe sárkánymód.
- Jó dolgot kaptál tőlünk, és csak nyavalyogni tudsz cserébe?! Ha agonizálni akarsz, tedd egyedül, mondjuk az Utazók Menedékében, akkor nem kell miattad fájjon a fejünk! De nem azért kaptad azokat a dolgokat, amiket kaptál! Mikor döbbensz már rá miért kaptad?! Ne rágódj! Élj!
Habár valószínűleg egyik varázslénynek sem tűnt fel, Eris már odaért hozzájuk, és minden erejével próbálta valahogy letolni Draugheritet Zenitről, de eddig csak annyit ért el, hogy belegabalyodott a szárnyaiba, elbotlott a farkában, és majdnem összevágta az arcát a tüskéivel.
- Elég már! Hagyd abba! Még megfullad! - kiáltozta riadtan.
 Felon Shadow és Vino a kiáltozásra siettek társaikhoz, aztán leesett állal bámultak a furcsa jelenetre: Draugherit, amint Zeniten áll, és kettőjüket Eris próbálja szétválasztani.
- Eris...? - mormogta bizonytalanul Felon.
 Vino szerencsére gyorsan és könnyedén cselekedett: elkapta láncaival gazdáját, feldobta Felon nyergébe, és elindult velük.
- Előremegyünk! - kiáltotta hátra könnyedén, mintha mi sem történt volna, és szerencsére Felon Shadow tempósan ügetni kezdett a szavakat hallva. Alighanem megkönnyebbülve, hogy Erisnek nincs baja, és nem kell törődnie a fura jelenettel.
Vino körülöttük tartotta láncait, és nem nézett vissza.
Lemászott Zenitről, morgott, meredten nézte a pegunit, aztán Erisék után kezdett kocogni.
- Bolond kölyök.......Fontoskodó, világmegváltó, tejfölösszájú, nyafogó kancacsikó! |
*Lemondóan sóhajtott.*
- Nem akarok senkit veszélybe sodorni, vagy veszélyeztetni már csak szimplán azzal, hogy létezek. - *válaszolta a földet bámulva.* - Főleg nem azokat, akik már több ízben is megmentettek. Hol a Nagyúrtól, hol pedig önmagamtól. - *mondtandója végére hangja elhalkult. Nem szándékozott mást hozzáfűzni a dologhoz, így némi feszültség oldás gyanánt megrázta sörényét és mélyet szusszantott a levegőből.*
- Asylon valószínűleg már vár minket - *váltott témát, remegő lélekkel fordult el a BoszorkányÚrnőtől és Draugherittől és tovább indult.* |
Újra Erisre pillantott, aki viszont ezúttal mozdulatlan maradt. Mélyet sóhajtott, töprengőn, fürkészőn visszanézett Zenitre, aztán magyarázni kezdett:
- A legtöbb igazán hatalmas mágus nem a saját képességeit fejleszti, hanem magát a Mágiát próbálja megérteni minél teljesebben.....Így értheti meg a saját létezését, a saját képességeit is egyúttal. A helyét a világban, a léte értelmét.....A Mágiának pedig vannak alapvető, áthághatatlan törvényei, amiket senki sem vehet semmibe. Ezek közül az egyik, hogy a kiszórt varázst csak úgy lehet megszüntetni, megtörni vagy visszájára fordítani, ha eleve magában a varázslatban hagytak erre lehetőségeket a létrehozatalakor, vagy voltak hiányosságai. Nekünk, máguslényeknek szinte minden szavunk egy-egy kisebb varázslat....Az ígéretek, a fogadalmak és eskük semmivel sem kevesebbek egy ősnyelven kimondott átoknál, legföljebb a hatásuk jelentkezik "alattomosabban". Így mikor én kimondtam az esküt, jó okkal mondtam egy olyan rövid és egyszerű mondatot....Nincs benne semmilyen kikötés vagy félreérthető formula, egy megtörhetetlen dolog lett. Nem volt megszabva benne idő vagy feltétel. Sem annak a szükségessége, hogy Te elfogadd. Valójában....ez a varázslat Tőled függetlenül jött létre, habár hozzád kötődik. Érdekes megoldás volt egy csikóra szórni ilyen bűbájt, de alighanem ez volt a legjobb megoldás. Nem törhetted meg akaratodon kívül, vagy akár akarattal - mert nem lehet megtörni! Nem kellett válaszolnod, nem is szerepeltél az eskü szövegében, nem kellett a jóváhagyásod. Csak megtörtént, mint valami... - itt Draugherit egy kicsit elgondolkozott, Erisre pislogva - keresztelő! Igen!
- Habár valójában...épp mert az esküben ránk vonatkozó rész nem volt, csakis Te szüntetheted meg valahogyan.....De a varázslatom egyik legnagyobb előnye és egyben hátránya is az volt, hogy bármivé változz, bármit teszel, érvényes marad. Hogy úgy mondjam...nem lehetsz méltatlan a hűségünkre - húzta ragadozóvigyorra száját.
Pegunija mellé lépett, és megsimogatta tüskés nyakát. Arca nem mutatott sem tetszést vagy nem tetszést az imént elhangzottak után.
- Lám, minél egyszerűbb szavak, annál hatalmasabbak - mormolta halkan.
- Kicsiny dolgoknak lehet néha a legnagyobb ereje. Sokak számára a becsület ma már semmit sem jelent, míg másokat szó szerint köt az adott szavuk.....A mi eskünket is vehetnénk semmibe......de ettől még ott lenne.
Elgondolkozott.
- Ha így könnyebb neked, tégy úgy, mintha nem létezne. De egyelőre nem tudok megoldást a kérésedre, igaz, magát a kérést sem értem. Mindig is voltak felelősségeid, amik talán túlzók voltak, de Te mindig kiválóan megoldottad őket. Mi változott hát? |
*Türelmetlenül megrázta a fejét.*
- Semmi sem lehetetlen! - *csattant fel.* - Te tetted az esküt, tudnod kell a megoldást! - *meredt Draugheritre csaknem esdeklőn.* |
Épp csak annyi időre fordult a két peguni felé, hogy Draugherit a szemébe nézhessen, és megláthasson benne valami szórakozott belenyugvást.
Aztán újra a messzeségbe révedt.
Draugherit meg erőt merítve a nevelőjéből Zenitre nézett, és döbbenten-értetlenül, a rá nem jellemző elképedés erejétől letaglózva, szinte nevetve válaszolt:
- Hiszen az lehetetlen! Az esküt nem lehet csak úgy visszavonni! Az nem olyasfajta varázslat! Nem is úgy került sor a megalkotására, a létrehozására! |
*Ki tudja, mennyi ideig nézett meredten Eris arcába, míg sikerült összeszednie magát és Draugherit felé fordult. Egy lépést hátrált és mély levegőt vett. Tekintetét most Draugheritre függesztette. Nem akart szépíteni, órákon át húzni a dolgot, így kimondta úgy, ahogy az első gondolata is jött:*
- Draugherit, azt akarom, hogy vondd vissza a hűségeskütöket. - *mondta ki szinte hadarva* - A Tiédet, Úrnődét és az erisziekét.
*Fejét kissé oldalra fordítva pillantott Erisre, kifürkészhetetlen arccal.*
- És azt akarom, hogy jóváhagyásra is kerüljön, a legfentebbvaló által is. |
Felállt, és egyik kezébe vette Zenit fejét. Szerette, ha egy lényhez nem kellett mancsot vagy szárnyat növesztenie, hogy megérinthesse érdemben. Felemelte a peguni állát, hogy szembenézzenek, és belemosolygott a lény arcába.
- Kedves Zenit! Mindig mindent olyan jól meg akarsz csinálni, hogy a végén körbe-körbe száguldozol a világban, próbálsz minden veszedelmet elhárítani, és csaknem megölöd magad! Hagynunk kellett volna, hogy Frehar elvigyen, mikor kellett? Nem, a Sors közbeszólt, és ő fellázadt az ura ellen, hogy maradj...Hagynunk kellett volna, hogy barátok, beszélgetések, és egyáltalán erisziek zűrzavara nélkül nőj fel? - nevette el magát - Hagynunk kellett volna, hogy bajod essen, azok után, amin keresztülmentél? Megtanulod majd, hogy a világon minden élet érték. A legkisebb és a legnagyobb is, mert mindennek megvan a helye, ahol lennie is kell annak a dolognak, hogy a világ teljes legyen. A Te helyed itt volt közöttünk. Nem engedtünk el, senki sem azok közül, akik döntöttek akkor és ott, mert kellettél nekünk! Mert Nélküled talán már nem is lenne Birodalom. Talán még annál is többre vagy hivatott, mint hiszed! Ezt még a legbölcsebbek sem tudják, még Katnabe sem!
Megcsóválta a fejét, és újra elmosolyodott.
- Üstökös büszke lenne rád, ha látna! Ő is mindig addig rohangált a Birodalomban, míg végül majdnem elvesztettük....Emlékszem, nem sokkal Teelőtted mentette meg Draugh az életét, és mivel épp egy csikóját várta, és aztán ott voltál Te is, hirtelen, frissen megmenekülve a halál torkából fellángoltak benne az apai érzelmek......Jövőtváró talán épp ezért hajaz rád! Bajkeverők!
Felnézett az égre.
- Draugherit varázslatain nem fog semmi más...Félig sárkány, félig peguni.....az ő szavai mások, mint a Tiéd vagy az enyém! Lám, egy olyan hatalom, amit se Te, se én nem láthatunk be. Meg persze ő maga sem! - nevette el magát.
Visszanézett Zenitre, hatalmasra nyitotta mély, kék szemeit, és suttogva beszélt tovább:
- Majd rádöbbensz, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Idővel. Én is akartam a hűségesküt, hogy élhess. Nem egyedül Draugh tette! Ezt ne feledd el. Ha pedig én valamire rábólintok, az úgy van jól. Nem vagy eriszi, de Veled van az erisziek ereje, vorstandi vagy, de az Úrnő inkább tekint barátjának és partnerének, mint saját lényének, és habár kerülöd a többi lényt, mindenki, aki ott volt a Sötétség nagy csatájában, amit már sosem felejtünk el, őszinte szeretettel nézett rád, és jó életet reméltek Neked, mert a Nagyúr Legyőzésének lettél a szimbóluma. Mindenkitől kaptál valamit. Gondolkodás helyett, inkább becsüld meg ezt! Ha Kárhozat, a Sötétség vérszerinti trónörökösnője képes élni, akkor Te is élhetsz. Boldogan.
Hirtelen Eris szemei felfénylettek, és egy fehér peguni tűnt fel bennük egy pillanatra, valami távoli tájon.
- Várnak rád... - súgta a Boszorkányúrnő - És azért nem akartam, hogy értem gyere, habár sejtettem, hogy csakis Te akadhatsz rám, mert féltem, hogy újra csak veszélybe sodor a Sötétség. Az a Sötétség, amitől védtünk. És nem azért, mert éppen Te lettél az Örökös. Hanem mert egy peguni vagy, aki megérdemli, hogy éljen, ahogy megérdemlik a fák, a madarak, a farkasok vagy a sárkányok. Mindenki a maga békességével és boldogságával. Erről szól a Birodalom. Ha már a Sorsot nem tudjuk kijátszani, megpróbáljuk a lehető legjobbá tenni. Ezért fésültük köréd a valóságot olyan kényesen tökéletesre, amilyenre csak tudtuk. Véletlenekből, döntésekből, harcokból......Segíthetsz, hogy egy nap mindenkinek jó élete lehessen. De másban nem......
A Boszorkányúrnő szemeiben kihunyt a fény.
Eris keze intett, és mielőtt leért volna a teste mellé, Draugherit már a kettős mellett állt.
- Mi az? - kérdezte Erist és Zenitet szimatolva villogó szemekkel, gyanakvón. |
*Komoran, szinte szégyellve magát hallgatta a BoszorkányÚrnő szavait. Merje elhinni? Muszáj lesz... Jó ideig nem szólt, szinte alig pislogott is. Újra és újra visszhangoztak füleiben a hallottak és újra és újra végigfutott rajta a borzongás.
Vajon hányan tudják még azt, amit most Eris elmondott neki? Vajon helyesen tette-e a BoszorkányÚrnő, hogy megmentette? És mindezek tudatában vajon szimpátiából, vagy merő számításból került a Vorstandiakhoz? Rengeteg kérdés fogalmazódott meg benne. Némelyik keserűbb volt, mint a másik. Akarja-e egyáltalán tudni a választ? El tudná-e viselni a válasz súlyát és mindazt, amit az jelent?
Szívverése felgyorsult és kezdte kiszámíthatatlannak érezni magát.
Most meg mi történik vele? Már csak nem fog Kitörést produkálni! Bármi, amit tehet az csak annyi, hogy fegyelmezi magát és tesz róla, hogy ne kerüljön bárkinek is kellemetlen helyzetbe.
Zenit nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nincs ez az egész így jól! Valami megoldásnak csak kell lennie! Lehunyta szemeit és visszaemlékezett. Minden egyes szót és mozdulatot felidézett, ami ahhoz a naphoz volt köthetőt.*
- Kérlek hívd ide Draugheritet - *suttogta végül maga elé. Amíg várta a választ, vagy tettet, elkezdett beszélni.*
- Én tényleg sajnálom és most hirtelen nem is tudom, mit gondoljak. Az egészet így, kereken még meg kell emésszem. Csak annyit tudok mondani, hogy nincs ez így jól. Biztosan meg lehet még változtatni és Én így is szeretnék tenni. |
Eris mélyből, szívből jövőt sóhajtott, majd minden további nélkül leült a földre, és törökülésben megtámaszotta állát egyik kezével.
- Sok hit szerint, és a hiteket sosem szabad semmibe venni, mert lelkekből merítik erejüket, amik a Mágia és Élet közös, élő, állandóan formálódó, ősi szövetéből valók, a világot a Jó és a Rossz folyamatos harca tartja egyensúlyban. És ez a harc hoz létre mindent, minden lényt, minden életet, minden létezést, aminek valamilyen célja lesz majd.....Néha a Jó áll győzelemre, néha pedig a Rossz.....És amíg a kettő küzd, és az egyensúlyuk mozgásban van, lesznek is élők, akik ezért vagy azért a dologért élve cselekszenek. De mikor az egyensúly beáll......vagy az egyik végleg győz.... - halt el a boszorkány hangja.
- Ugye ezt nem kell folytassam? - pillantott Zenitre. Hirtelen lágyabb és mélyebb lett a pillantása.
- Ezért kellettél épp Te a Nagyúrnak.....Ezért akart egy gyönge kiscsikót, aki ragyog a Fénytől. Ezért kellett meghaljon az egész klánotok Evenionnal....Amíg Te voltál az élő, aki azt az átkozott lelket hordozta, elevenként itt maradhatott, a Te tested uralva. Ő már nem volt több, mint egy mérhetetlenül gonosz árny, akinek minden világ törvényei szerint nem lett volna itt maradása.....Kellett neki egy test, hogy itt tudjon maradni. De nem választhatott bárkit. Ahogy nőtt az ereje, és egyre több Sötétség halmozódott fel benne, egy idő után a saját hatalma pusztította volna el. Mert nem élhet ennyi sötét erő egyetlen akarat irányításában, és mert nem létezhet ilyen tiszta gonosz......Így megkereste a leggyengébb fénylényt - halkult suttogássá a hangja - a legkiválóbbak leszármazottját....és hordozójává tette......
Szemeiben kihunyt a fény, amikor ideért, és nehezen folytatta:
- Amikor Steel kihúzott az összeomló energiák közül, tudtuk, hogy a sorsod más lesz, mint amit csikó érdemel, és még a jósok sem láthatják be igazán mi a vége.....De nem engedtem, hogy bántsanak. Azt akartam, hogy élj, ahogy megérdemelted. Üstökös kiváló apa volt, a legjobb a számodra, és tudtam, hogy ha Catly elfogad, a Birodalom védelmezni fog. De hogy az erisziek ereje is védjen, és hogy rajtad tartsam a szemem - kacsintott mégis elmosolyodva Zenitre - Draugherit megkapta az engedélyem, hogy ha méltónak talál, hűséget esküdjön Neked. Amit meg is tett, habár akkor még ezt nem érthetted. Innentől viszont pajzsként voltál védve erisziektől is, akik talán nem kedveltek, és a mi erőnknek hála szinte mindentől....Remélem a bizalmam nem volt bolondság.....
Összehúzott szemekkel folytatta:
- Csakhogy, és ezt mostmár megértheted, és elvárom, hogy sose feledd, a kapcsolatunk kétirányú lett! Ahogy döntesz, az a mi döntésünk is.....Csatában, békében, barátságban, szerelemben, vagy ha ellenedre találsz. Köt minket az eskü! Amikor harcba kezdtél a Nagyúrral, már gyengült az erőm, sokminden emésztette a lényeim.....de tudtam, hogy....
Elhalt a hangja, dühösen sörényébe szántott, és szinte farkasok morgásával szólalt meg:
- Az egyik jövő, amit minden Látó lát legalább egyszer, amíg fiatal, valamennyi világban lehetséges! Számtalan lehet van, de csak egy lesz. Sok jós beleőrül, mikor először merítkezik meg az Időben, és látja a legrosszabb lehetséges a jövőt, s a halálnál is rosszabb végső napot, mikor a Pokol átlép ide, és mindenki szenvedni fog miatta. Igen, ez minden világ lehetséges jövőiben ott van, egy lehetőség, de nem feltétlenül az lesz az, ami bekövetkezik.....Viszont aki egyszer is látta, mindig harcolni fog ellene, hogy nehogy eljöjjön. Aki szerencsés, az valóban tehet ellene, a többség persze csak a Sors bábuja.....
Zenitre meredt.
- Te meg én nem vagyunk bábuk....Sajnos vagy nem sajnos, az az áldása (vagy átka?) az életünknek, hogy amit teszünk, az valóban latba esik. Csak épp - vegyült szomorú szánalom a hangjába - Nálad a dolgok.....kicsit megváltoztak.....
Mélyet sóhajtott.
- Tudtam, hogy nem vagy a lény, aki el akarná hozni vagy elhozná a Sötétséget. De mivel megfeleztek a világot uraló elemek, néha amit teszel, annak a fele ellened fordul....És így lett volna ez akkor is.....Ha a Sötét Nagyúr megöl Téged, visszakapta volna Tőled a hatalmát, és elpusztít minket.....Ha viszont Te ölöd meg.... - Eris hangja újra suttogássá fakult, és elfordította lehunyt szemű arcát - a belőle kiszabaduló Sötétség elragadott volna, Te lettél volna valóban az ő igaz, méltó Örököse, és a hűségeskünknek hála valamennyi lényemet és engem is magaddal ragadtál volna.....Végül pedig Simbelmyne-t is, és a benne élő összes teremtményt....Szívesen tetszelegnék a Téged megóvni akaró nevelő szerepében....de Rajtad kívül sokakért aggódtam, ezért vállakoztam újra egy útra.....Odaát |
Zenit nem teljesen értette, mire gondol, vagy mire akar célozni Eris a kérdése előtti mondattal, de nem látta idejét konkrétabban rákérdezni a dologra.
Ó, ha tudná az előtte álló derengő alak, hányszor és hányszor töprengett ezen!*
- Nem - *válaszolta csendesen.* |
Komoran hallgatta végig a történetet különleges pegazusa sorsáról. Ha lett volna szárnya, most addig repült volna vele, míg bele nem szakad......Asylon még mindig olyan fiatal! Legalábbis ebben az életében.....Nehéz volt belegondolni, hogy talán teljesen egyedül van, ami, az erisziek régi elveit nézve, képtelenség kellene legyen.....De Eve is......
Aztán elfojtott egy mosolyt, félretette a kétségbeesését, és elismerően biccentett Zenitnek:
- Akárhogyan is csináltad, úgy tűnik megtanultál tulpát készíteni, ifiúr! Ez mindenképp olyan teljesítmény, ami a nem mindennapi lények sorába emel!
Elgondolkozva a messzeségbe révedt:
- Persze, ha te voltál.....
Csend hullott rájuk, akár az est szárnya.
- Tudod Zenit, épp azért félek mindig attól, amikor úgy döntesz varázsolsz és nem egy kamasz életét éled, mert a Te tetteid messzebbre mutatnak, mint másokéi. És most tegyük fel, hogy csak eriszi vonatkozásokról beszélek. Te...hatalmas lény vagy, és a szónak sajnos nem jó értelmében véve. Ha hatalmamban állna, semmissé tenném a sorsot, ami úgy látszik mindenképp ural Téged. Igazad van abban, hogy nem fordíthatsz hátat annak, ami vagy....de néha olyan...fontos lenne, ha meg tudnád tenni - mondta ki hirtelen Eris.
Aztán óvatosan, a peguni szemeit fürkészve megkérdezte:
- Rájöttél, hogy miért nem hagytalak egyedül párbajozni a Sötét Nagyúrral? |
*Visszafogottan viszonozta az integetést.*
- Persze, természetesen, minden rendben - *válaszolta gyorsan, sűrű bólogatások közepette.*
- Legalább nem hívom fel a figyelmét senkinek - *próbálta a jó oldalát nézni sötét szőrének. Ezen egy pillanatig el is merengett.*
- Nem, nem volt hiba - *emelte fel először tekintetét.* - Sosem köszönhetem meg kellőképpen azt, amit értem tettek az erisziek. Csak szeretnék segíteni. - *válaszolta először, majd hozzá tette.* - Én itt otthon érzem magam. Akárhogyan is próbáltam magam távol tartani innen és nem gondolni arra, ami a valóság, nem futhatok el. És ha valaki itt segítségre szorul, örömmel állok a szolgálatára. - *fejezte be és ismét a talajra fordította tekintetét.
Az Asylonos kérdés megválaszolása előtt röviden hallgatott, hogy összeszedje gondolatait. Igyekezett mindent pontosan, időrendben elmondani. Persze csak azokat mesélhette el, amikről tudott... Rövid bizonytalanság után úgy döntött, elmeséli a furcsa találkozóját Asylonnal. Ahol ott volt, de mégsem... közvetlenül az Örök Tél Birodalmában történtek előtt...* |
Draugherit egy apró szárnymozdulattal széles ívbe kanyarodott, és résnyire húzta szemeit. A bizsergés a gerincén azt jelenti, hogy valaki figyeli! Erisék megálltak valahol alatta, és a peguni eldöntöte, hogy ha kell porig égeti és üveggé olvasztja a környéket, de egy ork-kölyök sem mehet nevelője közekébe!
De aztán szemei elkerekedtek, ahogy a szag, a hő, a mágia és végül maga a kép is meggyőzte, hogy egy elsötétedő Zenitet lát csak odalenn.
'Mi a...?' hüledezett, és épp arra akart fordulni, leszállni a fiatalhoz, amikor kicsit idegesen észre kellett vegye, hogy Eris már megelőzte és nagy, lendületes, nyulánk léptekkel halad a peguni kamaszhoz. Lassan gazdája felé kezdett sodródni, montdhatni véletlenül úszva a fekete levegőben, de a kékesen derengő alak megtorpanása és rezzenése elég volt jelnek odalenn, hogy letegyen erről. Nagyon kelletlenül, morogva, de letegyen erről.
Nem tudott nem elmosolyodni a tüzes szárnyas viselkedésén, ahogy halk léptekkel lavírozott tovább, kikerülgetve az élesebb köveket. Milyen jellemző! Még háló sem kell Draughnak és neki, hogy megértsék egymás minden moccanását.....
Vino és Felon elfogadták a döntését, hogy gyorsan megnézi mi van Zenittel, aztán mehetnek tovább, legalább pihennek egy kicsit a nyaktörő utazás után. Ő meg megmozgatja azt, ami feltámasztott hátsójából megmaradt a létezésnek.......
Nem értette honnan tudta, hogy a fiatal lény leesett, és azt sem tudta miért olyan könnyű érezni minden életet maguk körül, és nyílegyenest Zenit felé haladni, de kezdett belenyugodni abba, hogy épp mikor már a mágia magasfokára jutott (vagy legalábbis így érezte), rá kellett döbbennie, hogy valójában sehol sem tart.......A Mágia mindig visszaüt, mikor már a lélek azt hinné, hogy uralma alá hajtotta......
Sóhajtott egy nagyot, majd integetett a szemei elé kerülőnek. Aki elég sokára tűnt fel emberi és ennélfogva csökött látószerveinek.......
- Megint sötétülsz - jegyezte meg közömbös hangon, de homlokára komorság ült ki, ahogy Zenit mellé lépett - Minden rendben? Hallottam, hogy bajba estél - fürkészte végig a lényt.
Aztán halkan, hogy csakis Zenit hallhassa, még véletlenül sem a lényre nézve ezt suttogta:
- Hiba volt, hogy Te jöttél......Talán elkerülhetetlen volt, de akkor is hiba.....Szeretném tudni miért tetted....És azt is szeretném tudni, hogy mi is történt Asylonnal, amíg én a megszűnés fokozatait kóstolgattam......... |
*Zenit már egy ideje a levegőben haladt. Még az örök Télben kissé lemaradt és amúgy is, ideje volt már kinyújtóztatni szárnyait! Otthonosan, suhanva közelítette meg a határt és még csak fel sem merült benne, hogy bármi meglepő történhet a határ átlépése közben. De tévedett.
Amint áthaladt a határon, váratlanul kínos fájdalom nyilallt a szügyébe, mire egész teste görcsbe rándult...
Kótyagos fejjel tért magához a zuhanás után. Szárnyai teljesen rátekeredtek, nem is tudta kivenni, melyik hogyan áll. A Sötétben csak jónéhány pillantás után tudta kivenni saját körvonalait. Furcsállva méregette magát. Még sosem volt ilyen "Sötétség-színű"! Mi történik vele?
Oldalvást fordult. Egyik szárnya roppant, amire majdnem felkiáltott, de végül csak egy szisszenésre futotta. Szinte dühösen rántotta ki maga alól szárnyait. Megkönnyebbűlten lélegzett fel, hogy a roppanás nem jelentett törést.
Tántorogva állt talpra, majd lassan, bizonytalanul indult meg arra, amerre a többieket sejtette.
Miközben lassan, de egyre biztosabban lépegetett, elmerengett, vajon miért esik folyton le a Sötétségben? Ez valamiféle büntetés akar lenni, amiért nem vette át elődje szerepét?
A gondolatot még egy ideig folytatta, de végül teljesen máshol lyukadt ki. Valami megváltozott. Teljesen máshogy érezte magát most itt. Érzett minden kis rezgést, változást. Önkéntelenül is, de tökéletes irányba fordult és csakhamar biztosan meg is pillantja Erist, Felon Shadow-t és Vinot. Draugheritet nem. De miért? Hát persze, biztosan a magasban van!
Elmerengve állt meg és lassan fordította csak felfelé a fejét. Úgy van, ahogy gondolta. Messze, a magasban, valaki repült, érezte a szárnyai által keltett örvényeket. De ez mitől lehet?
Aztán eszébe jutott a nem is olyan régi akciójuk. Nem mindennapi feladatban vehetett részt: segíthetett a BoszorkányÚrnő visszahozásában. Így, visszaemlékezve, hosszú idő óta először lépett kapcsolatba igazán intenzíven a Sötétséggel. Lehetséges volna, hogy a történtek miatt változott meg valami?...* |
[324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [224-205] [204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina kissé megrettent, és lassított vágtáján. Végül teljesen lefékezett, és már csak vontatott lépésekkel közeledett... aztán észrevett két alakot, s mintha ló alakjuk lett volna. Talán Razor vagy Machos az. Erőt vett magán, nyelt egy nagyot, majd eltökélten átlépett a határon, és belépett a Sötétség Birdalmába.*
Nem szeretett közbevágni és a figyelem középpontjába kerülni, de most megtette, előrelépve, és rámorranva a lényekre:
Sarrissima még némi csendben eltöltött idő múlva válaszolt, miután már eleget bámulta Eris arcát, hogy nagyjából valósnak fogja fel a helyzetet. Draugheritre pillantott, és halkan válaszolt:
- Ó nem! Nem, ne hidd azt, hogy bújkálok, kérlek! - fordult gyorsan, kérlelőn a kancához.
- Asylon? Hiszen őt láttuk néhány hete! - nézett össze meglepetten a többiekkel.
- Mi is megyünk! Szükséged lehet ránk!
Felon Shadow és Vino a kiáltozásra siettek társaikhoz, aztán leesett állal bámultak a furcsa jelenetre: Draugherit, amint Zeniten áll, és kettőjüket Eris próbálja szétválasztani.
Vino szerencsére gyorsan és könnyedén cselekedett: elkapta láncaival gazdáját, feldobta Felon nyergébe, és elindult velük.