|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.17. 17:29 - |
 Draugherit megérkezett és leszállt egy hatalmas sziklára.
Nézte amint társai utolérik és közben az útra gondolt, ami idáig vezetett. Valahol a lelke mélyén el kellett ismerje, hogy Szauron vihara nélkül nem érhettek volna ide ilyen gyorsan. És csak mindhármuk együttes ereje volt elegendő, hogy a Félelmek Országának határát átlépjék. Azokat a hatalmas viharokat leginkább egyáltalán nem lehet áttörni. Vagy bele kell repülni a közepükbe és remélni, hogy élve jut be (már ha egyáltalán bejut) a peguni, vagy elég erősnek kell lenni, hogy az erejüket elfordítsa magától és áttörjön hatalmas falukon.
Ezek a viharok is a sötét mágiának köszönhetik létüket. Bár ez a mágia vagy gyengül vagy átalakul, hiszen húsz éve a Félelmek Országa még nem volt elérhető a túloldal világából. Hogy pontosan hol is létezett, azt senki sem tudta, de aztán lassan de biztosan megjelentek az óriási viharok a normál világban és idővel fura lények meg a meséik is, hogy a Viharfalon túl egy másvilági ország terül el.
Ők átjutottak, bár ez sokban volt köszönhető a sárkányvarázsnak is, amit ő használt fel...
Felnézett az örökké szürke égboltra.
'Hát, itt Üstökös sem fog ragyogni...Ez az állandó sötét mágia, mindenkit elnyom egy kicsit. Ez az egész hely nyomasztó, de hamar meg lehet szokni. És ez elég szürreális világ, hogy kiválóan összeismerkedjünk Szauronnal...' |
[117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
 Nekifutott, és felszökkent a levegőbe.
Hamarosan elérték a fővárost, Izabó kissé aggódott is, nehogy Hektornak baja essen. Leszállt az egyik erkélyre egy palotán. |
*Így már értette a dolgot.*
- Hát, akkor vágjunk bele.
*Nem igazán volt más választása az "előrén" kívül...* |
- Hárman vannak. Három testvér. Ők a világpusztító erejű nagyurak. Épp azért nem varázsolnak szinte soha, és épp azért nem osztják meg a tudásukat....Reméljük szerencsénk lesz, s legalább néhány rejtett utalást vagy rébuszt, talányt hallhatunk....
Kicsit gondolkozott, és pontosított:
- Amúgy csak Rodus az igazi látó. Vagy legalábbis ő az, aki ezt tökélyre vitte a három közül, de mind hatalmas lény, mind sokat tud, mint látó vagy mágus vagy harcos. Most csak Rodust keressük, a másik kettő másfelé jár. S velük nincs igazán dolgunk. Talán örülnünk kellene....
- Készen állsz? - nézett kérdőn a pegazus ménre. |
*Megrázta sörényét, majd Izabóra pillantott.*
- Mire lennél kíváncsi? - *kérdezett vissza.
Utána kicsit elmerengett gondolataiban, hogy a jelen helyzetben ez a "lelke-mélyi-szembesítés" mekkora problémát okozhat.*
- Egyszer Rodus, máskor Rodusék... Akkár hát hányan vannak tulajdonképpen? |
- Részemről szintén - mondta halkan.
Aztán meredten Hektorra nézett.
- Mondd meg, ki vagy! Ki vagy Te, Hektor?
Kicsit hallgatott, és folytatta:
- Akihez megyünk....mindent tudni fog....Kevés olyan lény van, aki valóban látó. De Rodus ilyen, és ráadásul hatalmas mágiaúr is egyben. Épp emiatt nem szokott beszélni. Akkora hatalma van, hogy rettentő szabályok kötik, nem varázsolhat csak cselekdhet szabadon, mert az túl hatalmas következményekkel járna. Eris annak idején nem is igazán tudta kiket fogad be....Mostmár nem is számít. Tény, hogy Rodusék veszélyesen erősek....De tudják mit miért és hogyan tesznek, így a mi dolgunk most csak annyi, hogy odamenjünk, és megpróbáljuk megtudni, amit akarunk. Nem lesz egyszerű....Rodus próbára fog tenni, a lelked mélyével szembesíthet, és nem lesz kegyelmes....Tehát jobb, ha tisztázol magaddal mindent, vagy elbukunk..... |
*Nem sokkal lemaradva követte Izabót. Mikor talajt fogott, elmélázva pillantott körbe.*
- Milyen rég volt, hogy utoljára erre jártam... - *sóhajtotta halkan.* |
Vadul bedőlt, kikerülve az utolsó szárnytépő vihart, aztán leereszkedett a lapályra. |
 Megcsókolta párját.
-Nincs itt senki!Szerintem egyenlőre maradhatunk! |
 - Hát itt is vagyunk. - mondta a mellette haladó Sötét Hercegnek. |
 Könnyedén suhantak keresztül az örökké szürke országon, maguk mögött hagyva a furcsa vidékeket, népeket, vagy kihalt tájakat.
Aztán végül a csodás fogócska csak véget ért....
Előttük ott magasodott a főváros monstruma. |
 *Bólintott, majd ő is vágtába ugrott és követte az előtte haladó kancát. Egyre inkább tartott Cardoron reakciójától... Vajon mit fog szólni hozzá, hogy elveszi az ő egyszem húgocskáját? Dühös lesz vagy boldog? Háborog vagy beletörődik? Az életére tör érte vagy leendő sógoraként öleli magához? Szauron tudta, hogy van félnivalója az öregtől, hisz' erőben és hatalomban jócskán fölötte áll... De azt is tudta, hogy nem fogja engedni Cardassyát! Akár tetszik az öregnek, akár nem, elveszi feleségül! Szereti, és ebben még Cardoron sem tudja megakadályozni! Bármi történik is, abbak az egyben biztos volt, hogy nem fogja hagyni eslzakítani magától a kancát!* |
- Semmi baj, semmi baj! - mondta megnyugtatóan.
- Csak...Nos, azután a hatalmas mágikus vihar után tudtam, hogy nem lesz olyan mint rég....Mikor elmentem egy kis szünetet tartani a sivatagba, tudtam, hogy ez már nem ugyanaz a Félelem.....De most mégis olyan furcsa látni visszatérve......Minden kicsit más lett.....
Megrázta sörényét.
'Semmi baj'
- Menjünk! - mosolygott hívogatón, és vágtába ugrott a főváros felé. |
*Ledobbant jövendőbelije mellett, és hatalmas termetétől szinte megrázkódott a talaj. Körülnézett, majd kedvese arcát kezdte fürkészni.*
-Mondd, minden rendben? Olyan furcsán nézel... |
Miután átértek a viharfaon, leszállt megigazítani sörényét, és közben körülnézett.
Igen. A Félelem is megváltozott. |
 *Tinwe pár percig még nem tért magához a döbbenetből, miután Cardoron eltűnt, de csakhamar újra megélénkült, és kíváncsi izgalommal nézett körül.*
-Fúúú, micsoda hely... -suttogta áhítattal, miközben a fejét forgatta. Jólesően kirázta a hideg és megborzongatta kicsi, törékeny testét. Tett pár óvatos lépést az egyik irányba, majd megfordult, és kocogott pár métert a folyosó másik vége felé is. Kíváncsisága, és a tudat, hogy többé-kevésbé biztos helyen van, feledtette vele félelmét.
Elindult, hogy felfedezze a kastélyt, és igyekezett mindent felfedezni, ám az az egy tiltó mondat nem hagyta nyugodni: "Odamész, ahova akarsz, kivéve a déli tornyot."....Tinwe megfogadta, hogy szótfogad és elkerüli azt a helyet, ám bármennyire is igyekezett megszabadulni a gondolattól, annál inkább azon járt az agya, hogy vajon mi lehet a Déi Toronyban...
~Talán valami érdekes játék... vagy valami különlegesen finom édesség.... ~*találgatott magában, és mire észbe kapott, iménti elhatározása, hogy szófogadó lesz, immár semmivé vált, és Tinwe pajkos csillogással a szemében ügetett a Déli torony irányába. Hiába, egy gyereknek megtiltani valamit olyan, mintha kecskére bíznánk a káposztát... |
*Ismét egy hatalmas szökkenéssel megindult. Izmait megfeszítve vágtázott a főnixek után.* |
 A főnixek újra csapongani kezdtek.
- Semmi baja. Az Úr vigyáz rá. A palotába vittük. Gyere!
Hirtelen a kavargás szétszakadt, és a főnixek hátborzongatóan nyílegyenes alakzatban suhanni kezdtek a föld felett.....hátborzongató sebességgel. |
- Az apja! - *kiáltotta a fölötte röpködő főnixeknek.*
- Hol van? De jól van ugye? Nem esett semmi baja? - *halmozta el kérdésekkel a "madarakat".*
- Vezessetek oda! |
A főnixek összecsoportosultak a lény felett és ide-oda csapongtak.
Aztán kórusban zúgni kezdtek:
- Tudjuk, hol van. Urunk keresteti szüleit. Te ki vagy? - dalolták. |
*Fátum magányosan lépkedett.
Gondolatai minden körül forogtak, csak akörül nem, amikörül kellett volna.
Furcsa zajokra lett figyelmes. Megállt és fülelt.
A messzeségben madárféle lényeket pillantott meg, akik egy hozzá közel álló unikornis nevét kiáltozták.
Egy hosszú ugrással vágtába lendült és meg sem állt addig, amíg a madarakhoz nem ért.*
- Mit tudtok Tinwe-ről? - *szögezte nekik a kérdést.* |
[117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit megérkezett és leszállt egy hatalmas sziklára.
Nekifutott, és felszökkent a levegőbe.
Megcsókolta párját.
- Hát itt is vagyunk. - mondta a mellette haladó Sötét Hercegnek.
Könnyedén suhantak keresztül az örökké szürke országon, maguk mögött hagyva a furcsa vidékeket, népeket, vagy kihalt tájakat.
*Bólintott, majd ő is vágtába ugrott és követte az előtte haladó kancát. Egyre inkább tartott Cardoron reakciójától... Vajon mit fog szólni hozzá, hogy elveszi az ő egyszem húgocskáját? Dühös lesz vagy boldog? Háborog vagy beletörődik? Az életére tör érte vagy leendő sógoraként öleli magához? Szauron tudta, hogy van félnivalója az öregtől, hisz' erőben és hatalomban jócskán fölötte áll... De azt is tudta, hogy nem fogja engedni Cardassyát! Akár tetszik az öregnek, akár nem, elveszi feleségül! Szereti, és ebben még Cardoron sem tudja megakadályozni! Bármi történik is, abbak az egyben biztos volt, hogy nem fogja hagyni eslzakítani magától a kancát!*
*Tinwe pár percig még nem tért magához a döbbenetből, miután Cardoron eltűnt, de csakhamar újra megélénkült, és kíváncsi izgalommal nézett körül.*
A főnixek újra csapongani kezdtek.